Vas Népe, 1993. július (38. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-10 / 159. szám
Az lett volna? Szent? Egyben: „kutya”? És még öreg is? így — szépen összezagyválva? Szent ember? — Édes szentem! Szent asszonyok, szent özvegyek. Szent gyakorlatok. Szent könyvek. Szent föld, szent város, szent falak. Szent jogokért — szent háború. Szent harc. Szent kötelességet teljesíteni. Szent eskü, szent szándék, szent cél. Az embertárs becsülete szent legyen! Szent dolgokból nem illik csúfot űzni. Ez itt szent hely. Szentes. Szent a béke. Mint az adott szavam. Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Szentatya. Szentbeszéd. Szentegyháza. Szenteltvíz. Szentély. Szentföld. Szentháromság. Szent Ilona füve — csipkés bordalap (hypericum perforatum). Szent János áldás. Szent János kenyere. Szentkép. Szentkút. Szentkuthy (Pfisterer) Miklós. Szent Mihály lova. Szentolaj. Szent Péter kulcsa — horczégér. Szentségárus. Szentséges. Szentségtelen. Szentségtörő. Szent Mednyánszky László. „Kutya”? „Kutyu”? „Kutyu li”? — Paraszt, úri, vadász, juhász, mészáros kutya. Kivert. Kutya van a kertben. Annyi, mint a tarka kutya. Ki kutyával hál, babhásan kél. Leforrázott kutya fél az esőtől. Kutyafuttában. Kutyába veszem. Kutya baja. Kutyául bánik vele. Kikapta a kutyaporciót. Koslató kutya. Kutyabenge (rhamnus frangula). Kutyabőr. Kutyagol. Kutyagumi. Kutyafül — Kutya fülű Aladár. Kutyaháj. Kutyafejű tatár. Kutyakaparó. Kutyakomédia. Kutyakölök. Kutyálkodok egyet (kettőt). Kutyamarás. Kutyaól. Kutyapecér. Kutyaszar. Kutyatej (euphoriba peplus)—ebtej, ebkapor, dudva fűtej. Kutyazsír. Kutyavásár. Öreg kutya, der alte Kriegshund — Mednyánszky László. „Kopasz koponya, cafatos nagy szakáll, fejéhez arányítva kicsiny, tompa orr, piciny, kékes, gyermek kifejezésű, fátyolozott szemek. Rendetlen, piszkos, elhanyagolt ruházat. Cinikus külső testben-lélekben, így is, úgy is a cinikusra játssza magát, pedig nagy szívébe belefér egy világ. A saját végtelen szenvedése, tragikuma megtanította szánni, szeretni a gyenge bábot, az embert. Az emberi szenvedés religiója beszél képeiből, az jóságos, szelíd szemeiből — a lelkéből. Egy őrségi faj vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál századok finomulása, betegsége, tán vétkei” — írta Justh Zsigmond fiatalúr a sokat idézett jellemzést századunk egyik legnagyobb festőjéről, báró Mednyánszky Lászlóról. Akiről, írható, egészen esszenciálisan modern regényalak volna. (Justh megírta ugyan a Faimusban, de nem ismerhette az extrém, kissé őrült, az enyhén fáradt, túlfinomult civilizáció idepottyantotta férfiú teljes életművét.) Nem volna „aktuális”? Önmagunkról szóló „jelentésű”? Egy élet regénye ez kérem, a Rejtélyes Életűé. Ott van például benne a mindig melegen friss világfájdalom. Aztán a társtalan ember időtlen baritonsírása. A kedélybetegek tökörészése. Az Isten nélküli üres égbolt. A túlérzékeny, kifinomult ember kínos nyavalygása. „Mindenütt és mégis sehol, idegenként és mégis mindenütt hontalanul.” Az állandóan lemondáskész, önsanyargató, buddhizáló, teozófizáló köldöknéző puritán. Az élmunkás, a terv megszállott, a tervtúlteljesítő sztahanovista. A lappangó (vagy tán nem is leplezett) homoszexualitás kényszerese. A lelkifurdalásos gazdag arisztokrata, a filantróp, a vagyonát szétosztó éhező-fázó csavargó. A Halál bukása, az enyészet térképésze, a lövészárkok pszichológizáló festője. Felső-Magyarország, Beczkó (régiesen: Bolondócz) szülötte. A táj: ősi tölgyfák, erdő koszorúzta, dombok, folyóvölgyek, vízesések, vízcsobogás, patakok, várkastély, falépcső, csikorgó érczkakas, kőkandalló a