Vas Népe, 1987. december (32. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-08 / 289. szám
dós emberek közt Cserotneken MINDEN NEMZEDÉK megítélésének egyik fokmérője az a mód, ahogy bánik a tényleges munkából kiálltakkal, a gondoskodásra szoruló nyugdíjasokkal. Városokban, nagyobb községekben évek óta működnek az öregek, napközi otthonai. A hozzájuk felzárkózás a kisebb falvakban is elkezdődött. Az életkor megjelölésére nemcsak a nők, hanem a férfiak is érzékenyek, ezért legtöbb helyen az öreg szót időssel helyettesítik. Ennek megfelelően kapta szülőfalum legújabb intézménye is az idősek klubja elnevezést. A csörötneki községi közös tanács már működtette Magyarlakon és Rábagyarmaton az idős emberek részére meleg otthont és ételt biztosító újszerű intézményt, amikor a központi községre is sor kerülhetett. Ismertem a tanács törekvését, ezért éberen figyeltem a szabaddá vált épület átalakításának ütemét, ahányszor csak otthon jártam. A munkálatok egy kicsit elhúzódtak, de novemberben befejeződtek. Az eső napok óta esik, mégis sármentesen jutok el a nemrég elkészült járdán szülőházamtól úticélomig, a régi iskoláig, az itt üzemelő klubig. A tanácson már tájékozódtam a létrehozás körülményeiről, a klubtagokról, így elképzelhettem azt a képet, amelyet találok. A megismert nevekhez arcokat is próbáltam felidézni és minél többet megtudni azokról az életutakról, amelyeket az egykori játszótársaim megtettek. Laczó József tanácselnök — kora miatt — csak az utóbbi 2—3 évtized történéseiről, eseményeiről tájékoztathat. Kíváncsiságomra a válaszokat tehát az illetékesektől várhatom. Ez a helyzet csak fokozza izgalmamat, amely egyébként azóta él bennem, mióta erre a találkozásra készülök. A klubtagok többségével ugyanis évtizedek óta nem volt alkalmam beszélgetni. Sőt, látni sem láttam valamennyit. Hegyiné Tóth Mária szociális gondozónő, a három otthon központi vezetője és Tóth Józsefné, az új klub vezetője előbb a mellékhelyiségeket mutatják, azután vezetnek be a térelválasztóval két helyiségre osztott valamikori tanterembe. Kilenc férfit és öt asszonyt találok az ízlésesen berendezett társalgóban. Egy kivételével azonnal felismerek mindenkit. Restellem, hogy éppen Tóth Imréné az, pedig vele egy osztályba jártam. AZ INTÉZMÉNYT 20 főre tervezték. Jelenleg azért vannak még csak tizennégyen, mert — mint Laczó József mondja — Csörötneken is nagy az előítélet a szociális intézményekkel szemben. Ezt a klubot is sokan a szociális otthonok kategóriájába sorolják, ezért nem telt meg az első napokban. A jelenlevők vállalták a különféle megjegyzéseket, az úttörő szerepet. Bizonyos, hogy az ő megelégedettségük, örömük hamarosan áttöri az előítéletek mesterséges falait. Mert valamennyien ezekről az érzéseikről beszélnek. Akad köztük olyan is, aki földi mennyországnak tartja számára az intézményt. Tóth Józsefné (Buti özvevegye) 84, Hajba János pedig 67 éves. E két korhatár között vannak a többiek. Idősebb nálam Vadász Ferenc és felesége, Császár Antal, Molnár Imre, Leopold Imre és Szukics Ferencné. Korombeli Laczó Lajos, Laczó Károly, Nagy Lajos, Tóth Imréné. Fiatalabb Tóth Ferencné. Természetes, hogy szóba kerül a gyermekkorunk. Az első szavakra felnyílnak a zsilipek, és máris az emlékek árja sodor mindannyiunkat. Emlegetjük tanítóinkat, csínytevéseinket, nagy játszadozásainkat. A magunk készítette játékokat. Hárman kaszagyári munkások voltak. Nyomban észreveszem, hogy hallássérültek. Egyikük még a társalgásban is nehezen tud részt venni. Ketten az utakat javítgatták, egyikük pedig mezőőri