Vas Népe, 1983. június (28. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-19 / 144. szám
Életünk, 1983. június -- ■ - - - -............. ■ - - Ezúttal könnyen s kockázat nélkül mondhatjuk, hogy az utóbbi évek legjobb Életünk-számát tartja kezében a kedves olvasó. S ezt a netán túlzásnak tűnő kijelentést még csak nem is kell különösebben bizonyítani. Elegendő ha a tartalomból néhány címet, tárgy- és témakört felsorolunk. Weöres Sándor 70 éves, az ő írásaiból és a neki róla készült írásokból szerkesztették a folyóirat felét. A Versek, verses és prózai töredékek a csöngei évekből cím alatt közzétett kézírásos szövegek és Weöres-rajzok abból a gyűjteményből valók, amelyet a csöngei háztartás 1960-as felszámolása idején a költő édesapjától a megyei levéltár felvásárolt. Az első vers, a Hét lakat című 1933-ból ezekkel a sorokkal kezdődik: „Húszéves lettem tegnapelőtt, / De a szívem még gyerek, / az arcom befejezetlen és / szemeim töretlenek. ” A Verses jegyzet, 1944 május zárja a sort, ez „nyomtatásban is ismert ugyan, de a kézirat megjelentetésével a költő kérésének tettünk eleget” — olvassuk a sorozat végi megjegyzésben. Ezután a Pécsi Nemzeti Színház részére írt darabjáról, A kétfejű fenevad címűről olvashatjuk Radnóti Zsuzsa tanulmányát. Drámairodalmunknak ez a „kivételes értéke, amely robbanásszerűen kitágította drámai és dramaturgiai hagyományainkat” a közép-európai groteszk komédia sajátosan magyar változata, s mint a szerzővel folytatott beszélgetés szövegéből megtudhatjuk, más (régebbi) Weöresművek, mint például az Octopus, vagy a Tehomachia és A holdbéli csónakos tanulságai „öröme és lendülete” is hozzájárult a Fenevad megírásához. Ágh István lírai szociográfiájából (Dani uraságnak) újabb sömjéni részleteket kapunk. Száraz György életrajzi esszéjéből (A tábornok.) pedig a XXVII. részt közli a folyóirat. Fodor András Milán Rufuszt, a rokonszenves szlovák költőt mutatja be és verseinek műfordításából az ízelítők (lan) londanivalóm papírra vetésére talán kehelyesebb lett volna két évvel ezelőtt sort keríteni: 1981. június 17-én volt apám születésének századik évfordulója. Akkor azonban, kórházból kibocsátott betegként, először a saját életmódomat kellett gyökeresen megváltoztatnom, okulva az orvosi zárójelentésben olvasható , bizonyítványomból, közben a nyugdíjazásomhoz szükséges (a szolgálati időt igazoló) iratok összeszedésével vesződtem, s mire észrevettem, hónap elfutott hónap után, ősz lett, és erre a mérlegelő, magammal is számot vető írásra nem került sor. Hogy mit is kaptam apámtól — no, nem anyagiakban, hiszen hagyatéki eljárásba vonható értékeket gyűjteni módja sem volt, s ilyesmire a természete szerint nem is törekedett —, hanem világszemléletben, tapasztalatban, azt már néhányszor kérdezték tőlem, amikor életem során magam is valamilyen évfordulóhoz érkeztem, s felelgetnem kellett a hozzám érkező riporternek. Megvallom, ilyenkor a gyorsan pergő kérdésekre gyorsan feleltem, s ami így aztán megjelent igaz volt, de tartalmában nem elég mélyre jutó. Apám nyolcvannégy évesen halt meg, és emlékezése szerint 17—18 évesen kapcsolódott amunkásmozgalomba, tehát már a századforduló előtt Ez az emlékanyag, ha továbbadható, már maga iskiemelkedő érték. Ugyanakkor elevenen éltek benne gyermekkorának évei is: nagyapám kényszerűségből szinte évenként új helyre költöző kertész volt, aki a kisuraságok szeszélyes, következetlen parancsolgatásait nem szívlelhette, s