Vas Népe, 1982. május (27. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-23 / 119. szám
színházi esték kissé még döcög... Példák vég nélküli sorával bizonyíthatnánk, hogy az író származása, életvitele, sorsának alakulása mennyire meghatározó szereppel bír művére is. A matuzsálemi kort megélt (1874—1965) William Somerset Maugham angol elbeszélő és drámaíró pályafutása egyenesen iskolapélda erre. Ha tudjuk, hogy brit alattvaló létére Párizsban született, ahol apja követségi jogtanácsos volt, aztán Canterburyben, Heidelbergben, Párizsban, Londonban nevelkedett, tagja volt a londoni felső tízezernek, rengeteget utazgatott, orvos létére éveken át szolgált a brit titkosszolgálatnál, később London koronázatlan színházfejedelmévé nőtt, s végül Nizzában halt meg, szóval, ha mindezt tudjuk, akkor már tisztában vagyunk sikerének titkával is. Ez a páratlan tájékozottságban, dús fantáziában, lebilincselően közvetlen, csevegő stílusában rejlik. Számos műve fogyott el rövid idő alatt a mi könyvesboltjainkban is, színpadi munkái repertoárdarabokká váltak hazai színházainknál. Egyik legkedveltebb közülük kétségtelenül az Imádok férjhez menni című zenés vígjáték, amelyet többféle rendezésben is láthattunk már, legutóbb pedig a Népszínház társulata mutatta be Szombathelyen a Művelődési és Sportház színpadán. A színhely London, közvetlenül a háború után. Nincsen szén, cukor, liszt, úgy általában dideregnek és éheznek őfelsége alattvalói, s fogyatkozó lelkesedéssel éneklik, hogy „Isten óvja Angliát, no meg a hazafiság!” A közmondásos nadrágszíjat szorosabbra kell húzni (legalábbis átmenetileg) abban a jobb napokat látott úriházban is, melyben a csodálatos Viktória mélázik első férjéről, a hősi halált halt Billről második férje, a pótolhatatlan barát, Fred oldalán, miközben felbukkan Paton is, a harmadikként kiszemelt férjjelölt, s a háttérben persze keveri a kártyát — nélkülözhetetlen vígjátéki elemként — a Mama is ... Megtudjuk természetesen, hogy az áldozatkészségével unos-untalan hivalkodó Viktória egyszerűen „imád férjhez menni”, hogy Bill nem halt hősi halált, Fred a hadügyminisztériumban szorgoskodta végig a háború utolsó éveit, Paton pedig igen ügyesen gyarapította vagyonát a nyomorúság éveiben mások kárára, de egyértelműen a „hazafiság” jegyében... Sohasem volt tán időszerűbb ez a vígjáték, mint manapság, az angolok felelőtlen és véres dél-atlanti operettháborúja idején, bár a néző inkább azon töpreng el, hogy milyen maró társadalmi szatírát kanyarított volna ebből az alapanyagból — mondjuk — G. B. Shaw. Maugham, az igazán jól fésült, társaságbeli angol úriember kezén bohózat vált belőle. Kedves, könnyű csacskaság, a jól bevált családi háromszög (itt lényegében négyszög) séma alapján. Ilyesmire is szükség van, s ráadásul Maugham érti is a dolgát. Hogy nyáreleji szórakozásunk nem sikeredett igazán teljessé, abban Karinthy Márton rendező sokkal inkább ludas a darab szerzőjénél. A cselekmény futásának egyszerűen nem volt ritmusa, különösen az első felvonulást éreztük bágyadtnak. Később is azt tapasztaltuk, hogy meg-megugrik helyenként az előadás, aztán egy ideig kényelmesen ballagdál tovább, mint Arany versében az estéli cica, mely bogarászni restell, hogy aztán felpattanva, megint elfogjon egy-egy levegőben brummogó poént. Nagyszerű percek