Vas Népe, 1993. július (38. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10 / 159. szám

A magyar zene doyenjei Takács Jenő és Farkas Ferenc Kőszegen járt — Hallasz rendesen? — Nem, csak készülékkel. De mindig idegesít, mert el­romlik. — Én is süket vagyok. A humoros párbeszédet Kőszegen hallottam, a magyar zeneszerzők doyenjei, Takács Jenő (91 éves) és Farkas Fe­renc (88) között hangzott el a II. Lajtha László zenei tábor­ban. A tábor szervezőjének, Horváth László klarinétmű­vésznek remek ötlete volt, hogy összehozta a két idős mes­tert (jóbarátot) újra egymással, a nemzetközi tábor fiatal la­kóival, és egy-egy szerzői estjükön megismertette műveiket a közönséggel. TAKÁCS JENŐ Cinfalváról indult el a világot meghódítani a bécsi Zeneakadé­mia, a kairói konzervatórium zongoratanára, aztán a manilai egyetem professzora, népzenei gyűjtőexpedíciót vezet a Fü­löp­­szigeteken, jár Indonéziában, Hongkongban, Amerikában, Genfben, Olaszországban, aki­nek az élete valóságos kalei­doszkóp), magas állami kitünte­tést vehetett át szerzői estjén Kőszegen. A Magyar Köztársa­ság Érdemrend Kiskeresztjét. — Boldogan mutatta a kitün­tetést, pedig biztosan sok van. — Igen, és elég sűrűn kapok. Egy hónapja Bécs polgármeste­rétől kaptam egyet. Összegyűj­töm valamennyit egy vitrinbe, és néha megmutogatom. — Kőszegen szerzői esttel ünnepükt, ennek félidejénél be­szélgetünk. Mi a véleménye a színvonalról? — Itt van a grazi főiskola professzora, egy volt diákom, aki a bécsi konzervatóriumban tanár, mind el vannak ragadtat­va. Ha ők annyira, akkor képzel­heti, én mennyire örülök. Több helyen volt már ilyen estem, de ez most a tetőpont. Huszonhá­rom éve teljesen visszavonultan élek. — Előtte viszont rendkívül gazdag, ha szabad azt monda­nom, csavargó élete volt. Dol­gozott Szombathelyen is. — Bizony, tanítottam az otta­ni zeneiskolában. 1938-ban az USA-ban koncerteztem. Mire hazajöttem volna, a nácik meg­szállták Ausztriát, én meg nem akartam náci országba menni. Sopronban telepedtem le, ahol a budapesti opera felkérésére a Nílusi legendát komponáltam. (Tüdős Klára forgatókönyvére írta a művet, amelyet 1940-ben bemutattak, több mint harminc­szor előadtak. Megj. N.M.) — Mit tanított Szombathe­lyen? — Zongorát. — Ön most Ausztriában él, de magyar? — Zeneszerzőként minden országé, minden nemzeté va­gyok, de a származásomat soha­sem tagadtam meg. — A világjáró életét megis­merve és szakértőktől olvasva, hogy egyetlen stílusnak sem kö­telezte el magát, az a gyanúm, a mérhetetlen szabadságvágy ins­pirálta egész életében. — Talán igaz is. Magyarnak születtem, rámrakódott nemzeti sajátosságaim vannak, a magyar zenében pedig szabad tér van. Persze vádoltak azzal, hogy nincs stílusom, de azzal vágok vissza: az az én stílusom, hogy mindenféle. Mint a világ.„Örü­­lük annak, hogy még számon­­tartanak”(alcím FARKAS FERENC A bűvös szekrény, a Csínom Palkó, számos zenekari, kama­razenei, zongora- és színpadi mű szerzője, Zalaegerszegen született Kossuth-díjasunk, be­vallja: most először jár Kősze­gen. — Szombathelyen többször is voltam, de itt nem. Pedig tényleg szép. — Ahogyan elnéztem, na­gyon nehezére esik már a moz­gás, és Kőszeg ugyancsak távol van Budapesttől. — Na igen, de örülök annak, ha vannak még, akik számontar­­tanak. Előfordul, hogy az ember egy kicsit „kimegy a divatból”. — Talán azért, mert már nem annyira aktív, mint korábban? — Olyan nagy igyekezet van, olyan nagy a termés