Vas Népe, 1994. július (39. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-23 / 171. szám

m Másfél tonnás suhanás Nagy a tülekedés a középfelső osztályú személygépkocsik kategóriájában. A Ford Mondeo, a Citroen Xantia, a Renault Laguna mind-mind a fogyasztók kegyeit keresi. A tülekedők közé elegáns lépésváltással toppant be az új Opel Omega. A szombathelyi Csillag Autóház jóvoltából — ha csak pár napra is — tesztre, amolyan magyaros ismerkedésre mi is kaptunk ebből a lágy vonalvezetésű limuzinból. A másfél tonnás, kecses, ezüstmetál színű, kétliteres 16 szelepest úgy méregettük az első pillanatban, mint kimenős kiskatona a vele szembe jövő filmcsillagot. Bodorkós - FOTÓ K.T. Röpke bemutatón ismerked­hettünk a fedélzeti komputerrel, a digitális kijelzőkkel, a minden hájjal megkent több millió vari­ációt raktározó biztonsági csip­­pel, mely a rablók kedvét igyek­szik elvenni a tolvajlástól. A gyár olyan kódot tervezett, amely — ha bejutnak is a hívat­lan látogatók az utastérbe — a motor indítását letiltja az éppen kedvére való kód kalibrálásá­val. Az ABS fékrendszerrel, s 16 szelepes motorral homologi­­zált kétliteres indításkor csen­desen surrogott. A fordulat­­számmérő jelezte, hogy életre kelt a 136 lóerő a motorháztető alatt. Nem sokat kellett a csikó­kat melegíteni. Nógatni meg fő­leg nem. A gázpedál „orgonálá­­sára” érzékenyen reagált, pör­gött a motor. Kíváncsian kukkantottunk be a motortérbe, ahol bámulatos rend, németes precizitással hangolt kisebb esztétikai csoda fogadott bennünket. A 16 szele­pes kétliteres akár egy teflon­edény, úgy csillogott. A hatal­mas utastérben meg szabályo­san elvesztünk. Majd a csomag­tartót vettük nagyító alá. A csomagok kanyarbéli szlalomo­zását több ponton rögzíthető fü­les „kalózháló” akadályozza. Az 530 literes csomagtartó lát­tán viccelődtünk, ezt ember­­csempészeknek találták ki. A csomagtartó „kilincsét” esztéti­kus Opel emblémába, a körbe zárt villámba rejtették. A csata­hajó méretű fedél csak kívülről nyitható, zárásával már nehe­zebben boldogultunk. A telesz­kóp emeletnyi magasságba tor­názza fel a fedelet, s csak jó sze­mű autós fedezi fel a belső bőr­fogantyút, aminek segítségével elérhetjük, majd zárhatjuk azt. Akinek kevés a több mint fél­­hektós csomagtér, a hátsó ülés­támla előrebuktatásával vará­zsolhat belőle „kombit”. Hogy klímával szerelték, a hogy fedélzeti komputerrel, szuper hangzású rádiómagnó­val, és mindenféle nyalánkság­gal ellátták az új Omegát, az csak természetes. Ám puding próbája az evés. Miként viselke­dik a hátsókerék-meghajtású autó menet közben? S főleg mennyit fogyaszt az 1998 köb­centis, Lambda-szondás, hár­mas hatású katalizátorral sze­relt, 16 szelepes, hengerenkénti befecskendezős motor? Azt már tudtuk az előzetes hírverésből, hogy környezetvédelmi szem­pontból kategóriájában verhe­tetlen, mert a legszigorúbb kali­forniai szabványnak is eleget tesz az ECOTEC motor. Amikor elindultunk, akkor jöttek a meglepetések. A meleg motor temperamentumosan spriccelt. Meghazudtolva 1425 kilogrammos tömegét. Szélzaj? Felejtsd el földi halandó. Nem kocka alakú Ladában ülsz. Be­süppedsz az ülésbe, akárcsak a fotelba, csak itt minden állítha­tó. Elektromosan mozgathatod a tükröket, ha nem tetszik a lég­kondicionálás, akkor kikapcso­lod, egy billentés a középkon­zolba rejtett gombon, az ablak máris lekúszik, a fejed feletti gombbal a napfénytetőt nyitha­tod, ha meg eleged van a felülről érkező napsugarakból, elhúzod — no nem a függönyt, hanem — a sötétítő fil­tetőt. Egy kis Vivaldi, lehetőleg a Négy év­szak nyári tételével, s kezdődhet a suhanás. Ha Trabantod temperamen­tumához szoktál, akkor sem vi­tatkozik veled a jó öreg Adam