Vas Népe, 1984. augusztus (29. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-23 / 197. szám
Sikerek forrásai -------- Tévéjegyzet ------ Ilkei Csaba neve néhányhónapja eltűnt A Hét stáblistájáról. Sajnáltam. Bár ritkán szerepelt, fel kellett figyelni rá. Kérdései egyszerűek, lényegesek, pontosak voltak, pedig nem a közelkeleti helyzettel, hanem csak és kizárólag belpolitikai ügyekkel foglalkozott. Eltűnésére néhány hete a Film Színház Muzsikában közzétett amerikai élménybeszámolója adott magyarázatot. Azt csak későbbvettem észre, hogyközben pozíciója megerősödött a tévében : felelős szerkesztő lett. A semmitmondó című, a riporteri amatőrség miatt többszörösen csődbe juttatott, nevetségessé tett, REFLEKTORI MAGAZIN felelősének, műsorvezetőjének lenni nem főnyeremény, nem irigylésre méltó hely, az biztos. Az Ilkei-stáb valamit csinálhatott már, ha az augusztusi műsorban arra a kérdésre kellett válaszolnia a műsorvezetőnek: ki áll a hátuk mögött? Ikei Csaba szerint 4,5 millió szervezett dolgozó. Ami annyit jelent, hogy maradt a szakszervezeti védnökség. A másfél éve nagy lendülettel beharangozott érdekképviseleti magazinműsor igenigen csendesen váltott tartalmat és stílust. Rengeteg a téma, hatalmas a javítani akarás. Voltak a műsorban lerágott csontok és voltak olyan témák, amelyek csak lerágott csontnak látszanak, mert agyonbeszéltük őket, de a lényegig ritkán jutottunk el. Újat, érdekeset csak az éjszakai áruszállítással és a tömegsporttal foglalkozó riport nem mondott. De már a címe szerint a túlbeszélt kategóriába tartozó újítómozgalom, borravalózás, a vásárlók megkárosítása olyan módon került terítékre, hogy alkalmas volt szunnyadó morálunk, lazító értelmünk felélesztésére. A Bosnyák téri maffiával és az állami gondozottak sorsával foglalkozó riportok kemények, képben, szövegben találóak, eredetiek voltak. Egyáltalán: az új Reflektor-stáb erényének látszik a tömörség. Nincs üresjárat, időrablás. Reagál a riporter és működik a szerkesztői olló. De ami igazán új és értékes: hétköznapi emberek szólalnak meg, nincs pozíciójuk, de véleményük van, arcukat, nevüket adják, diplomáciai nyilatkozat helyett őszinte gondolatokat. Csak amikor a hajógyári munkásokat, kistermelőket, nevelőszülőket láttam, hallottam, felejtettem el Ilkei Csababevezető mondatának demagógikus felhangját a hátuk mögött álló 4,5 millió szervezett dolgozóról. Új belpolitikai műsor született. Talán lesz a rádiós 168 órának méltó tévés párja. CSENDÉLET. Molnár Ferenc új híveket szerez magának mind a színészek, mind a közönség új generációiból, csak játszani kell. Az előzetesekkel nagyon jól előkészített Csendélet sem okozott csalódást. Ismerős volt, könnyű, bohókás és időnként torokszorító. A szerelemiben nincs érdem, igazság, méltányosság. Van viszont harc, verseny, veszekedés, aztán vagy kompromisszum a vége és akkor vígjáték lesz a színpadon, vagy nincs alku és akkor szép, tanulságos tragédiákká nemesedik a történet, amely tulajdonképpen és utólag mindig olyan egyszerű, amint azt Karinthy Frigyes megfogalmazta: mindenki mást akar, a férfi a nőt, a nő a férfit. Molnár Ferenc komédiájának humorforrása nem egyszerű. Nemcsak attól jó a játék, hogy a féltékenykedő szeretők színészek, emiatt szókimondóbbak, nyersebbek és meglepőbbek a civileknél, hanem esendőbbek is. A tét nem a magánélet, a harc a színpadért, és értünk, nézőkért könyörtelen. Akkor is, ha láttuk, mert Molnár Ferenc író és Szirtes Tamás rendező láttatta velünk, hogy ez a színpad egy orfeumé. Mégis a szubrettnek és a táncos komikusnak világot jelentő deszka, ahol takarni vagy nem takarni egymást — a szerelem mércéje, az élet értelme. Nem