Vas Népe, 1989. december (34. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-15 / 297. szám
Luca napján a budapesti vasiaknál Szerdán este öt órakor kezdődött a vasiak budapesti baráti körének idei utolsó összejövetele. Decemberre különleges témát választottak: Batthyány Strattmann László herceg boldoggá avatásáról beszéltek. A társaság életében újdonság, hogy egy hónapra egy-egy Vas megyéből elszármazott budapesti vállalta a témát, és szervezi az estet. Most dr. Domonkos János volt a házigazda. Levegőben lógó, időszerű a „szegénység orvosának” boldoggá avatási ügye. Annyira, hogy váratlanul éppen erre az időpontra hívta meg II. János Pál pápa a szombathelyi és az eisenstadti, kismartoni megyéspüspököket kihallgatásra a processzus, a boldoggá avatási per kapcsán. Ebben az időpontban tehát dr. Konkoly István Rómában tartózkodott és Tibola Imre kanonok egyedül képviselte a szombathelyi egyházmegyét a budapesti rendezvényen. A boldoggá avatási bizottságot, a tribunált már 1944-ben fölállították és annak rendje és módja szerint gyűjtötték az adatokat Batthyány Strattmann Lászlóról. A bizottság az első lépésben minden ilyen esetben az illető levelezéseit, írásait vizsgálja át, mert ha ebben az egyház tanításával ellenkezőt találnak, akkor megszűnik az eljárás. Azután kezdődnek a kihallgatások, a jegyzőkönyvezések — hallhattuk Tibola Imre tömör összefoglalásában. A kihallgatásoknál az illetőt ismerők emlékeit, élményeit rögzítik. Feljegyzik az imameghallgatásokat is, tehát az olyan eseteket, amikor — esetünkban Batthyány herceg — közbenjárását kérte valaki az imádságában és imádsága meghallgattatott. A tribunálnak azt kell bizonyítani, hogy a boldoggá avatandó hősies fokon szerette az Istent és az embereket, illetve ezen az úton üdvözült, Isten közelében él és egész életével példakép lehet. Az 50-es években a boldoggá avatási eljárás Batthyány Strattmann László esetében megszűnt és utána először 1971-ben az Orvosi Hetilapban méltatták halálának 40. évfordulóján orvosi tevékenységét. Ugyanekkor eljuttatták a per korábbi anyagát Rómába. Ezután előbb „nem-hivatalos” kezdeményezések vetették fel ismét boldoggá avatása ügyét. Könyvek jelentek meg, képeket festettek róla, évente rendszeresen betegek miséjét tartották. 1986 novemberében Eisenstadtban megalakult a boldoggá avatási tribunál —tudjuk, hogy Németújváron, Güssingben temették el Batthyány herceget —, s a következő esztendőtől, 1987-től tevékenykedik Szombathelyen ismét a tribunál: tagjai Tibola Imre, Sill Ferenc, Gyürki László és Márffy Gyula. Legutóbb október 27—28-án volt Batthyány-emlékünnepség Budapesten. Suttognak a bástyák címmel a szentéletű hercegről szól egy misztériumjáték, melynek részleteit az est következő részében Dés Ferenc Dunakiliti plébánosa vetítette videóról, ahogy ismert Batthyány Strattmann László Dunakilitiben született. A találkozón a németújvári fúvósötös muzsikált, így nemcsak Vas és Győr-Sopron megyének, hanem a burgenlandi Németújvárnak is voltak képvselői, tehát a neves szemorvos, herceg életútja minden fontos állomásának volt szószólója. Az est iránt nagyon érdeklődtek a „fővárosba szakadt vasiak”, mintegy százanvoltak jelen. A sok-sok diakép nemcsak a témát illusztrálta, hanem megyénket is „testközelbe” hozta. . .hes A templomépítés kényszere Egy népdal-versenyről A történelem előtti időkben elég volt néhány körberakott kő az áthítathoz: ennyiből állt egy templom. Ezek az összehordott kövek (a művészettörténet krorolech-nek nevezi őket) az erőtől duzzadó román és a magasba törő gót templomok