Vas Népe, 1981. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-20 / 298. szám
Ismerjük meg Borsos Miklós: „Hommage á Picasso" 1955 (Bronzérem, 8,5 cm) A festőnek indult, s sokáig vésnökségből élő Borsos csak igen későn, jóval nagyszobrászati „pálfordulása” után, 1947-ben kezdett el sokoldalú életművének legtermékenyebb, s talán legszebb termést hozó hajtásával, az érmészettel foglalkozni. Valószínűleg vésnöki előéletének, s bizonyosan sok, génjeiben rejlő öröklött adottságának köszönhető, hogy a vésett érem technikája par excellence kifejező eszköznek bizonyult számára. Ez annál kevésbé meglepő, mert legjobb kerek-plasztikai munkáit mindig is faragta, azaz a kibontás, a lehántás, a kívülről befelé haladás módszerével alkotta. Érmeinek döntő többsége is vésett, s nem mintázott, nem a síkból kifelé építkező. Természetesen e negatívba vésett érmek bronzba öntve már domború formákkal jelentkeznek. Borsos Miklós szobrászatot az antik görög művészet hatása, tisztelete meghatározó módon befolyásolta. (Mindig a görögökhöz mérte, ha nem is hasonlította magát). Az antik pénzérmek technikája, formakincse éled újjá érmeiben, plakettjein, s ezt láthatjuk a Picasso érem előlapjának sommás megfogalmazású mellképén is. A művész babérral övezett, markáns profiljának formáit mintha különböző, kerekre, simára csiszolt kavicsokból építette volna fel. Ezek az erőteljes domborulatok tapintható kifejezői a rendíthetetlen zseni duzzadó életerejének, s ugyanerre utalnak az antik pán-mítoszból kölcsönzött ismertetőjegyek, a hegyes szatír fül, s a kis szarvak a homlok fölött. (Az utóbbiakban Mózesnek — egyébként a héber bibliaszöveg téves fordításának köszönhető — bölcsességattributumát is fölfedezni vélhetnénk, ha nem tudnánk, hogy mind Borsoshoz, mind Picassóhoz a pán-kultusz állott közelebb). Ebben a római császári pénzek mintájára komponált portréban Borsos az ábrázolt személyiség jellemének — s ami esetében ugyanaz —, művészetének sok lényeges vonását tudta összesűríteni. E képet árnyalja a hátoldal Borsos szokása szerint lazábban, festőibben komponált jelenete is, ismét a közös vonzalom, a görög mitológia tárgyköréből. Egy, a Minotaurosz-ciklusból való Picasso rajz reliefbe történt szuverén átfogalmazását láthatjuk itt kongeniális megvalósításban. A plasztikai anyanyelv bámulatosan könnyed, közvetlen kezelése, az átültetés magától értetődő természetessége teszi különösen vonzóvá, könnyen befogadhatóvá ezt a kompozíciót. Az érem 1980-ban kilenc másik érem és egy márványfej társaságában a művész műterméből került vásárlás útján a múzeumba. Bemutatásra azért választottuk ki, mert így mindkét művész évfordulójának tiszteleghettünk. 1981-ben Picasso 100 éves lett volna, s ez évben köszönthettük Borsos Miklós 75. születésnapját is. Várkonyi György Fotó: Székely A. 81. december 116. Vasárnap vasi EPE9 csengetésre összerezzent. Ágyban volt már, a lámpa égett, puha fényt hintve ízben a falra és a bútorokra.A csengő váratlanul sikolyt a nyugalmas estébe, megijesztette az asszonyt. Nem gombolta össze a halványkék szaténköntöst, csak tenyerével szorította a hasára, úgy nyitott ajtót. Éppen fok résnyire. Lehet, hogy tévedésből csengettek ide, vagy szomszédasszony, egy doboz gyufáért. Amikor megpillantotta, elengedte a kilincset. Az ajtóélesre nyílt magától, és ők egy percig szótlanul álltak, lemben