Opel ezredvégi „unokája”. Ha pedig sportosra veszed a figurát, röpke 11 másodperc alatt már százon táncol a mutató. Harma­dikban vidáman ficánkol akár 130-as tempóval is a limuzin. S jöhetnek a kanyarok. A szer­vokormány nagy sebességnél érezhetően bekeményít, ezzel szabva gátat a túl merész és balesetveszélyes kormánymoz­dulatnak, a borulásnak. (Szer­vokormány nélkül félnék bele­ülni.) A kanyarstabilitás elké­pesztőn jó, amit a kedvező súly­pontnak, a McPherson­­rendszerű független mellső ke­rékfelfüggesztésnek, teleszkó­pos lengéscsillapítónak, csavar­rugóval és kanyarstabilizátorral kombinált agyafúrt műszaki megoldásnak köszönhetünk. Ehhez hangolták a hátsó fu­tóművet is Omegáék. Ferde len­gőkarokkal és kitámasztórúd­dal, teleszkópos lengéscsillapí­tóval, csavarrugóval kombinált kerékfelfüggesztés teszi simává a legmarkánsabb hazai utakat is. (Próbaútunk során az Alföldön isten háta mögötti területekre is elmerészkedtünk.) Az Astra 1,6-os úgy pattogott előttünk, mint bőrgolyó a hazai NB I-ben. Az Omega pedig lágy rugózásá­val egyhangúan bólogatott. Se­bességet szándékosan nem írok, mert még utólag kiküldik a traf­fipax „viteldíjat”. A suhanást a toj­ásdad forma, ennek köszön­hetően a 0,29-es cw érték ma­gyarázza. A gyorsan vett ka­nyarban pedig először finom el­ső farolás tapasz­talható (ez min­den hátsókerék­meghajtású gép­kocsi tulajdonsá­ga), ám a kritikus határt nem lépi túl. Gyakorlatlan vezető persze hajmeresztő mu­tatványra képes. Elég ha túlada­goljuk kanyar közben a gázt, vagy ijedtünkben elvesszük. Ilyen­kor elvonásos tü­neteket produkálva hátsó faro­lásba kezd a derék limuzin. Problémát hazai útjaink Schu­­macherjei jelentettek, akik úgy gondolták, az új típust minden­áron meg kell előzniük. Másutt meg a bámészkodók csoportjá­ból valósággal úgy kellett kilop­ni autónkat. Utóbbi azt is jelez­te, hogy honi autóskultúránk ha­tártalan fejlődésnek indult — messze elhagyva anyagi lehető­ségeinket... Jó-jó, mondhatja erre a derék olvasó. De mit eszik a jószág? S itt jön a következő meglepetés. Dinamikus vezetési stílussal is beérte tíz alatt. Azt is mondhat­nám, annyit fogyasztott, mint egy gyatrán beállított duplator­kú Lada. Ha mellőztük a sportos vágtákat — pedig de szépen énekel a motor ötezres fordula­ton! —, akkor beérte 8 liternél is kevesebbel. Mindezt a fedélzeti számítógépen követhettük nyo­mon. Az országos átlag 9,3 litert regisztrált. Ami ismeretlenül, ebben a kategóriában, a kétlite­res, 136 lóerős motortól remek teljesítmény. De hogy valami rosszat is ír­junk — amolyan savanyú a sző­lő alapon —, nem voltunk meg­elégedve az árával. A 3 millió 372 ezer forintos vételárat ma­gasnak találtuk. Nem beszélve a szuperextrákkal szerelt, álta­lunk hajtott ezüstnyíl több mint négymillió forintos vételáráról. Ez bizony visszafogta vásárló­kedvünket, így kénytelenek le­szünk megvárni, amíg külföld­ről használtan ennek töredéké­ért hozzájutunk. Gondolom, nem kell hangsúlyozni, mekko­ra bánatot okozott ez, hát még a búcsú, amikor visszaadtuk gaz­dájának, a szombathelyi Csillag Autóháznak. Próbaképpen még beültünk az Astrába. Mit mondjak. Fény­évnyi távolságra esett egymás­tól a két kategória. Mondaná er­re Puskás Öcsi: kis pénz, kis fo­ci, nagy pénz, nagy kocsi. Az élbolyban az Omega Az új Opel Omega egy olyan lumisautó, mellyel nemcsak gyorsan, hanem kipihenten és főleg biztonságosan léte megérkezni. A nagyméretű Opel légzsákok, a biztonsági övek aktív övfe­szítő rendszere, az egyedi biztonsági öv gyorsrögzítők, a ket­tős acélcső-megerősítésű oldalsó ütközésvédelem, a szervo­kormány és az ABS mind a be ráülők megbízható ’testőrei”. A speciális kerékfelfü­ggeszt­ő és az Ecotec motorok