Vas Népe, 1991. március (36. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-05 / 54. szám

Beszélgetés Tollas Tiborral — Nézem, mint Pompei pusztulását / A virrasztó, hű katona / Partunkat mossa mindkét tenger / Magyarnak így marad az ember / Ha nem tartozik sehova. / Tollas Tibor Vízválasztó című verséből idéztem, s most személyesen is köszönthetjük a magyar emigráció nagy alakját. Azt a Tollas Tibort, aki 1920-ban született, tisztként végighar­colta a második világháborút, része volt magyar falvak el­­orozásának megakadályozásában és hamis vádak alapján ki­lenc évet ült börtönben. Azt a Tollas Tibort, aki a magyar emigráció legjelentősebb orgánumát, a Nemzetőrt szerkesz­tette 1956 után, akinek barátja volt Albert Camus, s aki évtizedekig csak a Szabad Európa Rádión keresztül üzen­hetett nekünk. Egy hang volt az emigrációból és most va­lóság: eljött a szabadság, győzedelmeskedett 1956 eszmei­sége. Milyen érzés újra magyar földön? — Ez a legszebb. Ezután már csak meg lehet halni Nem hittem, hogy ilyen gyorsan, hogy az én életem­ben összeomlik az szer ... Hogy sikerül, a rend­Bár a börtönben megtanultam, hogy hitet kell adni. Mert nincs az a sötétsége a vi­lágnak, amely képes lenne egyetlen gyertya lángját is eloltani. Gyertyalángnak lenni, igen, ezt akartam, a Nemzetőrön keresztül is. Hitet adni, hogy az emigrá­cióban is megmaradjunk magyarnak, hogy csak tes­tünkben érezzük a távozást, de lelkünkben soha! Isten megadta az ötvenhatosok­nak, hogy még életükben láthatják harcuk eredmé­nyét. Amiért mi zászlót bontottunk, az most első. Ez történelmi elégtétel. Hallom, Szombathelyen akadt hosszú éveken át va­is­laki, aki járatta a Nemzet­őrt és kis csoportot is szer­vezett. Az olvasókör lapunk­ból merített hitet. Boldogan jöttem hát ide. — Miért az a jogtalan ki­lenc év? — Az ávó kereste az al­kalmat lecsukásomra. Ludo­­vikás tiszt voltam, a hábo­rú alatt Muraszombaton március 15-i ünnepséget szerveztem, amely németel­lenes megmozdulásba ment át. Áthelyeztek a beregszá­szi körzetbe. A háború után, talán negyvenhétben, olva­som, hogy elfogták Tavi Árpádot, a beregszászi get­tózás miatt. Elmentem men­tőtanúnak, hiszen Tabi Ár­pád alezredes volt, a tulaj­donképpeni vádlott, aki ek­korra már nyugatra távo­zott. Mondtam, hogy betű­hiba van, a Tavi nem Tabi, cserébe az ávó lefogott. Hát, valamilyen vádat rámken­tek — gyorsan ment az ak­kor — 10 év, kilencet leül­tem. Tatabányán dolgoztat­tak, mint az állatot. Nagy Imre közbelépésére vizsgál­ták felül az ügyemet, azon­nal semmisítették és szaba­don engedtek, így aztán a forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tiszt­jeként vehettem részt. — Az orosz megszállás után egy másféle Nemzetőr­ség következett... — Igen, Bécsben alapítot­tuk meg a lapot, vállalva ’56 szellemi örökségét. Erős szellemi bázis jött létre a Nemzetőr körül. Kovács Aladár, a Nemzeti Színház volt igazgatója, vagy Sztan­­kovics Viktor, akit a kor­mányzó küldött még a há­ború végén nyugatra, hogy puhatolódzon az angoloknál, ő nyolc-tíz nyelven be­szélt szinte akcentus nélkül. Első számunk 1956. decem­ber elsején jelent meg Münchenben. Minden hasá­bot más világnyelven ír­tunk, tanulva a múltból. Mert Benesék és Masary­­kék úgy tudták Trianont ránk