sarokban, rajta régi, szép fajanszok, a falakon avitt fegyverek, lándzsák, sisakok, pajzsok. A sarokban ősi gályahajó századok előtt készített mintája. Faragott tölgyfaajtó, súlyos, szépmívű vasalások. A gerendák alján festett címer. Óriásparkok. Mohos síremlékek. Felvidék — mágnás díszletekkel. Színek: kedvenc szavával, disszonáns színek (ó, minden mily disszonáns!), a rozsdavörös és barnásvörös. A zöld légiónyi változata. Zománcos, északi színek — zöldben. Diszharmonikus északi szél. Kobaltszürke ég. Önanalízisében: a Zöld a paszszív, a negatív, az érzelmes, a szemlélődő, a Vörös a pozitív, az erélyes temperamentum, a cselekvő, a férfias erő. Köztük ingázott (akárcsak valamennyien) , agilis, tevékeny, „pozitív”, cáfolja Justhot (a parasztromantikába emigráló Justh Zsigát zsengbén elvitte a tüdővész és nem láthatta a kései korszakokat), és a Szent, az Öreg Kutya minden képzeletet fölülmúlóan termékeny, több mint 1000 képet festett. „Valami különösen finom disszonancia vonult végig a tájon” írja, az „opalizáló színhatások” a legvilágosabbtól a legsötétebbig megtalálhatóak. Az ifjúkor szí nei, formái, az intui tív tisztánlátás helye, a fiatalság tája, a Szepesség. „Jeges színű, kék, szürke felhők, majd barna falak, mögöttük a világító esti ég. Jobbra a mély útból kijövet világított egy nyírfa, megette Nagyőr sötét födelei, távolabb a Poprád völgye és az erdős hegyek, sötétkék felhő a háttér.” Krúdy tája. Különös, enyhén degenerált, dekadens, akaratgyenge, érdeklődésüket vesztett főrendek, bolond grófok, maradi nagyszülők, oligarchikus családfők, romantikus szerelmek, „osztályharc”, ahogy a palóc Mikszáth leírta. Halász Gábor „magyar álmodó”-nak nevezte az éppen száz éve lázálmokban élt társaságot, fiatal arisztokratákat, akik a társadalmat (és persze magukat) egyénileg és kollektíve megmenteni kívánták egy metafizikus, „egyetemes jó” szolgálatában, de a kísérlet megbukik, az energiák kifújnak, jó magyar „körülmények”, megszokás, kényelem, az egyéni gyengeségek sat. folytán; ebbe a helyzetbe született bele Mednyánszky is, akit az író Justh a fentiek szerint tisztelt. A panoptikumban, vagy zöldvizű akváriumban sokan vannak: egy Keglevich gróf például egy nagylélegzetű társadalmi kísérlet eszméje által hipnotizáltan birtokot bérelt Albániában (!) és szerencsétlen magyar parasztokat telepített oda; a „mintafarm” az első hidegebb télen megbukik, szerzője tüdővészben fiatalon meghal. Öngyilkos lett a céltalan Batthyány Géza, a mártír miniszterelnök unokája, a darwinizmus megszállottja, amint a kultuszminiszter fia, Csáky István gróf is, a neurotikus, Hamlet-finomságú lélekbeteg pszichopata. Egyikük sem érte meg a harminc évet; kíméletlen tollú leírójuk, barátjuk, a Párizs-bolond, paraszt-színház szervező dekadens arisztokrata, Justh Zsigmond is torzó életművet hagyott hátra; harmincegy éves korában vitte el a tüdővész. Mednyánszky más volt, mégis. Noha viselte a környezetadta hajlamot („Bennünk, akik Mások vagyunk, mindig van valami különös, önmagunkban érthetetlen”) — vonzódásait a homályhoz, misztikához (egész életében tanulmányozta a vizuális és lélekbeli kódhatásokat), a test és szellem működéseinek kézenfekvő ellentmondásaihoz, a meneküléskényszerekhez („Nem a test, sem az ész (gondolkodás), a kedély beteg nálam, ezért tesz nekem jót a helyváltoztatás, az új környezet”), a Freud előtti pszichológizáláshoz, a naplójában Titkos tannak nevezett buddhizmushoz — de állandóan kezdeményezett, „elébe ment” az életnek, súlyos, belső küzdelmek árán szakítani tudott saját, korábbi művészi „praxisával”, ha szükségét érezte. Tudott váltani — stílust, szemléletet, „szuggesztiós hangsúlyokat”. Átlépett a kortárs hatásokon — megszállottan öntörvényű volt, nem tartozott semmiféle akolhoz, oskolához, körhöz, vonulathoz, izmushoz; — objektív naturalistának, máskor a realizmus radikális hívének nevezte magát. Szent volt. Predikátumát a világháborúban kapta; közismert róla, hogy öregemberként frontszolgálatra jelentkezett. Noha naplójából, amelyet 1960- ban adtak ki, cenzúrázva, nem derül ki, miféle tételes motívumok mozgatták, azért rekonstruálható különös vonzalma az élet nagy drámái iránt, a különleges élethelyzetek iránt, a „halál, mint vigasztaló” iránt (mindezeket megfogalmazta már, külvárosi figurák, csavargók, anarchisták, csirkefogók, kocsmai alakok, kocsisok, istállófiúk között) — a „cselekményes motívumok” iránt. A háború vizualitása betegesen vonzotta. „Ha fiatal koromban háborúban vehettem volna részt! Tolsztoj Szevasztopolja! Az a részlet, amidőn a ház előtt, amelyben tisztek ebédelnek, felrobban egy bomba, és az ablaktáblákat elsötétíti a lőpor füstje. Békés déli hangulat, amelybe a háború izgalma vegyül... Számomra ez prófétai jellegű, amennyiben a békés mindennapi élet és a háborús élet izgalmainak kontrasztjával életem lényegét adja...” — „László mindenáron katona akart lenni, mint önkéntes menni...Végre gróf Tisza István óhajára, mint hadifestő mehetett!... Meg volt ifjodva húsz évvel, csupa energia, csupa életerő, végtelen élményeit beszélte” — emlékezett vissza nővére, Czóbel Istvánna. Külön engedéllyel bármerre mehetett — elképesztő látványként, ősz, lebegő szakállú, puritán megszállott, földöntúli lény, papírral, ceruzával, lövészárokban, felégetett falvakban, kötözőhelyeken, trénekben, üteg mellett. „László sokszor ki szokott mászni a lövészárokból, háttal az ellenségnek, a mi fedezékeinket a sziklákkal mögöttük festve. Az olasz katonák láttak nap nap után egy furcsa öreg urat, nagy, lobogó, fakó köpenyben, aki nem törődve veszéllyel, süvítő golyók közt csendesen rajzol. I Santónak, szentnek nevezték, és soha nem lőttek reá. Egyszer azonban az egyik ráfogta fegyverét, lőtt, a vállán könnyen megsebesítette. A többi olasz katona azt látva, hogy a Santót bántották, dühbe jött és elverték bajtársukat.” Aminthogy a Szentre nem lőtt egy másik fronton a muszka sem — így alkotta, mondjuk, az egész festői életművének legmegrázóbb és egyetemes értékű remekeit. A háború persze szerinte is „a rossz démoniumának abszolút diadala”, a felocsúdás és kiábrándulás tragikus víziója. A botrány.... Leveleit Öreg Kutya névvel írta alá, néhányszor a der Alte Kriegshund formula is szerepel — kivert, szomorú szemű jószágként képes volt a halált és az életet egyszerre átérezni és a világosság értelmét, a szeretetet megfesteni. Egyszer, persze útközben valahol, egy közönséges nyúlfi közeledett felé kíváncsiskodva, mire ő félhangosan és bátorítólag hívogatta. A vadnyúl, ezt írja, „oly kedves volt, ahogy sokáig nézett rám, minden félelem nélkül”. Elpárolgott a félelem a háborús tablókon is; — ez volt a Szent, az Öreg Kutya: Mednyánszky László. Ambrus Lajos Szókalauz Szent Öreg Kutya a „magyar álmodok” sorozatból —6 Vas Népe Az ember szentimentális, örökké elégedetlen, nagyravágyó, elfuserált teremtmény. Ne tiltakozzanak, ne fújoljanak, ne vitatkozzanak! Gondolják végig higgadtan, tudományos alapokra helyezve a kérdést, be fogják látni, igazam van. Különben is tiltakozni a Parlamentben kell, aztán majd kétharmados többséggel megszavazzák, hogy jogos volt-e a tiltakozás. Fújolni a Parlament előtt a nemzeti ünnepen. Ott még röpcédulákat is osztogathatnak határőri segédlettel. Ha