pedig sima és gyors utazást garantálnak. Mindezekre az értékes szériafelszerelésekre infravörös távirányítós központi zár és az elektromos indításgátló vigyáz, melyek szintén az alapki­vitelhez tartoznak. CSILLAG: A RAGYOGÓ AUTÓHÁZ. __________ _ CtPEL’Q­AZ ÖN om MáRitaKErztSKEDOJfi: CSILLAG AUTÓHÁZ 9700 SZOMBATHELY Nyitva tartás: Csaba u. 13. HéttA-Pént#*: 8.00- 17.00 Tat 94 330-200 Szombat: 8.00-1­7.00 Fax: 94 330-170 Szerviz: (H-P) 7.00-19.00 KÖZLEKEDÉSI PANORÁMA 1994. JÚLIUS 23. SZOMBAT Beültünk a csillagfényes nyári éj­szakában tűzpiros kocsinkba. Irány Németország, Salzburg, München. Az enyhe éjszakai forga­lomban simán darálta a kilométe­reket a gép. Kis felhőszakadás Salzburg előtt, más semmi nem nehezítette utunkat. Az osztrák­­német határon a vámos lustán, ál­mosan pislogott ki üvegkalickájá­­ból, s intett, mehetünk. Ja kérem, a világútlevél. Egészen oda voltunk ettől a nagy európaiságtól. Délelőtt végignéztük Mün­chen nevezetességeit, délután kettő tájban azonban kezdett el­fogyni erőtartalékunk. Stutt­gartba indulás előtt egy frissü­lésre begurultunk az autópálya egyik pihenőjébe, közel a kül­városhoz. Árnyas fák, sok-sok pad, kiépített étterem, szóval az, amiről idehaza csak álmodunk. Végiggurultunk a parkolón, megkeresve a legárnyasabb placcot. Még ki sem kászálód­tunk az ülésekből, amikor mö­génk járt egy 725-ös BMW. Akárcsak a Derrickben. Két jól megtermett figura ugrott elő, s mire az ajtót kinyitottuk, már orrunk alá is dugták igazolvá­nyukat. S kezdődött a balkáni tortúra. Beszélnek németül? Honnan jönnek? Új az autó? Hány éves, mikor vették, kitől, meg min­den. Egyikük, lábát orosz de­­szantos módjára szétvetve állta el utamat. Alig bírtam a két ko­csi között mo­zogni. Úgy ki­forgattak ben­nünket, mint maffiózókat a szicíliai klán. Már nagyon un­tuk az ellenünk acsarkodást. A kocsi egy hazai kft. tulajdonát képezte, és se­hogyan nem fért a fejükbe, honnan, hogyan is jutott hoz­zánk. A megbízólevél, a biztosí­tás is, úgy tűnt, kevés lesz. A két hekus meg dagadó kebellel ka­csintott egymásra. Húsz perce tartott már a kérdezősködés, s csak nem állhattam meg, hogy téblábolás közben „deszantos” barátunk lábára ne lépjek. Vég­re sikerült elmagyarázni, hogy a kocsit Magyarországon gyárt­ják, Szentgotthárdon, mi abból a megyéből jövünk, s megyünk Stuttgartba. Szóval turisták? — hangzott a következő keresztkérdés. Ah­hoz pénz kell, mennyi van? — így a „vizsgálótiszt”. Akad, vá­laszoltuk. De mennyi? Egy ki­csi. Az kevés, hangzott a patto­gó válasz. Lássuk a pénztárcát! Ekkor meg ő lepődött meg. Azt már nem kötöttük az orrára, hogy társunk autót akart vásá­rolni, így hát valutakiviteli en­gedély, meg minden a nagy­könyvben előírt módon rendben találtatott. S a végső búcsúszót is sikerült kimondanunk az új­ságíró-igazolvány bemutatásá­val. S hogy megalázásunkból némi erkölcsi tőkét kovácsol­junk, hát elmeséltük nekik, hogy újságíró barátunk cége né­met tulajdonban van. A sajtócé­zár nevének hallatára két bajor faggatónk visszavonulót fújt. Szemmel láthatóan elbizonyta­lanodtak. Ám annyira sem tel­lett tőlük, hogy elnézést, vagy jó utat kívánjanak. Visszabújtak kocsijukkal rejtekhelyükre, s várták a következő balkáni au­tóst. Mert a szemükben úgy tű­nik, mi ismét balkáni állam let­tünk. Konklúzió? Ad egy. Hol van már az eufóriás hangulat, amely a vasfüggöny lebontása után a magyarok irányában megnyil­vánult? Ad kettő. Úgy éreztem magam, mint a pucérra vetkőz­tetett arab vesszőfutás közben. Ad három. Ezek után nekem ne mondja senki, hogy a magyar rendőr neveletlen. Az már csak természetes, hogy a világbajnokságon nem a német csapatnak szurkoltam. Tarabánat München és Balkánia között?

Next