őse. De hiába változott a forma, a templomépítés oka, a lényeg maradt. A „templomépítés kényszere” számomra egyet jelent a hagyományteremtésnek, az együttélési szabályok kialakításának, a fogódzó-teremtésnek a kényszerével. Manapság sokszor úgy tűnik, a kövek összehordásával kell kezdenünk. Celldömölkön csak nemrég kapta nevét a Gayer Általános Iskola, még később vette fel a 3. számú iskola Berzsenyi Lénárd nevét. Most már van kire büszkének lenni, van kire emlékezni. A zeneiskolának sem volt neve, amíg új helyére nem költözött A házavató névadó is volt egyben, azóta Ádám Jenő nevét viseli az intézmény. A kérdésre, hogy miért éppen őt választották, Süle Ferenc igazgató válaszol: „Hiszek a jó pedagógusokban, és Ádám Jenő kiváló zenepedagógus volt, érdemes a követésre.” Ádám Jenő 1896. december 13-án született. A születésnapot az újdonsült Ádám Jenő Zeneiskolában második éve népdalversennyel ünneplik. (A névadó, Kodály követőjeként, szenvedélyesen szerette a népdalokat). December 13-án tehát ünnepibe öltözött iskolások gyülekeznek a zeneiskoláiban, Celldömölkről és a városkörnyék falvaiból. Az idei verseny rangját emeli Szegő Miklósné Ádám Éva (Ádám Jenő leszármazottja) és Soltész Elekné nyugalmazott zeneiskola-igazgató jelenléte. Soltész Elekné az Ádám Jenő Társaság alapítója. A társaság Ádám Éva támogatásával létrehozott egy alapítványt is. Süle Ferenc igazgató: Az idén nem sikerült elnyerni az alapítvány támogatását. De amikor hangszereseink pályáztak, a Társaság még nem ismert bennünket. Jövőre, reméljük, több sikerrel járunk.” A versenyzők megkoszorúzzák Kodály Zoltán és Ádám Jenő szobrát — a "két szobor szembenéz egymással a zeneiskola előterében. Aztán száll-szállt a dal. Olyan természetesen énekli a földből alig kilátszó kisfiú, hogy holnap elviszik katonának, hogy elhiszem neki. A jutalmat mindenki megérdemli, de vannak a jók között legjobbak is: első helyezett Varga Margit, Celldömölk, Berzsenyi Lénárd Általános Iskola; második Somogyi Tímea Celldömölk, Gayer Gyula Általános Iskola és Kéri Kata. Ián, Celldömölk, Berzsenyi iskola; harmadikok pedig Minarcsák Barbara szintén a Berzsenyi iskolából és Zavarazky Tünde Semjánmihályfáról. Amíg a zsűri visszavonult, megkérdeztem néhány versenyzőtől, hallott-e már Ádám Jenőről. A fejüket rázták. Talán nem is nagy baj, hiszen Ádám Jenő csak „ürügy”. A közös éneklésre — a hagyományteremtésre. Amihez a kövek már megvannak. Hogy mikor lesz belőlük gót katedrális, csak idő kérdése. — via — 1989. december 15. Péntek Mikulásest Madrigáléknál A Madrigál-gyerekek Mikulása után mint minden évben ezúttal is megtartották évzáró Mikulás-estjüket az SZMT székházában, próbaihelyszínülkön a Madrigál Kórus tagjai. Huszonkitencedszer csendült fel ezen az alkalmon a Van három jóbarátom ... című dal, s Németh István karnagy huszonkilencedik alkalommal zárta összefoglalóval az évet. Az idei esztendő dióhéjban: 67, illetve 75 próba (a „fiúknak” több), tizenhárom szereplés, ebből külföldön az NDK-ban, az NSZK- ban, Ausztriában és Olaszországban.. Van olyan kórustag, (Valiika), aki egyetlen próbáról és szereplésről sem hiányzott. A létszám 36, a kórusszellem kitűnő. A „batyukból” előkerült finom házisüteményeket rágcsálva, üdítőket, s egy pohár borocskát kortyolva műsorral, majd csomagokkal ajándékozzák meg egymást. Rimányi dalostárs a Mikulás, de jelmez nélkül, jambó-sapkában inkább a hupikék törpákékhez hasonlít. Krampusza Koroknaiiné. Az ajándékok ötletesek, van kacagás! A krónikus elkéső órát, s naptárt kap, amelyben alá van húzva minden kedd, azaz a