mindez megvolt, a vitának igazán semmi helye. Végtére is demokráciában élünk, s ha örökké csak vitatkoznánk, nem lenne időnk az országépítésre. Mert ez itt a lényeg, az országépítés! Emlékezzenek Árpád apánkra! Igen, ő volt az, aki idehozta azt a hét szerencsétlen vezért. Leverte a sátrát a Csepel-szigeten, kiosztotta köztük a kőműveskanalakat, mondván: „építsétek föl az országot!" Azok meg csak néztek, mi a fene van a kezükben. A pásztorbottal tudtak bánni, az íjjal is, de kővel és habarccsal? Aztán rájöttek, mire jó. Jól megdobálták egymást sárral, úgy, hogy az Öreg Isten se tudta őket tisztára mosni. „Nem jó ez így — gondolta István, a király. —Az Istenben van a hiba, rossz gondolatokat sugall a vezéreknek." Leváltotta hát a sámánt, új papokat hozott. Prédikálták is azok az új igét pirkadástól napszálltáig, a vezérek meg csak néztek, mint borjú az új kapura. Mert hogy az a szegény pap latinul osztotta az áldást, ők meg csak magyarul értettek. A tolmács éppen átképzésen volt. Csoda, ha legurították Gellértet a hegy tetejéről az első megüresedett boroshordóban ? Mátyásnak már majdnem sikerült. Nem, nem a kopaszra gondolok, ez még fél évezreddel korábban volt. A Hunyadi, akinek nem csúszkált a fején a korona. Ő még a plebsszel is szóbaállt. Tehette, hiszen a Duna jegén választották királlyá. Azt híresztelik róla, hogy az ő idejében nem volt külön igazság és törvény. A fene tudja, annyi badarságot összehordanak az emberek... Hej, Rákóczi, Bercsényi, meg Kossuth apánk! (Különös, hogy nekünk két apánk is volt...) Ők igazán tudták, mit kellett volna tenni országépítés-ügyben. De annyi idejük se volt, hogy elmondják, mit akarnak, máris szedni kellett a sátorfájukat. Azóta is rájuk hivatkozik minden politikus, mielőtt fordítva veszi a kezébe a fándlit. Mert fogták ők már elölről, hátulról, forgatták is jobbra, balra, csak éppen a nyelét nem találták, és arra nem tudtak rájönni, melyik a malter, és mit kell kezdeni vele. Különben minden rendben volt. Most bezzeg más időket élünk. Sok a pótolnivalónk. Ápoljuk a haladó nemzeti hagyományokat. Politikusaink azzal kezdték az országépítést, hogy úgy megdobálták egymást sárral, hogy az Öreg Isten se tudja tisztára mosni őket. No nem fándlival, mert az időközben kilyukadt, csak úgy, marokkal, balkézről, de olyan becsületes szorgalommal, hogy a két vezér elbújhat mellettük. Közben néhány téglát is kirúgtak a falból. Megesik az ilyen lázas építés közben... Hogy azok éppen a tartópillér kövei voltak? Ugyan, kérem, majd ha fölépül a ház, pótoljuk őket. És addig? Addig majd tartja a plebs. Végtére is nincs más dolguk, mint hogy megtartsák a mennyezetet, míg a politikusok a tetőn lengetik a májusfát. Azt mondják, éhesek, fáradtak, és az ablakon se látnak ki a rátapadt sártól... No ugye, megmondtam, hogy az ember egy szentimentális, örökké elégedetlen, nagyravágyó, elfuserált teremtmény... T. Ágoston László Országépítés magyar módra Az amerikai függetlenség Az amerikai függetlenség tiszteletére katonai tiszteletadás mellett tartanak ünnepséget vasárnap délelőtt tíz órakor a Sitkéi Hősök és Áldozatok Emlékparkjában. A második világháborúban hősi halált halt errefelé egy amerikai pilóta. A Sitkéi Alapítvány megalakulásakor úgy rendelkezett, hogy mindazokról a külföldiekről, akik a község határában estek el, katonai tiszteletadással emlékeznek meg. Az ünnepségen a szombathelyi Savaria gépesített lövészegység díszszázada, a szárazföldi parancsnokság székesfehérvári fúvószenekara vesz részt, képviselteti magát az USA budapesti nagykövetsége, megkoszorúzzák a hősi emlékművet. 1993. július 10. Szombat