Vas Népe, 1982. június (27. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-20 / 143. szám

Savaria Táncklub Bizonyítottak Ausztriában is Nemrégiben hírt adtunk arról, hogy Ausztriába utaza meghívásos nemzetközi csapattánc-versenyre a szombhelyi Savaria Táncklub legeredményesebb párosai. A női válogatottban: Paál László—Rimányi Judit, Büki Pél—Kóbor Piroska és Várbíró Zoltán—Baráth Erzsébet kart helyet, s természetesen elkísérte a versenyzőket Rimánné Kiss Anikó, a klub vezetője, oktatója is. Táncosainkat már a megérkezéskor kellemetlen meglepetés érte, ugyanis a mezőny összetétele nem épp a „fairay” kívánalmait tükrözte. Az eredeti versenykiírásban utosan rögzítették, hogy milyen osztályba tartozó vernyzőket várnak, ennek ellenére mind a jugoszlávok, mind osztrákok Sonderklasse párosokkal képviseltették magát, s lényegében csupán a két Németországból, illetve Sombathelyről érkező csapatok tartották magukat az érett feltételekhez. Hogy az erőpróba ilyen körülmények közt nem volt egészen reális, azt nyilván mondanunk sem 11. Szerencsére — vagy inkább a jó felkészülés eredméeként — így sem vallottunk szégyent. Az első versenynapon, Voitsbergben a IV. helyre jutt csapatunk, a másodikon, St. Rodegund-ban a II. he-yt vívta ki magának a latin-amerikai táncokban a Paál Iszló—Rimányi Judit kettős. Mindkét napon vastapsot atott a szombathelyiek csárdás-bemutatója és diszkóforációja is. Október folyamán — immár hagyományosan — nálunk Sombathelyen került sor a „visszavágóra”. Az itteni csatversenyre Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, a Német ■mokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztárság versenyzőit várjuk a hazaiak mellett, természetesen frekt, sportszerű feltételek között. — Kulcsár — Tudományos kollokviumra ásták szemléltető anyagot, de a nagyközönség érklődésére is bízvást szállhat az a kiállítás, amely iszegen, a Tábornokházbanható, és azokat a borosánkő leleteket mutatja be, melyeket a középső bronzrtól a római császárkor századáig terjedő időben seltek a mai Magyarországületén. Némelyik a vélett szerencse folytán, vagy sdmunkák során került, másokat a régész ásója zott felszínre. Most reszírálva, rendszerezve együtt hatjuk valamennyit a kiírás tárlóiban. Természetesen ne várjuk, hogy a mai divatnak mgfelelően alakított, tükörívesre csiszolt köveket tanult a tárlat anyagában, esejükben a mostani ízlés ,rint elmaradhatatlan bortetemmel; a régi korok ideje másként gondolkodott, s valószínűleg a könynyű megmunkálás tette számára rokonszenvessé Észak tengersodorta „aranyát”. Képzeletben a maguk korába és helyére kell tennünk ezeket az archaikus tárgyakat, hogy észrevegyük: valójában mennyire gyönyörűek. Többet, vagy kevesebbet mindnyájan hallottunk, olvastunk már a borostyánkő utakról, s tudjuk, hogy bármilyen furcsa is, ez a különös fenyőgyanta teremtett kapcsolat Észak és Dél között, a vándorló kereskedők közvetítésével. Arról is vannak ismereteink, hogy a római császárkor első századaiban mennyire kedvelt, keresett ékkővé vált a borostyán a római hölgyek körében, s ez mekkora lendületet adott a kereskedelemnek is. Érthető hát, hogy az egykori Pannónia provinciában is rohamosan elterjedt, annál is inkább, mert az egyik legfontosabb borostyánkő út éppen itt vezetett keresztül. De arról már ezen a kiállításon nyerünk képet, hogy mennyire sok olyan lelőhely van hazánkban, ahol felszínre kerültek borostyánkő gyűrűk, gyöngyök, szobrocskák, faragott szelencék, amulettek, többnyire a gazdagabb női és gyermeksírok letekransassnessi-! anyagából. A legtöbb kétségtelenül Szombathelyen és Sopron környékén került napvilágra, de szinte vég nélkül sorolhatnánk a dunaújvárosi, szőregi, levelényi, detki, mezőcsáti, beremendi, szentlőrinci, szentesi, tápiószelei, kosdi, győri, óbudai, mórichidai, balazsameggyesi