feladatokat látott el. Mezőgazdasági munkát valamennyien végeztek. Az összeforró közösség már élcelődni is tud. Az egymást váltó témák közt váratlanul ez a kérdés: „Tudod-e, hogy két paraszt is van köztünk?” A magyarázatot többen mondják egyszerre: „Ide is kötényben járnak!” Bár én tudom a kötényhordás okát, az érintettek mosolyogva mondják, hogy nadráguk féltése miatt viselik állandóan a kötényt. A dolog egy darabig még beszédtéma, aztán ömlik tovább az emlékek árja. A déli harangszóra megérkezik az ebéd. A körzeti iskola napközi otthonából hozzák. (Innen kapják Magyarlak és Rábagyarmat idősei is.) Távozni akarok, de szíves szóval visszatartanak, hogy az étkezés után folytathassuk a beszélgetést. A négyszemélyes asztalok ízlésesen megterítettek. A levesből (gyermekkorom ízeit idézi ,a tejfeles bableves) mindenki tetszése szerint vesz. A mákos tésztát kimérve teszik az asztalokra. Az ebéd mindig két fogásos. Az ellátást reggeli és uzsonna egészíti ki. Ez utóbbit legtöbben hazaviszik és vacsoraként fogyasztják el.Egyöntetű a vélemény, hogy az ételek íze és fűszerezettsége nekik való, mennyiségben is elegendő. AZ EBÉDET egymás egészségére kívánva telepedünk vissza a társalgóba. Alig helyezkedünk el, máris hozzák a kávét. A 4 forintokat egyenként rakják a tálcára. Hamarosan lesz rádiója és tv-je is a klubnak. A tsz és az áfész ajándékaként kapják. A Vas Népét is járatják majd, jelenleg is látok két példányt, de ezeket a lakás helyett kézbesítette ide a postás. Természetesen sokszó esik a falu történetéről is. Emlegetjük a feledésbemenő népszokásokat, a megváltozott életmódot. A mával elégedettek, de a jövő bizonytalan előttük, hiszen valamennyien kisnyugdíjasok. Még a „kaszások” is. Igyekszem is más vizekre evezni, a közülünk örökre eltávozottakra terelem a szót. Bizony nagy rendet vágott sorainkban a halál! Felsoroljuk a háborúban elesetteket is. A névsor könnyen összeáll, hiszen a népfront bizottság a közelmúltban márványba vésette hosszú sorukat. Emlékoszlopuk a temetőben áll. A szomorú téma megakasztja a sodrást. A háború szó mindenkiben szörnyűségek képét idézi. A hallgatásokból, a kavargó gondolatokból gyermekeink és unokáink féltése is kiérződik. HANGULATVÁLTÁSKÉNT a klub helyéről beszélgetünk. Iskolás korunkban úgynevezett faiskola volt ahelyén. Az 1927-ben épült tanterem később imaház lett. Ebből alakította ki a tanács tetemes költségen a klubot. A belső átalakítás, a berendezés és a felszerelés együttes összege 600 000 forint. A meleg otthon tárgyi feltételei mellé három személy értő és szerető gondoskodása járul, ők is csörötnekiek. Azt is el kell még mondanom, hogy hetenként az orvos is meglátogatja a klubot. Az uzsonnaosztás után hazaindulnak az idős „úttörők”, az új, a számukra oly előnyös életforma vállalói. Csak a szombatok és ünnepnapok emlékeztetik őket a magányukra. Ami a gyerekeknek öröm, az nekik gond. Ezeken a napokon ugyanis nem főznek az iskola napközi otthonában ... Búcsúzáskor meg kell ígérnem, hogy máskor is eljövök a klubba. Ígéretemet ezúton is megismétlem! Kuntár Lajos választások előtt a Kék Házért italában az ellenzék talán legtekintélyesebb alakjának, Kim De Dzsungnak sikerét értik), akkor ezúttal sem elképzelhetetlen a haderők „közbelépése”. Igaz, az utóbbi hetekben az esélylatolgatások alaposan megnehezedtek. Távolról sem lehet márbizonyosra venni, hogy— amint azt az év elejétől tartó diákmegmozdulások, a kiterjedt társadalmi nyugtalanság és a virágzó gazdaságú országon végigsöprő sztrájkhullám sugallta volna — mindenképpen a népmozgalmiak