váltakoztak hervadt negyedórákkal három felvonáson át. Zenés darab esetében az is meglehetősen kínos, ha a szereplők nem tudnak énekelni, netán nincs is megfelelő énekhangjuk. Ha ennek tudatában ők maguk is inkább elszavalják a dalszövegek egy részét, a néző a fejéhez kapkod: nem érti, miért vél hirtelen verset hallani a normális, folyó beszéd helyett, amelyet még többé-kevésbé értett az imént, a nem épp kifogástalan artikuláció ellenére is. Valamivel később már azért fohászkodik, hogy bár inkább szavalnának még mindig! Végül az ősi bölcsességhez kénytelen folyamodni, mely szerint csak az beszéljen arabusul, aki legalább alapfokon ismeri az arab nyelvet... A színészek kiválasztása amúgy is a „készletgazdálkodás” jegyében történhet ezeknél az utazó társulatoknál. Azok közül lehet kijelölni a közreműködőket, akik kéznél vannak. Nyilvánvalóan így kapott főszerepet a Viktóriát alakító Simon Éva, aki már nem túl fiatal, nem nagyon szép, nem kimondottan tehetséges, s bizony nehezen hiszünk neki, amikor így énekel: „Engem nem lehet elfelejteni, / értem könnyeket illik ejteni...” Bili, az első férj szerepében Eszes Sándor nem annyira mackósan kedves, mint inkább tétova mozgású elefánt a közmondásos porcelánboltban. Fred, a második férj — Sebestyén András — már belépésekor azzal lepett meg bennünket, hogy Menő Manót utánozta a népszerű televíziós sorozatból. Ez akkor volna rendjén, ha a BBC közkedvelt rajzfilm-sztárjáról is Sebestyén András szokott volna eszünkbe jutni, de sajnos, ez mindmáig nem fordult elő. Az azonosulási kísérlet tehát kissé egyoldalú. Mészáros Mihály valóban igyekezett, hogy mindent „kihozzon” Paton hevenyészetten felvázolt figurájából csakúgy, ahogyan ezt Komlós Róbert Roham ügyvéd, vagy T. Nagy András Taylor inas alakjával tette. Lestyán Katalinnak nem okozott különösebb nehézséget a Mama hagyományosan intrikus-kotnyeles anyósszerepe, ahogy Zubor Ágnesnek sem Pogson szakácsnőé. Ahhoz képest, amennyire tartottunk — korábbi, kedvezőtlen tapasztalataink birtokában — ettől az előadástól, összképünket mégis kedvezőnek mondhatjuk. A közönség jól szórakozott, ha annyira színvonalasan nem is, amennyit jelzett a harmadik felvonás végén a színészbolondító, gyermekded, ám megyeszékhelyünkön hagyományos vastaps. A Népszínház, mely az idén került első ízben Szombathelyen felnőtt bérleti sorozatba, kezd felnőni hivatásához. Thália utazó papnövendékeinek ekhós szekere döcög még helyenként, de egyre biztatóbb tempóban halad. Kulcsár János Fotó: Kaczmarski Z. A férjek sorsát eldöntő kézcsók. (Simon Éva, Mészáros Mihály). Kicsit szomorkás * hangulatom máma... (Mészáros Éva és Sebestyén András.) időtöltő binációját is kínálhatom. Például Stirlic: „Orosz saláta.” Csíkokra vágjuk a fejessalátát, egy csomó zöldhagymát, egy csomó retket, néhány kanál olajban, almaecetben elkeverünk egy kis mustárt, fűszert, egy tojás sárgáját, egy deci tejfölt, ráöntjük, lehűtjük, úgy tálaljuk. Más: „Töltött medvetalp.” (Csak kemény barátoknak, vagy kemény valutáért.) A medvetalpat leforrázzuk, hogy a szőrpamacsok kitéphetők legyenek. A forrázást folyamatosan, mártogatással megismételjük (tessék megmondani a szakácsnak, hogy erre nagyon vigyázzon!) és borotvaéles késsel ismét körbetakarítjuk a talpat és a körmök közötti részt is. Páclevet készítünk úgy, hogy az ecetes