Vas Népe, 1997. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-10 / 34. szám
1997. február 10. HÉTFŐ Válladon, vállamon • Ölbei L. Amikor az egyenes derekú lány a fiú vállára teszi a kezét és rámosolyog, eldől, hogy így kellene élni. És nem a nézőtérről kísérni figyelemmel (meg észrevétlenül ritmusra dobbanó lábbal), hogy milyenek is a somogyi táncok (a koreográfus Horváth Győző), a zempléni táncok (a koreográfus Horváth János), hogy milyen a kalotaszegi legényes és csárdás (tervezte Farkas Zoltán). Pedig ezt tette a közönség szombaton este a szombathelyi MMIK-ban, ahol az Ungurescu néptáncegyüttes mutatta be új műsorát gyertyák fényében emlék...” címmel. A hagyományoknak megfelelően most is a Boglya együttes tette teljessé az Ungurescu évi rendes — a sok tennivaló miatt november helyett február elejére kitűzött — bemutatkozását. A műsort Horváth János, az együttes művészeti vezetője rendezte, aki saját bevallása szerint összegzésnek szánta — különösen az „... örök a sorsa...” című új, az estet lezáró koreográfiát, amelyet Borsos Géza, Kiss Ferenc és Vavrinecz Béla zenéire készített, és amelyet a szünet Horváth János azt mondja, az után Pesovár Ernő „...slonda- összegzés tényéből egyelőre fáinak része...” című felújított nem kell messzemenő követkoreográfiája készített elő. Bár kertetéseket levonni, azért ideje már átadni a helyet a fiataloknak. Biztosan az sem véletlen, hogy a zárókoreográfiában együtt táncolt a színpadon minden nemzedék: a legkisebbek, a fiatalok, az erejük teljében lévők és — pihenni való paddal a hátuk mögött, lassított ritmusban — az öregek. Ez a gyertyaként ellobbanó, magát felemésztő élet, és ez a halhatatlanság: a minden évben feltámadó, vizeket árasztó tavaszi szél, amely addig nem nyugszik, míg egymás mellé nem sodorja a párokat. Az üzenet világos és szép, ahogyan pontosan érthető például Csollányné H. Krisztina és Csollány Csaba Fogd a nőt és fuss! című (akár táncszínháznak nevezhető) koreográfiája is a műsor első részéből, tele évődéssel, humorral és játékkal. Horváth János Cigánycsárdásához érve viszont elfogy a szó. Aki le akarja írni az együttmozdulás örömét, a csípők ringását és vállak hullámzását, az jobban teszi, ha inkább csöndben marad. Ha már eltáncolni nem képes, úgy, ahogy az Ungaresca show-tánc kategóriában Európa-bajnok senior csoportjának táncosai tették, szombaton este is nagy sikerrel. A titkuk — ha van — egyszerű (talán Nagy László is megbocsát): táncold a táncot, ne magyarázd. Kalotaszegi legényes és csárdás Fotó: Kaczmarski Z. KULTÚRA Magánlevél a kiegyezésről Nem csak a magas politika boszorkánykonyhájában főnek ki a nagy történelmi események — erre tanúbizonyság ez a mai napon 130 éves magánlevél, amelyet a Szombathelyen élő Torjay Valter (nyugalmazott orvos) őriz családi hagyatékában, és amely korai jelzése annak, ami néhány napon belül valóban be is következett 1867-ben. Egy közvetlen szemtanú első benyomása ez a kiegyezésről, a közvélemény, illetve a parlamenti közhangulat kifejezője, hiszen Újfalusi Miklós, a levél írója, országgyűlési képviselő volt. • Merklin Tímea Torjay Valtertől (akiről nyugodtan mondhatni „autodidakta történész” is) még egyebeket is megtudhatunk a feladóról, valamint a címzettről, aki neki magának felmenője volt. Újfalusi Miklós egy, az 1400-as években induló Zemplén, illetve Szatmár megyei család sarja. Mint fiatal