és a terme­lés a zeneszerzésben, hogy ki­maradunk. Az én generációm­ból akik meghaltak, úgyszólván alig jutnak a műveikkel szóhoz. Mert jönnek az újak és elsöprik a régieket, akikre már nem is emlékeznek. Ott van a Szer­­vánszky Endre, Veress Sándor. Nagy örömömre szolgál, hogy Veress neve fémjelzi ezt a mos­tani kőszegi tábort. Ő nagyon jó barátom volt, együtt tartottunk szerzői esteket, meglátogattam Svájcban, ő pedig engem Ko­lozsváron. Nagyon örülök, hogy egy kicsit itthon is észben tartják. És annak is, hogy itt Kő­szegen én is szóhoz jutok. Bor­zasztóan kíváncsi vagyok a mű­sorra. —Meglepetés lesz? — Az. Csak annyit tudok, hogy Körmendi Klára fogja ját­­ szani a zongoradarabjaimat. Ki­ tűnő interpretátor, áldozatra kész. A műsorból másról nem tudok. — Mennyire aktív zeneszerző még ön? — Dolgozom. Most fejeztem be egy művet, Magyarország 1100. évfordulójához fog kap­csolódni, Kölcsey szózata a cí­me. Siettem vele, mert ki tudja, megérem-e a bemutatóját. — Miről szól a mű, mi a té­mája? — Kölcsey tudna mesélni ró­la, az ő gyönyörű szövegeit vá­logattam össze. Nagyon fino­man hazafiasak, nem is vállal­nám, ha plakátszínű piros-fe­­hér-zöld címkével látnák el. Ma sok olyan zene van, amit csak a címke igazol. Van Kölcseynek egy verse a zsarnokokról. Olyan csodálatos előrelátással ecseteli a ma sajnos jól ismert zsarnoko­kat, összes tulajdonságaikat, hogy nem is tudom, kikről vette a példát. Az ő korában még nem voltak akkora zsarnokok, mint a XX. században. • •• Gazdag programot kínált a fiataloknak az idén is a Lajtha­­tábor. Létrehozója, Horváth László Liszt-díjas klarinétmű­vész nagyon elégedett volt a 19 vonós (köztük egy erdélyi vo­nósnégyes), 15 zongorista, és a fúvósok működésével. (Japán, francia, svájci hallgatók is vol­tak.) A tábor csak 3 ezer forint­ba került a résztvevőknek, de „minden növendék mellé húsz­ezret még hozzá kellett tenni” — nyilatkozta Horváth László, aki nagyon reméli, a szponzo­rok jövőre is lehetővé teszik Kő­szegen a zenei tábor megrende­­ zését. Némethy Mária Fotó: H.Cs. Farkas Ferenc és Takács Jenő a Jurisics gimnázium kertjében Takács Jenő szerzői estje a gimnázium dísztermében. A tábor lakói (tanárai, növendékei) mutatták be a műveket. Műsorstruktúra, műsorrend, műsorpolitika A változtatások televíziója Kevés televíziótársaság van földön és égen (értsd: műholdas adások), amelyik annyit változ­tatná műsorstruktúráját és mű­sorrendjét, mint a Magyar Tele­vízió. A műsorpolitikát csak azért nem említem, mert lénye­gében csak egyszer, a rendszer­­váltás után kellett drasztikusan megváltoztatni. Igaz, azóta pártharcok színterévé vált a té­vé is, és ennek engedve akár minden nap más arculatot mu­tatna. Nem véletlen, hogy mű­sorstruktúrájában , műsorpoliti­kájában a leghatásosabb köz­­szolgálati médium egyre politi­­zálóbbá, egyre beszélgetősebbé válik. Pedig a napi gondokkal, stresszhatásokkal küzdő, a sok­szor parttalan politizálásba be­lefáradó néző elsősorban szóra­kozni, kikapcsolódni szeretne a két földi program segítségével. Ezzel szemben töményen kapja a kül- és belpolitikai produkció­kat, a reggeli, délutáni, esti stú­dióbeszélgetéseket. Legfeljebb a műsorrend vál­tozik, ahogy az néhány hete is történt. Az egyes program esti nagy Híradója előbb fél nyolc­kor, aztán nyolckor, majd most ismét fél nyolckor kezdődik. Ez a változtatás végre a nézők kí­vánságát is figyelembe vette. Más tévétársaságoknál (például az