egyszer maga mondott fel, másszor azonnalra neki mondtak fel, így aztán Tasstól Orgoványpusztáig vándorolt családostul, és a gyerekeknek is hamar keresővé kellett válniuk. Apámat is már az iskola második osztályából kifogták Szentgyörgy-nap után, és libákat legeltetett, élt a szabad ég alatt vihar elől csak egy kunyhóba húzódva meg: igen hamar megismerte a kényszerű önállóságot és a „muszáj”-igénytelenséget Amikor pedig Pesten cipészinas lett, sorsa, ha lehet még rosszabbra változott. A műhely sarkában egy viseltes kabát volt a fekhelye és takarója, meg is halt, a nyaki nyirokmirigyek oly súlyosan meggenynyesedtek, hogy az élete egy hajszálon múlott. Betegsegélyezőnek az inasok részére még híre sem volt, a maga lábán elvánszorgott a budai Irgalmasok Kórházához, ahol ingyenesbetegként felvették: álla alatt oldalt haláláig hordozta a szegényesen, de mégis elvégzett műtét hegeit a vágás nyomát, amely egyik oldalon a mozgató izmokat is megrövidítette. Élete így kezdődött keserű tapasztalatokkal így tanulta meg, hogy segítő társakra van szükség, egyedül nem boldogul se a föld népe, se a városi munkás, így került „ismeretségbe” egy munkástüntetés résztvevői közé sodródva, a szociáldemokrata szakmai szervezkedéssel. Neki kevés volt az egyszerű tagság, tanult olvasott, maga is szervezte segédtársait, hamarosan rákerült hát a „feketelistára”, munkát Pesten nem kaphatott. Így vezetett az útja vidékre. Kora gyermeki tapasztalatait vasárnap délelőttönként séta közben mesélte el nekünk, fiainak. A tücsök megfigyelésével kezdtük, aztán sor került arra, hogyan lehet ürgét önteni, majd nagyáriánknak a kisuraságokkal folytatott küzdelmei kerültek sorra. Így következtek az inasévek. Apai örökség Apámnak öt évig kellett inaskodnia, így kötötte meg a fukar mester vele a szerződést, hiszen az inas ingyen munkaerő volt, fizetése pénzben semmi, pár krajcárt csak akkor látott, ha borravalóként kapta a készmunka hazaszállításakor a megrendelőtől. Mi nyolc-tízéves fejjel úgy képzeltük el, és szinte láttuk édesapánkat (mindig így szólítottuk, még felnőtt korunkban is), hogyan vánszorog át a Margithídon Budára — ó, hogyne, a Margithídon ment, mert ott nem kellett hídpénzt fizetnie — és hogyan kapott egy járókelőtől, aki nyomorult állapotát látta, pár krajcárt, hogy két zsemlét vehessen, s hogy erőt tudott gyűjtenia kórházig jutáshoz. Hamar megtanultuk, hogy létezik kiszolgáltatottság, kizsákmányolás, bár apám ezt így akkor nem mondta ki. Visszagondolva állíthatom, ösztönösen tudta, gyerekeknek gyereknyelven kell beszélni, s mint ahogy felnőttekkel beszélve falusiaknak falusi példák városiakhoz, munkásokhoz szólva városi példát használt agitáló érveiben, ahogy 1945 után (vele együtt járva több községben is) saját fülemmel meggyőződtem erről. Ha már ezt említem: született szónokvolt, azonnal tudott alkalmazkodni hallgatói hangulatához, politikai ismereteik fokához. Hol tanulta? Azt hiszem, nem könyvből, bár biztos, hogy a kezdet kezdetén talán volt módja valamiféle agitátorképzésben is részt vennie. Viszont mindig figyelte, mások hogyan beszélnek, nem szégyellt ellenfeleitől is egy-egy szónoki fogást megtanulni. Másrészt amit mondott abban mindig ott volt személyes meggyőződésének ereje, s hitt abban, hogy nem hiába beszél, az emberekkel szót lehet érteni. Soha nem a hatalom birtokosaként beszélt, még a felszabadulás után, az első jelentős politikai sikerek éveiben sem, nem „kinyilatkoztatott”, hanem