Vas Népe, 1991. november (36. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-01 / 256. szám

Mi a véleménye? KÉRDEZ: LAKATOS FERENC A szolid békességgel amúgy sem vádolható magyar parlament utóbbi időben látott-hallott vitái között a kétségtelenül legviharosabb az volt, amely a múlt bűneire vonatkozó felelősségrevonás körül alakult ki, heves indulatokat keltve szerte a közvéleményben. Múlt időt írtam, nem is tudom miért. Hisz a vita javában tart, nincs vége még semminek, hadakozik egymással a megfontolt jogi érvelés és a vihart korbácsoló számonkérni akarás. Azaz hogy ez sem pontos. Ez utóbbit ugyanis valamiképpen mindenki szeretné. A dolgok egyszer s mindenkori lerendezését. Az egyet nem értés az igazságtevés mértékében és módszereiben van. Azt mondják, amíg valami nem történik ez ügyben, addig nem lesz társadalmi megbékélés. Azt mondják... Lássunk csak néhány konkrét véleményt. Fotó: Kiss Teodóra Magyar Lászlóné házfelügyelő: - Tudja, mennyi nyugdíja van az én apámnak? Hatezer valameny­­nyi... És tudja, mennyi van a volt ávósoknak, rendőröknek, katonatiszteknek? Azt hiszem nem kell sorolni ezt egy újságírónak. Azt is maga elé tárnám szívesen, mennyi az én családom nettó havi jövedelme, de nem untatom vele. Arra viszont fogadást kötök, hogy bármelyik volt kommunista a többszörösét teszi zsebre. Mind­egyik a pénzre ment, amikor belépett oda és kiváltotta a vörös könyvét. Szóval énszerintem ezek mind ott voltak valamiképpen a húsosfazék körül, azért voltak annyian, és nézze meg, mára hányan maradtak. Persze az állás, a zsozsó azért megmaradt, átmentődött, írja csak le, írja csak, hogy én felelősségre vonnám, elszámoltatnám kivétel nélkül egytől egyig valamennyit. Nem lenne ettől még jobb nekem anyagilag, de legalább belül megnyugodna az ember. Pothári Gyula raktáros: - Sokan viccelődtek velem korábban - néha még ma is mondogatják -, hogy megállj, elkapnak téged is, te is komcsi voltál. Mindig kiigazítom őket, én „csak” párttag voltam. Egyébként sose tagadtam ezt, nem titkolom ma sem. Ugyan mit jelentettem én, a parányi kis csavar, abban a valóban sokszor félelmetes gépezetben? Egyszerű melós voltam, az vagyok most is. Előnyt én az égvilágon nem húztam semmiből. Az elv miatt léptem be akkoriban, ami kétségtelenül tetszetős volt és szép, más dolog, hogy mivé formálták a gyakorlatban? Akinek haszna volt az egészből akkor, annak haszna van belőle ma is. Megszedte magát, lopott, harácsolt, tőkét gyűjtött, ma meg befekteti ebbe, abba, kamatoztatja. Ezeket kéne megfogni, az ilyen konjunktúra - komcsikat, de tartok tőle, röhög a markába bántatlanul valamennyi. Persze, hogy én is azt mondom, kapják el, varrják be azokat, akik ide vitték az országot. De hogyan? És eddig miért maradt ez el? Legyen szíves, most maga feleljen nekem erre... Steiner Sándor nyugdíjas: - Párttag voltam 1945-től, felelős funkciókat töltöttem be aktív időszakomban mindvégig. Mozgalmi munkát is végeztem. Ennek ellenére nyíltan odaállok bárki elé, bizonyítson rám akármilyen bűnt, vádoljon meg vagyonszerzéssel, egyébbel. Van egy kilenc­éves Ladám és egy tanácsi lakásom, ez az egész. Felelősségre vonás? Igazságtétel? Rendjénvaló fogalmak, kell is élni velük, alkalomadtán. Ha van kivel szemben és mire fel. Éltünk vele mi is annak idején. Azt a keretlegényt, aki sokezer társammal együtt engem őrzött a munkatáborban a háború alatt, azt mi is felderítettük később és bíróság elé állíttattuk. Leülte a büntetését, bizonyítékok alapján, jogosan. Igazságtételről, elszámoltatásról Ez igazságtétel volt és nem valamiféle bosszú vagy érzelmektől fűtött megtorlás. Ma viszont sokan ilyesmit akarnak. Pedig ha ez beindul, annak nem lesz se vége, se hossza, ott nem lesz megállás. Nem inkább egy össztársadalmi megbékélésre lenne szükség? Végleg