Vas Népe, 1984. augusztus (29. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-23 / 197. szám

Sikerek forrásai -------- Tévéjegyzet ------­ Ilkei Csaba neve néhány­­hónapja eltűnt A Hét stáb­listájáról. Sajnáltam. Bár ritkán szerepelt, fel kellett figyelni rá. Kérdései egysze­rűek, lényegesek, pontosak voltak, pedig nem a közel­­keleti helyzettel, hanem csak és kizárólag belpoliti­kai ügyekkel foglalkozott. Eltűnésére néhány hete a Film Színház Muzsikában közzétett amerikai élmény­­beszámolója adott magya­rázatot. Azt csak később­­vettem észre, hogy­­közben pozíciója megerősödött a té­vében : felelős szerkesztő lett. A semmitmondó című, a riporteri amatőrség miatt többszörösen csődbe jutta­tott, nevetségessé tett, REFLEKTORI MAGAZIN felelősének, műsorvezetőjé­nek lenni nem főnyeremény, nem irigylésre méltó hely, az biztos. Az Ilkei-stáb va­lamit csinálhatott már, ha az augusztusi műsorban ar­ra a kérdésre kellett vála­szolnia a műsorvezetőnek: ki áll a hátuk mögött? I­­­kei Csaba szerint 4,5 millió szervezett dolgozó. Ami annyit jelent, hogy maradt a szakszervezeti védnökség. A másfél éve nagy lendület­tel beharangozott érdekkép­viseleti magazinműsor igen­­igen csendesen váltott tar­talmat és stílust. Rengeteg­­ a téma, hatalmas a javítani akarás. Voltak a műsorban lerágott csontok és voltak olyan témák, amelyek csak lerágott csontnak látszanak, mert agyonbeszéltük őket, de a lényegig ritkán jutot­tunk el. Újat, érdekeset csak az éjszakai áruszállí­tással és a tömegsporttal foglalkozó riport nem mon­dott. De már a címe szerint a túlbeszélt kategóriába tartozó újítómozgalom, bor­ravalózás, a vásárlók meg­károsítása olyan módon ke­­­rült terítékre, hogy alkal­mas volt szunnyadó morá­lunk, lazító értelmünk fel­élesztésére. A Bosnyák téri maffiával és az állami gon­dozottak sorsával foglalko­zó riportok kemények, kép­ben, szövegben találóak, eredetiek voltak. Egyálta­lán: az új Reflektor-stáb erényének látszik a tömör­ség. Nincs üresjárat, időrab­lás. Reagál a riporter és működik a szerkesztői olló. De ami igazán új és érté­kes: hétköznapi emberek szólalnak meg, nincs pozí­ciójuk, de véleményük van, arcukat, nevüket adják, dip­lomáciai nyilatkozat helyett őszinte gondolatokat. Csak amikor a hajógyári munká­sokat, kistermelőket, neve­lőszülőket láttam, hallottam, felejtettem el Ilkei Csaba­­bevezető mondatának dema­­gógikus felhangját a hátuk mögött álló 4,5 millió szer­vezett dolgozóról. Új belpolitikai műsor szü­letett. Talán lesz a rádiós 168 órának méltó tévés pár­ja. CSENDÉLET. Molnár Fe­renc új híveket szerez ma­gának mind a színészek, mind a közönség új generá­cióiból, csak játszani kell. Az előzetesekkel nagyon jól előkészített Csendélet sem okozott csalódást. Is­merős volt, könnyű, bohó­­kás és időnként torokszorító. A szerelemiben nincs érdem, igazság, méltányosság. Van viszont harc, verseny, ve­szekedés, aztán vagy komp­romisszum a vége és akkor vígjáték lesz a színpadon, vagy nincs alku és akkor szép, tanulságos tragédiákká nemesedik a történet, amely tulajdonképpen és utólag mindig olyan egyszerű, amint azt Karinthy Frigyes megfogalmazta: mindenki mást akar, a férfi a nőt, a nő a férfit. Molnár Ferenc komédiá­jának humorforrása nem egyszerű. Nemcsak attól jó a játék, hogy a féltékenyke­­dő szeretők színészek, emi­att szókimondóbbak, nyer­sebbek és meglepőbbek a ci­vileknél, hanem esendőbbek is. A tét nem a magánélet, a harc a színpadért, és ér­tünk, nézőkért könyörtelen. Akkor is, ha láttuk, mert Molnár Ferenc író és Szir­tes Tamás rendező láttatta velünk, hogy ez a színpad egy orfeumé. Mégis a szub­­rettnek és a táncos komi­kusnak világot jelentő desz­ka, ahol takarni vagy nem takarni egymást — a szere­lem mércéje, az élet