ORF-nél) évtizedek óta ugyanabban az időben kezdőd­nek a híradók és egyéb, már megszokott információs műso­rok. Az eddigi Aktuális, a Napzárta, illetve Napzárta előtt helyett lett a 24 óra, ami a Hír­adókhoz és Egyenlegekhez ha­sonlóan (több is van belőlük napjában) szintén tömény poli­tika. Ha ehhez még hozzáve­szem a Panorámát, az Össztü­zet, a regionális híradók össze­állításának nagy részét, a Hét cí­mű műsort, a BBC-híradót, bizony a műsorstruktúrát még jobban a szórakozást, a művelő­dést szolgáló programok kárára alakították. Az pedig műsor­rendbeli baklövés, hogy az egyesen bizonyos napokon kora este, röviddel a Híradó után ad­ják a 24 órát. Az utóbbi szerepe ugyanis éppen az, hogy az egész napot zárja le, a legfontosabb események hátterét vizsgálja, azaz valóban az adásidő vége felé kellene sugározni. (A Nap­zárta sem töltötte volna be a sze­repét, ha mondjuk este nyolckor adják.) A tájékoztatás természe­tesen a közszolgálati televízió egyik legfontosabb feladata. Lehet azonban rövid, a lényeget mutató híradásokat a napi mű­sorba iktatni, és lehet teljességre törekvő, a politikai és szakmai konkurenciharcnak kiszolgálta­tott drága híradókat gyártani. A rádióújságban nyomon lehet követni, hogy más tévétársasá­gok (pedig nyugatiak) öt-tíz perces hírcsokrokat adnak, sok­szor csak álló képeket mutatva hozzá. A nálunk nagyobb ha­gyományú, gazdagabb osztrák televízió például tisztában van azzal, hogy reggel igen kevesen engedhetik meg maguknak, hogy politikai eszmefuttatáso­kat, stúdióbeszélgetéseket, hosszabb riportokat kövessenek nyomon a képernyőn. Ezért ér­telmetlennek tartják reggel a korai műsorkezdést, és csak a teletext legfontosabb híranya­gait futtatják a képernyőn né­hány óráig. A műholdas adók is inkább rövid, a lényegről tájékoztató hírcsokrokat ismételgetnek a reggeli műsorukban. A Magyar Televízió viszont a már-már működőképességét veszélyez­tető gazdasági helyzetben mindkét programon sugározta a tetemes költségeket felemésztő, több órás — nagyrészt öncélú — reggeli adást. (A Reggel megszüntetése egyelőre gazda­ságilag és műsorszerkezetileg is ésszerű megoldásnak mond­ható.) Az utóbbi időben felerősöd­tek azok a hangok, amelyek az európai televíziózásban rendha­gyónak mondható parlamenti élő közvetítések célszerűségét és értelmét kérdőjelezik meg. Ehhez annyit, hogy a fejlett de­mokráciákban csak a leglénye­gesebb felszólalásokra és a ha­tározatokra kiterjedő parlamen­ti összefoglalókat adják, és sen­ki sem méricskél politikai, pártszempontok alapján. Mi vi­szont nem sajnáljuk a drága mű­sorsugárzási díjat a pártok és képviselők presztízscsatájára, a határozathozatali procedúrák több órás élő közvetítésére. (Valahol ez is a demokráciánk éretlenségét mutatja.) Ami a szórakoztató műsoro­kat, a filmeket illeti, ezek mű­sorra tűzése sem éppen néző­centrikus. A sokakat érdeklő filmsorozatokat már fél hétkor elkezdik a kettesen, az esti fő­műsoridőt viszont rövid réteg­műsorokkal szabdalják szét. A magyar filmtörténeti sorozatot, a Nézünk mint a moziban címűt (amelyik a legjobban érdekel­hetné a régi filmeken nosztalgi­ázó, de korán fekvő időseket) az éjszakai órákra helyezték. (El­rettentő példa erre a sziporkázó­­an szellemes Latyi főszereplé­sével készült filmvígjáték, az Állami Áruház.Majdnem éjjel egyig tartott, pedig még a gye­rekek is jól szórakoztak volna rajta.) Az sem szerencsés, hogy a TV 1-en a vasárnap esti mozi­filmet is olyan későn