próbáik napja. Valaki arcpirosítónak szegedi paprikát kap, ami most nincs, hiszen a boltokban nincs. Edit német tudását, fordítói tevékenységét vers dicséri. És van „mozi” is. Géza színes diaképeken idézi fel a két német és az olasz út egy-egy pállanatát, a ráismertetés örömével. És milyen lesz a jövő év? A meghívás rengeteg, az utazás anyagiak hiányában kétséges, de a SZOT jelezte, hogy segíteni kíván. És viszsza kell hívni két kórust, az NSZK-ból a dortmundiakat, Olaszországból a triesztieket. Van taps, amikor a kórus állandó idei hivatalos kísérője, Zsámboki Árpád bejelenti, hogy március 16- tól 19-ig a Madrigál képviseli megyénket a lendvai kórustalálkozón Jugoszláviában. Képeinken néhány pillanat az olasz útról: Kikötő Triesztben, jugoszláv—magyar komnagybarátság és Velence, ködben. Kép és szöveg . (szabály) A felszabaduló épületekből a múzeum is kér Műtárgyainkban, a múzeumokban őrzött múlt darabjaiban őseinket, s velük együtt magunkat tiszteljük. Nem nézhetünk úgy jó szívvel fiainak szemébe, ha nem teszünk meg mindent azért, hogy ők is lássák azt, ami nekünk megadatott. A napokban azonban nem úgy fest, hogy ezt majdan megtehetjük. A Savaria Múzeum és a megyei szervezet néhány intézménye komoly raktározási gondokkal küzd. Méltatlanul, több helyen, különböző épületekben tudja csak tárolni anyagait, s ezek többsége nem alkalmas múzeumi tárgyak tárolására. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az egész országban hasonló a helyzet. A kultúrára, a múzeumokra egyre kevesebb pénz jut. Így viszont menthetetlenül eljutunk arra a fokra, ahonnan már nem lehet visszafordulni, mert a tárgyak nem örök életűek. Romlásuk azonban hatványozódik, ha nincs megfelelő hely tárolásukra. Megyénkben több épület, helyiség is alkalmas lenne erre. A mostani nagy társadalmi csatározásban azonban mintha megfeledkeztünk volna a múzeumok gondjairól. Szervezetek harcolnak a felszabaduló helyiségekért, s a múzeum gyenge hangja elvész a többi között. Szólni kell tehát az ügyről. Dr. Gráfik Imrével, a Savaria Múzeum és a megyei múzeumi szervezet igazgatójával beszélgettünk a gondokról. — Régóta küzd a múzeumi szervezet raktározási problémákkal, a gond nem új. Saját erőből is igyekeztünk segíteni, átcsoportosítást, átszervezést hajtottunk végre. De ez nem változtatott alapvetően a helyzeten. "Mindenképpen valamilyen múzeumi kezelésben lévő új épület kellene tehát. Jelenleg huszonhárom (múzeumi épület, bérelt raktár, ideiglenes raktár, pince, padlás stb.) helyen tároljuk az anyagokat. Ezeknek kilencven százaléka a szakértő restaurátorok véleménye szerint nem alkalmas műtárgyak tárolására. Fűthetetlenek, nedvesek. Mállanak a kódexek, a fatárgyak szuvasodnak, a fémek rozsdásodnak, a textilek penészednek. Olyan híreket is hallottam, hogy egyszer nemzetközi restaurátor konferenciát tartottak, s ennek keretében a szakemberekkel meglátogatták a Répceszentgyörgyön levő bútorraktárukat. S amikor beléptek, német és angol nyelvű sóhajtásokat lehetett hallani a körülmények láttán. — Igen, volt ilyen. Éppen ez a raktárunk az, ahol a korábban Vasszécsenyben tárolt tárgyak egy részét selejtezni kellett. Itt bútorokat tárolunk, de a fa és textilanyag egy részét máshol is ugyanez a veszély fenyegeti. Pedig elhiheti nekem, hogy a muzeológus nem szívesen selejtez, hiszen ezzel munkája egy részét pusztítja el. Bár azt is be kell látnunk, hogy a tárgyak nem örök életűek. A muzeológus mégis a jövőre gondol, s olyan körülményekre vágyik, hogy a tárgyak életét meghosszabbíthassa. — Ha ennyire rossz a helyzet, akkor