kényszeríteni, hogy partnereket nem csehül és a szlovákul győzködték... öt­venhat után csak világ­nyelven szabadott megszó­lalni, különben ki figyelt volna oda. Végül­­ is a Nem­zetőr 34 éven át jelent meg ebben a variációban. Német, angol, francia, arab, spa­nyol és persze magyar szá­mokat produkáltunk. Hát, ehhez kellett a szellemi hát­tér. — Mi volt a cél? — Nem képviselni — szol­gálni a nemzetet. Ezt mond­tuk. Azért is maradtunk Bécsben, hogy mint a ma­darak a nagy erdőtűz után, meghúzódjunk a szomszédos ház eresze alatt. Közel le­gyünk a hazához. Vittük to­vább azt a szellemi öröksé­get, amelyet Kádárék leta­gadtak. Világakciókat szer­veztünk azért, hogy ne vé­gezzék ki a 16 évesen lefo­gott gyerekeket, mint a Mansfeld Pétert, hogy tuda­tosítsuk, ez egy ördögi re­zsim. Megvárja, amíg nagy­korú lesz a gyerek és akkor akaszt.. Tizenöt ilyen nevet tudtunk meg, elmondtuk és világszenzáció lett. Hatal­masat ártottunk Kádárék­­nak, az USA főbb televíziói felkarolták az ügyet. Ez pe­dig azzal járt, hogy a köz­vélemény nyomta a kor­mányt, a­ Fehér Ház meg tiltakozott a gyerekek ügyé­ben Hruscsovnál. Az meg utasította hű csatlósát, hogy az akasztást vegyék le a napirendről ... Nos, így lett húsz év a kivégzés alsó ha­tára. Felráztuk a világot. — Ön a kommunizmus kérlelhetetlen ellensége volt mindig is. Most, 71 évesen milyennek látja az országot? Ezért küzdöttek? Nem taszí­tó a belső, immáron több párt között zajló harc? — Az esély óriási. Nem pénz kell ide elsősorban, nem. A hitet kell visszaad­ni a magyarságnak. A leti­port történelmi tudatot kell feltámasztani. Anélkül, hogy más népek ellen szólnánk. Ahogy Illyés Gyula mond­ta: az igazi patriotizmus az, amikor nem jogot sértek, hanem jogot védek. Jogot adni minden magyarnak legyen az a határokon kívül vagy belül. A Kárpát-me­dence magyarságáról eled­dig elfeledkeztek, csak az emigráció írt róluk a leg­utóbbi időkig. Ők nyilván­ azt várják most az anyaor­szágtól, hogy többet és job­ban törődjön velük. Ez ter­mészetes dolog, ez nem so­vinizmus. — A magyarság negyven év után megtört, csalódott, kifosztva érzi magát. Elfá­radt. Úgy hiszem nagy szük­sége volt, van és lesz az emigráció tudására, bölcses­ségére. Vagyis akad még szerepe a Nemzetőrnek, az ötvenhatos szellemiségnek. — Igen, tapasztalatainkat át kell adnunk. Szeretném idézni jó barátomat, Márai Sándor írót, aki nem sokkal a halála előtt azt mondta nekem: nézd, a kommunis­táktól nehéz lesz megszaba­dulni, mert semmi sem olyan veszedelmes, mint egy bukott rendszer haszonélve­zője, aki már nem az esz­mét védi, hanem a zsák­mányt. Ez egy olyan gondo­lat, amelyet a demokráciá­ért küzdő magyarság figyel­mébe kell ajánlani. De szó sem lehet bosszúról, mi örülünk a vértelen forrada­lomnak! Csupán azt mond­juk, a békét még meg kell itt nyerni és ehhez tisztul­­tabb viszonyok szükségesek. Közös teherviselés kell, nem lehetnek kiváltságok és ér­demek. Sem régiek, sem újak. Végre egyszer meg­adatott az a lehetőség, hogy a haza híd legyen Kelet és Nyugat között. Az emigrá­ció kötelessége, hogy segítse kelet nagy küzdelmét a de­mokráciáért. Türelem kell. Mert a kommunizmus­is­ból még senki sem ment át a demokráciába, ez az út nem ismert. — Itthon és otthon: mi lehet ezúttal nem a politi­kus, hanem az író és a költő üzenete szeretett népéhez? a — Nincs szebb dolog, mint magyarságért küzdeni. Hogy­­ hitet hozzak, s ha már nem élek, ez még has­son a lelkekben. Legvégül pedig: inkább szolgálni kol­dusként a magyarságot, mintsem nagyúrnak lenni bárhol a világon . Isten hozta önt nálunk, s hadd fejezzük be ezt a beszélgetést a Westerlandi halászok című versének né­hány sorával: Tartsuk a há­lót, társak, láthatatlan­lag fogjuk egymás gyöngülő kezét. 