jurátus Kölcsey társaságához tartozott, részt vett a szatmári pontok kidolgozásában. Belső- Szolnok és Szatmár megye képviselője. Volt Kővár-vidéki főkapitány, Szatmárnak előbb al-, majd főispánja. „Jani Öcsém” pedig nem más, mint Felsőtorjay Sztancsek János, aki a kérdéses időben fiatal (31 éves) kincstári ügyész volt Szatmár megyében, később ítélőtáblás bíró Debrecenben; egész életének munkájáért a „Vaskoronarend lovagja” címet kapta. Történészszemmel Tekintsünk ki a családi hagyatéktár ládikói közül, keressünk szakembert a történelmi csemegéhez. A levél elemzésére, illetve történelmi kontextusba helyezésére a korszak kutatóját, Varsányi Péter főiskolai tanárt, a történettudomány kandidátusát kértük fel. — 1867. február 4-én a Magyar Országgyűlés 67-es bizottsága elfogadja a közös ügyekre vonatkozó módosító javaslatot, amelyről januárban szóban tárgyalt már Bécsben Andrássy, Eötvös és Lónyay. Ezzel felgyorsulnak a kiegyezési tárgyalások — mondta Varsányi Péter. — A levél február 10-én íródik, előre jelezvén a miniszteri kinevezést. Február 14—15-én meg is tartották az uralkodó elnöklete alatt a minisztertanácsi ülést, a kiszemelt miniszterek részvételével. Február 17-én az uralkodó — immár magyar királyi minőségben — valóban ki is nevezi Andrássy Gyula grófot magyar miniszterelnökké, s megbízza a kormány megalakításával. „Miniszterelnökségre hoszszasan erőszakoltatott Deák Ferenc, ő azonban...” nem fogadta el — írja a levél. Deák Ferenc egyéniségéről tudni kell: olyan tekintélye volt, mint senkinek 1848-as miniszter (tehát a 48- asok elfogadják), de nem volt érintett az 1849-es trónfosztásban (tehát az udvar is elfogadja). Kitűnő kompromisszumkészség, birodalmi méretekben is konstruktív gondolkodás jellemezte. Tragédiája, hogy nem volt hozzá mérhető politikusnagyság az osztrák oldalon. 1861-ben (majd a kiegyezést megelőző tárgyaláson) sziklaszilárdan ragaszkodott két feltétel megvalósításához: az 1848- as törvények érvényességének elismertetéséhez, valamint az ország területi-történelmi egységének helyreállításához. Közismert volt Deák szerénysége, puritánsága, 1867-ért, a kiegyezésért nem fogadott el sem magas hivatalt (nádor, miniszterelnök), sem kitüntetést. Ugyanakkor nem ment el a koronázásra sem (1867. június 8.), mert szerinte a kiegyezés történelmi szükségszerűség volt, de nem biztos, hogy ezt ünnepelni is kell... „Ha lehet, Bécset választom” Ha a kiegyezés tárgyát tekintjük, illetve azt a reformkori irányzatokhoz vezetjük vissza, akkor a szálak inkább Széchenyi Istvánhoz vezetnek, mint Kossuth Lajoshoz. Széchenyi már nem él, de korábban felvetett elveit (birodalmon belül maradás, alkotmányos királyság, beljogi kérdésekben önállóság stb.) viszik tovább. A levél írója jól érzett erre rá, amikor Deákot nem Kossuthoz, hanem Széchenyihez mérte. Mert mi fenyegette Magyarországot? A felemelkedő német imperializmus egyik oldalról, a kancsukás cári Oroszország a másik oldalról. A kiegyezés a lehető legoptimistább megoldás volt. Nem volt ugyanis forradalmi helyzet, Európának nem volt szüksége egy önálló Magyarországra. Ha választani kell tehát a függőségek közül, maradjon a háromszáz év óta ismert osztrák kapcsolat. Széchenyi sem akart kilépni a Monarchiából. Örök vita, hogy kinek volt igaza. Ismeretes Kossuth „Cassandra-levele”: „Ne kössétek az országot olyan szekérhez, amely a szakadék felé visz...”