Vas Népe, 1992. április (37. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-03 / 80. szám

Vadász(at)ok az Őrségben is. NEM AZ ORVVADÁSZ A FŐ ELLENSÉG A vadászat a vadgazdálkodás­ ■ sál kezdődik, nem a kilövéssel. A szattai vadőrnek ebben tökélete­sen igaza van. Sportvadász bará­tomtól hallottam a minap: a külföldiek azért járnak hozzánk vadászni, mert náluk, otthon leg­feljebb egérre lőhetnek. A vadál­lomány kipusztult, egy vagyont kell áldozniuk azért, hogy ide­genben kilőhessenek egy szar­vast. A probléma az, hogy mi is erre a sorsra juthatunk, ha nem vigyázunk. A vadászterületek földarabolása például sok ve­szélyt rejt magában, mert aki egy faluhatárnyi területet kibérel mondjuk egy évre, az ott puska­végre kap mindent, ami eléje kerül. _ Figyelem a vadőr arcát, de rezzenéstelen. Aztán amikor megszólal, ezt mondja: - A vadászatnak van egy érzelmi oldala, erről is érdemes szót váltani. - Mire gondol? - A rendszerváltozás óta a sajtóban is eléggé nagy a vadász­­ellenesség. Van egy szélsőséges nézet, hogy a vadászat a kommu­nista vezetők privilégiuma volt eddig. Sok helyen ezért nem bánják, ha a vadászterület ebek harmincadjára kerül. A mi társa­ságunk tisztességes emberek gyü­lekezete: pedagógus, fizikai mun­kás, tsz-tag egyaránt megtalálha­tó benne. Itt nagymenők nincse­nek, nem is voltak soha. Ez nem a miniszterek, nem a volt párttit­károk vadászmezeje. Ennek el­lenére hall az ember ezt is, azt is. A másik: a laikusok és a meg­szállott természetvédők valamifé­le terroristát látnak a vadászban. Holott éppen a vadász védi leginkább a vadat. Télen mínusz 15 fokos hidegben eteti a vadál­lományt, az Isten teremtményét, azért, hogy el ne pusztuljon. Az Őrség szarvasállománya világhí­rű, az egyik legértékesebb nem­zeti kincsünk. Irtsuk ki a vadká­rok miatt? A lakosság egy réte­gének az ellenszenvét ez táplálja. Pedig a társaság nagyon sok vadkárt megtérít, számításaim szerint sokkal többet, mint ameny­­nyi a valóságban létezik. Az ocsúval bevetett sovány földek alig hoznának termést. Fölérté­keltetik, a vadásztársaság pedig fizet. De mennyit! Aki becsüle­tesen termel és még védekezik is a vadkár ellen, annak a tényleges kárát megfizeti a társaság. Ez természetes. - És a külföldiek vadásztatá­sa? - Az meg a másik. Egyesek úgy gondolják, hogy ez nem áll másból, minthogy luxuskocsikkal járják a mezőt, az erdőt. Jó a vadőrnek, megszedi magát valu­tával. Ilyeneket hall az ember. Pedig: a külföldi a valutát az államnak fizeti, a haszon nem a vadőré, még csak a társaságé sem, egy fillérig befizetjük az államnak . Akkor hát... Elhallgat, maga elé néz, aztán mintha e pillanatban jutna el a tu­datáig az , amit az előbb mondtam, így folytatja: - Megél­hetjük, hogy itthon is égés­­re vadászunk. De nem a külföldi ven­dégvadászok miatt. Hallani ugye, hogy a vadásztatás joga esetleg magánkézbe kerül. Ha ez bekövetkezne, akkor megnézhet­nénk magunkat. Hiába emelik az égig a területben, egy éven belül kiirtanak minden vadat. A vadá­szat állami felügyeletét nem szabad megváltoztatni. - Azt mondta, nagyon meg­drágult a vadászat. Úgy­ hallom, egy mezei nyúl elejtése és elvitele 1800-2000 forint, egy fácáné 