értel­me. Nem tudom, hogy Molnár Ferenc így képzelte-e, de tény, hogy Hernádi Judit többszörösen győzött a tévé­filmben. Megírt szövege szerint is, játékban is felül­kerekedett színészpartne­­rént, Huszti Péteren. Ezer­féle volt a ripacskodásban és a színjátszásiban. Huszti Péter visszafogottabb, ke­vésbé teátrális volt, és ez most nem vált javára. Bár az sem elképzelhetetlen, hogy a színésznőkkel oly mostohán­­bánó drámater­més ellensúlyozására Mól­nár—Szirtes—Huszti ez egy­szer engedte a nőt fősze­rephez jutni, érvényesülni és győzni. Budai Rózsa Kassák-díjat kapott két megyénkben élő szerző Augusztus 9—1ll. között rendezte idei összejövetelét a Párizsban megjelenő Magyar Műhely című avantgarde fo­lyóirat a Bécs melletti Ha­dered­orffban. A Magyar Műhely Munkaközössége évenként szervezi­­tanácskozássak, hol a Pá­rizs közeli Marly-le-Roi-ban, hol­­Hadersdorffban, amelyek az egyetemes magyar szellemi élet fontos eseményei. Több világrész magyar nyelvű írói szerepelnek a meghívottak kö­zött. Az idei tanácskozáson megjelent Goszk­onyi János, a Magyarok Világszövetsége főtitkára is. Az 1984. évi tárna az avantgarde irodalom mai helyzete volt. A felkért előadók (Sebők Zoltán — Újvidék, Sipos Gyula — Párizs, Molnár Miklós — Csepreg) referátumai és az ezt követő vita mellett­­került sor idén is a Kassák-díj kiosztására, amelyet ez alkalommal i kélt megyénkben élő szer­ző, Molnár Miklós és Székely Ákos kapott. A Kassák Lajosról elnevezett díj a Nyugat-Európában kiadott egyetlen jelentős­­magyar irodalmi díj, eddigi nyer­tesei pe­di­g azok a szerzők, akik tevékenységükkel meggyő­zően bizonyították, hogy az egyetemes magyar értékrendben jelentőset alkottak. A díjat olyan szerzőknek ítéli oda a Munkaközösség zsűrije, akik szövegírói, tanulmány, esszé­beli teljesítményükkel, a kortárs avantgarde művészethez való információcseréjükkel fontos szerepet (töltöttek) tölte­nek be. A díj különlegessége, hogy nem pénzjutalommal jár: a díjazottak egy-egy erre az alkalomra készült kollázst vagy kerámiát kapnak, némelyeknek a­­M­agyar Műhely megjelenteti önálló kötetét­­(pl. így látott napvilágot a ma­gyarországi avantgarde jelentős alakjának, Erdély Miklós­nak Kollapszus orv című könyve), a díj tehát a nagyra­be­­csü­lés erkölcsi megnyilvánulása. Mindkét Vas­­megyében élő alkotónak gratulálunk, re­mélve, hogy a Magvető Könyvkiadó ■yVK-füzetsorozatában elfogadott köteteiket hamarosan a szélesebb olvasóközönség is haszonnal forgathatja. C ambrus — 1984. augusztus 23. Csütörtök •­­ Meghosszabbította nép­­művészeti kiállítását a Me­gyei Művelődési és Ifjúsági Központ Szombathelyen, mert a szeptember vissza­hozza a házba a művelődni, szórakozni, ügyesedni vágyó embereket, azokat, akik ér­tő, gyönyörködő látogatói lesznek az augusztus elején nyitott bemutatónak. Csor­náról került ide az anyag, Zólyomi Gergely Valéria fő­orvos gyűjteménye. Hímzett varrott párnák, blúzok, in­gek, cserépedények, kézi szövésű szőnyegek láthatók a kiállításon, mégsem a szokásos díszítőművészeti anyagok között szemlélőd­hetünk, mert nem dísznek, hanem használati tárgynak­­készültek. A Má­déf­alván­­Született, Marosvásárhelyen tanult,­ Csíkiban gyógyított orvosnő gyűjtötte össze a környezetében élők szépér­zékének, tehetségének do­kumentumaiként a textiliá­kat, korsókat. A­­kiállítás másik terme­iben a Malonyay hagyaté­kot ismerhetik meg a né­zők. Ez könyvekből, fényké­pekből, évszázados textilek­ből áll. Malonyay Dezső, a század elején foglalkozott tudományos igénnyel a népi élet kutatásával. Gyűjtött is, fel is dolgozott, ki is adott tanulmányokat, köny­veket az erdélyi, a dunántú­li, az észak-magyarországi n­éphagyom­ányokról. Párnák, térítők, kerámiák a csornai gyűjteményből. A Moszkvai