Vas Népe, 1982. május (27. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-23 / 119. szám

színházi esték kissé még döcög... Példák vég nélküli sorá­val bizonyíthatnánk, hogy az író származása, életvitele, sorsának alakulása mennyi­re meghatározó szereppel bír művére is. A matuzsále­mi kort megélt (1874—1965) William­ Somerset Maugham angol elbeszélő és drámaíró pályafutása egyenesen isko­lapélda erre. Ha tudjuk, hogy brit alattvaló létére Párizsban született, ahol ap­ja követségi jogtanácsos volt, aztán Canterburyben, Heidelbergben, Párizsban, Londonban nevelkedett, tag­ja volt a londoni felső tíz­ezernek, rengeteget utazga­tott, orvos létére éveken át szolgált a brit titkosszolgá­latnál, később London koro­názatlan színházfejedelmé­vé nőtt, s végül Nizzában halt meg,­­ szóval, ha mindezt tudjuk, akkor már tisztában vagyunk sikerének titkával is. Ez a páratlan tá­jékozottságban, dús fantáziá­ban, lebilincselően közvet­len, csevegő stílusában rej­lik. Számos műve fogyott el rövid idő alatt a mi könyvesboltjainkban is, színpadi munkái repertoár­­darabokká váltak hazai szín­házainknál. Egyik legked­veltebb közülük kétségtele­nül az Imádok férjhez men­ni című zenés vígjáték, ame­lyet többféle rendezésben is láthattunk már, legutóbb pe­dig a Népszínház társulata mutatta be Szombathelyen a Művelődési és Sportház színpadán. A színhely London, köz­vetlenül a háború után. Nincsen szén, cukor, liszt, úgy általában dideregnek és éheznek őfelsége alattvalói, s fogyatkozó lelkesedéssel éneklik, hogy „Isten óvja Angliát, no meg a hazafi­­ság!” A közmondásos nad­rágszíjat szorosabbra kell húzni (legalábbis átmeneti­leg) abban a jobb napokat látott úriházban is, melyben a csodálatos Viktória mélá­zik első férjéről, a hősi ha­lált halt Billről második férje, a pótolhatatlan barát, Fred oldalán, miközben fel­bukkan Paton is, a harma­dikként kiszemelt férjjelölt, s a háttérben persze keveri a kártyát — nélkülözhetetlen vígjátéki elemként — a Mama is ... Megtudjuk ter­mészetesen, hogy az áldozat­­készségével unos-untalan hi­valkodó Viktória egyszerűen „imád férjhez menni”, hogy Bill nem halt hősi halált, Fred a hadügyminisztérium­ban szorgoskodta végig a háború utolsó éveit, Paton pedig igen ügyesen gyarapí­totta vagyonát a nyomorúság éveiben mások kárára, de egyértelműen a „hazafiság” jegyében... Sohasem volt tán idősze­rűbb ez a vígjáték, mint manapság, az angolok fele­lőtlen és véres dél-atlanti operettháborúja idején, bár a néző inkább azon töpreng el, hogy milyen maró társa­dalmi szatírát kanyarított volna ebből az alapanyagból — mondjuk — G. B. Shaw. Maugham, az igazán jól fé­sült, társaságbeli angol úri­ember kezén bohózat vált belőle. Kedves, könnyű csacskaság, a jól bevált csa­ládi háromszög (itt lényegé­ben négyszög) séma alapján. Ilyesmire is szükség van, s ráadásul Maugham érti is a dolgát. Hogy nyáreleji szó­rakozásunk nem sikeredett igazán teljessé, abban Ka­rinthy Márton rendező sok­kal inkább ludas a darab szerzőjénél. A cselekmény futásának egyszerűen nem volt ritmu­sa, különösen az első felvo­nulást éreztük bágyadtnak. Később is azt tapasztaltuk, hogy meg-megugrik helyen­ként az előadás, aztán egy ideig kényelmesen ballagdál tovább, mint Arany versé­ben az estéli cica, mely bo­garászni restell, hogy aztán felpattanva, megint elfogjon egy-egy levegőben brummo­gó poént. Nagyszerű percek