Vas Népe, 1993. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

Szilveszteri televízió, avagy... ...UBORKASZEZON Valószínűleg milliók nézték a magyar tévé szilveszteri mű­sorát. Részben jobb híján, részben megszokásból, másrészt kíváncsiságból. Az előző nap tűzijátéka (erről később) arra engedett következtetni, hogy az Endrei—Fodor kettős mara­dandó sérülések nélkül ússza majd meg az év végét, hiszen dominált a film, s az egyértelműen másnak a tésztája. Szilveszter őfensége más lett a tévében. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, s a végén előállt az öszvér. Az öszvér, amelynek közismert tulajdonsága a kitartás, az állóképesség és az intelligenciahiány. Az előbbi kettő nem is hibádzott. Az egyesen mindent leadtak e jeles nap délelőttjén, amit csak le­hetett. Volt dugaszolt Hőmérő, őrmester, botrány és csemege. Igazából az esti mese oldott a hangulaton, jelezve: hátha ma nem kell mindent komolyan venni. E szellemben született a Híradó is, poénkodása mögül jól kiérződött egyfajta szoron­gás. Amit a következőképpen lehetne megfogalmazni: Jóska, ki most a főnök? Mert, ugye, egyszerre két főnököt szolgál­ni... De ez csak halvány jelzése (takarása) volt televíziónk idült bajának, a továbbiakban száműzetett a rossz hangulat, előbukkant az a bizonyos karikacsapás. Gondoskodott erről a házaspár-vetélkedő, amely hol fel, hol lebukkant. A tétje egy kis Csemegebolt volt — jól jön néhány millió január elsején. Hát rohangáltak is feszt az ifjú párocskák, vitték a krumplit az örökké vidám (igaza van) műsorvezető szerkentyűjéhez, áll­ták a nézők hálás telefonrohamait. Csupán akkor lepődtem meg kissé, amikor az egyik (legvégén a győztes) párról kide­rült: a fiú — mert hisz' nagyon fiatal még — matematikus, a lány — dettó — zongoraművész... Ehhez képest igen boldo­gok voltak attól a lehetőségtől (később valóságtól), hogy egy pesti lakótelepen kenyeret, banánt, térdzoknit, bilit stb. árulhatnak saját boltjukban. Ám nem maradt idő elmélkedni a művészet-pénz kapcsolat szilveszteri fonákságairól, mert jött a szexis Fonda-lány és a szőke Redford-bika. Bár ez utóbbi túlzás a Mezítláb a parkban című produkció ismeretében, azért nézhető volt ez a csaknem negyedszázados (éppen any­­nyi...) film. Szappan a javából, legalább habzott. S az idő mú­lásával hogy változnak a dolgok... Egészen más felhangja van most az albán „konyhának”, mint volt akkor, New York-ban. Mindezt követte a közjáték (nem az elvont, hanem a játékos) Fodorral és dobókockákkal, majd a kedvenc Uborka töltötte ki a képernyőt. E szellemes és pazar poénokkal tűzdelt műsor­ról csak annyit: amíg szabadszájúan (nem keverendő össze az ordenárésággal) lehet szólni bármely politikai vezetőről, in­tézményről, törvényről és a törvényhozásról, addig nincs baj. Mert élő a demokrácia. Hát ennyi, gyors lenyomatban. A többi műsor feledhető, unalmassága miatt. Egy kivétellel, a kettesen: Delon éjjeli filmje remek volt. Franciás, kozma Verditől Straussig, pezsgővel, gyertyafényben, Houlihan sztár lett Már amennyiben Vas me­gyében sztár születhet, sztár született szerdán este Szombat­helyen. Robert Houlihan, a Szombathelyi Szimfonikus Ze­nekar ír karmestere sztárrá, a közönség igazi kedvencévé, körülrajongott művésszé vált a zenekar szilveszteri koncertjén. Mr. Houlihamől eddig is tud­tuk, igényes, kiváló muzsikus, és rendelkezik az istenek egyik legáldottabb adományával, a humorérzékkel. Ám hogy kitű­nő nevettető, aki méltóságát, tartását megőrizve képes vállal­ni a showman szerepét is? Ah­hoz, hogy megtudjuk ezt róla, kellett