Művész Színház Magyarországon Szeptember 7-én a győri Kisfaludy Színiházban kez­di meg magyarországi ven­dégszereplését a Moszkvai Művész Színház, Csehov „Sirály” című darabjának előadásával. Szeptember 8-án Moliére „Tartuffe”-jét adja elő az együttes Győ­rött. Ezután Budapesten lép színpadra a 90 tagú társulat: a Nemzeti Színházban szep­tember 10-én a „Sirályt”, szeptember 11 -én pedig a „Tartuffet” játssza, szep­tember 13—14-én pedig a Madách Színházban Mihail Satrov „Így győztünk” cí­mű színdarabjával lép fel. A XX. századi realista szín­játszás, az orosz—szovjet színháztörténet egyik leg­nagyobb hatású együttese — amely alapításakor új tö­rekvéseit elsősorban Csehov színpadi műveivel valósí­totta meg, jelenlegi irány­vonala pedig mindenek­előtt a hagyományok tiszte­letét, az alapító Sztanyisz­­lavszkij és Nyemirovics- Dancsenko tanításainak kor­szerű alkalmazását tükrözi — legutóbbi 1977-­ben ven­dégszerepeit hazánkban. 1984/1. Az európai együttműködés szellemében alapított és szerkesztett Pannónia főszer­kesztője a németül és magyarul egyaránt beszélő—író bécsi Sebestyén György (annak idején Budapesten kezdte az írást—újság­írást), ezért természetes, hogy a folyóirat anyagában az osztrák, szerb—horvát—szlo­vén, bolgár, román, lengyel, szovjet szer­zők és művek mellett a meghatározó szerep úgyszólván minden számában a magyar iro­dalomnak, művészetnek jut. Mint ezúttal is. Az indító cikk amolyan önvallomás jellegű korrajz, Keresztúry De­zső írása, címét talán úgy közelíthetnénk meg anyanyelvünkön leginkább, ha így for­dítanánk: Utam a némethez. Ebben a rend­kívül izgalmas és tanulságos vallomásban „egy délkelet-európai értelmiségi útjáról ad hint a huszadik századi Közép-Európa történelmének sűrűjében”. A sors iróniája, hogy az a fiatalember, akinek Bleyer Ja­kab professzor úr 1920-ban kijelentette: ön nem lesz germanista, s még csak tisztessé­gesen németül beszélni sem tanul meg, nos az a fiatalember negyven ével később egy nemzetiközi germanisztikai tanácskozáson a tönk szélére juttatott magyar germaniszti­kát­­kellett képviselnie. Koch Valéria öt év Unser Bildschirm címmel a hazai német nyelvű tévéadások első fél évtizedéről ad hírt. Péh Zsigmond Pál pedig egy interjú­ban Történelem és ne­mz­ettudat címmel a nemzetiségi problémáink legizgalmasabb kérdéseibe ad­ó betekintést, nem kerülve meg a kényes kérdéseket sem, például a triano­ni béke által megcsonkított ország naciona­lista politkitikájának­­következményeit, de utalva azokra az ellenkező előjelű támadá­sokra is, amelyek közül -például az egyik szerint a 19-es Tanácsköztársaság forradal­mi önvédelme „militarista agresszió” volt stb. Az irodalmi anyagban érdekes színfolt Karinthy Frigyesnek, Babits Damaidák cí­mű versére int irodalmi paródiája, az utób­bit Lám Frigyes, az előbbit Ats Erika fordí­totta németre. A 250 éve született Kempe- Jen Farkas salálkozógépéről, Siegmund F­reud és Ferenczi Sándor baráti kapcsolatai­ról, s az új magyar filmekről (Te rongyos élet főcím alatt) ugyancsak olvashatunk a burgenlandi Rötter Kiadó gondozásában Kismartonban ungarrttatott szép folyóirat­­leg­újabb számában. (Bert­) Emlékezés egy tudós orvosra A Sárvári Kórház 1957 novemberében ünnepelte fennállásának 100. évforduló­ját. Az 1857-­ben alapított intézet igazgatójául 1872. október 24-én a képviselő­­testület (feltehetően ismé­telten) Messer Sámuel váro­si orvost választotta meg, aki ezt a kettős munkakört közmegelégedésre 1884-ig töltötte be. Messer 1884-­ben elköltö­zött Sárvárról és távozásá­val nemcsak a kórház ve­szítette el igen tevékeny ve­zetőjét, hanem egy közéleti érdeklődésű ember is eltá­vozott a városból, aki itteni működése idején minden jó­­ügynek segítője, lelkes tá­mogatója