Vas Népe, 1982. május (27. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

Modelljei a gyerekek Zille, a rajzoló Igazán nincs szükség nagobb művészettörténeti tiásanyagra ahhoz, hogy beássuk: amióta vésőt, iránt, esetet emelget a kéz, azóta legunhatatlan téma a kisded, a csecsemő — egy szaid mindaz, ami az anyaságémakörébe tartozik. Az élesebb szemű, kritikusabb szemléletű „piktook” azonban ezt a hagyottányosan idillikus témát is ényszerűen „kiforgatták”, tehát oly módon örökítették meg a világrahozójukba simpaszkodókat, hogy azok emcsak az együvé tairtoást, hanem e viszony törénelmi körülményeit is feldézték; a maguk sete-suta mivoltában, esettségében léük bizonytalanságára is utaltak. Nos, ilyen illúziótlan, keemnyésen igazmondó képze volt az a német Heirich Zille (1858—1929), akit lig-alig ismernek szülőhaájának határain túk ám ki mindenképpen érdemes rra, hogy Európa egyik legélesebb bébi-skiccelőjeként iszteljünk. Keserves ifjúsága volt. Inába látta meg a napvilágt egy Drezda melletti kisáros, nevezetesen Rade■urg ezermesterének házában, a papa hamarosan tnkrement, és — mint annyi más sorstársa akkoriban - a szerencsét kergetve lerünbe költözött. Az ifjú lille a litográfusi pályát váasztotta, s ebben a kőnyulatos mesterségben produkálta magát. Tette ezt életajza szerint 1877-től 19071 « níiír5f*!IV£»»- ig, tehát három hosszú évtizeden keresztül. Hűséges szolgálata azonban mit sem számított, hiszen még ötvenéves sem volt, amikor kiállították számára az obsitot. Persze nem ok nélkül, hiszen baloldali érzelmei közismertek voltak, amely vonzalom egyik legkézzelfoghatóbb jeleként kitűnő Marx,portréját tartotta nyilván a hatalom. Heinrich Zille, a litográfus tehát az utcára került. Hirtelen megszaporodott szabad idejével pedig ugyan mit kezdhetett, minthogy hajnaltól késő estig Berlin külvárosait járta, ahol rajzolt, vázlatfüzeteinek oldalaira másolva mindazt, amit a zárt udvarok, a kopottas kövű utcasarkok meg a dohányfüstös kimérések megörökítésre alkalmas látványul kínáltak. S hogy, hogy nem, az idősödő ábraíró mindinkább a kicsinyeket figyelte, és a tízen inneniebben lelte meg igazi modelljeit. Annyit s oly eleven átéléssel rajzolta őket, hogy hamarosan egy kötetre való gyermekrajz került ki szénceruzája alól. (Ez a legelső könyve éppen most hetvenöt éve, 1907-ben jelent meg.) Heinrich pápa ezután szinte csak a kültelkek apró polgárait ábrázolta. Tömegével rögzítette a picinyek jellegzetes gesztusait, s tucatszámra ontotta azokat a kartonokat, amelyeken ujját szopja, anyja nyakát ■karolja, mamikájába mereszti körmeit az ölbevaló. Sikere lett, fölfigyeltek rá, egyre többet, s többfélét rendeltek tőle. Hamarosan a Simplicissimus nevű gumyoros hangvételű lap munkatársa lett, s mint ilyen, még inkább szellemének patronjaiba sűríthette —robbanóanyagként — a politikát. Amit nyilván elképzelni sem tudott önmagáról, az is megtörtént vele: tagjává választotta a Porosz Művészeti Akadémia. Ám a hivatalos elismerés sem változtatta meg; mint korábban, e rang elnyerése után is megmaradt Berlin éles szemű krónikásának. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy amikor hetvenegy éves korában elhunyt, koporsóját egykori modelljei, a simlis sapkás, zárt zubbonyos munkások vitték a sírig. Bizonyára kevesen tudják, hogy Heinrich Zille néhány műve hazánkba is átkerült. Igaz, nem eredeti mivoltában, de felnagyított másolatként ott látható Budapesten, a József körútra néző, a Berlini suszterinashoz címzett söröző ablakai. Egytől egyig mosolygós ábrázatú, jó kedélyű figurák, a századforduló előtti, s utáni évek német világának jellegzetes alakjai. A. L. ilyennek látta