750-800, egy trófeás­­libákról nem is szólva. Ezzel összefüggés­ben kérdezem: megszaporodtak-e az orvvadászok? - Nem végeztünk felmérést, nem is lehet. Biztos, hogy sokan próbálkoznak. Sőt az is biztos, hogy az orvvadászok többsége legális vadászati engedéllyel ren­delkezik. Elfogni nem könnyű, mert a vadlopó kifigyeli a terepet, tudja, merre jár a vad, merre a vadőr. Sok kárt okoznak, mégis azt mondom: nem az orvvadász a fő ellenség. Nagyobb kár lenne, ha a vadászat kikerülne az állami felügyelet alól. - Ha nem titok, megkérdezem: megfizetik a vadőrt? - Kérdezze meg a pedagógust, megfizetik-e? Egyáltalán meg lehet-e fizetni? Az én nettó fizetésem nem éri el a kilencez­ret. A Trabantom után kapok ezerkettőt. Egy tankolásra elég. Ezért aztán birkát, tyúkot, nyulat tartok otthon, ez az én vadállo­mányom. - De azért elégedett az életé­vel. - Nézze, van egy élettársam, az ország másik végéből jött el ide az isten háta mögé. Néha elgondolkodom: mi tartja itt, miért marad meg mellettem? Aztán rájövök, azért, mert szere­ti az életet, így vagyok én is azzal, amiben élek, amiért lé­tezem. Nem adnám semmiért ezt az életformát. A vadőr, hogy „szavát ne feledje”, magától hozta elő a szattai erdész tragédiáját. Gers­­mayer erdészét, akit az oroszok brutálisan meggyilkoltak. - Én még gyerek voltam, odahaza éppen tökmagot köpesz­­tettünk. Sokan voltak nálunk, lányok, legények. Valamiért ki-s mentem az udvarra, akkor robo­gott el egy szekér a házunk előtt. Orosz katonák ültek rajta, éne­keltek, lármáztak. Másnap aztán az apám hozta a hírt, hogy mi történt. Kerkafalván lakik egy ember, ő majd többet tud. Felkerekedtünk, s Kerkafalván megtaláltuk Gömbös Józsefet. A nyolcvanba hajló idős férfi így emlékezett: - Előző nap disznót vágtak az erdészházban. Gersmayer Károly innen a szomszéd faluból, Kutas­ról is elhívott két asszonyt segí­teni. Nála volt Császár Kálmán kerkafalvi segéderdész is. Tort ültek az egész nap tartó fáradsá­gos munka után. - Hogyan kerültek oda az oroszok? Tudja-e? - Egy nagyrákosi nő, úgy hívták hogy Kugler Margit, jó­ban volt az erdésszel. Valamin azonban összevesztek. Az orosz katonákat ismerte, elbolondította őket, hogy az erdésznek rengeteg aranya van. Mikor a házhoz értek, már sötét volt az ablak, lefeküdhettek. A nő meg odaállt az ablak alá és sírós hangon azt mondta az erdésznek, hogy Ku­tasról jön, nagyon elfáradt, hadd pihenjen meg nála. Gersmayer kinyitotta az ajtót, a katonák berontottak és géppisztoly elé állítottak mindenkit, aki az útjuk­ba került. A szolgalegény az istállóban aludt egy priccsen, azzal is végeztek. - Hány halott volt? - Hány? Hát hat. Az erdész, a felesége, a két kutasi asszony, a segéderdész, meg a szolgalegény. - Azt tudja-e, mi történt ezu­tán? - Valami nyomozás volt, de nem tartott­am sokáig. Akkoriban hallatszott, hogy a Kugler-lányt az oroszok kivitték Szibériába. Hogy aztán mi lett vele, ki tudja? - Józsi bácsi, te nem emlék­szel - szólt közbe a vadőr - egykoriban hallottam, hogy ta­nárnő lett Kugler Margit. Orosz nyelvet tanított. - Valami rémlik - felelte Gömbös József. Keskeny, de portalan úton indultunk vissza Szatta felé. Évszázados mocsári tölgyek