Vas Népe, 1991. március (36. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-05 / 54. szám
Beszélgetés Tollas Tiborral — Nézem, mint Pompei pusztulását / A virrasztó, hű katona / Partunkat mossa mindkét tenger / Magyarnak így marad az ember / Ha nem tartozik sehova. / Tollas Tibor Vízválasztó című verséből idéztem, s most személyesen is köszönthetjük a magyar emigráció nagy alakját. Azt a Tollas Tibort, aki 1920-ban született, tisztként végigharcolta a második világháborút, része volt magyar falvak elorozásának megakadályozásában és hamis vádak alapján kilenc évet ült börtönben. Azt a Tollas Tibort, aki a magyar emigráció legjelentősebb orgánumát, a Nemzetőrt szerkesztette 1956 után, akinek barátja volt Albert Camus, s aki évtizedekig csak a Szabad Európa Rádión keresztül üzenhetett nekünk. Egy hang volt az emigrációból és most valóság: eljött a szabadság, győzedelmeskedett 1956 eszmeisége. Milyen érzés újra magyar földön? — Ez a legszebb. Ezután már csak meg lehet halni Nem hittem, hogy ilyen gyorsan, hogy az én életemben összeomlik az szer ... Hogy sikerül, a rendBár a börtönben megtanultam, hogy hitet kell adni. Mert nincs az a sötétsége a világnak, amely képes lenne egyetlen gyertya lángját is eloltani. Gyertyalángnak lenni, igen, ezt akartam, a Nemzetőrön keresztül is. Hitet adni, hogy az emigrációban is megmaradjunk magyarnak, hogy csak testünkben érezzük a távozást, de lelkünkben soha! Isten megadta az ötvenhatosoknak, hogy még életükben láthatják harcuk eredményét. Amiért mi zászlót bontottunk, az most első. Ez történelmi elégtétel. Hallom, Szombathelyen akadt hosszú éveken át vaislaki, aki járatta a Nemzetőrt és kis csoportot is szervezett. Az olvasókör lapunkból merített hitet. Boldogan jöttem hát ide. — Miért az a jogtalan kilenc év? — Az ávó kereste az alkalmat lecsukásomra. Ludovikás tiszt voltam, a háború alatt Muraszombaton március 15-i ünnepséget szerveztem, amely németellenes megmozdulásba ment át. Áthelyeztek a beregszászi körzetbe. A háború után, talán negyvenhétben, olvasom, hogy elfogták Tavi Árpádot, a beregszászi gettózás miatt. Elmentem mentőtanúnak, hiszen Tabi Árpád alezredes volt, a tulajdonképpeni vádlott, aki ekkorra már nyugatra távozott. Mondtam, hogy betűhiba van, a Tavi nem Tabi, cserébe az ávó lefogott. Hát, valamilyen vádat rámkentek — gyorsan ment az akkor — 10 év, kilencet leültem. Tatabányán dolgoztattak, mint az állatot. Nagy Imre közbelépésére vizsgálták felül az ügyemet, azonnal semmisítették és szabadon engedtek, így aztán a forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vehettem részt. — Az orosz megszállás után egy másféle Nemzetőrség következett... — Igen, Bécsben alapítottuk meg a lapot, vállalva ’56 szellemi örökségét. Erős szellemi bázis jött létre a Nemzetőr körül. Kovács Aladár, a Nemzeti Színház volt igazgatója, vagy Sztankovics Viktor, akit a kormányzó küldött még a háború végén nyugatra, hogy puhatolódzon az angoloknál, ő nyolc-tíz nyelven beszélt szinte akcentus nélkül. Első számunk 1956. december elsején jelent meg Münchenben. Minden hasábot más világnyelven írtunk, tanulva a múltból. Mert Benesék és Masarykék úgy tudták Trianont ránk kényszeríteni, hogy