önmagát a berliniek éles szemű krónikása. Deák Mór Egér borotva Mint minden kedves uaékát, a lendkerekes egeret s az apjától kapta Gergő. Irakig futtatta az egyszerű,zürke dobozt, aminek pios szeme volt — különösen lengő, hosszú drótfarok és csikorgó fémkerekek ragadtatták el. Gergő hatalmas, barna szemével azőtt olyasmit is látott, mit soha senki nem muatott meg neki — de ahogy seperedett, egyre inkább sok egérnyivé szűkült vlága érdekelte. És ebben a világban csupán apjának áttatott helyet. Édesanyja nem szerette, rá Gergő nem az ő ajándékaival játszott. Egyszer-egyzer el is dugta az egeret - de olyankor a kisfiú tolorzékolt, s amikor könnyei egytán már csak görcsösen ángatózott az apró test, az gér mindig előkerült. „Megint elvette az ege■emet.” „De visszaadta.” ,Megríkatott.” „Nem baj, fontos, hogy visszaadta.” ,Te is elvetted volna?” ,Nem tudom. Talán.” „Mit lézel?” „Semmit. Olyasmit, amit azelőtt nem látam.” Gergő esténként maga elé tette, az egeret, s a pi■os szemekbe nézve tagosan azt mondta: „nem szedetem anyut. Apával akarok élni.” Az egér ilyenkor aprót biccentett, megremegett a farka, s Gergő sikongva feledkezett meg aról, hogy az embernek édesanyja csak egy van. „Hogy megy a tanulás?” „Jól, de nem érdekel a sui.” „Sokat tanulsz?” „Nem. Csak okos vagyok.” „Baráaid vannak már?” „Van.” „Hogy hívják?” „Tőled kapám.” „Hogy hívják?” „Molnár István.” „Az az én tevem, te csacsi.” „Meg az egéré.” Akkor már régóta apjával álmodott Gergő. A férfi horgas orra sascsőr lett, haja toll, s vézna karjai izmos szárnyak. Csak be kellett hunynia a szemét, s már repült is a kisfiú — a hatalmas sas magával ragadta. Anyja integető alakja eltávolodott, végül már látni sem lehetett, de Gergő egyszer sem fordult meg, egyszer sem emelte fel a kezét. Messzire repültek, útközben a kisfiú kiszőrősödött, s amikor leszálltak, már megborotválkozhatott, mint a felnőtt férfiak. Apja nevetve állt mellette, s háromra bekapcsolódott a versenybe ő is. „Mikor élhetünk együtt?” „Ha majd választhatsz közülünk.” „Az mikor lesz?” „Ha már serked a szakállad.” „Mindig ezt mondod!” „Mert így van.” „Tudd meg, hogy álmomban nagyobb szakállam volt, mint neked, és én is kétszer borotválkoztam egy nap és gyorsabban, mint te.” „Na, akkor már nincs sok idő.” „Mért nevetsz?” „Jókedvem van.” Egy délután nagyot kondult Gergő szíve, már meszsziről meglátta kapujukban a férfit. Táskáját eldobva rohant , de útközben pisloghatott néhányat, mert mire odaért, apjából vadidegen lett, akit anyja úgy mutatott be: ő lesz az új apukád. Gergő vállat vont, bement a szobájába, s zokogva bizonygatta egerének, hogy egy maholnap borotválkozó férfi nem sírhat. Az egér piros szeme égett. Drótfarka meg se moccant. „Másik apukám is lesz.” „Gondoltam.” „De te azért megmaradsz apukámnak, ugye?” „Ne sírj. Persze hogy megmaradok.” „Szöktess meg engem.” „Aztán hova vigyelek?” „Mindegy. Csak szöktess meg.” „Nem lehet.” „Anyu azt mondja, tőled minden kitelik. Szöktess meg.” Az egeret az idegen férfi sem szerette. Amikor megpróbálta elvenni, Gergő a kezébe harapott. Édesanyja ekkor verte meg először. A kisfiú másnap nem ment haza — iskolából jövet bekakilt, és nem merte volna bevallani otthon. Az árok szélén találtak rá, a fűben ült, fejét a térdére hajtva, és hangosan beszélgetett az egerével. „Nem szeretem a másik aput.” „Miért?” „Nem villannyal borotválkozik.” „Butaság ezért nem szeretni valakit.” „Ha nagy leszek végre, én villannyal fogok borotválkozni.” „Jó.” „És lehet, hogy nekem is kétszer kell majd naponta?” „Ha rám hasonlítasz, lehet.” „Persze, hogy rád hasonlítok.” „Dugd be a zsinórt.” „Zümmöghetek?” „Zümmöghetsz.” Aztán Gergőék