a józan ésszel való beláttatásra törekedett Ellenfeleit soha nem szólta le — kortesek olcsó szónoki fogásaként —, inkább érveket szegezett szembe velük. Tűzzel, szívből beszélni, és mégsem ragadtatni el magát: ez is tanulság volt számomra hogyan beszéljek, ha rám kerül a sor. Aztán a közösség érdekének feltétlen tisztelete, szolgálata, még akkor is, ha saját munkája, ideje rovására lehetséges is csak, ez volt életének mindig előttem álló példája. A mások érdekében való tevékenykedés olyan fontos volt neki, hogy egy alkalommal, amikor nagyon súlyos beteg volt, és a sárvári kórházban feküdt, úgy ragadtak vissza az élők közé, (akkor már nyolcvanadik évén túl volt), hogy megállapodtam a főorvossal: engedjen be hozzá valakit, s az hadd panaszolja el neki gondját-baját, s ez talán kiragadja a „nincs tovább” hangulatból, amely akkor elfogta. Ez is örökségem hát, véleményemhez, amit én se ingyen szereztem, nekem is ragaszkodnom kell, míg az ellenkezőjéről érvekkel meg nem győznek, nem magam miatt, a közösség érdekében. Folytathatnám még “ sok másról szólva: hogyan tanított meg, hogy csak akkor foglaljak állást, ha mindennek alaposan utánanéztem. Elmondhatnám mennyire becsülte nemcsak a könyvet, hanem a szépirodalmat is. Egykori iparosköri titkárságához kapcsolódott az a kis könyvtári gyűjtemény, amelyből nyaranként olvasnivalóinkat válogattuk, s bizony rangos irodalom volt ott néhány szórakoztató, vidám könyv mellett: Kaffka Margit, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Bródy Sándor, hogy csak néhány szerzőt említsek. Ő maga irányította a könyvek beszerzését, és közvetve így hatott fia irodalmi tájékozódására is. Mennyi és mennyi hatás ez így ránk, és sehol semmi felkiáltójeles mondat: Így tedd, így csináld! Érzelmeinket, gondolatainkat alakította és bízott bennünk, hogy megtaláljuk a helyes utat. öszszefoglalva: ez az én apai örökségem, ezért vagyok hálás édesapámnak, aki tizennyolc éve nem mondhatja már véleményét, és mégis mutatja nekem az utat tévedhetetlenült. Urbán László Kortárs kerámiák szimszéiaiaktól Több éves hagyomány, hogy a nemzetközi kulturális egyezmények keretében a Savaria Múzeum anyagának egy részét külföldön is bemutatják. Az elmúlt öt évben a kortárs textilművészet, Derkovits és Dési Huber képei, a nyugatdunántúli pásztorművészet ritka szép példányai kerültek külföldi kiállítótermekibe, így Franciaország, Finnország, Ausztria és a Német Szövetségi Köztársaság több városába is. A kulturális egyezmény keretében külföldi múzeumok anyagait is a látogatók elé tárták Magyarországon. Ám többnyire csak budapesti múzeumokban és kiállítótermekben. Egészen a mostani évig. 1983-tól ugyanis több más nyugatdunántúli város múzeumával együtt a szombathelyi Savaria Múzeumot is azok közé az intézmények közé sorolták, amelyek ezentúl nemzetközi kiállításokat fogadnak. Ennek első jele éppen a most megnyílt csehszlovák kortárs kerámia kiállítás, amely a prágai Iparművészeti Múzeum anyaga, Európa egyik legnagyobb gyűjteménye. Nem véletlenül esett Szombathelyre a választás, hiszen a leendő képtár többszáz négyzetméteres időszaki kiállítóterme is teret adhat majd ezeknek a kiállításoknak is, tovább tisztítva ezzel a múzeum kiállítási profilját. Az 1983-as évtől kezdve egyébként nemcsak fogadóhely a múzeum, hanem közvetlenül cserélhet is a külföldi intézményekkel. Legkorábban török történeti iparművészeti kiállítást fogadnak — a tervek szerint ősszel. A