1 S kékülő szájjal, éhen, félhalottan ! Gyűl már a kincsünk ezüstös szavak­ban ! S küldjük keletre, ha­zám, tefeléd. Kozma Gábor Sok a szociális probléma Jánosházán Lakást épít az önkormányzat Október első napjaiban foglalta el a polgármesteri hivatalt. Azaz csak részben, hiszen mellékfoglalkozásban látja el ezt a felelősségteljes munkát, főállása továbbra is az állatorvosi teendőkhöz köti. Dr. Varga Ivánt akkor még igencsak váratlanul ér­ték a kérdéseink: új hivata­láról, a nagyközség terveiről még nem tudott nyilatkozni. A polgármesterséget még tanulni kell, mondta szeré­nyen, s hozzátette, hogy Já­­nosházát ismeri, a lakók többsége bizalommal van iránta, tehát nem fél a mun­kától­ , öt hónap telt el azóta. Kérdezhetjük-e most már, mint gyakorló polgármes­tert? — Ami a gyakorlatot ille­ti, annak már nem vagyok híján, bár még van bizony­talanság az önkormányzati munkában. Március elsején belépett a jegyzőnk, aki pá­lyázattal nyerte el hivatalát. Dr. Nagy János Csaba Ta­polcáról jött, jogászként dol­gozott eddig. Édesapja vala­ha Jánosházán tanított, fiá­nak tehát van köze ehhez a nagyközséghez. A szakem­berrel nyilván az eddiginél is jobban halad a szekér. — Mi mindent tettek ed­dig az önálló község élén? — Jelentős átszervezéseket hajtottunk végre. Megszűnt a Gamesz, folyamatban van a költségvetési üzem átala­kítása. Legtöbb a tennivaló a szociális problémák körül. Egyre több Jánosházán is a munkanélküli. Gond a ka­matadók intézése, a segélye­zések elbírálása. Nem be­szélve arról, hogy az óvoda, bölcsőde működtetése is za­varokat okoz. — Idei költségvetése van-e már Jánosházának? — Vázlatosan elkészült, március 10-én véglegesítjük. Számba vettük a bevételi forrásokat, szűkösen vünk talán a pénzből, kijö­Fése arányban biztosak lehetünk terveink megvalósításában. Közben építkezünk, befeje­zéshez közeledik annak a négylakásos háznak az épí­tése, amelyet még a közös tanács kezdeményezett. Hét falu közös beruházása, va­gyonjogáig el kell majd döntenünk, melyik falu mi­ként részesedik a közös tu­lajdonból. Ha meg tudunk egyezni, olyan szolgálati la­kásokká jelöljük ki őket, amelyekben közös intézmé­nyek vezetői, illetve dolgo­zói laknak majd. — Személy szerint érzi-e már, hogy ön a polgármes­ter? — Talán. Az öt hónap alatt volt már úgy is, hogy inkább csak voltam, mert az polgármester állatorvosi hivatásra kevesebb idő ju­tott. (pósfai) Fotó: Kaczmarski A tsz építőbrigádja udvar felől készíti a vakolatot. Foghíjbeépítéssel készül a négy lakás. 