az első szilveszterest­él, amit velünk töltött, itt Szombat­helyen, a közönséget elbűvölő­en szórakoztatva. Ezen az esten volt úgy, hogy Houlihan úr le­vetette a frakkját, s kovácskö­tényt öltve „öltözött”, azaz ko­­vácskodva „feleselt” a zenekar egyik ütésével. De volt vasutas is, aki sípjával harsány füttyje­leket adott le, s közben egyet­­egyet dudált is. Lehár Arany és ezüst keringője után pedig nem átallotta üres zsebét — képlete­sen: a szimfonikusokét — meg­mutatni a közönségnek, amely­nek első sorában ott ült a megyei közgyűlés elnöke, dr. Pusztai Gyula, együtt a megyei kulturá­lis bizottság és Szombathely ve­zetőivel. De emelte pezsgővel teli poharát a közönségre, ter­mészetesen akcentussal, de köz­vetlen modorában, hibátlanul kimondva: „Kedves megegész­­ségesedésetekre!” Bogyay Ka­talin, az est műsorközlője ango­lul faggatta Houlihan urat, aki magyarul választott, s örökzöld remeke, az Ibafai papnak... kez­detű nyelvtörő után elszavalt Katikának Katikáról egy kis verset. A beszélgetés komo­lyabbik részéből megtudtuk: Ír­ország legjelentősebb napilapja interjút közölt Houlihan úrral, így aztán a szép Írországban év vége felé mindenki Szombat­helyről beszélt, megemlegetve a tényt: James Joyce Ulyssese mellett Robert Houlihan köti össze a két országot. Az est első felében népszerű operaslágereket hallhattunk Verditől, Puccinitől, Mascagni­­tól Daróczy Tamás, a Magyar Állami Operaház és Pécsről Ha­­rady Marianna közreműködé­sével. A zárásként hallott Sup­­pé-mű már átvezetett bennünket a szünet utáni még könnyedebb hangok világába. Ám a szünetben sem marad­tunk muzsika nélkül. Karos gyertyatartókkal feldíszített asztalok mellett a közönség minden tagját egy pohár pezs­gővel vendégelte meg a zene­kar. Ennek elfogyasztása köz­ben az aula emeleti részén fúvó­sok híres musicalekből, filmze­nékből adtak elő slágereket. A szünet után a sportház szín­padán, igazán megtiszteltetés­ként, a szimfonikusok szilvesz­teri koncertjén ünnepelhette egyéves születésnapját a Gene­ral Harmony Énekegyüttes. A dzsessz, a dzsesszesített auszt­rál ballada és perui népdal elő­adásával nem arattak osztatlan sikert, az idősebbek, akik Strauss és a keringő, a polka kedvéért jöttek el erre az estére, nem igen tapsoltak nekik. (Em­lékszem, Szent Iván éjjelén, a Csónakázótó szigetén, a mosta­ninál jóval nagyobb, megérde­melt, osztatlan sikert arattak műsorukkal, fiatalabb közönség előtt.) Strauss, Lehár, Kálmán. Az operett-triász, mint mindig, mindenhol, most is elsöprő si­kert aratott. A szimfonikusok hagyományos szilveszteri kon­certjének hagyományosan meg­szólaltatott zeneszerzőiként is. És erre még „rátett” Daróczy Tamás, amikor azt énekelte: „Mondd meg, hogy imádom a vasi nőket...” (No persze a to­vábbiakban nem lett a Lánchid­ból mondjuk Rába-híd.) Igazi meglepetésnek készült és azzá is lett a szombathelyi szimfonikusok szilveszteri kon­certje. Mint mindig, ezen a ha­gyományos év végi hangverse­nyen, most is frenetikus sikert arattak. Hálásan reagált a kö­zönség gegjeikre, ahogy például a rézfúvósok szólama meglepte Houlihant, vagy Johann Strauss Mennydörgés és villámlás pol­kája után a zenekar minden tag­ja hirtelen felhúzta az esernyő­jét. Négy ráadást követelt ki dörgő tapsával a közönség, a Radetzky indulóval zártak. Szereztek egy felhőtlen, ka­­cagós estét. És e£ ma semiim­képpen sem­ kevés. (Folytatás várható a farsangi koncertjü­kön.) Némethy Mária Fotó: Horváth Csaba 1993. január 2. Szombat „A Bolyai a főiskoláé, de a város gyerekei járnak ide” Négy plusz nyolc Az iskola mindig modell: miniatűr társadalom Mostanában született iskola-koncepcióknak is kedvenc szavai a „liberalizmus”, a „humanizmus”, ami pedig az isko­larendszert —és annak megváltoztatását—illeti: a „sokszí­nűség”. A sokszínűséget többnyire számkombinációk feje­zik ki. A nyolc plusz négy a (megszokott) nyolcosztályos általános iskolára és négyosztályos középiskolára utal, a négy plusz nyolc fordítva, a korábbi négyosztályos elemire és nyolcosztályos gimnáziumra; létezik még hat plusz hat­os felosztás, a szombathelyi Bolyai János Gyakorló Általá­nos Iskola és Gimnázium pedig új elképzelésekkel állt elő. A kulcsszám a tizenkettő. A tizenkét osztályos gimná­zium tervéről kérdeztük dr. Iker Jánost, az iskola igazgatóját: — A 80-as évek végén — az országosan érzékelhető iskola­­fejlesztési tendenciákkal össz­hangban — Szombathelyen is igény mutatkozott a központo­sított, monolitikus tantervektől eltérő oktatási-nevelési progra­mok kidolgozására, alkalmazá­sára. A rendszerváltás szeren­csésen megerősítette ezeket a tendenciákat, és az alternatív programok mellett megjelentek az eltérő vagy kísérleti iskolák tervezetei, illetve első évfolya­mai (8 osztályos gimnázium, ro­­gersi szellemű iskola, az Apá­czai Alapítvány 12 osztályos is­kolatervezete, a püspöki isko­la). Ezzel együtt színesedni látszik a fenntartók palettája is: az önkormányzat és a tanárkép­ző főiskola mellett az egyház­megye, tanító szerzetesrendek, alapítványok. A tanárképző főiskola gya­korlóiskolája megfelelő előké­szítő munka után — minisztéri­umi engedélyezéssel — 1992 szeptemberében beindította a nyolcosztályos gimnázium első osztályát. A főiskola egyetemi terveivel összhangban a gya­korlóiskola vezetése négyosztá­lyos gimnáziumi osztályok in­dítását is tervbe vette '94 és'96 között — átmeneti jelleggel. A cél a 12 osztályos gimnázium kiépítése. Ehhez egyébként se­gítséget nyújt az Apáczai Ala­pítvány tervezete is, amely szin­tén 12 osztályos iskoláról be­szél. — Az iskolákban verseny fo­lyik a gyerekekért. Miben más a Bolyai, mint a többi? —Az ismeretadás szempont­jából jók a magyar iskolák, a ne­velésben viszont nem kevés a hiányosság. A személyiségköz­pontú, humanista értékeket szem előtt tartó Bolyaiban eze­ket a hiányosságokat szeretnénk megszüntetni. Az sem jó, ha ti­zennégy éves korban megtörik a gyerekek nevelése. Tizenkét éven át végigkísérni a fejlődé­süket — ez igazi, komoly fel­adat. Ami pedig az ismereteket il­leti, azért ezen a területen is van mit tenni: nálunk hangsúlyos lesz a művészeti nevelés, a zene, a rajz, a tánc. Felelevenítjük az egyszer már bevált humán és re­ál tagozatokat is. — Tizenkét éven át ugyanott, ugyanabban a szellemben ne­velni a diákokat valóban szép dolog, de nálunk az iskolák zö­me még „nyolc plusz négy’’ rendszerű: külön az általános, és külön a középiskola. Lesz-e átjárhatóság? — Igen. A negyedik osztály végén vizsgát tesznek a gyere­kek. Ekkor eldől, alkalmasak-e a folytatásra. Ha nem, más isko­lában folytathatják az általános iskolát, máshol. Vizsgaeredmé­nyeik alapján viszont más isko­lákból is fogadhatunk gye­rekeket. Az alsó tagozat vi­szonylag önálló lesz, a nyolc­­osztályos felső tagozat három szakaszra oszlik. Az első két év­ben az anyanyelvi nevelés, ké­pességfejlesztés a leghangsú­lyosabb, és elkezdődik a máso­dik idegen nyelv oktatása. A második, négyéves szakaszban a tantárgyak intenzív tanítása következik — amennyire lehet, lineáris felépítésben. (Eddig többnyire a spirális felépítés volt a jellemző. Vagyis mond­juk az őskort megtanították álta­lános iskolában, aztán a