leletanyagot is. Tucatnyinál több nagy múzeum gyűjteményéből szállították Kőszegre a féltve őrzött kincseket, amelyet augusztus nyolcadikéig még megtekinthetnek az érdeklődők. Csodálatos színskálában pompáznak a rég elporladt asszonyok ékességei a Tábornokház tárlóiban, a világos mézsárgától a narancsvörösön, vörösesbarnán, sötétbarnán, kékes árnyalaton át a feketéig. Letűnt kultúrákról vallanak, s mi szívesen figyelünk szavukra. — kulcsár —_ _ Észak aranya Borostyánkő-kiállítás Kőszegen írt. io I ■■■■ n mi« ■ ti — «in—iimiMU idoteito r ", ' ****■. y. Teri, aki szintén ott volt, ishol dolgozik, kultúrelő-ő, kevesebbet keres, mint szakmunkások, kis telken, de biciklin jár, meghozta a vicceket: — Miniszter járt a Szőr- Vállalatnál. Az igazgató untatta a munkatársait: ics Aranka, titkárnő, a idolatomat is tudja, Szűcs Jenő, a tmk szerelője,ilyen jól dolgozik. Szűcs tér termelési osztályveze- Kiváló minősítéssel. Mia miniszter, egy bundábár ennyi szűcsöt tarkálókat derültek. Másnap találkoztam a kettővel a szombathelyi szegi utcában. Nem túli, hányadik kefekötés mezében, a boltajtóban. Van jó, fehér lófarok mondta. — Tudom, hogy inak muzsikus gyerekeid, verőseid. Vigyél belőle dk vonónak. Ez ám azzi! is magyarázta nekem,nnyivel jobb ez, mint a szőr, tapadóbb és gyorb a játékhoz. A számhelyi prímásokat is élem, ha tudom. Hadd mutáljanak. Amíg a muzsiszól, addig nem lőnekünk. És csak így maradez a rendszer. Meghatódtam. Ezeknek a tősgyökeres iparosoknak autójuk, meg víkendházuk is van. És maszek emléktáblát lottak Mészáros József festőművész sírkövére. És vettek annak idején képet tőle, másoktól vesznek ma is. • A műveltséget mindenképpen növelni kell. A lehetséges, munkával szerzett anyagi javak ezt nem hátráltatják feltétlenül, elő is mozdíthatják, habár az anyagiak hajhászása hátráltathatja is. Az maga eleve a műveletlenség bizonyos formája lehet, közösségellenes magatartás, ha valaki mindig fázik munka közben és mindig izzad az evésnél. A jó munka, a többletmunka hadd teremje meg a gyümölcsét. A gyáraktól az irodákig. „A munkával kezdődött a majom emberré válása.” (Ezt a marxizmus klasszikusai nagy hangsúlylyal mondták.) Ha van munkaalkalom és nincs munka, a fordítottja is lehet. Kulturálisan és másképpen. Ezt így nem mondták, de igaz. ★ Egy ismerősöm aznap reggel nem vezette gépkocsiját. Gyalog ment, ahová máskor gépkocsival. — Rossz a kocsid? — kérdeztem tőle. — Nem — felelte — nincs semmi baja. Csak este néztem a magyar—salvadori mérkőzést. — No, és? — Mondtam a nejemnek, hozzon be a meccshez egy kis bort. — Hozok — felelte — de el ne feledd, hogy beteg voltál, az orvos csak egykét decit engedélyezett, cigarettából meg semmit. — Csak amennyi gól lesz. Annyi pohárral. — Jó, annyi meg van engedve. Tizenegy gól lett. Másnap reggelre ismerősöm elfelejtette a mérkőzés végeredményét. Megkérdezte a feleségétől: — Mennyi is lett a végeredmény? — Tizenegy pohárral — mondta a felesége és a szokottnál keményebb cipősark-kopogással ment a konyhába. Pozsgai Zoltán — Azt hittem, hogy az argentinok ellen is 10:1-re győzünk. 2. június 20. Vasárnap Földisten leánykérőben Alighárom éve, hogy hírt adtunk ugyanezeken a hasábokon egy remek népköltészeti antológiáról, mely a Hozott isten, holdacska! címet viselte, és a finnugor népköltészet — addig jórészt ismeretlen — anyagából adott egy tekintélyes kötetre valót a magyar olvasónak. Most újabb, nem kevésbé fontos és hézagpótló könyv megjelenésére hívhatjuk fel a figyelmet az Európa Könyvkiadó jóvoltából: Földisten leánykérőben címmel megjelent a testvér-kötete is az említett gyűjteménynek. Míg az előbbi az Uraitól nyugatra lakó rokonaink varázsigéivel, ráolvasóival, pogány imádságaival, sirató énekeivel kedveskedett a magyar olvasónak, a mostani azokat a mitikus énekeket, eposztöredékeket, történeti