volt. A­­helyi egészségügy — de az ipartörténet is — igen értékes adatokat köszönhet­­Messernek. Ezek nélkül sze­gényebb lenne a sárvári múltról alkotott kép. Szor­galmazta az 1973-ban meg­alakított öttagú „Szépésze­ti Bizottság” létrehozását, amelynek feladatai között szerepelt „az utcák és utak köz- és magány épületek és helyek tisztántartásáról gon­­do­skod­ni.” Az 1877. január 16-án tar­tott kórházválasztmányi ülésen adott­­beszámolójából tudjuk meg a következőket: a szükséges­­eszközöket a 10 ágyas kórház részére besze­rezték és „a helybeli kórház­ba való felvétel — nem te­kintve az illető állását ,és vallását — senkitől sem ta­gadtatott meg.” Tovább­á, hogy 1873 júniustól 1876 vé­géig — három és fél év alatt — az intézetben 161 fekvőbeteget ápoltak és „120 amibulátor”-t (járóbe­teget) láttak el. Azaz ke­zelt Messer, mivel a kis kórház egyetlen orvosa is ő volt. Részletes kutatást is adott a városvezetésnek az előfordult­­betegségekről is. (Számszerint 41 féle beteg­séget sorolt fel.) Agilitását mutatja, hogy a kórház fenntartási, üze­melési költségeinek fedezé­sére minden lehetséges mó­dot megragadott. Sárváron és a környező községekben többször is perselyes gyűj­tést szervezett az intézet ja­vára. Sugalmazására és szervezésében született meg a­­Sárvári „molnár iparosok” elhatározása segédeik biz­tosítására. A megállapodás az 1877. július 18-án kelt kórházi választmányi ülés jegyzőkönyve szerint a kö­vetkezőket tartalmazta: „A sárvári molnár ipar társulat azon kérelmének, hogy a társulati segédek meghatá­rozott évi fizetés mellett ápolgás (Végett a kórházba felvét ■■ a sárvári molnár ipar társu­latba tartozó s bejelentett 32 segéd netaláni megbete­­gülésük esetében személyen­ként évi 2 Ft átlag befize­tése mellett minden egyéb fizetés nélkül ápolgás végett a sárvári kórházba felvétet­ni határoztatnak. Tartozik azonban a társulat elnöke a 32 segédet nyilvántartani, tőlük a megállapított évi átalányt­­beszedni s azt 1877. évi április 1-től szá­molva negyedévenként a kórház pénztárába beszol­gáltatni. A szerződés egyelő­ire csak egy évre határozta­tok megköttetni minek esz­közlésével az elnökség bi­­zati­k meg.” Ezzel a döntéssel talán az első Vas megyei ipari mun­kásbiztosítás született meg. Igaz, nem, a munkaadók, hanem a munkavállalók fi­zették a biztosítási dijat, de a maga idejében ritka kez­deményezés volt az ilyen. (Az ipartörvény, az 1884. évi XII. törvény ugyanis csak évek múlva jelent meg.) A „Vasmegyei Lapok” 1877. november 8-i számá­ban „Sárvár és Vármellék csatornái egészségi szem­pontból s mint e két köz­ségben a nyilvános egészség­ügy tényezői” cím­ű cikké­ben korábbi állapotokra utalva beszámol Messer a miai betegségek”-ről. Ilye­nek a „keh, epeláz, forró­láz, typhus, vörös, tüdőlobb, és ibőrkiütések”. Ebből a cikkből tudjuk meg, hogy a „várárok és a várfalak között víztartalmú rét” volt nem is oly régen. A házak körül trágyagödrök, szemét, piszok szinte városszerte. A kör­nyék mocsaras, posványos még. Messer örömmel számol be a továbbiakban arról, hogy sikerült az említett ál­lapotokban lényeges javu­lást előidézni. Töltéseket, vízelvezető árkokat készítet­tek, az utcákat kavicsozták,­­ a temetőben „halottházat” létesítettek, s kiárkoltatták a várárkot és vizét a Rákóczi úton készült nagy nyitott árokban a Rábába vezették. Kitisztították az úgyneve­zett „árokházi” nyitott csa­tornát és mindezekkel lé­nyegesen javították a vá­ros közegészségügyi helyze­tét. Az idén száz éve annak, ■hogy Messer Sámuel elköl­tözött a városból. Életéről és munkásságáról a későbbi időkből nem tudunk sem­mit, de amíg Sárváron élt tőle telhetően mindent meg­tett az emberekért, a vá­rosért. Megérdemli, hogy megemlékezzünk róla. Új Győr:­’»'

Next