félretéve az egymás elleni gyűlöletszítást, gyanúsító vádaskodást, és nekilátni végre az országot sújtó tényleges bajok orvoslásának? Kevésbé a magam érdekében beszélek, én már nyugdíjas vagyok, kívülálló, ha úgy tetszik. De a fiatalok... ők egészen biztos mással törődnek elsősorban, mint az ilyen kedélyborzoló hisztériával. Dr. Gazsi László ügyvéd: - Feltétlenül szükségesnek tartom, hiszen rengeteg honfitár­sunk szenvedett jogsérelmet az elmúlt évtizedek alatt bírói ítélettel, vagy anélkül. Nekik igenis kijár valamiféle erkölcsi elégtétel. A nagy dilemma abban van, hogy ez milyen jogi eszközökkel és milyen súllyal valósítható meg. Nem olyan egyszerű a végrehajtás, ahogyan azt sokan gondolják. Nagyon sok elkövetett cselek­ményre érvényes ugyanis a címke, hogy „elévült”. Határozott jogi kategóriák veszik sorra az idevágó kitételeket. És ez kötelező érvényű. Problémát jelent a bizonyíthatóság is, hiszen évtizedek teltek el, rengeteg tanú meghalt, a dokumentumok egy része is elveszett vagy eltüntették azokat. Itt pedig minden egyes esetben kemény bizonyítékokra van szükség, szigorúan a jogszerűséghez szabad csak igazodni, a puszta vádaskodás mit sem ér. Szóval nagyon szerteágazó és bonyolult ez a kérdés, mégis azt mondom, hogy tovább már nem lehet elodázni a dolgot. A legsúlyosabb vétségekre bírói eljárást kell foganatosítani, más ügyekben pedig legalább nyilvános­ságra kell hozni azok neveit, akik felelősek voltak a társadalmat ért erkölcsi, anyagi, politikai károkért. Én bízom a közeli megtisztulásban. A parlamentben nagyon sok okos jogász található, nekik kell megtalálni a módot a számonkérések lefolytatására. Pádár Miklós főiskolai hallgató: - Enélkül egyszerűen nincs rendszerváltás. Erre már rá kellett volna jönni jóval előbb, a kormány megalakulása után mindjárt. Most már úgy vélem, egy kicsit késő. Hogy miért? Hát mert az ügyben érintettek jórészt beilleszkedtek az új társadalomba, méghozzá jó meleg fészket raktak ott maguknak, biztos egzisztenciát építettek ki, nehezebb hozzájuk nyúlni. Nézze, én katolikus vagyok. Híve a megbocsájtásnak, nem kívánok valami könyörtelen tetemrehívást, leszámolást. De a megbocsátáshoz feltétlen kell a megbánás. Márpedig nyoma sincs ennek. Meggyőződéssel állítom, hogy a közvélemény nagy része megnyugodna ettől, és beérné ennyivel. Különösen mi, fiatalok, akik - hála Istennek - nem voltunk közvetlen átélői a legsúlyosabb atrocitásoknak, és nagyon szeretnénk már végre lelki nyűgöktől mentes, békés társadalomban élni és munkálkodni. Vas megye tizenkettedik Két részre szakad az ország? Ismerek egy jó játékot. Valós, vagy mondvacsinált ellentét-párokat kell felsorolni, az nyer, aki többet tud. Kezdem: liberális , konzervatív, urbánus - népies, kuruc - labanc, református - katolikus, vidéki - fővárosi, ateista - hívő. Nos kapásból ennyi jutott eszembe. S hogy bizonyos fogalompárok felcserélhetőek, egymással helyettesíthetőek, talán nem csak a véletlen műve. Ennyi belviszállyal terhelve nem csoda, ha ez a kis ország folyamatosan erőn felül teljesíteni kényszerül. A régebbi ellentétek mellé újabban felsorakozni látszik egy másik, amely nem is olyan új - s lehet okkal és joggal - még a török időkből fakad: Nyugat-Magyarország - Kelet-Ma­­gyarország. Az ilyenkor szokásos leegyszerűsítések szerint itt nyugaton fejlettebb az infrastruktúra, jobbak a megélhetési viszonyok, kisebb a munkanél­küliség, több a devizaszámla, magasabbak a bankbe­tétek, kevesebb a cigány, nincsenek romániai menekültek, tisztábbak a vonatok, toleránsabbak az emberek, tán még intelligensebbek is. Nemrégiben a Parlamentben Alföld-lobby ala­kult, s a közelmúltban az egyik „keleti” napilap a Duna mentén kettészakított Magyarország-térképpel illusztrálta a fejlettségi szintek között