miért nem gondolkoznak valamilyen megoldáson? — Természetesen gondolkozunk, és gondolkoztunk is már sokat. Javaslatunk is volt. A műtárgyak kezelésének vannak minimális követelményei, amelyeket be kell tartani. Ehhez megfelelő épület kell. Lényeges, hogy egy helyen legyen az anyag, mert ez nagymértékben megkönnyíti a munkát, s az sem utolsó szempont, hogy így a költségek is csökkennek. Tehát lényegében egy megfelelő nagyságú és adottságú épület kellene. Ettől függetlenül, saját erőből is oldunk meg raktározási problémákat, de ezek nem olyan léptékűek, hogy alapvetően megváltoztatnák a műtárgyvédelmet. — Konkrét elképzelések? — Felhívták a figyelmünket itt Szombathelyen egy raktárépületre, amely a FŰSZERT Vállalaté. Ez ötmillió forintba került volna a telekkel együtt. Ez nagyon jó megoldás lenne. Veszprémben ugyanilyen módon oldották meg a gondokat. Ebben az épületben ki lehetne alakítani egy műtárgykezelő raktárbázist. Radikális javítást érhettünk volna így el, de a megye nem volt hajlandó ennyit áldozni ránk. Pedig a Haladás pályájának villanyvilágítására húszmilliót költöttek, s pénzt adtak a szentgotthárdi Rába gyár építéséhez is. Nekünk nem jutott. A Romkert mellett található egy régi épület, az úgynevezett Sörház. Az, amelyikben régebben a szikvízüzem működött. Ezt is újjá lehetett volna építeni. A költségek egyharmadát tudtuk volna vállalni, csak a többit kellett volna a megyének adnia. Itt egy nagyszerű régészeti kőtárat és tanulmányi raktárt lehetett volna kialakítani. Ugyanakkor megoldódott volna a Romkert szolgáltatatás gondja is. Évente nyolcvanezer ember keresifel ezt az egységünket. Enynyi látogatónak nincs itt egy WC, sem más. Pedig kéthárom millió forintból egy európai színvonalú helyet lehetne kialakítani belőle. Nincs pénz erre sem. Aztán ott van az Iseum sarkán az a régi malomépület. Ezt is rendbe lehetne hozni, mert ahogy most áll ott, az a város szégyene. Egyébként is, műemlékileg védett környezetben van. Legújabb információim szerint egy panziót és sörkertet akarnak csinálni itt. — Zsákutca? — Nincs zsákutca. Ugyanis ismét lenne megoldás. Ha a megye ezekre nem tud, vagy nem akar áldozni, akkor adjon az új, felszabaduló épületekből. Agyonhallgatni lehet valamit, de ettől a problémák nem oldódnak meg. Fel kell hívni a figyelmet a gondokra. A múzeumi hálózatot a megye saját akaratából hozta létre, de a megalkotás után mintha megfeledkezett volna róla, legalábbis a műtárgyéul elyezés gondjairól. Jó lenne, ha a szakembereket is bevonnák a döntési folyamatba. Most felszabadul a pártszékház, a munkásőrség központja, s még számos más épület is. Ezekből szeretnénk egyet megkapni. Igényünk nem indokolatlan. Egyébként is, nem csak Vas megyére lenne jellemző az ilyen megoldás. Tudtommal Csongrád és Hajdú-Bihar megyében ilyképpen oldották, illetve tervezik megoldani a raktározási problémákat. — Igen ám, de ezekre az épületekre mások is igényt tartanak. A Munkásőrség központját a mentősök is igénylik, a hírlik, hogy a pártszékházat a főiskola kapja meg. — Lenne javaslatunk erre is. Történjék meg az épületek fölmérése. Ezután hívják meg azoknak az intézményeknek és politikai szervezeteknek a képviselőit, amelyek igényt tartanak valamelyik épületre. Vázolják előttük a gondokat, a lehetőségeket, és adjanak objektív tájékoztatást. Utána "közösen döntsenek a hasznosításról. Így lenne demokratikus a megoldás. A saját múltnak a jelenlegi műtárgyelhelyezés mellett nincs értékének megfelelő helye a városban, a megyében, s ezen mindenképpen változtatni kell. komorad! Műtárgy sirató