élére álló ellenzéki erők diadala, illetve a Csen Tu Hvan tábornokelnök által kijelölt utód-aspiráns, Ro Te Vu visszaesése fog bekövetkezni. Hiszenidőközben olyan esemény történt, amely jócskán átrajzolta a belpolitikai erőviszonyokat, s új esélyeket teremtett a politikai demokratizálás újdonsült harcosaként fellépő kormánypárti jelölt számára. Kiderült ugyanis, hogy — minden korábbi ígéret dacára — a Csen Ta Hvanellenes erők két kiemelkedő személyisége, az említett Kim De Dzsung, illetve az Újraegyesítés Demokratikus Pártja élén álló Kim Jung Szan képtelen egymás között eldönteni a jelöltség sorsát. Ellenkezőleg, megegyezés helyett mindkettő a másiktól várta, hogy az ő javára visszalépjen, s e patthelyzeten a többszöri közvetítés sem segített. Ez viszont azt jelenti, hogy a liberálisabb, a határozottabb változásokat igénylő rétegek szavazatai máris megoszlanak, növelve természetesen Ro Te Vu esélyeit. Aki amúgyis azzal lépett fel kampánygyűlésein, hogy amennyiben a választók ellenfeleit juttatnák hatalomra, akkor — szavai szerint — „gazdasági káosszal, az olimpia meghiúsulásával, az erőszak elharapódzásával” és persze a rutinszerűen emlegetett, állítólag Észak -Korea felől fenyegető veszély növekedésével kellene számolniuk. Nyilvánvalóan az ellenzéki jelöltek sem maradtak adósak. Egymás ellen is tartogattak érveket, de az össztüzet érthetően a kormánypárt vezetőjére irányították. Ha Ro Te Vu lépne Cson Tu Hvan helyére — hangoztatták —, akkor aligha lehetne számítani annak a tarthatatlan ellentétnek a felszámolására, amely a fejlett gazdasági rendszer és a rendkívül zárt politikai felépítmény között meghúzódik. E feszültségforrás feloldása, vagyis a „fokozatos demokratizálás” irányvonalának támogatása jellemzi Szöul legfontosabb szövetségesének, az Egyesült Államoknak állásfoglalását. Washington több ízben felszólította Csen Tu Hvan-it, ne alkalmazzon erőszakot az elégedetlenség elfojtására, de azt is jelezte, hogy elfogadhatónak tartja Ro Te Vu-t a Kék Ház új lakójaként. Az USA kétségtelenül inkább stratégiai szemmel nézi a dél-koreai eseményeket, s érdekeltségét mi sem mutatja jobban, mint hogy évtizedek óta jelentős számú haderőt (pillanatnyilag is mintegy 40 ezres katonaságot) állomásoztat a megosztott ország déli felén. Kérdés tehát, hogy a bonyolult, bel- és külpolitikai tényezőkkel egyformán árnyalt szituációban ki mellett szavaz a 25 milliós választópolgár többsége. Az ellenzéki pártok máris figyelmeztettek, hogy számos jele tapasztalható a részrehajló tájékoztatásnak, az állami propagandaeszközök felhasználásának, illetve a szavazók anyagi befolyásolásának. Ro Te Vu egyes kampánygyűlésein, pusztán a részvételért is, néha 40 dollárnyi összeget osztottak a megjelenteknek — jelentették tekintélyes sajtóorgánumok. A pénz, az államgépezet és gyaníthatólag a hadsereg, felső vezetése is, úgy tűnik, inkább Ro Te Vu oldalán áll. December 16-án eldől, valóban az ő kezére játszott-e a két, egymással szembefordult Kim párharca, vagy mégis valamelyik ellenzéki jelölt kerül Csen Tu Hvan helyére. Ebben az esetben viszont mégazt is meg kell várni, hogy a hatalomátadás kijelölt időpontjáig, jövő év februárjáig nem következik-e be „váratlan fordulat”, ahogy a puccsokat a homályos fenyegetések szóhasználatában jelölni szokták... Sz. G. A péti, az államgépezet a kijelölt utódot, Ro Te Vu-t támogatja. Brum-brum Gazdasági vezetők panaszolják: ők maguk és munkatársaik csalódottan érkeznek vissza az adóreformra felkészítő tanfolyamok többségéről. Az előadók — tisztelet a