egymással. — Jó estét! — mondta aztán mély hangon a fiú. A neme kemény volt és sötét. — Hogyan találtál ide? — Ezt kérdezte az asszony, amig egészen mást akart mondani. Úgy ismerte ezt a tekintetet! — Attól félsz, hogy elküldelek — gondolta megindulni. — Attól, hogy bevágom előtted az ajtót. — Bejöhetek? Az asszony megijedt. — Nem... nem! Menj vissza a kapu elé, mindjárt utánd megyek! — Kérlek, édes! — tette hozzá könyörögve. Hirtelen nem tudta, mit vegyen magára. Ledobta a öntöst az ágyra, egy nyári szoknyát halászott elő azekrényből meg valami blúzt, idegességében nem találta meg a gombokat rajta. Aztán magára terített egy puha archigánt, és futott vissza az előszobába. Az ajtó most is úgy állt, félig nyitottan, a lépcsőáziban sötét volt. — Elment — gondolta és egész teste elzsibbadt a gengeségtől. Bezárta a lakás ajtaját, most már nem törődött azzal,ogy a szomszédok észreveszik, hangosan kopogott le az meletről. Kilépett a kapun. — Azt hittem, elmentél — mondta alázatosan. A fiú feléje fordult, rámosolygott. Tekintetével simpatta az asszonyt. Cigányosan fekete haját, szemöldöke onalát, gömbölyű állát. — Gyere! Átkarolta, lelépett a lépcsőről a járdára, aztán az aszsony gyenge moccanására visszarándult. Magához ölelte, két hónapja nem csókolták egymást, és most forró volt z asszony szája. — Őrület! — zihálta és visszaigazította a leesni kémlő kardigánt. — Akárki megláthatott volna! — Szégyenled? — A fiú elengedte, és elindult a vasúti üllés sötét dómja felé. — Ne haragudj! — futott utána az asszony. A fiú szótlanul, sértődötten lépkedett, félrerúgta a cipője elé kerülő göröngyöket. A város keleti szélére épült lakótelep utolsó házait is elhagyták már, ott jártak közel a sínekhez, bokros, gazos lapályon. — Szakítani akartam veled — szólalt meg a fiú. Szembefordult az asszonnyal és apróra végignézte. A melleit a blúz alatt, a derekát, finom lábait a magassarkú szandálban. — Szeretsz még? Az asszony szorosan átkarolta a nyakát. — Nem — folytatta a fiú furcsa, boldog hangon — hogyan is képzeltük mi, hogy szakítunk? Hogy nem találkozunk többé? — Gyerek — gondolta az asszony. — Drága gyerek! Távol vonatfütty süvöltött, a levegőnek szokatlanul erős, fűszeres illata volt, meg lehetett részegedni tőle. Az égen, magasan fölöttünk kékperemű, sötét felhők gomolyogtak lassan, méltóságteljesen, mintha valami különös rend volna ebben az ünnepélyes kavargásban. Lengett a lehűlő esti szél, szétfújta az asszony hosszú, fekete haját. A tenyerére támaszkodva ült a fűben, mellette hanyatt feküdt a fiú, a halvány fényben elmosódtak a vonásai, csak az álla, meg az orra rajzolódott ki élesen. Úgy nézte, mintha meg akarná őrizni ezt a látványt, nagyon sokáig. — Csak két év — mondta a fiú.— Minden héten írok neked. Mindent megírok. Azt is, amit gondolok, meg azt, hogyan képzelem az életünket. Te is írni fogsz? Ugye megvársz ? Az asszony bólogatott. — Azt mondod, túl nagy a korkülönbség. Hidd el, nem számít! Egyedül csak az, hogy szeretlek és te szeretsz ! A fiú ellágyult hangja beleveszett a közelükben elsistergő vonat zúgásába. — Ha most odadobnék mindent — gondolta az aszszony. — Ha pénzem lenne, sok pénzem, csak téged szeretnélek ! Rázogatta a fejét, mintha nagy fájdalma volna. — Min nevetsz? — kérdezte a fiú. Akkor odafeküdt melléje, lehajtotta a fejét a fiú nyaka és válla hajlatába. — Csak úgy — mondta. — Boldog vagyok. — Ha tudnád, hányszor megátkoztam a percet, amikor először megláttalak. Azt hittem, őrültség volt belédszeretni. Attól féltem, hogy elhagysz, amikor a legjobban bolondulok érted. Most is nyugodt, békés volt a fiú hangja. Az asszony odasimította az arcát az övéhez. Beszívta a haja, a bőre illatát. — Soha ilyen szép nem lesz többet az éjszaka — gondolta keserűen. — Megérezte a fiú simogató, meleg kezét a nyakán, még közelebb is moccant hozzá és elmosolyodott. Megint egy vonat süvített el mellettük a síneken, a kivilágított ablakok mögött álmosan, süketen ültek az utasok. Száguldottak keresztül a fekete tájon, egy számukra idegen lakótelep szürkén derengő kockaépületei mellett. Aztán utána szörnyű nagy csend volt sokáig. ★ — Az utolsó percig hazudtál — szólalt meg hosszú idő múlva a fiú. Hiszen minden lépésedet figyeltem azóta. Hetenként kétszer aludt nálad, azért kaptad tőle a lakást is. Ott állt a kocsija egész éjjel a ház előtt. Láttam, mikor alszik ki a fény az ablakodban... — Pedig azt mondtad, senkit sem szerettél úgy, mint engem. Hogy nekünk mindig együtt kell maradnunk. Nem beszéltünk meg randevút,mégis minden nap találkoztunk. Fogtad a kezem, nevetett a szemed, örültél nekem, mint a gyerek az új játékának. — Mit szólnak a barátaid? — kérdezted egyszer és megálltál egy kirakat előtt. — Kinevetnek, hogy egy ilyen öreg nőbe szerettél! — Szép vagy! — súgtad, amikor egymáshoz préselődtünk a buszon. — Szép vagy és a szemednek mágikus ereje van. Máskor, elrévedezve: — Majd dolgozunk és havonta félrerakunk annyit, amennyit tudunk. Mit gondolsz, mire gyűlik össze egy lakásra meg egy kocsira? Egyszer bemutattál annak az öreg paprikafának: — Ő az én kedvesem, tudod? Tegnap megint láttalak vele. Belekapaszkodtál a karjába és felnéztél a vén arcába, szerelmesen. Valamit mondtál neki és felnevettél... A fiú különös, gyengéd hangja mintha odatartozott volna az esti táj nyugalmába, a távoli vonatfütty, meg a szél suhogása közé. A hold úgy bujkált a tépett felhőfoszlányok között, mintha össze akarná ölteni őket. A halott asszony tágra nyílt szeme is mintha arra nézett volna, a szélhajtotta, rongyosszélű felhők felé. Káldi János v____ mm mm mm TŰNŐDŐ Hány millió éve? Szállnak a világok szüntelen, s ha fölcsodálkozol, dermedten látod rengeteg deres csillagkoszorúját az égi végtelennek, s a ikonok, szép naprendszerek egyre futnak, remegnek, monoton zúgással, könnyedén, meg nem állva. Nézhetem én, a sejtésekkel megivert-megáldott árva! Csak hipotéziseim és álmaim vannak; csak azok emelnek föt, mint az új ház melletti toronydaru a terhet; azok visznek el a mindig emberi messzeségbe, mert azon túl már az értelem sem képes, hogy „bemérje” közös pólyáit az élű és holt gömbök förgetegének. Elszegényül — ha erről kell szólnia — az ének. Mit is látok — láthatok — millió évvel visszavonulva a képzelet és vágy erejével az ősi múltba? Mérhetetlen a lelkem szomorúsága, mert emiberszabású e lélek is, van vége-határa, s hiába indul bizonyságért előtte vagy a vissza-időbe, nem juthat túl az átkozott határon, az emberin ő se. FOHÁSZ Út esztendő, töltsd meg a síkokat és hegyeket virággal és gyümölccsel. Adj a madaraknak éneket. A tengereknek nyugalmat. Az erdei tisztásoknak gyógyító napsütést. S add, hogy az emberek esténként mindig hazataláljanak. Ámen. GÖRÖG SZÉLMALOM Káldi Judit rajza.