tudom, hogy Molnár Ferenc így képzelte-e, de tény, hogy Hernádi Judit többszörösen győzött a tévéfilmben. Megírt szövege szerint is, játékban is felülkerekedett színészpartnerént, Huszti Péteren. Ezerféle volt a ripacskodásban és a színjátszásiban. Huszti Péter visszafogottabb, kevésbé teátrális volt, és ez most nem vált javára. Bár az sem elképzelhetetlen, hogy a színésznőkkel oly mostohánbánó drámatermés ellensúlyozására Mólnár—Szirtes—Huszti ez egyszer engedte a nőt főszerephez jutni, érvényesülni és győzni. Budai Rózsa Kassák-díjat kapott két megyénkben élő szerző Augusztus 9—1ll. között rendezte idei összejövetelét a Párizsban megjelenő Magyar Műhely című avantgarde folyóirat a Bécs melletti Haderedorffban. A Magyar Műhely Munkaközössége évenként szervezitanácskozássak, hol a Párizs közeli Marly-le-Roi-ban, holHadersdorffban, amelyek az egyetemes magyar szellemi élet fontos eseményei. Több világrész magyar nyelvű írói szerepelnek a meghívottak között. Az idei tanácskozáson megjelent Goszkonyi János, a Magyarok Világszövetsége főtitkára is. Az 1984. évi tárna az avantgarde irodalom mai helyzete volt. A felkért előadók (Sebők Zoltán — Újvidék, Sipos Gyula — Párizs, Molnár Miklós — Csepreg) referátumai és az ezt követő vita mellettkerült sor idén is a Kassák-díj kiosztására, amelyet ez alkalommal i kélt megyénkben élő szerző, Molnár Miklós és Székely Ákos kapott. A Kassák Lajosról elnevezett díj a Nyugat-Európában kiadott egyetlen jelentősmagyar irodalmi díj, eddigi nyertesei pedig azok a szerzők, akik tevékenységükkel meggyőzően bizonyították, hogy az egyetemes magyar értékrendben jelentőset alkottak. A díjat olyan szerzőknek ítéli oda a Munkaközösség zsűrije, akik szövegírói, tanulmány, esszébeli teljesítményükkel, a kortárs avantgarde művészethez való információcseréjükkel fontos szerepet (töltöttek) töltenek be. A díj különlegessége, hogy nem pénzjutalommal jár: a díjazottak egy-egy erre az alkalomra készült kollázst vagy kerámiát kapnak, némelyeknek aMagyar Műhely megjelenteti önálló kötetét(pl. így látott napvilágot a magyarországi avantgarde jelentős alakjának, Erdély Miklósnak Kollapszus orv című könyve), a díj tehát a nagyrabecsülés erkölcsi megnyilvánulása. Mindkét Vasmegyében élő alkotónak gratulálunk, remélve, hogy a Magvető Könyvkiadó ■yVK-füzetsorozatában elfogadott köteteiket hamarosan a szélesebb olvasóközönség is haszonnal forgathatja. C ambrus — 1984. augusztus 23. Csütörtök • Meghosszabbította népművészeti kiállítását a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ Szombathelyen, mert a szeptember visszahozza a házba a művelődni, szórakozni, ügyesedni vágyó embereket, azokat, akik értő, gyönyörködő látogatói lesznek az augusztus elején nyitott bemutatónak. Csornáról került ide az anyag, Zólyomi Gergely Valéria főorvos gyűjteménye. Hímzett varrott párnák, blúzok, ingek, cserépedények, kézi szövésű szőnyegek láthatók a kiállításon, mégsem a szokásos díszítőművészeti anyagok között szemlélődhetünk, mert nem dísznek, hanem használati tárgynakkészültek. A MádéfalvánSzületett, Marosvásárhelyen tanult, Csíkiban gyógyított orvosnő gyűjtötte össze a környezetében élők szépérzékének, tehetségének dokumentumaiként a textiliákat, korsókat. Akiállítás másik termeiben a Malonyay hagyatékot ismerhetik meg a nézők. Ez könyvekből, fényképekből, évszázados textilekből áll. Malonyay Dezső, a század elején foglalkozott tudományos igénnyel a népi élet kutatásával. Gyűjtött is, fel is dolgozott, ki is adott tanulmányokat, könyveket az erdélyi, a dunántúli, az észak-magyarországi néphagyományokról. Párnák, térítők, kerámiák a csornai gyűjteményből. A Moszkvai Művész Színház