csehszlovák kortárs kerámiák kiállításán az ottani kerámiaművészetet meghatározó művészegyéniségek 600 alkotásával ismerkedhet meg a közönség. A szombathelyi tárlat középpontjában Ottó Eckert professzor művei láthatók, aki 1946-ban került az iparművészeti főiskola kerámia tanszékének az élére és akinek személye garanciát jelent az iskola művészeti képzésében azóta is. „Eckert professzor legelső tanítványai közül meg kell említenünk Pravoslav Rada nevét. Mosolygós, lazán megformált formái kerámiái, s útkeresése az alkalmazott kerámia területén. .. mind azt bizonyítják, hogy mekkora odaadással vállalta feladatait” — írja tanulmányában Jana Horneková, a kiállítás egyik főrendezője. „A fiatalabbak közül Bárton a cirkusz és a mesék világából merített költői képzeteit leegyszerűsítve, színes faliképeken jeleníti meg. Marta Taberyová formailag hasonlóan, de inkább a grafikus megjelenítés felé közelítve bontja ki a hétköznapi életből merített észrevételeit Prágáról, örömeiről. Lubomir Silar lemezekből forgatott plasztikai érzékletes példái a bravúros önkifejezésnek Vaclav Serák alkotásai egyrészt az ősi művészetben másrészt a modern szobrászatban gyökereznek, Sarka Radová mosolygós, figurális kompozíciói költői formába öltöztetett filozofikus gondolatok hordozói.”— írja tanulmányában egyebek között Jana Horneková. N. A. Fotó: H. P. Lubomir Silar: Három lovas. Helena Samohelevá: Alak madarakkal. Marta Taberylová: Asztal koszorúval. Új utcákat neveztek el Szombathelyen az Ifjúság, a Traktoros utca, a nagykanizsai vasútvonal körül. Sokan építenek családi házat abban a városnegyedben. Helyes, modern kertes házakat, a tanács, az OTP segítségével. Az építőanyagok beszerzése nem éppen könnyű. Ezek nem olcsók, egy részük gyakran hiánycikk. De az építkezés azért halad. Egyébként — talán nem baj, hogy kifecsegem — a múltkor hallottam, amikor a megye, a város politikai és állami vezetői, finoman, de jócskán összerúgták a port a fővárosi téglafőnökökkel, amiért kevés a tégla! Egy ember a múltkor egy kicsit mulatott és folyvást azt énekelte: „Én a téglagyárban lakom. Téglaporos a kalapom....” Megkérdeztem tőle: téglagyári melósnak tetszik lenni? Ahogy vesszük, uram, felelte. Sokat jártam oda tégláért, mire kaptam. Aztán segítettem is kiszedni a téglát, hogy előbb hozzájussak!” Ó, mekkorát fordul a világ! Anyai öregapám, dédöregapám kútásó mester volt. Nem is akármilyen, hanem alkotóök fúrták a Bakonyon átvezető vasutak úgynevezett darukúrtjait. Amelyekből a mozdonyok vizet vesznek. Meg a nagy uradalmi kutakat. A Bakonyban, odáig le, ahol már lámpással sem lehet a víztükröt látni. Aztán elfogyott ez a munka. Akkor bérbe vettek egy téglagyárat. Égették „feszt”! De a tégla meg alig kellett. Ebbe buktak bele a tökéletes elszegényedésig. Nekik való világ lenne ez a mostani! Jóllehet, a mai téglagyártáshoz mások talán jobban értenek. Csak korábban annyira esküdtünk a panelre — még az előre egybeszerelt mondat — és szópanelekre is — hogy nem láttuk: több kisház is kell majd, sok kis, piros (netán más színű) téglából, a házgyári építkezés nem öli meg véglegesen a téglát. De azért, mint már mondtam, új utcákat, kis téglás házsorokat neveztek el nemrég Szombathelyen. Nem átkeresztelték, az átkeresztelések most viszonylag szünetelnek országszerte. Az új utcanevek: Hét vezér utca, Álmos vezér utca, Előd vezér utca, Ond vezér utca és Kond vezér utca. Ilyeneket Iázzon Töhötöm! 1983. június 19. Vasárnap