váltakoztak hervadt negyed­órákkal három felvonáson át. Zenés darab esetében az is meglehetősen kínos, ha a szereplők nem tudnak éne­kelni, netán nincs is megfe­lelő énekhangjuk. Ha ennek tudatában ők maguk is inkább elszavalják a dalszö­vegek egy részét, a néző a fejéhez kapkod: nem érti, miért vél hirtelen verset hallani a normális, folyó beszéd helyett, amelyet még többé-kevésbé értett az imént, a nem épp kifogás­talan artikuláció ellenére is. Valamivel később már azért fohászkodik, hogy bár in­kább szavalnának még min­dig­! Végül az ősi böl­csességhez kénytelen folya­modni, mely szerint csak az beszéljen arabusul, aki leg­alább alapfokon ismeri az arab nyelvet... A színészek kiválasztása amúgy is a „készletgazdál­kodás” jegyében történhet ezeknél az utazó társulatok­nál. Azok közül lehet kije­lölni a közreműködőket, akik kéznél vannak. Nyil­vánvalóan így kapott fősze­repet a Viktóriát alakító Simon Éva, aki már nem túl fiatal, nem nagyon szép, nem kimondottan tehetsé­ges, s bizony nehezen hi­szünk neki, amikor így éne­kel: „Engem nem lehet el­felejteni, / értem könnyeket illik ejteni...” Bili, az első férj szerepében Eszes Sán­dor nem annyira mackósan kedves, mint inkább tétova mozgású elefánt a közmon­dásos porcelánboltban. Fred, a második férj — Sebestyén András — már belépésekor azzal lepett meg bennünket, hogy Menő Manót utánozta a népszerű televíziós soro­zatból. Ez akkor volna rend­jén, ha a BBC közkedvelt rajzfilm-sztárjáról is Sebes­tyén András szokott volna eszünkbe jutni, de sajnos, ez mindmáig nem fordult elő. Az azonosulási kísérlet tehát kissé egyoldalú. Mészáros Mihály valóban igyekezett, hogy mindent „kihozzon” Paton hevenyé­szetten felvázolt figurájából csakúgy, ahogyan ezt Kom­lós Róbert Roham ügyvéd, vagy T. Nagy András Tay­lor inas alakjával tette. Lestyán Katalinnak nem okozott különösebb nehéz­séget a Mama hagyományo­san intrikus-kotnyeles anyós­szerepe, ahogy Zubor Ágnes­nek sem Pogson szakácsnőé. Ahhoz képest, amennyire tartottunk — korábbi, ked­vezőtlen tapasztalataink birtokában — ettől az elő­adástól, összképünket mégis kedvezőnek mondhatjuk. A közönség jól szórakozott, ha annyira színvonalasan nem is, amennyit jelzett a har­madik felvonás végén a szí­­nészbolondító, gyermekded, ám megyeszékhelyünkön ha­gyományos vastaps. A Nép­színház, mely az idén ke­rült első ízben Szombathe­lyen felnőtt bérleti sorozat­ba, kezd felnőni hivatásá­hoz. Thália utazó papnöven­dékeinek ekhós szekere dö­cög még helyenként, de egy­re biztatóbb tempóban ha­l­ad. Kulcsár János­ Fotó: Kaczmarski Z. A férjek sorsát eldöntő kéz­csók. (Simon Éva, Mészáros Mihály). Kicsit szomorkás * hangulatom máma... (Mészáros Éva és Sebestyén András.) i­dőtöltő binációját is kínálhatom. Például Stirlic: „Orosz salá­ta.” Csíkokra vágjuk a fe­jessalátát, egy csomó zöld­hagymát, egy csomó retket, néhány kanál olajban, al­maecetben elkeverünk egy kis mustárt, fűszert, egy to­jás sárgáját, egy deci tej­fölt, ráöntjük, lehűtjük, úgy tálaljuk. Más: „Töltött medvetalp.” (Csak kemény barátoknak, vagy kemény valutáért.) A medvetalpat leforrázzuk, hogy a szőrpamacsok kitép­­hetők legyenek. A forrázást folyamatosan, mártogatás­­sal megismételjük (tessék megmondani a szakácsnak, hogy erre nagyon vigyáz­zon!) és borotvaéles késsel ismét körbetakarítjuk a tal­pat és a körmök közötti részt is. Páclevet készítünk