szerinte mutatkozó különbséget. Kétségbevonni, vagy iga­zolni a fenti tézist nem könnyű dolog. Mert ahogy az ott élő rögtön sorolja az érveket, úgy az itt élő is előhozakodhat a legendásan olcsó alföldi mezővá­rosok piacaival, az iparszerkezet, s vele a munka­erőhelyzet aránytalanságaival, a magyar egyetemi oktatás földrajzi megoszlásával és így tovább. Valamivel reálisabb és árulkodóbb a statisztika. Ugyan nem tartalmaz minden aspektust az az ösz­­szeállítás, amelynek alapjául az egy főre jutó 1990. évi összjövedelem szolgált, de a legfontosabb mégis jelen van. Nézzük: Aligha kelt meglepetést, hogy az élen Budapest áll. De például az egyéni vállalkozásból származó átlagjövedelem megelőzi Pest megyében a fővárost. Miként a jövedelmek rangsorában alighanem Budapest közelségének az okán Pest megye mögött Fejér és Komárom-Esztergom áll, őket viszont három ,,keleti” megye, Borsod, Hajdú-Bihar és Csongrád követi. Csak ezután jön Baranya és Győr-Sopron. Vas megye a tizenkettedik helyet foglalja el a listán, igaz 1989-ben még a tizenhato­dik volt. Ez egyben azt is jelenti, hogy a fővárost kivéve ez a megye produkálta az egyik legnagyobb, húsz százalék körüli átlagjövedelem növekedést. Munkaviszonyból származó jövedelmekben Vas megye a tizennegyedik, másodállásban a huszadik, egyéni vállalkozásban a tizenkilencedik, viszont hatodik társas vállalkozásban és második (!) mezőgazdaságban, illetve az ebből származó jöve­delmek nagyságának sorában. Egy ennél sokkal többet mondó adatsorral is szolgálhatunk: a fővárosban az egy adózóra jutó átlagjövedelem 225 ezer forint volt, Borsodban 150 ezer, Hajdú- Biharban úgyszintén, Vasban pedig 142 ezer forint. Az egyetlen keleti, aki jogosan panaszkodhat, Szabolcs-Szatmár-Bereg, ez a megye szinte minden összehasonlításban abszolút utolsó a jövedelmek terén. A fővárosi és a szabolcsi átlagjövedelem között a különbség hetvenkét százaléknyi! Anélkül, hogy a fenti­­adatokat túlhangsúlyoz­nánk, érdemes elgondolkodni rajtuk. Kétségtelen ezek a jövedelmek eltérő környezetben, eltérő feltételek mellett hatnak és működnek, de olyan szintű árkülönbség nincsen ma Magyarországon az egyes régiók között, hogy mondjuk Vas javára Borsoddal, vagy a fővárossal szemben kiegyenlí­tődjenek a jövedelemben mutatkozó hátrányok, így aztán bármennyire van is fejlődésbeli eltérés az ország két fele között, ez a jövedelmek szintjén, leszámítva néhány tényleg egészen háttérbe szorult térséget, nem jelentkeznek. Nem akarom mondva­csináltnak minősíteni ezt az újsütetű ellentétet Kelet és Nyugat között - egyes politikusok szerint mi egyszerűen kiraboljuk az ország keleti felét - de úgy vélem, a dolog legalább annyira mondvacsinált, mint a cikk elején felsorolt ellentétekből számos. Hiszen például Vas megye átlagon felüli növekedé­se is csak a tizenkettedik helyhez volt elég tavaly, vagyis nem az előzéshez, csak ahhoz, hogy utolérjünk más, eddig jobb sorsú megyéket. S akkor hol van még a valódi jóléttől Kelet, Nyugat, beleértve a csúcsjövedelmű fővárost is? (halmágyi) 1991. november 1. Péntek OKISZ: • * jó a szövetkezeti törvény A szövetkezeti törvény alapve­tően jó és alkalmas arra, hogy jogi keretet adjon az ipari szö­vetkezetek működéséhez. Az át­meneti jogszabály azonban túlsá­gosan hosszú időt ad a szövetke­zetek átalakulására, a bizonyta­lanság elhúzódása miatt sokan elmennek az egyébként jól mű­ködő szervezetektől, hogy másutt találják meg megélhetésüket - hangzott el az Ipari Szövetkeze­tek Országos Szövetsége (OKISZ) tegnapi sajtótájékozta­tóján. A szervezet vezetői arra szá­mítanak, hogy az új jogszabály hatályba lépését követően fel­gyorsul az ipari szövetkezetek átalakulása, gazdasági társasá­gokba, elsősorban részvénytársa­ságokba és kft.