levet borssal, paprikával, babérlevéllel ízesítjük. Ebben kifőzzük a talpat, majd a lében kihűlni hagyjuk. Utána a csontokat, körmöket eltávolítjuk, a talpat megtöltjük gombával, sonkával, tojással. Pergamentpapírba göngyöljek, zsírral meglocsoljuk, megsütjük. A páclevet vörösborral felönjük, felfőzzük és a megsült medvetalpra öntjük. A recept leírója Kövi Pál, jelenleg New York egyik híres éttermének a vezetője. Ha rövidfilmeket játszanak vagy rövid az időd, akkor jól jön a „Kapd be” nevezetű étel, (taci si inghite). A vízzel hígított tejet megsózzuk, felfőzzük, beleszórunk málélisztet és híg pulisztkát készítünk, összekeverjük tejföllel, vagy ordával (túróval) és kikent, tűzálló lábasba tesszük. Forrón tálaljuk. Van, ahol egy-egy tojást is ütnek az adagokra. (Az „Erdélyi lakoma” című receptes kötetből.) És ha rossz a film , nem győzzük kiböjtölni a jót, akkor kaphatnánk „Bojtos savanyúságot”. A nyers, laskára vágott savanyú káposztára olajat öntünk, tetejére keményre vágott tojást. Ilyenkor netán ehetünk ,,Macesz-gombócot” is. (Erdélyi örményeledel.) Én nem vagyok finnyás." Szeretem a jó magyar filmet, s a külföldről importált jó képsorokat is. Egyik jó ismerősöm a minap azt mondta nekem, s egyetértettem vele: „Tudod ezekkel a gasztromozikkal én úgy vagyok, hogy a hús legyen friss, a bor, ha régi is, nem számít! A kép nem tesz semmit.” ★ Tavaly kétszáz recepttel megjelent a „Sajtok könyve” is. Egyesek szerint a túróké is. ★ Jön ki a szakmai vizsgáról a továbbképzett lány. Mindkét tenyerével fogja a fejét. „Én bolond! Én! Kellett nekem ennyit gyötörnöm magam a tanulással?! Két mondat kellett csak a Prof.-nak. Azt a kisujjamból ráztam ki.” Látod, mondta a folyosón várakozó kolléganője, mindig csak azt a kicsit kell tudni, amit a Prof. kérdez. Pozsgai Zoltán 1982. május 23. Vasárnap OLVASÓNAPLÓNK Hideg pokol Ég egy udvarház az éjszakában, Amerika egyik isten háta mögötti vidékén. Nincs, aki eloltsa, de nem is lehetne már megmenteni. Már a tetőt is megemésztették a lángok, de az egyik fal, furcsa módon, tovább ég hajnalig, míg csak a tűz lőtt fénye bele nem vész a felkelő nap sugaraiba. Az idilli hangulatot árasztó fenyőfák között elparázsló Mont-Cinére víziójával fejeződik be Julien Green döbbenetes regénye, a Hideg pokol, mely az ünnepi könyvhétre jelent meg az Európa Könyvkiadónál, Somogyi Pál László fordításában. Már a több, mint 35 ezres példányszám is jelzi, hogy a kiadó igen széles olvasótábor érdeklődésére számít, és nem is ok nélkül. Julien Green, ha nem is a legnagyobb francia írója ennek a századnak, mindenképpen a legnagyobbak egyike. Nem véletlen, hogy a mi Szerb Antalunk már nagyon korán felfigyelt írásművészetére, s többek között ezeket állapította meg róla: „Green legfőbb művészete az atmoszféra megteremtése. Ez az atmoszféra az emberen túli intenzitás levegője. A francia irodalomban nincs még egy író, kinél a levegő ennyire sűrű, ennyire villámokkal feszült, végzettel súlyos volna. Ebben Dosztojevszkijre emlékeztet.” Hogy műveinek magyarra fordításával sem napjainkban, sem a felszabadulás előtt nem siettek (a Hideg pokol is több, mint fél évszázada, 1926-ban jelent meg franciául), annak oka valószínűleg Green alapélményében, a misztikumban rejlik, s műfordítóink joggal tételezték fel, hogy a mi olvasóközönségünk