so­rakoztak az út két oldalán. Sok százados fák borongtak a termé­szetvédett szakaszon. - Ezekhez senki se nyúlhat, itt minden úgy van, ahogy az Isten teremtette - hallatszott a vadőr hangja. S kicsivel távolabb egyre sűrűbb erdőbe szökött be a szürkület. Későre járt. Pósfai János A külföldi vadász elégetlen a trófeával. MOLDOVA GYÖRGY Martin másik vonalat kért, Petrát, a feleségét hívta fel az asszony szüleinek lakásán: - Hogy vagy? - Az éjszaka görcsöltem, de most már rendben vagyok. - Jártál kint a lakásban? - Egész délelőtt ott álltam, több kőműves nyüzsgött a lakásban, mint Déva váránál. - Jól haladnak? - Szerintem nem, minden olyan szörnyű lassan megy. Este mindig rosszabbul állunk, mint reggel, mikor elkezdték. És veled mi van? Megint elaludtál? - Igen, de már csodálkoznának, ha időre beérnék. - Szörnyű. Már igazán együtt kellene élnünk, én már reggel hatkor kukorékolnék neked. Más nem történt? - Megjött a pótkötet a Révai lexikonhoz. Most szóltak át az antikváriumból. Az asszony egy pillanatra elhallgatott, aztán érezhetőleg visszafogva magát megszólalt: - Remek, most már teljes lesz a sorozat. Ha elkészül az a nyomorult lakás, feltehetjük a polcra. Örülsz neki? - Igen, már nagyon kellett. - Mikor látlak? *- Hosszú lesz a nap, nem tudom mikor végzek, de este mindenképpen felszólok érted. Szervusz, vigyázz magadra. Martin letette a kagylót, maga elé húzta egy regény kéziratát, melyet az előző napon hagyott félbe, sóhajtva olvasni kezdett. Időnként párszavas jegyzeteket írt fel egy cédulára - támpontként a lektori jelentéshez. Három óra felé hallotta, hogy lelépő kollégái végigsiet­nek a folyosón, de ő foly­tatta a munkáját, minden­képp be akarta fejezni az anyagot. Az ajtó nyitódására né­zett fel. Bartók Lajos, az irodalmi vezető helyettese lépett be - Martin még most, hosszú évek óta tartó munkakapcsolat után sem tudta megszokni, hogy ez a vörösarcú, kövér hivatalnok az ő kedvenc zeneszerzőjének családne­vét viseli. Bartók is távozóban volt, már felöltötte hasban megfeszülő vastag szövetkabátját. - Te még dolgozol, Gyuri? - kérdezte, szeme eltűnt a széles mosolytól összetorlódó zsírpárnák között. - Igen, bent maradok. Van egy kis lemaradásom, ma talán be tudom hozni. Bartók csak most húzta be maga után az ajtót: - Csak barátilag említem, hogy szerintem nem a helyes utat választod, Gyuri. Tapasztalhattad, hogy Miklós a végletekig elnézően bánik veled. Mutass még egy könyvkiadót a világon, ahol beleegyezné­nek abba, hogy déli 12-re járj be, és te még ezt a terminust sem tartod be. Miklós ma is bekérte a jelenléti lapot és látta, hogy te még fél egykor sem írtad alá. Nem akarok jósolgatni, de szerintem a jövő héten fel fog hivatni magához. Martin összeharapott szájjal próbálta visszafogni magát, mégis kicsúszott a száján: - Ez nem ládagyár! Az én munkámat nem lehet olyan alapon értékelni, hogy hány órát ülök itt. Bartók a mellére tette a kezét. - Miklós éppen annyiban különbözik az ortho­dox kommunista vezetőktől, hogy ezt ő is érti. Igazán nem formális alapállású, hanem minőség­centrikus. - Azért az orthodox kommunistáknak is van egy előnyük vele szemben. - Mi volna az? - Ők legalább