énekeket tárja elénk, amelyeket a finnek, karjalaiak, izsorok, észtek, mordvinok, zűrjének körében gyűjtötték fel — jórészt szovjet kutatók — és amelyek olvastán ismét új területek tárulnak fel előttünk oly hézagosan ismert, közös múltunkból. Az első meglepetéssel már a lapozgatás kezdetén szembetalálja magát az olvasó: Kalevala-énekek tárulnak elébe, ismerősen ismeretlenek, s ez nem is valamiféle fordítói bűvészmutatvány eredménye. Inkább arról van szó, hogy most találkozunk az eredetiekkel, melyeket a karjalaiak és az izsorok körében gyűjtöttek. A szerkesztő, Bereczki Gábor magvas utószavából megtudhatjuk, hogy Elias Lönnrot, a Kalevala összeállítója a népi énekek felhasználásával alkotta ugyan meg az eposzt, de alaposan átgyúrta a nyersanyagot. Väinö Kaukonen adatai szerint Lönnrot a Kalevala sorainak harminchárom százalékában nem változtatott az eredeti szövegen, a sorok ötven százalékában a nyelvet és a verselést érintő változtatásokat hajtott végre, a sorok tizennégy százalékának pedig nincs megfelelője a népi énekekben, de Lönnrot ezeket is a népköltészeti anyagból merítette, nem ritkán közmondásokból, a sorok három százalékát viszont maga írta a jól elsajátítható népi stílusban ... Mindez természetesen nem csorbíthatja Lönnrot érdemét, nem is állt ez szándékában sem a szerkesztőnek, sem pedig a fordítónak, Tandori Dezsőnek. Ismereteink váltak teljesebbé ezekkel a Kalevala-énekekkel csakúgy, mint a kötet észt anyagában található, s a szetuktól származó archaikus balladákkal, epikus énekekkel. Érdekes, hogy a Kalevipoeg ismeretes a legtöbb érdeklődő előtt, a szetukról viszont alig-alig hallottunk valamit, pedig micsoda mesterei a szónak! Álljon itt példaként néhány sor A fésű keresése című dalból, Tandori Dezső fordításában : „Pörögj, pörögj, perdülő nap, / pörögj, nap a vizek végett, / dúsak dúskálása végett, / senyvedők vigasza végett.” Se szeri, se száma a meglepetéseknek, ha pusztán csak a különlegességeket keressük is. A mordvin anyagban például megtaláljuk a Kazán városát hogyan építsék? című balladát, benne ilyen sorokkal: „Kazán városát hová építsék? / Tartományának helye hol lenne? (...) Építik egyre — leomlik másra, / falait rakják — mindjárt leroskad...” Végül az építők „Marját a város alá temették. / Termete szerint gödrét megásták, / teste szerinti gödröt csináltak. / Marját ebbe a gödörbe tették, a feje fölé a várost emelték.” Lehetetlen rá nem ismernünk a mi Kőműves Kelemen balladánk ikertestvérére, holott a kutatók szláv, román, s ki tudja még miféle európai hatásáról szoktak beszélni. Hát nem, ez amordvin—magyar egyezés nem lehet a véletlen műve! Ha már a mordvinoknál tartunk, hadd említsük meg a Tyustyán fejedelem című énekét is. Tyustyán mordvin testvéreink legfontosabb eposzi hőse, akiről most olvashatunk először magyar nyelven. Azzal kapcsolatban, amit a kötet egészéről összefoglalásként mondhatnánk, szíves tisztelettel adjuk át a szót a szerkesztőnek, Bereczki Gábornak: „Az utóbbi években magyarul megjelent finnugor népköltészeti kiadványokkal, és a sajtó alatt lévő, vagy tervezett lapp és szamojéd kötetekkel teljessé válik a kör, elmondhatjuk, hogy kerek egész a rokon népek rendkívül gazdag és sajátos népköltészetéről nyújtott kép, s e jelen kötet is szép, színes részlet ezen a tablón.” A szép illusztrációk sora Czinke Ferenc művészetét, az igényes tipográfia a Kner Nyomda mesteri munkáját dicséri. —Kulcsár— ! Barsi Sándor, az ácsi Cukorgyár nyugdíjas géplakatosa apjától tanulta a fegyverjavítás tudományát, amely ma a legkedvesebb hobbija. A fegyverekhez való hozzáértését jelzi, hogy több esetben végzett állagmegóvási munkálatokat a Hadtörténeti Múzeumnak is. Képünk azonban nem a múzeumban, hanem Ácson készült, Barsi Sándor otthonában, ahol a mester nem mindennapi gyűjteményét naponta ápolja.