Magyarországon Szeptember 7-én a győri Kisfaludy Színiházban kezdi meg magyarországi vendégszereplését a Moszkvai Művész Színház, Csehov „Sirály” című darabjának előadásával. Szeptember 8-án Moliére „Tartuffe”-jét adja elő az együttes Győrött. Ezután Budapesten lép színpadra a 90 tagú társulat: a Nemzeti Színházban szeptember 10-én a „Sirályt”, szeptember 11 -én pedig a „Tartuffet” játssza, szeptember 13—14-én pedig a Madách Színházban Mihail Satrov „Így győztünk” című színdarabjával lép fel. A XX. századi realista színjátszás, az orosz—szovjet színháztörténet egyik legnagyobb hatású együttese — amely alapításakor új törekvéseit elsősorban Csehov színpadi műveivel valósította meg, jelenlegi irányvonala pedig mindenekelőtt a hagyományok tiszteletét, az alapító Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics- Dancsenko tanításainak korszerű alkalmazását tükrözi — legutóbbi 1977-ben vendégszerepeit hazánkban. 1984/1. Az európai együttműködés szellemében alapított és szerkesztett Pannónia főszerkesztője a németül és magyarul egyaránt beszélő—író bécsi Sebestyén György (annak idején Budapesten kezdte az írást—újságírást), ezért természetes, hogy a folyóirat anyagában az osztrák, szerb—horvát—szlovén, bolgár, román, lengyel, szovjet szerzők és művek mellett a meghatározó szerep úgyszólván minden számában a magyar irodalomnak, művészetnek jut. Mint ezúttal is. Az indító cikk amolyan önvallomás jellegű korrajz, Keresztúry Dezső írása, címét talán úgy közelíthetnénk meg anyanyelvünkön leginkább, ha így fordítanánk: Utam a némethez. Ebben a rendkívül izgalmas és tanulságos vallomásban „egy délkelet-európai értelmiségi útjáról ad hint a huszadik századi Közép-Európa történelmének sűrűjében”. A sors iróniája, hogy az a fiatalember, akinek Bleyer Jakab professzor úr 1920-ban kijelentette: ön nem lesz germanista, s még csak tisztességesen németül beszélni sem tanul meg, nos az a fiatalember negyven ével később egy nemzetiközi germanisztikai tanácskozáson a tönk szélére juttatott magyar germanisztikátkellett képviselnie. Koch Valéria öt év Unser Bildschirm címmel a hazai német nyelvű tévéadások első fél évtizedéről ad hírt. Péh Zsigmond Pál pedig egy interjúban Történelem és nemzettudat címmel a nemzetiségi problémáink legizgalmasabb kérdéseibe adó betekintést, nem kerülve meg a kényes kérdéseket sem, például a trianoni béke által megcsonkított ország nacionalista politkitikájánakkövetkezményeit, de utalva azokra az ellenkező előjelű támadásokra is, amelyek közül -például az egyik szerint a 19-es Tanácsköztársaság forradalmi önvédelme „militarista agresszió” volt stb. Az irodalmi anyagban érdekes színfolt Karinthy Frigyesnek, Babits Damaidák című versére int irodalmi paródiája, az utóbbit Lám Frigyes, az előbbit Ats Erika fordította németre. A 250 éve született Kempe- Jen Farkas salálkozógépéről, Siegmund Freud és Ferenczi Sándor baráti kapcsolatairól, s az új magyar filmekről (Te rongyos élet főcím alatt) ugyancsak olvashatunk a burgenlandi Rötter Kiadó gondozásában Kismartonban ungarrttatott szép folyóiratlegújabb számában. (Bert) Emlékezés egy tudós orvosra A Sárvári Kórház 1957 novemberében ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. Az 1857-ben alapított intézet igazgatójául 1872. október 24-én a képviselőtestület (feltehetően ismételten) Messer Sámuel városi orvost választotta meg, aki ezt a kettős munkakört közmegelégedésre 1884-ig töltötte be. Messer 1884-ben elköltözött Sárvárról és távozásával nemcsak a kórház veszítette el igen tevékeny vezetőjét, hanem egy közéleti érdeklődésű ember is eltávozott a városból, aki itteni működése idején minden jóügynek