az orthodox kommunistáktól nem félnek. Bartók megdöbbent, ajka sokáig hangtalanul mozgott - Martinnak úgy tűnt, mintha emlékezeté­be szeretné vésni az elhangzott szavakat -, aztán hirtelen elmosolyodott: - Ez nagyon szellemes volt, még akkor is, ha meg vagyok győződve, hogy te sem így gondolod. Nem is zavarlak tovább, szervusz. Bartók biccentett és kilépett a folyosóra, Martin merev pillantással nézett utána: - Már nem tarthat soká, nem létezik, hogy ez a rendszer soká tartson. Össze kell omlania. Mégis megbánta, hogy kitört magából, úgy érezte, egyelőre még nem engedhetett volna meg magának hasonló megjegyzéseket, mert a rendszer még összeomolva is maga alá temetheti őt. Lelki­­ismeretfurdalását elfojtotta, de tudta, hogy éjszaka fel fog ébredni rá és szemrehányásokat tesz majd magának. Egy ideig türelmetlenül lapozgatott, az előtte fekvő kéziratban, figyelmét csak nehezen tudta a gépelt szövegre kényszeríteni. Öt óra után hajtotta be az utolsó lapot, jegyzeteit a dossziéba csúsztatta, és a csomagot bezárta a fiókjába. Újra felhívta a Vörösmarty antikváriu­mot, ezúttal Vojtekovszky vette fel a kagylót. - Mi legyen? Megvársz bent? - kérdezte Martin. - Már rögtön zárunk, inkább találkozzunk valahol. A Deák téri metróállomásnál jó lesz? - Jó indulok. Martin bezárta a szobáját, leadta a kulcsot és elhagyta a kiadó épületét. A munka utáni csúcsfor­galomban csak a harmadik metrószerelvényre tudott feljutni. A Kossuth téri megállónál szállt le - ha telefonon beszéltek Vojtekovszkyval, a lehallgatás­tól tartva, sohasem a találkozásuk valódi színhelyét mondták be, hanem az eggyel korábbi állomás­helyét. Néha mosolyogtak ezek a trükkön, de egyetlen más konspirációs rendszabály sem ígért többet. A tér közelében beült a megszokott eszpresz­­szóba, egy konyakot rendelt, rögtön ki is fizette a számlát. Vojtekovszky szemüveges telt arca csak egy pillanatra tűnt fel az eszpresszó utcai bejáratánál, körülnézett és mintha nem találná azt, akit keres, vissza is húzódott. Martin várt két-három percet, aztán felemelkedett a helyéről. Közben kint Vojtekovszky egy kört írt le a háztömb körül, így csak néhány lépéssel járt a kilépő Martin előtt, a hóna alatt egy vastag könyvet hozott. Befordult a sötét Nagy Ignác utcába, Martin a börtönépület előtt parkoló rabszállító autók takarásában lépett oda mellé: - Hová megyünk? - Annához. Hozdd te tovább ezt a könyvet. - Valami baj van? - Semmi, csak nekem már elzsibbadt a karom. (Folytatjuk) A félelem kapuja G I­V Mihe Évenként egyszer sem állíthatnám, hogy a belügyminiszter áprilisra terve­zett parlamenti javaslata - miszerint sikertelen időközi választás esetén újabb fordulót csak egy esztendő múltán tarthatnak - meglepett volna. Még az sem lepett meg, hogy a port a választópolgárokon ve­rik el, akik ugye, lejáratják a választási rendszert azzal, hogy csak elenyésző százalék­ban közelítik meg a szavazóur­nákat. Várható volt, hogy az lesz a „lejárató”, aki nem gyalogol négy-ötszáz métert a szavazóhelyiségig és nem az, aki nem bír akkora vonzerővel, sem személyében, sem prog­ramjában, hogy a szavazópol­gárt erre a minimális erőkifej­tésre rábírja. Persze jobban örültem