partnereket nem csehül és a szlovákul győzködték... ötvenhat után csak világnyelven szabadott megszólalni, különben ki figyelt volna oda. Végül is a Nemzetőr 34 éven át jelent meg ebben a variációban. Német, angol, francia, arab, spanyol és persze magyar számokat produkáltunk. Hát, ehhez kellett a szellemi háttér. — Mi volt a cél? — Nem képviselni — szolgálni a nemzetet. Ezt mondtuk. Azért is maradtunk Bécsben, hogy mint a madarak a nagy erdőtűz után, meghúzódjunk a szomszédos ház eresze alatt. Közel legyünk a hazához. Vittük tovább azt a szellemi örökséget, amelyet Kádárék letagadtak. Világakciókat szerveztünk azért, hogy ne végezzék ki a 16 évesen lefogott gyerekeket, mint a Mansfeld Pétert, hogy tudatosítsuk, ez egy ördögi rezsim. Megvárja, amíg nagykorú lesz a gyerek és akkor akaszt.. Tizenöt ilyen nevet tudtunk meg, elmondtuk és világszenzáció lett. Hatalmasat ártottunk Kádáréknak, az USA főbb televíziói felkarolták az ügyet. Ez pedig azzal járt, hogy a közvélemény nyomta a kormányt, a Fehér Ház meg tiltakozott a gyerekek ügyében Hruscsovnál. Az meg utasította hű csatlósát, hogy az akasztást vegyék le a napirendről ... Nos, így lett húsz év a kivégzés alsó határa. Felráztuk a világot. — Ön a kommunizmus kérlelhetetlen ellensége volt mindig is. Most, 71 évesen milyennek látja az országot? Ezért küzdöttek? Nem taszító a belső, immáron több párt között zajló harc? — Az esély óriási. Nem pénz kell ide elsősorban, nem. A hitet kell visszaadni a magyarságnak. A letiport történelmi tudatot kell feltámasztani. Anélkül, hogy más népek ellen szólnánk. Ahogy Illyés Gyula mondta: az igazi patriotizmus az, amikor nem jogot sértek, hanem jogot védek. Jogot adni minden magyarnak legyen az a határokon kívül vagy belül. A Kárpát-medence magyarságáról eleddig elfeledkeztek, csak az emigráció írt róluk a legutóbbi időkig. Ők nyilván azt várják most az anyaországtól, hogy többet és jobban törődjön velük. Ez természetes dolog, ez nem sovinizmus. — A magyarság negyven év után megtört, csalódott, kifosztva érzi magát. Elfáradt. Úgy hiszem nagy szüksége volt, van és lesz az emigráció tudására, bölcsességére. Vagyis akad még szerepe a Nemzetőrnek, az ötvenhatos szellemiségnek. — Igen, tapasztalatainkat át kell adnunk. Szeretném idézni jó barátomat, Márai Sándor írót, aki nem sokkal a halála előtt azt mondta nekem: nézd, a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert semmi sem olyan veszedelmes, mint egy bukott rendszer haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt. Ez egy olyan gondolat, amelyet a demokráciáért küzdő magyarság figyelmébe kell ajánlani. De szó sem lehet bosszúról, mi örülünk a vértelen forradalomnak! Csupán azt mondjuk, a békét még meg kell itt nyerni és ehhez tisztultabb viszonyok szükségesek. Közös teherviselés kell, nem lehetnek kiváltságok és érdemek. Sem régiek, sem újak. Végre egyszer megadatott az a lehetőség, hogy a haza híd legyen Kelet és Nyugat között. Az emigráció kötelessége, hogy segítse kelet nagy küzdelmét a demokráciáért. Türelem kell. Mert a kommunizmusisból még senki sem ment át a demokráciába, ez az út nem ismert. — Itthon és otthon: mi lehet ezúttal nem a politikus, hanem az író és a költő üzenete szeretett népéhez? a — Nincs szebb dolog, mint magyarságért küzdeni. Hogy hitet hozzak, s ha már nem élek, ez még hasson a lelkekben. Legvégül pedig: inkább szolgálni koldusként a magyarságot, mintsem nagyúrnak lenni bárhol a világon . Isten hozta önt nálunk, s hadd fejezzük be ezt a beszélgetést a Westerlandi halászok című versének néhány sorával: Tartsuk a hálót, társak, láthatatlanlag fogjuk egymás gyöngülő kezét. 