közép­iskolában is. Ezt a módszert tel­jesen kiküszöbölni persze nem lehet, de ahol igen, ott megtesz­­szük.) A harmadik szakasz a rendszerezésé, a specializáció­­ké. — A tantestület készen áll? — A többség felkészült, oda­adó pedagógus — ők a megha­tározók. Az elkövetkezendő tíz évben körülbelül húsz pedagó­gusra lesz még szükségünk. Számítunk a fiatalokra, számí­tunk középiskolai tanárokra — elképzelhető, hogy a Nagy La­jos Gimnázium állami része hozzánk települ; folytak már tárgyalások erről —, és azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy főiskolai oktatók — akár óraadóként — tanítanának a Bolyaiban. — A Bolyai konkurenciát is jelent... — A verseny sohasem káros. De törekszünk az együttműkö­désre, a párbeszédre. A szom­bathelyi Kanizsai Dorottya Gimnázium igazgatója például már megkeresett bennünket: cseréljünk tapasztalatokat, be­széljük meg a gondjainkat. A sokszínűség a lényeg, a válasz­tás lehetősége. A Bolyai nyolc­­osztályos gimnáziumában feb­ruár—márciusban lesz felvételi. Az iskola a főiskoláé—de a vá­ros gyerekei járnak ide. És Szombathelynek az az érdeke, hogy minél több jó iskolája legyen. D. L. Fotó: teo Honvéd Hagyományőrző Egyesület Hősökre és áldozatokra emlékeznek Január 12-én lesz 50. éve annak, hogy a 2. magyar hadsereg arc­vonalán nagy fölénnyel megindult a szovjet csapatok támadása, amely — a magyar katona küzdeni akarása és bátorsága ellenére is — érvényesült. A háborút nem a katonák, hanem a politikusok készítették elő. Abban a katona parancsot teljesített, mert az volt a kötelessége. Történelmileg bizonyított tény, hogy az arcvonal egyes szakaszain, éhezve, félig megfagyva, elcsigázottan is, de helyt álltak kato­náink. A harc az addig nem tapasztalt veszteségek ellenére, sokszor be­kerítésből kitörve folytatódott. A küzdelem nem csak a katonákat, a nemzetet is sújtotta. Alig volt olyan család, akinek katona vagy munkaszolgálatos hozzátartozója ne maradt volna ott az orosz hó­mezőkön. A háború magyar családok ezreire hozott mérhetetlen gyászt, évtizedekre kiható szenvedéseket. Országszerte erre a fél évszázada történt tragédiára kívánunk emlékezni. Tisztelettel meghajtva fejünket a háború hősei és áldo­zatai emléke előtt. Hazánkban a legkisebb településen is — sajnos, főleg Vas megyében — van kikre emlékeznünk. Kapcsolódva az országos ünnepségekhez, megyénkben az 50. évfordulóra történő megemlékezést 1993. január 10-én (vasárnap) tartjuk Szombathelyen. Délelőtt 9 órakor a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ (Ady tér) színháztermében kezdődik az emlékező ünnepség. 10 órától ugyanott, a galérián emlékkiállítás nyílik. Ezalatt a városban lévő II. világháborús hősi emlékműveket ka­tonai tiszteletadással megkoszorúzzák. Fél 11-kor a székesegyházban ünnepi ökumenikus gyászisten­tisztelet lesz a II. világháború hősi halottaiért, áldozataiért. A Honvéd Hagyományőrző Egyesület kéri az egész megye la­kosságát, vegyen részt a kegyeleti ünnepségen. Az 50. évforduló alkalmával tisztelettel gondoljon azokra, akik a legtöbbet, életüket áldozták egy példátlan méretű háborúban. Az utókor kötelessége az emlékezés, vállalva a történelem által reánk mért sorsot. Ez egyben figyelmeztessen a népirtó háborúk céltalanságára, arra, hogy kizárólag szenvedést okozhatnak a népeknek, az egész emberiségnek. Mi, egykori magyar katonák, akik bátran fogadtuk és viseltük sorsunkat, kérjük az egész megye lakosságát, a hősök és az áldoza­tok emlékét tiszteljék és őrizzék meg. Honvéd Hagyományőrző Egyesület Vas Megy­ei Területi Titkársága Vízszillébe .

Next