Vas Népe, 1992. július (37. évfolyam, 154-179. szám)

1992-07-07 / 159. szám

Svájc ereje a decentralizáció Egy magyar orvos látogatása Húsz évvel ezelőtt egyik napról a másikra tűnt el. Pedig nemcsak tudományos fokozattal bíró remek szakorvos volt, hanem egy kicsit közéleti ember is. Mint a megyei ideggondozó akkori vezetője ő indította útjára az alkoholellenes előadássorozatot, tömegeket mozgatva... És el­ment. Svájcban telepedett le, csak kósza híreket hallottunk róla. A napokban találkoztunk. A szerkesztőségben keresett fel dr. Lőrinci István. A viszontlátás öröme után másnap reggelre randevút beszéltünk meg. A reggeli csevely időpontja korainak bizonyult, mert a fél várost összejártuk, míg találtunk egy­ helyet - egyik szállodánk éttermét -, ahol leülhettünk beszélgetni. Ma is mindenre fogékony, saját véleménnyel bíró értelmiségi, s bár kettős állampolgárságú, több nyelven beszél, lényegében: magyar! - Milyen volt kint a kezdés húsz évvel ezelőtt, hogyan zajlik le Svájcban a honosodás? - Mikor elmentem, nekem már kint megvolt a helyem, hiszen gyakran voltam vendég­előadó. A diplomámat azonnal elismerték, csak akkor kellett volna vizsgákat ismételni, ha magánpraxist nyitok, de az így van minden országban, hiszen például mindenütt más-más gyógyszereket használnak. Én egy nagy kórházban kezdtem, ma Luganóban lakom, nyugdíjas vagyok, de mint a Svájci Gerontológiai Bizottság tagja, tudományos mun­kát végzek. A honosításhoz először tízévi egy­helyben lakás szükséges, hogy az embert meg­ismerjék. Amikor beadtam a kérelmemet, a helyi hatóság a papírokat felküldte Bernbe, ahol meg­nézték, van-e priuszom, azaz nem loptam-csaltam -raboltam-e. A főváros visszaküldte a papírokat a lakóhelyre, ahonnan a kérelmet most már a megyéhez küldték ellenőrzésre. Mivel ott is tiszta voltam, jelezték ezt a lakóhelynek, s végül is ez döntötte el, hogy befogadnak-e vagy sem. Az a nagyszerű Svájcban, hogy a megye, a község dolgaiba az állam nem szól bele, például még az adókat is a helyi hatóságok szabják meg... Svájc erejét a decentralizáció adja! - Nem a gazdagsága? Úgy tudjuk, hogy ez az állam csak a pénzes embereket fogadja be... - Tévedés. Csak az nem lehet állampolgár, akinek rendezetlen anyagi dolgai vannak, erre kényesek. De hadd mondjam el, hogy a 6-7 milliós Svájcban több mint egymillió idegen él. Befogadtak menekülteket, öregeket, akiknek sem­mijük sem volt, s már dolgozni sem tudnak. Még Tibetből is élnek ott emberek! - Említette, hogy társadalmi funkciója is van. - Igen, március 15-én, a forradalom ünnepén választottak meg a Ticsinai (Tesszini) Magyar Egyesület elnökévé. Ez az egyesület a Dél- Svájcban élő magyarokat fogja össze, s két nagy ünnepünk van, a már említett március 15. és november 23. Hogy mit csinálunk? Jönnek hozzánk a világ minden részéről híres emberek, s előadásokat tartanak. Volt már nálunk például Tollas Tibor, Kányádi Sándor... ilyenkor száz­kétszáz kint élő magyar is összejön. Olyanok is, akik már idegen állampolgárok, de szellemiségük­ben magyarnak tartják magukat. - Milyennek látja húsz év után a mi itthoni helyzetünket? - Sokkal jobbnak, mint