kezdik ve­títeni, hogy a kora reggel mun­kába igyekvők, a tanítási időben korán fekvő gyerekek csak a másnapi fáradtság, álmosság vállalásával nézhetnék meg. Gyakorta adnak gyerekeknek is ajánlható filmet éjszaka, és csak felnőtteknek valót kora este. Joggal nehezményezhetik a nézők a délutáni maratoni soro­zatok korai kezdését is. Öt órá­ról négy órára tették, hogy mi­nél kevesebb egésznapos mun­karendben dolgozó tudja nézni folyamatosan mondjuk a jelen­leg futó Hatalom és szenvedély című sorozatot. Mintha az új műsorrend kiagyalói nem tud­nák, vagy rosszul tudnák, hogy meddig tart a legtöbb helyen a napi munkaidő. Rendhagyó a televíziózásban, hogy egy dél­előtt vetített sorozatot (a nép­szerű Dallast) az esti főműsor­ban ismételnek. Valamikor a heti ismétléseket szabad szom­bat délelőttre tették, így min­denki megnézhette, bármilyen munkarendben dolgozott is munkanapokon. Apropó, hétvége! Az új mű­sorszerkezetben is elveszik a gyerekektől a vasárnap délelőt­töt. Az egyesen csak a kora reg­geli órákban, a kettesen elvétve adnak gyermekműsorokat a heti pihenőnapon. Pedig a gyerekek ilyenkor,amikor szüleik a fő­zéssel, a házimunkával vannak elfoglalva — érnének rá legjob­ban tévét nézni. (A szatellit­adásoknál ez természetes.) Nem szerencsés az sem, hogy közér­deklődésre számot tartó filme­ket, sorozatokat a vasárnapi ebédidőben iktatják műsorba, ahogyan nem a hétvégi pihenő­naphoz illik a Sorsok, a Gazda­képző és a K+P sugárzása sem. Tovább tart az egy televízió két műsora közötti konkuren­ciaharc, amely olyan nézőbosz­­szantó műsorrendhez vezet, hogy azonos műsorok futnak egyidőben a két programon. Sport a sporttal, politika a politi­kával, reklám a reklámmal. (Különösen szerdánként van­nak kiszorítva a tévénézésből a focit és egyéb sporteseménye­ket nem kedvelő hölgyek, mivel az esti meccsek általában stú­dióbeszélgetésekkel, rétegmű­sorokkal párosulnak.) Az MTV 1 és az MTV 2 (tudatosan írtam TV1 és TV2 helyett, hi­szen az utóbbi kifejezések hasz­nálatával nem lehet tudni, me­lyik ország televíziójáról van szó) konkurencia- és presztízs­­harca egyébként nemkívánatos jelenségekhez vezet a hazai te­levíziózásban, aminek az esetek többségében a nézők isszák a le­vét. Mindezek ellenére mégis úgy látni, úgy érezni, hogy a Ma­gyar Televízió illetékesei nem alkalmazkodnak eléggé a nézők életrendjéhez, a beidegződött tévénézési szokásokhoz, nem tö­rekednek az állandóságra, a megbízhatóságra, a műsorfegye­lemre. Jó példa erre a a szinte rendszeres műsorcsúszás az egyesen, és a gyakori műsorváltoztatás mindkét programon. Egyelőre úgy néz ki, a mindenkori vezetők jobban figyelnek a politikai megítélésekre és visszhangokra, mint a több milliós nézőtábor véleményére, jogos igényeire. A közszereplést oly szívesen vállaló Torgyán József nyilatkozta az egyik vasárnapi Nótatévé adásban, hogy akkor örül a legjobban, ha a televízió szórakoztat, kikapcsolódást szolgál, és nem politizál. Ezt az ál­láspontot még a politikusok közül is egyre többen osztják. Va­lóban arra kellene törekedni, hogy a jelenleg még egységes, de két programot is sugárzó Magyar Televízió ne politizálva szó­rakoztasson, hanem szórakoztatva politizáljon. Ellenkező eset­ben egyre többen kapcsolnak át a kereskedelmi jellegű (a filme­ket illúziórombolóként reklámokkal megszakító), szerencsére gombamódra szaporodó többi tévéprogram csatornájára. Lendvai Emil 1993. július 10. Szombat Vas Népe 5 .

Next