1 S kékülő szájjal, éhen, félhalottan ! Gyűl már a kincsünk ezüstös szavakban ! S küldjük keletre, hazám, tefeléd. Kozma Gábor Sok a szociális probléma Jánosházán Lakást épít az önkormányzat Október első napjaiban foglalta el a polgármesteri hivatalt. Azaz csak részben, hiszen mellékfoglalkozásban látja el ezt a felelősségteljes munkát, főállása továbbra is az állatorvosi teendőkhöz köti. Dr. Varga Ivánt akkor még igencsak váratlanul érték a kérdéseink: új hivataláról, a nagyközség terveiről még nem tudott nyilatkozni. A polgármesterséget még tanulni kell, mondta szerényen, s hozzátette, hogy Jánosházát ismeri, a lakók többsége bizalommal van iránta, tehát nem fél a munkától , öt hónap telt el azóta. Kérdezhetjük-e most már, mint gyakorló polgármestert? — Ami a gyakorlatot illeti, annak már nem vagyok híján, bár még van bizonytalanság az önkormányzati munkában. Március elsején belépett a jegyzőnk, aki pályázattal nyerte el hivatalát. Dr. Nagy János Csaba Tapolcáról jött, jogászként dolgozott eddig. Édesapja valaha Jánosházán tanított, fiának tehát van köze ehhez a nagyközséghez. A szakemberrel nyilván az eddiginél is jobban halad a szekér. — Mi mindent tettek eddig az önálló község élén? — Jelentős átszervezéseket hajtottunk végre. Megszűnt a Gamesz, folyamatban van a költségvetési üzem átalakítása. Legtöbb a tennivaló a szociális problémák körül. Egyre több Jánosházán is a munkanélküli. Gond a kamatadók intézése, a segélyezések elbírálása. Nem beszélve arról, hogy az óvoda, bölcsőde működtetése is zavarokat okoz. — Idei költségvetése van-e már Jánosházának? — Vázlatosan elkészült, március 10-én véglegesítjük. Számba vettük a bevételi forrásokat, szűkösen vünk talán a pénzből, kijöFése arányban biztosak lehetünk terveink megvalósításában. Közben építkezünk, befejezéshez közeledik annak a négylakásos háznak az építése, amelyet még a közös tanács kezdeményezett. Hét falu közös beruházása, vagyonjogáig el kell majd döntenünk, melyik falu miként részesedik a közös tulajdonból. Ha meg tudunk egyezni, olyan szolgálati lakásokká jelöljük ki őket, amelyekben közös intézmények vezetői, illetve dolgozói laknak majd. — Személy szerint érzi-e már, hogy ön a polgármester? — Talán. Az öt hónap alatt volt már úgy is, hogy inkább csak voltam, mert az polgármester állatorvosi hivatásra kevesebb idő jutott. (pósfai) Fotó: Kaczmarski A tsz építőbrigádja udvar felől készíti a vakolatot. Foghíjbeépítéssel készül a négy lakás. 