idehaza érzik azt. Úgy látom, itthon még mindig a centrális vezetés a probléma. Itt van például a Vas Népe. Azt mondják rá, vidéki lap. Vidéki? Miért? Abban a pillanatban, ha a megye dolgát képviseli, a legfontosabb sajtóorgánum! A magyar lapok, médiák különben nagyon jók, hiába szidják őket. A műsorok változatosak, színesek, a magyar újságírótársadalom pedig bebizonyította, hogy a viszonylag szegény körülmények között is jól tud dolgozni, hogy tehetséges. Legfeljebb azzal tudnék polemizálni, hogy egy-egy lapnak milyen a beállítottsága... - Ilyen jónak látja a gazdasági helyzetünket is? - Meggyőződésem, s ez a külföldi szakembe­reké is, hogy a magyar gazdaság felfutóban van, az életszínvonalat tekintve pedig csak körül kell nézni kicsit a világban. Voltam egy hajókörúton, Albániában ceruzáért könyörögtek, s mikor előkerült egy, kettévágták, úgy osztották el. Odesz­­szában a görögkeleti templom előtt seregével koldultak az emberek, s mikor a német, svájci, angol turistatársaságból előkerült egy banán, a megajándékozott asszony térdenállva köszönte meg... Jalta gyönyörű hely, ottjártamkor vezették be az élelmiszerjegy-rendszert, 10 deka vaj és fél kiló hús egy hétre... Persze mindenütt vannak nagyon gazdagok és nagyon szegények, de a külföldi gazdasági analízis szerint Magyarország áll a legjobban a volt keleti blokk országai közül. - Mire alapozva? - Sok olyan dolog megvan itt, ami a kelet­­közép-európai országokban nincs. Vegyük például Romániát. Nincs ugyan adóssága, de ha infra­struktúrában, életszínvonalban utol akarná érni Magyarországot, többszörösére rúgna az adóssága a miénknek. A magyarok sokat sírnak, panasz­kodnak, és kicsinek tartják magukat, pedig... Európa 120, azaz már több nemzete közül csupán kilenc nép előzi meg lélekszámban, a többi mind kisebb. Csak a Kárpát-medencében 15,6 millió magyar él, a külföldön élők száma 14 millió, s ez hivatalos adat. Konrád György mint a PEN-klub elnöke nyilatkozott a múltkor a Spiegelnek, hogy Magyarországon revans fenyeget. Ugyanakkor megszondáztak néhány népet, lengyelt, csehet, szlovákot és magyart is, hogy a zsidók szerintük milyen arányban vettek, vesznek részt az ország­építésben, 27-17 százalék között volt javukra az arány. Mondják azt is, hogy a magyar áskálódó, besúgó - ez sem igaz. A Gestapo adatai szerint a legtöbb besúgás Franciaországban és Bulgáriában volt, a legkevesebb Olaszországban és Magyaror­szágon. Ne alacsonyítsuk hát le magunkat, ne sírjunk, mint a hülyegyerekek! - Szóval nálunk most mindent jónak lát! - Azt azért nem mondanám. Szerettem volna például egy nagyobb összeget bankba tenni az egyik cserkész­csapatnak, de a bank helyi korlá­tozó intézkedésre hivatkozva nem fogadta el az utalványt. A kultúráról szólva pedig hadd idézzek az 1925-ös Országgyűlésről, ahol az akkori kultuszminiszter, Klébersberg Kuno kijelentette, hogy a művelődés olyan fontos, mint a hadügyi tárca. Úgy vélem, ezt az időt éljük újra. Szakály Éva Svájci látkép, Lugano 4 Könyvek kilencven százalékkal olcsóbban Július 1-jétől hosszú tömött sorok állnak Szombathelyen az Arany János Könyvesbolt előtt. Nem csoda, hiszen az egyre