úgy, hogy az ecetes levet borssal, paprikával, babérle­véllel ízesítjük. Ebben ki­főzzük a talpat, majd a lé­ben kihűlni hagyjuk. Utá­na a csontokat, körmöket eltávolítjuk, a talpat meg­töltjük gombával, sonkával, tojással. Pergamentpapírba göngyöljek, zsírral meglo­csoljuk,­­ megsütjük. A pác­levet vörösborral felönjük, felfőzzük és a megsült med­vetalpra öntjük. A recept leírója Kövi Pál, jelenleg New York egyik híres ét­termének a vezetője. Ha rövidfilmeket játszanak vagy rövid az időd, akkor jól jön a „Kapd be” neveze­tű étel, (taci si inghite). A vízzel hígított tejet megsózzuk, felfőzzük, bele­szórunk málélisztet és híg pulisztkát készítünk, össze­keverjük tejföllel, vagy or­dával (túróval) és kikent, tűzálló lábasba tesszük. Forrón tálaljuk. Van, ahol egy-egy tojást is ütnek az adagokra. (Az „Erdélyi lako­ma” című receptes kötetből.) És ha rossz a film , nem győzzük kiböjtölni a jót, ak­kor kaphatnánk „Bojtos sa­vanyúságot”. A nyers, las­kára vágott savanyú káposz­tára olajat öntünk, tetejére keményre vágott tojást. Ilyenkor netán ehetünk ,,Macesz-gombócot” is. (Er­délyi örményeledel.) Én nem vagyok finnyás." Szeretem a jó magyar fil­met, s a külföldről importált jó képsorokat is. Egyik jó ismerősöm a minap azt mondta nekem, s egyetér­tettem vele: „Tudod ezekkel a gasztromozikkal én úgy vagyok, hogy a hús legyen friss, a bor, ha régi is, nem számít! A kép nem tesz semmit.” ★ Tavaly kétszáz recepttel megjelent a „Sajtok köny­ve” is. Egyesek szerint a tú­róké is. ★ Jön ki a szakmai vizsgá­ról a továbbképzett lány. Mindkét tenyerével fogja a fejét. „Én bolond! Én! Kel­lett nekem ennyit gyötör­nöm magam a tanulással?! Két mondat kellett csak a Prof.-nak. Azt a kisujjamból ráztam ki.” Látod, mondta a folyosón várakozó kolléga­nője, mindig csak azt a ki­csit kell tudni, amit a Prof. kérdez. Pozsgai Zoltán 1982. május 23. Vasárnap ­ OLVASÓNAPLÓNK Hideg pokol Ég egy udvarház az éjszakában, Amerika egyik isten háta mögötti vidékén. Nincs, aki eloltsa, de nem is lehetne már megmenteni. Már a tetőt is megemész­tették a lángok, de az egyik fal, furcsa módon, to­vább ég hajnalig, míg csak a tűz lőtt fénye bele nem vész a felkelő nap sugaraiba. Az idilli hangulatot árasztó fenyőfák között el­­parázsló Mont-Cinére víziójával fejeződik be Julien Green döbbenetes regénye, a Hideg pokol, mely az ünnepi könyvhétre jelent meg az Európa Könyvki­adónál, Somogyi Pál László fordításában.­ Már a több, mint 35 ezres példányszám is jelzi, hogy a ki­adó igen széles olvasótábor érdeklődésére számít, és nem is ok nélkül. Julien Green, ha nem is a legnagyobb francia írója ennek a századnak, mindenképpen a legnagyob­bak egyike. Nem véletlen, hogy a mi Szerb Antalunk már nagyon korán felfigyelt írásművészetére, s töb­bek között ezeket állapította meg róla: „Green legfőbb művészete az atmoszféra megte­remtése. Ez az atmoszféra az emberen túli intenzitás levegője. A francia irodalomban nincs még egy író, kinél a levegő ennyire sűrű, ennyire villámokkal fe­szült, végzettel súlyos volna. Ebben Dosztojevszkijre emlékeztet.” Hogy műveinek magyarra fordításával sem nap­jainkban, sem a felszabadulás előtt nem siettek (a Hideg pokol is több, mint fél évszázada, 1926-ban je­lent meg franciául), annak oka valószínűleg Green alapélményében, a misztikumban rejlik, s műfordí­tóink joggal tételezték fel, hogy a mi