1991. március 5. Kedd A pénz krónikája Mire elég kétezerötszáz forint? Vannak, akik akár egy hónapon át is elélnek ennyi pénzből. Olyanok is akadnak, akiknek — saját bevallásuk szerint — ez az összeg négyhavi vacsorára elég. Vehetünk rajta egy cipőt a gyereknek, befizethetjük kéthavi ebédjét az óvodában, kis kiegészítéssel majdnem két hónapra elegendő a megemelt hitelkamat törlesztésére. Keményebb téli hónapokban a gázas bőven elkér ennyit, de lehet belőle (ha nem is sok) villanyszámlát fizetni. És el is lehet dorbézolni. Mondjuk úgy, hogy az ember könyvet vesz rajta. Nem húszat, nem fizet. Egyet. A hideg márciusi reggelen mennek az emberek a téren, és meglátják, hogy a régóta vágyott könyv. Az emberiség krónikája ott virít az árusoknál. Besorolnak, nézegetik, simogatják nemcsak a kezükkel, de a szemükkel is szinte az elegánsan csomagolt könyvet, forgatják, árat nem látnak rajta, mert a nejlon jótékonyan eltakarja azt. Ilyenkor kérdeznek, az ára után érdeklődnek, mert hát azért jó volna nagyon, kellene a gyereknek, milyen hasznos lenne, bizonyára. Egyszóval fáj a szíve utána mindenkinek. Aztán az árat meghallva majdnem megtántorodnak, de legalább egy lemondó grimasz mindahányuk arcára kiül, és lélekben legyintve állnak odébb, és egy életre lemondanak arról, hogy valaha is az övék legyen ez a hőn áhított példány. Kétezerötszáz forint. Hangzik ilyenkor a válasz, amely meghátrálásra késztet öreget és fiatalt, mert átvillan a fején az előbb felsorolt lista, hogy mi mindenre kell majd ugyanez a pénz odahaza, és nem megy most, sehogyan sem. És így szép lassan mindenki közgazdásszá válik ott a stand előtt, és a könyv az Emberiség krónikájából a Pénz krónikájává válik, amint dolgoztatja az agyakat, végetérhetetlenül. m ® m A harc Nem mondom, de tudjátok. Már annyira tele van, hogy nem is tudom elregélni, hanem csak mutatni Több dologtól, de leginkább az állandó gyűlölködés idegesít. Valaki, valahol, valamiért kiásta a csatabárdot, most aztán többen lengetik a boldogok közül Harci színekkel kipingálták magukat, megint hemzsegnek a hadi kifejezések, amitől normális ember hátán az összes szőr feláll. A harc. A harcosok. A jelző alternatív, természetesen. Forrnak az indulatok. A tüzet szítják jobbrólbalról. A szittya nemzet, az egyenes gerincű nem fél az összecsapásoktól. Szó-nyilak zápora zúdul a körülbástyázott ellenfelekre. Akik arctalanok, mert a nyílvessző személytelen fegyver. Kilőhető ex has, majd csak eltalál valakit. Elefántot, annak kemény a bőre, úgysem érzi. Vagy a nyulat, mert azt minden rendszer céltáblának használja. Hofi óta azt is tudjuk, ha van rajta sapka azért, ha nincsen, akkor viszont azért. Teli Vilmák, Hódi Robinok ideje ez. Az almát, figyelem, ez hatalmi jelkép, ki tudja lelőni. Azaz dehogyis, megszerezni. A sörvádi üldözött, hős ellenállói most igazságot osztanak a nép nevében. A szent nép. Az átvert, a büntetőkamattal becsapott, a mézesmadzagon rángatott. Ráadásul most előkerültek a látnokok, akik osztályozzák. Szerintük ki melyik oldalon áll. Mit tesz és mit nem lesz. De kéretik nem elfelejteni, ebben az országban kevés utcának van napos oldala. A szónokok teljesen bepörögtek. Akár a bokszoló a közelharcban, olyan sorozatokat engednek el, amitől Kun Béláig visszamenőleg az összes bolsi kifeküdne. De a padlón csak kisemberek heverésznek, akik már nem tudnak fizetni, lakni, élni. Lehet, hogy a belharc első áldozata az igazság? — töti — Mozart-év Megtanítottak huszeint kesztyűbe dudálni... (Lakatos Ferenc karikatúrája) 3