dráguló könyvpiac legkedve­zőbb vására zajlik itt: az 1992- ben megjelent könyveket, vala­mint a teljes értékű lexikonokat, szótárakat és nyelvkönyveket, s a klasszikus irodalmat kivéve minden könyv csaknem ingyen, teljes árának tíz százalékáért kapható. - Meddig? - kérdeztük Má­­rovic Istvánná boltvezető-he­lyettest. - Amíg a készlet tart. A privatizáció előtt az ország minden Művelt Nép-és Könyves­boltjában meghirdették ezt az akciót. Szombathelyen a Sava­­riában is volt ilyen, csak ott a készlet elfogyott... - És önöknél? - Mi tizenegymillió forintos készlettel indultunk, négy nap alatt hárommilliót árultunk, van még nyolcmilliós készletünk, ezek a számok teljes áron értendők. - Tehát érdemes még bemen­ni? - Hajaj! Nem fogyunk ki, árunk bőségesen van, csak bír­juk idővel és energiával. Régen tízen voltunk, négyen marad­tunk. A déli órákban két-két órát be is kell zárni, hogy a raktárból feltöltsük a boltot. - Hogyan bírják ezt a roha­mot? - Annyi vásárlót engedünk be, ahány kosarunk van. Mint nyaranta a balatoni élelmiszer­­boltokban... de az emberek türelmesek. - Kik és mit vásárolnak? - Minden korosztály szinte mindent, amit kirakunk, a kri­mitől az orvosi könyveken ke­resztül a műszaki kiadványokig. A sláger a gyermekkönyv, érzé­sem szerint ez fogy el leghama­rabb. (szakály) Egyszer az élet tálcán meg­kínált a lehetőséggel. Majdnem főnökké váltam. Aztán valami sejtelem visszatartott. Nem csíptem nyakon nyomban a kínálkozó alkalmat. Pár nap haladékot kértem. S akkor, egyik éjszaka, különös álmot láttam. Ott üldögéltem egy „tetőtől talpig” sötét tónusú bútorokkal berendezett, tekintélyt árasztó irodában. Rém visszataszító helynek tűnt. Nyomasztónak, zordnak. Hiába próbáltam felol­dódni, az egész légkör zavart. Elsőként az előttem tornyosuló súlyos íróasztal. Valahányszor ki akartam pattanni mögüle­­ a magamtól megszokott elánnal - a térdemet annyiszor bevertem a sarkába. Akkor támadt az az ötletem, hogy felrakom rá a lábamat, mint otthon ebéd után a konyhaasztalra. (Ízléstelen dolog, tudom. De az ember bizonyos kort elérve, már nem vesz fel új szokásokat, a régie­ket viszont előszeretettel ápol­­gatja.) Szóval csak otthonosan­­ bíztattam magam, íróasztalo­mon a lábaimmal. Alig helyez­kedtem el, máris kopogtattak. Volt kollégáim, immár beosz­tottaim léptek be, csoportosan. Az ajtó előtt aztán helyből a döbbenet szobraivá módosultak. Arcukon az elképedés fintorá­val. Ja, a lábam! - villant agyamba a felismerés. Sebesen a földre helyeztem volna a talpaimat, ám ekkor a szék kezdett el vészesen billegni alattam. A térdemet újabb zú­­zódásokkal tarkítottam. S csak egy hajszál választott el attól, hogy a parkettán landoljak. Na, gondoltam, székfoglaló beszéd, tekintély máris oda... De minek is a főnökösdi ösz­­szes külső megnyilvánulása? Csakúgy, mint eddig — vigasz­taltam magam. Semmi új arcu­lat, ostoba pökhendiség, pater- Főnökségre alkalmatlan nalizmus, uborkafa-effektus. Továbbra is mindenkivel egyen­rangúan. Elvégre demokrácia van. Franc fog bajlódni itt új főnökiességet sugárzó viselke­dés-módosítással ! Csakhogy jött a csalódás. Eliszonyodva tapasztaltam, én