segítője, lelkes támogatója volt. Ahelyi egészségügy — de az ipartörténet is — igen értékes adatokat köszönhetMessernek. Ezek nélkül szegényebb lenne a sárvári múltról alkotott kép. Szorgalmazta az 1973-ban megalakított öttagú „Szépészeti Bizottság” létrehozását, amelynek feladatai között szerepelt „az utcák és utak köz- és magány épületek és helyek tisztántartásáról gondoskodni.” Az 1877. január 16-án tartott kórházválasztmányi ülésen adottbeszámolójából tudjuk meg a következőket: a szükségeseszközöket a 10 ágyas kórház részére beszerezték és „a helybeli kórházba való felvétel — nem tekintve az illető állását ,és vallását — senkitől sem tagadtatott meg.” Továbbá, hogy 1873 júniustól 1876 végéig — három és fél év alatt — az intézetben 161 fekvőbeteget ápoltak és „120 amibulátor”-t (járóbeteget) láttak el. Azaz kezelt Messer, mivel a kis kórház egyetlen orvosa is ő volt. Részletes kutatást is adott a városvezetésnek az előfordultbetegségekről is. (Számszerint 41 féle betegséget sorolt fel.) Agilitását mutatja, hogy a kórház fenntartási, üzemelési költségeinek fedezésére minden lehetséges módot megragadott. Sárváron és a környező községekben többször is perselyes gyűjtést szervezett az intézet javára. Sugalmazására és szervezésében született meg aSárvári „molnár iparosok” elhatározása segédeik biztosítására. A megállapodás az 1877. július 18-án kelt kórházi választmányi ülés jegyzőkönyve szerint a következőket tartalmazta: „A sárvári molnár ipar társulat azon kérelmének, hogy a társulati segédek meghatározott évi fizetés mellett ápolgás (Végett a kórházba felvét ■■ a sárvári molnár ipar társulatba tartozó s bejelentett 32 segéd netaláni megbetegülésük esetében személyenként évi 2 Ft átlag befizetése mellett minden egyéb fizetés nélkül ápolgás végett a sárvári kórházba felvétetni határoztatnak. Tartozik azonban a társulat elnöke a 32 segédet nyilvántartani, tőlük a megállapított évi átalánytbeszedni s azt 1877. évi április 1-től számolva negyedévenként a kórház pénztárába beszolgáltatni. A szerződés egyelőire csak egy évre határoztatok megköttetni minek eszközlésével az elnökség bizatik meg.” Ezzel a döntéssel talán az első Vas megyei ipari munkásbiztosítás született meg. Igaz, nem, a munkaadók, hanem a munkavállalók fizették a biztosítási dijat, de a maga idejében ritka kezdeményezés volt az ilyen. (Az ipartörvény, az 1884. évi XII. törvény ugyanis csak évek múlva jelent meg.) A „Vasmegyei Lapok” 1877. november 8-i számában „Sárvár és Vármellék csatornái egészségi szempontból s mint e két községben a nyilvános egészségügy tényezői” című cikkében korábbi állapotokra utalva beszámol Messer a miai betegségek”-ről. Ilyenek a „keh, epeláz, forróláz, typhus, vörös, tüdőlobb, és ibőrkiütések”. Ebből a cikkből tudjuk meg, hogy a „várárok és a várfalak között víztartalmú rét” volt nem is oly régen. A házak körül trágyagödrök, szemét, piszok szinte városszerte. A környék mocsaras, posványos még. Messer örömmel számol be a továbbiakban arról, hogy sikerült az említett állapotokban lényeges javulást előidézni. Töltéseket, vízelvezető árkokat készítettek, az utcákat kavicsozták, a temetőben „halottházat” létesítettek, s kiárkoltatták a várárkot és vizét a Rákóczi úton készült nagy nyitott árokban a Rábába vezették. Kitisztították az úgynevezett „árokházi” nyitott csatornát és mindezekkel lényegesen javították a város közegészségügyi helyzetét. Az idén száz éve annak, ■hogy Messer Sámuel elköltözött a városból. Életéről és munkásságáról a későbbi időkből nem tudunk semmit, de amíg Sárváron élt tőle telhetően mindent megtett az emberekért, a városért. Megérdemli, hogy megemlékezzünk róla. Új Győr:’»'