meglehetősen idegenkedik a misztikumtól, ezért nem fogadta be igazán a norvég klasszikusokat sem. Greennél — szerencsére — ez a sajátosság másképpen ölt testet, mint amazoknál: szenvedélyesebben, drámaibban. Az ő hősei lázadnak sorsuk ellen, vagy legalább megkísérlik a lázadás valamilyen formáját. Többnyire sikertelenül próbálkoznak, s útjuk általában a halálba torkollik, de az író meg tud győzni bennünket arról, hogy ez nem történhetett másképpen. Green maga is válságokon keresztül jutott el az érett férfikorba. Amerikai szülők gyermeke, de Párizsban született 1900-ban, és tizenhat éves koráig Franciaországban nevelkedett. Két világ, kétféle erkölcs, életérzés hatott rá, s bár neveltetése mellett valamilyen vele született hajlam is vonzotta az istenhithez, egyik vallással sem tudott összebékülni, s végül is — hosszabb krízis után — egy dogmáktól, egyházi hierarchiától mentes vallásossághoz tért meg. Eljutott odáig, hogy gyűlölni tudjon minden túlzást, vakbuzgalmat, és szót is merjen emelni ellene, még ha a vallás talajáról nőnek is ki a vadhajtások. A Hideg pokol, bár közvetlen témája a minden emberi kapcsolatot elemésztő fösvénység, lényegében a múlt század végi amerikai puritanizmus sivár világát veszi célba. Nálunk, ha puritanizmusról, puritánokról esik szó, az emberek többségének az önzetlenség, emberi tisztaság, lemondani tudás jut az eszébe. Vallási értelemben a kálvini reformációval szoktuk kapcsolatba hozni, vagy a XVI. századi angol polgárokra gondolunk, akik a maguk puritanizmusát oly élesen szembeszegezték az abszolút monarchiával, s annak fő támaszával, az anglikán egyházzal. Romantikus olvasmány-élményeink vannak az erdélyi puritánokról II. Rákóczi György idejéből, s ezek méginkább egyoldalúvá teszik a bennünk élő képet. Julien Green puritánjai nem ezeknek az utódai, hanem a salemi „boszorkányokat” gyilkoló, daytoni majompert szervező, korlátolt és vakbuzgó hecclovagok egyenesági leszármazottai. Szellemük még azokat is megfertőzi, akik nem akarnak rosszat tenni, hiszen a Hideg pokol szereplői közül egyik sem gonosztevő. HáromSzerencsétlen nőt látunk csupán egymással viaskodni: a beteg nagyanyát, a fukar anyát és a koravén kamaszlányt, Emilyt. A csúnya és keserű Emilynek a házasság sem hozhat megváltást, s mikor végül magára gyújtja a házat, az olvasó kénytelen tudomásul venni, hogy hősnőnk nem tehetett mást. Érzi azt is, hogy a lángok közt összeomló házzal egy szellem, szemlélet, életforma válik semmivé, sajnos későbben, mint ahogy kellett volna. Keserű, kegyetlen könyv a Hideg pokol, de mindvégig feszült, drámaian izgalmas, akár a nagy görög sorstragédiák. Világa nem a mi világunk, hőseivel nem tudunk — nem is próbálunk — lélekben azonosulni. Furcsa módon mégis azzal csukjuk be végül, hogy valami egészen kivételes, nagyszerű olvasmány-élményben volt részünk. — Kulcsár — vas NEPE A tavaszi sorozat nyitánya A tavaszi hangverseny bérlet első előadása május 24-én, hétfőn este fél 8 órakor lesz a Bartók Teremben. A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar Petró János vezényletével Rachmaninov II. (c-moll) zongoraversenyét és Csajkovszkij VI. (Patetikus) szimfóniáját játssza. A versenyzpű szólistája Fellegi Ádám zongoraművész lesz. A bérleti hangversenyre belépőjegyek is válthatók. A képen: Fellegi Ádám zongoraművész. 5