ugyan maradnék, aki voltam, ám a többiek, szinte egyik percről a másikra megváltoz­tak. Hízelkedés, imbecillisen nyáladzó mosolyok, ügyetlenke­dő félmondatok... Felesleges tiszteletkörök galoppban rangos személyem és íróasztalom aurá­jában. A régi barátok! Hangula­tom szimatolgatása, nyaldosó körbecsapolás. Ekkor már a hideg rázott álmomban. Aztán valahogy ezt is megszoktam. Ahogy azt is, hogy kérésem számukra parancs. Álmomban már egy teljes éve főnök voltam. Akaratlanul fel­vértezve új attitűdökkel, elfo­gadva-viselve a pozíció által rámtaksált hatalmat. Mikor is szembekerültem a kezdővel. A friss munkaerő felkavarta lelki nyugalmamat. Pedig azzal kezdtem, hogy jól kiokítottam. Eligazítottam, hogy tudja, mi­lyen feltételek-korlátok között mozoghat. Flegmán vette tudo­másul utasításaimat. Láttam rajta, nincs meghatódva tőlem. A munkáját jól végzi ugyan, de ő méltóságom előtt nem esik hasra. Victoran él, a kis pofát­lan! Biztos túl sok az önbizal­ma. (Na, de majd...) Érzékelhe­tően magával egyenrangúnak tart. Mikor beszél velem. Szájá­ban rágógumival. S ebédszünet­ről visszafelé élvezettel fagyit nyalogat. Sőt, többször oldalba­­löki társát, s oldottan kacag. Az utcán, fényes nappal. Mikor is én... Nos én szóval... Mióta is nem nyaltam fagyit, nem lökdö­sődtem, nem vihorásztam ko­moly személyemet közszemlére bocsátva? A legfurább az volt, hogy arctalan. Arcát álmomban min­dig elmosódott foltnak láttam. Mígnem egy napon, elszánva magam az irritáló alakkal való leszámolásra, irodámba hívat­tam. Jött, belibbent. Mit sem sejt­ve. Mozdulataiban a született szabadok magabiztosságával. Már épp belefogtam volna meg­­hunyászítónak szánt szónokla­tomba, mikor a kép váratlanul kitisztult. S akkor... a felismer­hetővé vált arcban, megkövülve ismertem fel saját vonásaimat. Molnár Edit Még nem jutottunk túl a mélyponton Újabb jelentések az alagútból Újabb 160 oldalas tanulmány­nyal örvendeztette meg a magyar gazdasági átalakulás értékelésé­ben egymással is tartós perben levő liberális és konzervatív közgazdászokat a Pénzügykuta­tó Intézet. A kötet ugyan az intézet munkatársainak tucatnyi tanulmányaiból táplálkozik, de végeredményben Petschnig Má­ria Zita egyszemélyi nézeteit foglalja össze az Antall-kor­­mány gazdasági berendezkedé­séről, a költségvetési folyama­tokról, a kereskedelem, az ipar, az élelmiszergazdaság, a tulaj­donviszonyok fejlődéséről. Fordulóévnek tekinti a szerző 1991-et, mert ez volt az az esztendő, amikor Magyarország megszűnt a fizetésképtelenség határán egyensúlyozni, s amely­ben esélye adódott a befelé for­­dulásra. Noha ez megtörtént, P. M. Z. nem lát bizonyítékot arra, hogy az új kormány végrehajtot­ta volna a gazdaságirányítás reformját. Ellenkezőleg, úgy véli, hogy a centralizált gazda­ságirányítás a választások óta erősödött, s míg kezdetben pénz­ügyi szempontból „kétfejű” kor­mányról beszélhetünk, később az év folyamán Antall miniszter­­elnök fokozatosan átvette az irányítást. Megváltoztatta Kupa pénzügyminiszter hatásköreit, megszervezte saját gazdasági információs rendszerét. Ennek következtében a pénzügyminisz­ter - aki időközben MDF