-kbe tömörülnek. Az OKISZ erre felkészült, folya­matosan erősíti gazdasági érdek­­képviseleti tevékenységét, úgy látja, hogy erre van igény. Jól működik számítógépes, az ország egészét behálózó információs rendszere, sikeresek az olasz, belga, francia kapcsolatok és ígéretesnek mutatkozik az ukrán piac is. A gazdasági érdekképvi­selet erősítését az OKISZ a jövőben is egyik legfontosabb feladatának tekinti. Az ipari szövetkezetekben több mint 300 ezren dolgoznak, az ez évi árbevétel 240 milliárd forint körüli lesz. Az egyszerű világ Murphy szerint a Földön az intelligencia mennyisége állandó, csak a népesség növekedik. Úgy látszik, a nagy gondolkodó is tévedhetett egyik-másik tételénél, ugyanis a helyzet ennél sokkal rosszabb. Pedig naivan sokan úgy gondolták, az új idők eltüntetik a tuskókat, a dillettánso­­kat, az outsiderokat, a pártkönyvvel előre vitorlázókat. Vége lesz annak, hogy vörösökből és fehérekből áll a világ, s a gondolkodást megkönnyítő szópanelek, fordulat­elemek eltűnnek a süllyesztőben. Aki olvasta A. H. Jacksont, az tudta előre, új rendszer, új frazeológia. Az ember, mint azt a pszichológiai kutatások kiderítették, hajlamos az egyszerű, a sablonos, a megszokott feltétel nélküli elfogadására. A jelszavak, a mondatokba tömörített igazság nagyon vonzó. S a minden­tudás felemelő illúzióját nyújtja. Persze, csak annak, aki maga is vallja az alaptételeket. De a mindennapi élet nem hit, hogy vakon elfogadjuk, az imperialista tábor a békés szocializmusra tör. Előbb-utóbb jön a csömör, amikor az atyafi azt mondja, na, ne meséld nekem, hogy a kondenzcsík húzza a repülőt. Az egyszerűség bájos. Csak reménykedni lehet, kialakul a szellem szabadpiaca, ahol az alkotmány keretei között mindennek helye van. S az egetverő ostobaságon nem kell majd hónapokig dühöngeni, hanem a kereslet hamarabb ítél. S aki csak fehéren-feketén tud gondolkodni, csövön keresztül nézi a világot, saját kis agyát állítva a központba, s kotkodácsolva örül önnön nagyságának, legfeljebb Mucsajon lehet király, kiváltképp akkor, ha Mucsaj örül ennek. Ha nem, akkor „baj van”, mert talán már rég nem akkora a sötétség, mint amilyennek néhányan látni szeretnék, azaz a szellem, a szabad gondolat megint odacsapott az uniformisnak, a szürkeségnek. Az egyszerűség gyönyörködtet. Elbűvöl. Kacagtat. Közel hozza a nagy dolgokat. Aztán el is viszi valamennyit... mert ez egyszerűen egy ilyen világ... - tett . □ □ □ A disznó nem vesz banánt De tán még a gazdája sem, főleg ha szóban forgó áru már oszlásnak indult. Bár lehet, hogy van aki erről másként vélekedik. Bizonyára így fordulhatott elő, hogy a közelmúltban Szentgotthárd főterén egy zöldség-gyümölcs standon gusztusta­lan banánhalommal találkoztam. Töppedt volt és mélybarna, némelyiknek a héja már válni készült a belső tartalomtól. Ennek viszont néhány, a hűvös idővel dacoló piaci légy kifejezetten örült. Először arra gondoltam, mindjárt viszik a kukába, de aztán felfedeztem az árcédulát. Bármily hihetetlen, 58 forintért bárki vehetett volna belőle. Még az az osztrák család is, melynek tagjai hozzám hasonlóan nem akartak hinni a szemüknek. A férfi néhány pillanatig mereven bámulta a látványt, majd rám emelve gúnyos tekintetét, hahotázni kezdett. Nem feltűnően, de annyira mégsem diszkréten, hogy ne halljam. Ha, ha! - aztán tovább terelte bámészkodó családját. Én meg ott álltam tovább, leforrázva. Ennél finomabban nem adhatta volna tudtomra a véleményét. Nem csak a banánról, hanem rólunk is, akik a jelek szerint az ilyen déligyümölcsöt is megvesszük. Az sem mentség, hogy féláron. Mert ha nem így lenne, miért kínálná a kereskedő? Vagy netán aki az ilyen portékát kiteszi, azt gondolja, hogy a burgenlandi paraszt nálunk vásárol csemegét kedvenc diszna­jának? - hj - □ □□ Halottak napja (Lakatos Ferenc karikatúrája)

Next