Vas Népe, 1990. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-21 / 170. szám

Böröczki Mihály Négysorosok egy szemvillanásból 1. A KINEVEZETT Jelen van, mégis idegen, ijesztőn kívülálló, maga sem sejti mert ilyen, nincs benne más — csak zárszó. 2. A MAGABIZTOS Oszlop. De tudja — érti is, hogy dőlni kényszerülhet. Nő. Nagyasszony. Istenem, bárki fenékre ülhet. 3. AZ ORVOS Gyógyít. Az istennel pöröl, akarja is — hát szentség. Nem fél magától, doktor úr? Nincs jóságra mentség! 4. A KONOK Mint aki falnak ütközött és állandóan tagadja, hogy azt az irdatlan falat naponta újra rakja. Koszta Rozália: Utca Ajtósfalván. Kók­a Mélán gondolt egyet, és útját megszakít­va, benyitott a kerületi rendőrfőkapitányság épületé­nek kapuján. Az ügyeletes a rablással foglalkozó ügy­osztályra irányította. — Jó napot kívánok! — mondta Kók­a Mélán. — Erőt, egészséget! — válaszolta az asztal mögött ülő őrmester. — Kérem, én Kók­a Bélán vagyok, vállalkozó ... Szeretném bejelenteni, hogy elrabolták a ... humor­érzékemet ... — Ismeretlen tettes ellen tesz feljelentést? — Tulajdonképpen nem. Név szerint meg tudom nevezni, balról az SZTK-hozzájárulás húzta ki a hu­morérzékemet, jobbról meg a vállalkozói adó, de a lábamban még most­ is húz a csúz. — Hát ez pech! — Igen, az a pech is ott volt. — Megsérült? Humorérzék — Zúg a fejem, lyukas a zsebem, maholnap a padlóra esem. Egy éven túl gyógyulok. — Sajnálom. És hogy nézett ki? — Micsoda? — A humorérzéke. — Hát olyan nemzetiszínű, helyenként szaftos, örökké mosolygós, gyakran nevetős, és mindig röhé­­lyes. Az utóbbi néhány évben az áremelések nagyon betartottak neki, a sebhelyeit adóbevallással takar­gatta. Olyan jókat derült saját magán, néha még jó­solt is az aranyos. — Jósolt? És mit? — Például azt, hogy szélesedik a piac, és csök­ken az adó. — És? — Ha úgy vesszük, bejött. Romániába segélyt küldhetek, és ha a helyzet rosszabbra fordul, az azerbajdzsániaknak és a grúzoknak is juttathatok va­lamit ... — Akkor jó. Na, szóval, akkor feljelentést tesz? — Igen... Bár nem tudom, hogy az ilyen ügy mennyiben tartozik a rendőrségre. És egyáltalán si­kerül-e megtalálni az elkövetőt? — Kérem, mi mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Mindjárt felhívom a főnökömet... Halló! Hal­ló! ... Nincs vonal. Persze lehetnek kisebb problé­mák, mert nemcsak a bűnözőkkel, hanem létszám­­hiánnyal is küzdünk. Halló!... Már megint nincs vonal. Délelőtt egy órát kellett várnom ... — Elnézést, talán próbálja meg CB-n. — Uram, hol él maga? összesen 10 CB-nk van, abból öt javíthatatlan, a többire telep kellene. Egy­szerűen nincs rá keretünk. Kók­a Mélán ekkor hangos kacajra fakadt. Úgy csengett a nevetése, mint öt évvel ezelőtt, amikor hivatalosan elismerték, hogy infláció van Magyar­­országon. Ő ugyanis feketén ezt már régen tudta. — Már megbocsásson, min nevet? — Elnézést, őrmester bajtárs..., de akkor jobb lesz, ha a saját rablóikat keresik. Egyébként meg­találtam a humorérzékemet. Köszönöm. Viszontlá­tásra! . Salga Attila 1990. július 21. Szombat IRODALOM, MŰVÉSZET Határ Győző: Szállongva A lélek néha visszajár szállongva tétovázva amely megnyugvást nem talál s mindegyre hazajárna A lélek melyet szomjúhoz de mások elcsodálják felisszák élik szürcsölik: olthatatlan­ egy hazáját Szomjúság! Olthatatlan­ egy! Kisértet-repülések te éjféltáján délibáb, kutadról le ne késsek Te csaki­ sivatag körül melyet az álom érlel mikor medencéd megtelül a hű nyelv csermelyével tétovázva Az álomórán így beszél köldökzsinórja lüktet az Éden béli bennlakók így hívtak édenüknek A jelképes futás a csel — a nyíl visszafelé sül merül közöl megrészegülsz a nagy elégüléstül Behunyod szárnyad átszeled az óperenciákat és tüzes nyelvvel szóno­kolsz éjféli délibábnak A nyelv pernyéje szerteszáll hasad a hajnalének szedi irháját csürhe had — így jár aki kísértet A nyugati magyar iroda­lom talán legerősebb mű­faja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar iroda­lomba, amelyek nélkül ke­vesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűsé­­geiről) és önmagunkról, je­lenkori és múltbéli történel­münkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar köl­tő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szü­lőföldtől, s ezzel nyilván együtt járó megannyi (poli­tikai, társadalmi) kötöttség­től, csupán saját lelkiisme­­retére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. No­ha látszólag légüres térben él, szava — legalábbis a legjobbaké — messze hal­­lik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföld­től közel vagy távol, költe­ménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Ka­tolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USÁ-ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyo­mányos folyóirataikkal ma­guk is bölcsei a nyugati ma­gyar irodalomnak. Termé­szetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna je­len eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Faludy György (szül. 1910), Hat­k­ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921—1981), de ide­­vehetjük a verssel is pró­bálkozó nagyszerű esszéis­tát, Cs. Szabó Lászlót (1905 —1984) és a naplói, regé­nyei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatat­lan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát ér­demelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ra­­gyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világ­égés, az ember meggyaláz­­tatása ellen protestál egy­szer vagabund kedvű — Vil­lon a példa! —, másszor na­gyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző — nemrég járt Szombathelyen — lírahőse az az átokkal-játékkal-filozó­­fiával-műveltséggel megvert csörgősipkás bohóc — egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli regény- és dráma­alakjai is —, aki a Nyugat­nemzedék örököseként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyugalommal ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarbore, papköltő pedig magány­ban, öniróniát sem nélkü­löző bölcs humorral, a bib­likus éhség és az annyira vágyott „angyali” testközel­lel bekövetkező érzéki tel­jesség bűvöletében veti pa­pírra sorait. Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan re­meklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiada­rab, azért is megrázó, fon­tos mű, mert — íme a Nyu­gaton élő költő különleges helyzete — akkor fogalma­zódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a ma­gyar nyelvterületen), ami­kor itthon az ötvenes évek­ben az igazi művészet hall­gatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad: a jobbára az 1956-os forrada­lom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized iga­zi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon in­dult — életpályák teljesed­tek ki, hanem a nyugati ma­gyar irodalom nagykorúso­­dása is ez idő tájt követke­zett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fia­talok lassan beértek — volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál — Ma­gyar Műhely), többen egye­temi katedrát kaptak (Gö­­möri György — Cambridge, András Sándor — Washing­ton, Kemenes Géfin László és Vitéz György — Toron­to, illetve Montreal), mások munkásként, vállalkozó­ként, újságíróként keres­­­ték-keresik kenyerüket, s tulajdonképp ők biztosítot­ták az utánpótlást. A de­rékhad költészete, bár vala­mennyire kötődnek az előt­tük járókhoz is, m­ás irány­ban fejlődött, mint a legen­dás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet ját­szik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia, stb. lírában. Töb­ben közülük poéta doctus­­ként művelik a lírát, s szám­talan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sándor: Mondola­tok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Missa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérlófia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvé­sek jegyében indultak és váltak nemzedékük megha­tározó egyéniségeivé, azon­ban nem szabad megfeled­keznünk azokról a poéták­ról sem, akik ugyan nem­zedéken kívül, „magányo­san” alkotnak, de műveik­ből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szel­lem­ hőjét és­­energiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Mo­­noszlóy Dezső (1923), a ná­lunk érdeme szerint, saj­nos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Ba­­kucz József (1929), a ma­gyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfiára és sámánisz­­tikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nem­zedéktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő­­professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Su­lyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamennyire ro­kon világú Keszei István (1935—1984), aki egy párizsi hónapos szobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóiratalapító Mózsi Fe­renc (1947), a szenvedélye­sen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszé­­dű Bikich Gábor (1923) és Csokits János (1928) — Cso­­kitsnak nemrég jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete —, a versek erdejében is ottho­nos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmá­nyairól is híres Szabó Fe­renc (1931), a — sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929— 1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és pe­­formance szerelmeseinek: Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaor­szág), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás vers­eimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mon­dott tiszta hang is, amely­nek van karaktere, és sok­száz költemény sugallta kí­vánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá len­ni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egye­temes magyar irodalom. Szakolczay Lajos Kemenes Géfin László: Jégvirág Leült a hóza s dudorászott sötétedésig. Vak kutyák morogtak mellette, vadászok füttyei csillogtak a ferde csapáson. A gonosz megszokott helyén állt most is és figyelte. Elhallgatott s hosszan nézte a gomolygó, lángszemű izzást. „Megformázlak” — mondta s kezében a jég fortyogott csikorogva. Egyedül lett, mire kibomlott hideg ujjai közt a rózsa.­ ­ ötágú síp Tépett zsoltár — méltósággal A nyugati magyar költészetről Gara Lászlónak Dedinszky Erika: Párhuzam ha a szél ablakait ki tudnám tárni s megfésülhetném a zápor haját s az orgonák magas fogsora is eltűrné a fogkefét talán járhatóvá válna a tenger hídja talán elindulna feléd a mindig másutt heverő pénz hogy: égő, ezüst kerozin, a határok fölé hajtson egy-két évvel idébb vagy csak majd ott ahol az utolérhetetlen fény is fekete kútba szédül és megtorpan és visszafordul a földi idő találkozhat a párhuzam s nyílhatok ki neked mint a virág mint az ébredő szem melyben öröktől fogva ott él az is ki ráhajol akár az elnyelt katedrális a pontos kövekkel kivert pentaton kert a gyémánt város és az ártéri láz lassú állatai amint haló porukban gázolva tízezer napon át jönnek? akkor robbanhat Csak a teljes gyönyör ha már láb sem lesz melyet leszakítson? 7

Next