vol­na, ha őszintén megbeszéljük, hogy ez az egész procedúra, az eddigi gyakoriságával túl sok­ba kerül, rámegy az érintett önkormányzatok ingre­ glóriá­­ja. Hogy az időközi választá­sokon induló pártoknak kelle­mesebb ,ha évente csak egy­szer és nem négy ízben bla­­málják magukat. Igazán meg­értem őket, és nincs a változás ellen semmi kifogásom. Mert valljuk be, így egymás között: a változás jelentéktelen. Ahol eddig sem járultak az urnákhoz a választók kellő időben és megfelelő létszámmal, ott tel­jesen mindegy, hogy hányszor nem mennek el szavazni éven­ként. Helyzetük lényegében változatlan, még demokrá­ciánk plurális jellege sem szenved csorbát, mert a dol­gok logikája szerint azt válasz­tani, hogy nem választanak része a pluralizmus adta lehe­tőségeknek. A lényegen, hogy miért nem megy el szavazni a polgár, semmit nem változtat hányszor tartózkodik évente a voksolástól. Engem igazában a meg sem érintett lényeg érdekel. Hány szavazópolgár élhet azokban a választókerületekben, ahol a szavazás sorozatosan vallott kudarcot? Két-háromezer? És mi van a többi hétmillióval? Miért tételezi fel a szaktárca, hogy mindazok, akik eddig nem kényszerültek időközi választáson részt venni, politi­kailag közömbösek, szellemi­leg restek, fizikailag tohonyák és, ha sor kerülne rá, csak töredékük jelenne meg a sza­vazóhelyiségekben? Nem be­szélek mások nevében, de én például direkt szeretnék egy jó időközit választani, és ki tudja mennyien vannak még velem egy nézeten. Úgy gondolom, igazán sértő eljárás egy „törpe minoritás” magatartásából ilyen bántó következtetést le­vonni az összesség szándékai­ról. A helyzet - nem is gondolok szívesen erre - lehet, hogy rosz­­szabb, mint hinném. A belügy­miniszter hivatalánál fogva, legavatottabb ismerője az or­szág közhangulatának. Mind­enesetre az kell,hogy az le­gyen. Informáltsága összeha­sonlíthatatlanul jobb az enyém­nél, ezért nem is vitatkozom, meghajlok jólértesültsége előtt. Valószínűleg igaza van, és tényleg célszerű eleve kizárni annak a lehetőségét is, hogy az önkormányzatok országszerte kiszórják a pénzt az ablakon. Most már csak egyetlen problémám maradt megoldat­lan: honnan lehet majd meg­tudni az elkövetkezendőkben, ki nem ment el a kormánypár­tok és ki nem ment el az ellenzék érdekében. A kérdés nyitott, remélem a T. Ház elé kerülő javaslatban megtalálom rá a megfelelő választ. B. B. Felhívás A Vas Megyei Földművelésügyi Hivatal felhívja azon 22-35 év közötti középfokú és 26-40 év közötti felsőfokú végzettségű - legalább középfokú szinten angolul beszélő - nők és férfiak figyelmét, akik 2 éves USA alapítványi ösztöndíjjal mezőgazda­­sági kötődésű, illetve ahhoz kapcsolódó vállalkozói ismereteket kívánnak szerezni az alábbi szakágazatokban: 1992. május 5-ig jelezzék szándékukat az FM Hivatalban (Szombathely, Hollán E. u. 1.) 1. Magán- illetve szövetkezeti gazdaságok menedzsmentje 2. Tej-, gyümölcs­­hús stb. üzemek menedzsmentje 3. Mezőgazdasági társaságok menedzsmentje 4. Kereskedelem, könyvelés és marketing 5. Pénzügyi, banki tevékenység 6. Mindannyian megtanulják az üzlet, pénzügy, kereskedelem­szervezés amerikai módszereit. . 1992. április 3. Péntek

Next