kivételnek — „Ádámtól, Évától” kezdik mondandójukat, az idő nagy része azzal telik, hogy a hallgatók immár sokadszor meghallgatják azt, amit úgyis tudnak. A konkrétumokra, a gyakorlati végrehajtás apró, ám korántsem elhanyagolható részleteire aztán alig marad idő. Mindez azért okoz dupla bosszúságot, mert nemcsak az idő telik, hanem e kurzusok többségét jókora summáért „mérik”. Azt, hogy nemcsak Vas megyei gond ez, a rádió minapi riportja is megerősíti. Fővárosi intézmények illetékesei nyilatkoztak arról, hogy lebecsülik őket az adótanfolyamok szervezői, előadói. Nem a meghirdetett előadó érkezik, késik az előadó, általánosságokat mond, unatkozik a hallgatóság. Persze tegyük hozzá azt is, hogy nem mindig csak az előadókban van a hiba. Néhány rendelkezés még nem jelent meg, illetve — mint nemrég hallhattuk — már a nyomdában vannak, a napokban megjelennek az adóreformra vontkozó utolsó utasítások is. Sok szempontból viszont információbőség van e témában. Különösen a személyi jövedelemadót, a keresetek bruttósítását illetőleg. A Kossuth rádió hajnali beszélgetéseitől a Jogi esetek tv-műsorig rengetegszer szóba kerül a bérbruttósítás. Minderről az együtt jelenlevő információhiányról és -bőségről hatéves lányom jut eszembe, akinek roppantul megtetszett az októberi rádiókabaré Illetékes Elvtársa. Aki a bérbruttósításról érdeklődő, raccsoló humoristát alaposan kioktatta a magyar beszédről, s ráförmedt: „Brum-brum!” Azóta a lányom, ahányszor hallja a szót: bruttósítás, mindig rávágja brum-brum. Gyakran van rá alkalma ... Ami pedig az elfuserált adó tanfolyamokat ittok, talán nem ártana igazi medvét is odahívni, akinek nem elég a mézes madzag ... (fccont StS Ajándék Divatba jött iskoláinkban, hogy Mikulás-nap közeledtévelaz osztálytársak megajándékozzák egymást. Ahol ez mlég nem történt meg, ott majd a karácsony előtti utolsó tanítási napok egyikén kerül rá sor. Bizonyára elmondták a gyerekek odahaza is, hogy miről van szó: osztályfőnöki óránsorsolással „összepárosítják" egymással a tanulókat, így válik nyílt titokká, ki, kitőlkap majd ajándékot. Hogy mit, mifélét, mos többé-kevésbé ez is nyílt titok mindjárt az elején. Milyen ajándék isjár Mikuláskor? Piros zacskó, benne cukorka, csokoládé, rágó. Bemegy a gyerek a csemegeboltba, elkészítve meg is kapja, kifizeti, aztán átadja társának (az meg viszont neki), és ezzel kész. Ahol nincs fantázia, ahol az osztályfőnök csak arra figyel, hogy ez az egyébként kedves esemény — mint formaság — megtörténjék, ott többnyire ilyen ajándékok cserélnek gazdát. Sok értelme persze nincs a dolognak. , Sara, borsa igazi értéke akkor van, ha az osztálytársak pluszként „önmagukat” adják a szaloncukorhoz, csokoládéhoz. Úgy például, hogy pár soros versikében vicces rímekbe szedve jellemzik egymást, vagy aki kiváltképp ügyes, az lerajzolja társát, vagy megmintázza gyurmából, vagy (ha mondjuk, kislány az illető) horgol egy kis sapkát arra a bizonyos csomagra, szóval valami igazi meglepetéssel szolgál társának, hisz végtére ez a gyermeki ajándék lényege, ötlet, ügyesség, tehetség, egyéniség. Erről van itt szó. Van tanár, aki erre a fontos szempontra odafigyel, erre ösztökéli tanítványait és van aki nem. Sosem felejtem el, mit mondott az énegykori osztályfőnököm anyák napja előtt. Jagatok-szedte virággal kedveskedjetek, abban ben ma ni a ti munkátok, s meglátjátok, az édesanyaimnak örül igazán”. Nem forintokban mérve persze, éa a ajándékokban rejlő örök értéket ebben leli map a jutalmazott. És az a jó, ha ez már az ishnaiaedban tmémtonadik. LF. fi Győzelem!