képvi­selő is lett - fokozatosan „besorolt”, s ma már a miniszter­­elnöki elképzelések végrehajtó­jának tekinthető. A tapasztalt közgazdász némi malíciával emlékezik meg a centralizálás más jeleiről, s álta­lában a gazdaságpolitikáról, mely szerinte — akárcsak a Kádár-korszakban, végered­ményben a költségvetési kere­tek fölötti alkudozásban merült ki. Kelet-európai viszonylatban Magyarország 1991. évi gazda­sági mutatói közepesnek tűnnek. Az ipari termelés 19 százalékos csökkenése úgy tetszik egy álta­lánosabb trend része. Bulgáriá­ban ugyanez a mutató 28 száza­lékos, Csehszlovákiában 23 szá­zalékos, Romániában 22 száza­lékos volt. Fogyasztói árszint tekintetében (35 százalékos emelkedés) jobban álltunk, mint bármely más ország ebben a régióban. A munkanélküliség aránya Bulgáriában és Lengyel­­országban valamivel magasabb, Romániában és Csehszlovákiá­ban valamivel alacsonyabb volt, mint nálunk, míg a volt Szovjet­unió adatai nem ismertek. Néhány jellegzetes tendencia a tavalyi év gazdasági eredmé­nyei mögött: a külgazdaság lehetőségei keleten megszűntek, nyugaton megnyíltak. A nehéz­ipar leépülésével szemben a kisgazdaság térnyerése volt ta­pasztalható, bár az utóbbi szfé­rában a Pénzügykutató vezető munkatársai mintegy százezer „fantomcég” jelenlétét gyanít­ják. Olyan, gazdasági tevékeny­séget nem folytató „kisvállalko­zások” ezek, amelyek lényegé­ben csak az alapítók adóterhei­nek könnyítése céljából jönnek létre. Érdekesség, hogy az ál­lamkassza fokozatosan kiürült, eközben a lakossági megtakarí­tások folyamatosan nőttek. A munkanélküliség növekedése sa­játos módon elmaradt az ipari termelés csökkenése mögött, sőt júniusban nőni kezdett a foglal­koztatottság a bányászatban, a gépiparban és a nehéziparban. Mindezekből az ellentmondá­sos jelekből jut Petschnig Mária Zita arra a következtetésre, hogy mostanáig meglehetősen nega­tívnak ítélt 1991-es év értékelé­sével még várni kell. Figyelem­mel a devizatartalékok növeke­désére és a folyó fizetési mérleg javulására, a privatizáció részle­ges eredményeire, a vállalati szektor bizonytalanságára, s más tényezőkre, azt kell monda­ni, hogy a történtek reális érté­kelése csak néhány év múlva válik lehetségessé. Tanulmányának „Várakozá­saink” című fejezetében a szer­ző a hagyományos állami költ­ségvetési gazdálkodás további sorvadását, a magán, a félma­­gán, kis- és középvállalkozások fellendülését jósolja. „A gazda­sági folyamatok tükrében - írja - még nem állítható, hogy a magyar gazdaság 1991-ben túl­jutott visszafejlődésének mély­pontján és stabilizálódott.” Még nem befejezett a recesszió, a keleti piacok összeomlása, nem indult be a külső vagy belső tőke által hajtott fellendülés, magas az infláció, a költségvetés hiá­nya. A Pénzügykutató Rt. vezető munkatársának jóslata: az 1­99-­­es év valószínűleg továbbra is a leépülésé és a legjobb, ami történhet, hogy valamikor az év­ vége felé elérjük a mélypontot. Ez pedig mégiscsak biztató. Előrevetíti ugyanis azt a lehető­séget, hogy az eltelt öt esztendő­től eltérően a Pénzügykutató jelentései már nem az alagútból érkeznek. Rékássy Zoltán/Atlantic 1992. július 7. Kedd

Next