1991. március 5. Kedd A pénz krónikája Mire elég kétezerötszáz forint? Vannak, akik akár egy hónapon át is elélnek ennyi pénzből. Olyanok is akadnak, akiknek — saját bevallásuk szerint — ez az összeg négyhavi vacsorára elég. Vehetünk rajta egy ci­pőt a gyereknek, befizethetjük kéthavi ebédjét az óvodában, kis kiegészítéssel majdnem két hónapra ele­gendő a megemelt hitelkamat törlesztésére. Kemé­nyebb téli hónapokban a gázas bőven elkér ennyit, de lehet belőle (ha nem is sok) villanyszámlát fizetni. És el is lehet dorbézolni. Mondjuk úgy, hogy az ember könyvet vesz rajta. Nem húszat, nem fizet. Egyet. A hideg márciusi reg­gelen mennek az emberek a téren, és meglátják, hogy a régóta vágyott könyv­. Az emberiség krónikája ott virít az árusoknál. Besorolnak, nézegetik, simogatják nemcsak a kezükkel, de a szemükkel is szinte az ele­gánsan csomagolt könyvet, forgatják, árat nem látnak rajta, mert a nejlon jótékonyan eltakarja azt. Ilyen­kor kérdeznek, az ára után érdeklődnek, mert hát azért jó volna nagyon, kellene a gyereknek, milyen hasznos lenne, bizonyára. Egyszóval fáj a szíve utána min­denkinek. Aztán az árat meghallva majdnem megtán­­torodnak, de legalább egy lemondó grimasz mindahá­­nyuk arcára kiül, és lélekben legyintve állnak odébb, és egy életre lemondanak arról, hogy valaha is az övék legyen ez a hőn áhított példány. Kétezerötszáz forint. Hangzik ilyenkor a válasz, amely meghátrálásra késztet öreget és fiatalt, mert át­villan a fején az előbb felsorolt lista, hogy mi minden­re kell majd ugyanez a pénz odahaza, és nem megy most, sehogyan sem. És így szép lassan mindenki közgazdásszá válik ott a stand előtt, és a könyv az Emberiség krónikájából a Pénz krónikájává válik, amint dolgoztatja az agyakat, végetérhetetlenül. m ® m A harc Nem mondom, de tudjátok. Már annyira tele van, hogy nem is tudom elregélni, hanem csak mutatni Több dologtól, de leginkább az állandó gyűlölködés idegesít. Valaki, valahol, valamiért kiásta a csatabár­dot, most aztán többen lengetik a boldogok közül Harci színekkel kipingálták magukat, megint hem­zsegnek a hadi kifejezések, amitől normális ember hátán az összes szőr feláll. A harc. A harcosok. A jelző alternatív, természetesen. Forrnak az indulatok. A tüzet szítják jobbról­­balról. A szittya nemzet, az egyenes gerincű nem fél az összecsapásoktól. Szó-nyilak zápora zúdul a körül­bástyázott ellenfelekre. Akik arctalanok, mert a nyíl­vessző személytelen fegyver. Kilőhető ex has, majd csak eltalál valakit. Elefántot, annak kemény a bőre, úgysem érzi. Vagy a nyulat, mert azt minden rendszer céltáblának használja. Hofi óta azt is tudjuk, ha van rajta sapka azért, ha nincsen, akkor viszont azért. Teli Vilmák, Hódi Robinok ideje ez. Az almát, figyelem, ez hatalmi jelkép, ki tudja lelőni. Azaz dehogyis, megszerezni. A sörvádi üldözött, hős ellen­állói most igazságot osztanak a nép nevében. A szent nép. Az átvert, a büntetőkamattal becsapott, a mézes­madzagon rángatott. Ráadásul most előkerültek a látnokok, akik osztályozzák. Szerintük ki melyik olda­­­lon áll. Mit tesz és mit nem lesz. De kéretik nem elfelejteni, ebben az országban kevés utcának van napos oldala. A szónokok teljesen bepörögtek. Akár a bokszoló a közelharcban, olyan sorozatokat engednek el, ami­től Kun Béláig visszamenőleg az összes bolsi kife­küdne. De a padlón csak kisemberek heverésznek, akik már nem tudnak fizetni, lakni, élni. Lehet, hogy a belharc első áldozata az igazság? — töti — Mozart-év Megtanítottak h­uszeint kesztyűbe dudálni... (Lakatos Ferenc karikatúrája) 3

Next