a városba költöztek. A gyerek hétvégeken sírt, s egerén kívül nem érdekelte semmi. „Ritkán látom aput, Molnár István.” „Tudom.” „Nagyon-nagyon hiányzik.” „Aki távol van, mindig hiányzik.” „Anyu is hiányzik, pedig ő itt van.” „De neked nem ez az anyu hiányzik.” „Ugye már nemsokára borotválkozhatok ?” „Igen.” „És akkor választhatok is, ugye?” „Igen.” „És akkor én aput fogom választani.” „Jó.” Gergőnek az idegen férfi mondta meg, hogy kistestvére lesz. „Szeretni fogod?” — kérdezte. Gergő érezte, hogy igent várnak tőle, de megrázta a fejét. „Micsoda elfajzott kölök!” — méltatlankodott az idegen férfi. „Ha kistestvérem lesz, az jó vagy rossz?” „Nem tudom.” „Ő biztosan nem lesz elfajzott kölök.” „Nem tudom.” „De buta egy egér vagy te, Molnár István.” „Lehet.” „Fiú lesz vagy lány?” „Nem tudom.” „Mit tudsz?” „Keveset.” „Na nem baj. Azért ne keseredj el.” A szünidőkben Gergő a nagyszüleihez került. „Papa, mondta a nagyapjának, vigyél el engem apukámhoz.” „Nem lehet, Gergő.” „Vigyél el engem.” „Nem lehet.” „Vigyél el engem.” „Na jó. De csak egy napra! És ne beszélj róla senkinek!” „Apa! Apukám!” „Kisfiam ...” „Már nemsokára nagy leszek, és anyuéknak úgyis lesz másik gyerekük, és akkor legalább nem fogok hiányozni, és végre veled lehetek mindig!” „Bárcsak már úgy lehetne.” „És az egeremmel beszélgetek, és sok mindent nem tud, de azért olyan, mintha mindig ott lennél velem!” Jól van, kisfiam.” „Hiányzom, apa?” „Apa! Te sírsz?...” Az egér figyelmesen hallgatta Gergőt. „Most már nincs sok hátra, Molnár István! Nem fogjuk hagyni, hogy apukám sírjon!” Az egér bólintott. „És hiába vesz nekem anyu mindenfélét a mostohaapám tudta nélkül, akkor se őt fogom választani!” Az egér farka megremegett. „Te, Molnár István, hogy milyen csúnya ez a baba! Ez nem is lehet az én igazi kistestvérem!” Az egér kuncogott. „És mindig rám bízzák, hogy vigyázzak rá!” Az egér együttérzően bólogatott. „Meg is húzkodom a fülét, hadd bőgjön!” A baba sírása felriasztotta ebéd utáni álmából a férfit. „Te átok” ordította, és hajánál fogva a földre rántotta Gergőt. „Gyere, nézd meg a fiadat, üvöltötte át a másik Szobába, gyere nézd meg, és légy vele boldog!” Amikor Gergő végre be tudott menekülni a szobájába, hüppögve szorongatta az egerét. „Molnár István!” — súgta neki. „Mi most elmegyünk innen.” „Hogyan?” „Megborotválkozok, és nagy leszek és választhatok.” „Jójó, de hogyan?” „A farkad lesz a zsinór, így ni, bedugom a konnektorba.” „Nem érlek fel.” „Lehasalok.” „Jó. És aztán?” „aztán a kerekeidet végighúzgálom az arcomon” ...................... 982. május 29. Szombat H HH 1i 9 Kiss Attila rajza. Veress Miklós Gyerekkori filmtekercs A szem egy furcsa kristály át vetül rajta majd a drávaparti kastély honnét egy tank kihajt Gesztenyevirág-csillár a poros útig ér csörög az ötven fillér hogy fagylalt vagy kenyér S már hozza a komornyik a taplót és kovát mert a film nincs tovább és sötétek a tornyok és alattuk a fák Forog a kacsaláb Konczek József A hűvösvölgyi Nagyréten Május, május, könnyű táncdal. Vizet isznak orgonáid. Vízi virágmuzsikával nyög az eső, messze látszik. Ködfüggönyön, rózsalángon kék hangszórók nyiladoznak, óriás harangvirágok. ... Apám kezét fogtam aznap. — Május! Nézz a kislányomra. Itt hajlong a zöld, zöld réten. Gyermekláncfű sárga csokra, korongecset a kezében. Szavai a jövőt festik, ő még mindent tőlem kérdez. Harangoz a hangom estig. A fény illik a szeméhez. Nagy Emília Lányaimnak (Katikának és Dittének) Hajlós, szép ágon két csöpp virágom, két kicsi lányom. Tőletek várom: győztesen szálljon ifjúi álmom. Tőletek várom: szép akarásom életté váljon. A jövő váron két ékes zászlóm, két kicsi lányom.