olvasóközönsé­günk meglehetősen idegenkedik a misztikumtól, ezért nem fogadta be igazán a norvég klasszikusokat sem. Greennél — szerencsére — ez a sajátosság másképpen ölt testet, mint amazoknál: szenvedélyesebben, drá­maibban. Az ő hősei lázadnak sorsuk ellen, vagy leg­alább megkísérlik a lázadás valamilyen formáját. Többnyire sikertelenül próbálkoznak, s útjuk általá­ban a halálba torkollik, de az író meg tud győzni bennünket arról, hogy ez nem történhetett máskép­pen. Green maga is válságokon keresztül jutott el az érett férfikorba. Amerikai szülők gyermeke, de Pá­rizsban született 1900-ban, és tizenhat éves koráig Franciaországban nevelkedett. Két világ, kétféle er­kölcs, életérzés hatott rá, s bár neveltetése mellett valamilyen vele született hajlam is vonzotta az isten­hithez, egyik vallással sem tudott összebékülni, s vé­gül is — hosszabb krízis után — egy dogmáktól, egy­házi hierarchiától mentes vallásossághoz tért meg. Eljutott odáig, hogy gyűlölni tudjon minden túlzást, vakbuzgalmat, és szót is merjen emelni ellene, még ha a vallás talajáról nőnek is ki a vadhajtások. A Hideg pokol, bár közvetlen témája a minden emberi kapcsolatot elemésztő fösvénység, lényegében a múlt század végi amerikai puritanizmus sivár vilá­gát veszi célba. Nálunk, ha puritanizmusról, puritá­nokról esik szó, az emberek többségének az önzetlen­ség, emberi tisztaság, lemondani tudás jut az eszébe. Vallási értelemben a kálvini reformációval szoktuk kapcsolatba hozni, vagy a XVI. századi angol polgá­rokra gondolunk, akik a maguk puritanizmusát oly élesen szembeszegezték az abszolút monarchiával, s annak fő támaszával, az anglikán egyházzal. Roman­tikus olvasmány-élményeink vannak az erdélyi puri­tánokról II. Rákóczi György idejéből, s ezek mégin­­kább egyoldalúvá teszik a bennünk élő képet. Julien Green puritánjai nem ezeknek az utódai, hanem a salemi „boszorkányokat” gyilkoló, daytoni majompert szervező, korlátolt és vakbuzgó hecclova­gok egyenesági leszármazottai. Szellemük még azokat is megfertőzi, akik nem akarnak rosszat tenni, hiszen a Hideg pokol szereplői közül egyik sem gonosztevő. Három­­Szerencsétlen nőt látunk csupán egymással viaskodni: a beteg nagyanyát, a fukar anyát és a koravén kamaszlányt, Emilyt. A csúnya és keserű Emilynek a házasság sem hozhat megváltást, s mikor végül magára gyújtja a házat, az olvasó kénytelen tudomásul venni, hogy hősnőnk nem tehetett mást. Érzi azt is, hogy a lángok közt összeomló házzal egy szellem, szemlélet, életforma válik semmivé, sajnos későbben, mint ahogy kellett volna. Keserű, kegyetlen könyv a Hideg pokol, de mind­végig feszült, drámaian izgalmas, akár a nagy görög sorstragédiák. Világa nem a mi világunk, hőseivel nem tudunk — nem is próbálunk — lélekben azono­sulni. Furcsa módon mégis azzal csukjuk be végül, hogy valami egészen kivételes, nagyszerű ol­vasmány-élményben volt részünk. — Kulcsár — vas NEPE A tavaszi sorozat nyitánya A tavaszi hangverseny bérlet első előadása má­jus 24-én, hétfőn este fél 8 órakor lesz a Bartók Teremben. A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar Pet­­ró János vezényletével Rachmaninov II. (c-moll) zon­goraversenyét és Csajkovszkij VI. (Patetikus) szimfó­niáját játssza. A versenyzpű szólistája Fellegi Ádám zongoraművész lesz. A bérleti hangversenyre belépő­jegyek is válthatók. A képen: Fellegi Ádám zongoraművész. 5

Next