— 1918-ban szét is esett a Monarchia. De Deáknak is igaza volt, mert megcsinálta, végigvitte, amit lehetett. A kiegyezés idején még elképzelhető lett volna egy Magyar—Román Monarchia is. Ám amint egy Kecskeméti Aurél nevű, Széchenyi baráti köréhez tartozó publicista írta: „Ha választani kell, hogy hová menjek országgyűlésre, Bécsbe, Belgrádba vagy Bukarestbe, akkor én „Nem folytatom magasztalását, az talán mégis jól esnék nekik, ha... táviratilag minél előbb elismerését fejezné ki.” — írja a levél. Ehhez kapcsolódva meg kell jegyeznünk, hogy a korban szokás volt köszönteni azokat a politikusokat, akik meghatározó szerepet játszottak egy-egy esemény során. Például az 1861-es országgyűlésnek kétségtelenül Deák volt a legmeghatározóbb egyénisége. A Deák-kultusz, amely a levélből kiviláglik, nemcsak Szatmárban, hanem mindenhol megvolt. Vas vármegye is üdvözölte a „nagy hazafit”, s 1861. szeptember 23-án határozatot hozott olajfestményű arcképének elkészíttetéséről. Than Mór képe néhány éve ismét a megyei közgyűlés termét díszíti Szombathelyen. Még egy szombathelyi vonatkozása is van a levélnek: a végén, a miniszterek személyéről való találgatás során (ahol egyébként a levélíró mindenkit jó előrelátással eltalált az ipari és kereskedelmi miniszter személyétől eltekintve: erre a posztra Somsich Pál helyett Gorove István került); említi a többi között a szombathelyi származású Horváth Boldizsárt (1822—1898), akit igazságügyminiszterré neveztek ki. A levél utolsó bekezdése a kiegyezés utáni „belszervezés nehéz műveletére” utal. „Amint a miniszterek kineveztettek”, az új kormányra azonnal két fontos feladat vár: az 1861-ből átnyúló bizottmányi munka — a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában, valamint a hazai municipiumokra vonatkozóan — a törvényhatóságok rendezése, vagyis a központi állam és a megye „kiegyezése”. Bécset választom.” Talán érezhető, hogy 1867 nem népünnepély volt; nagy traumát jelentett azoknak a politikusoknak, akik a kiegyezést tető alá hozták. Deák-kultusz Than Mór képe Deák Ferencről; a festmény a megyei közgyűlés termét díszíti Pest, 1867. február 10. Kedves Jani Öcsém! Nagy események várakoznak szegény sokat hányatott hazánkra. Most már a miniszteri kinevezés, ha csak minden jelek nem csalnak — egészen bizonyosnak tekinthető. Miniszterelnökségre hoszasan erőszakoltatott Deák Ferencz, ő azonban magasztos egyszerűségéből kilépni nem akarván, maradni akar az, mi eddig is volt — a haza nemzője. Nagy gyönyörűség ezen valódi hatalmasságot, nagyon közelből ismerni. Párosulva van nálla a gyermeteg ártatlanság és szerénység az országház bölcsességével. Tökéletesen fesztelen körében a fejedelem épen oly jól találja magát, mint a segélyért hozzája folyamodó. Soha még ember, de legalább magyar ember irányában a jó sors ily pazarul nem bánt kedvező adományival, melyet egy már is hoszúra terjedett élet, s annak igen sok csalódásai, és a civilizationak minden bűnei sem voltak képesek meglazítani. — Mennyi szolgálatot tett ezen nagy ember, jelenleg a hazának azt mi, talán elfogultságunk miatt kellő mérvben, aligha képesek vagyunk megítélni, de a történelem alkalmasint hazánk legnagyobb politikusának fogja feljegyeztetni, vagy legalább is, Széchényivel párhuzamba tenni. Nem folytatom magasztalását, hanem az talán mégis jól esnék nekie, ha választókerületem, vagy legalább annak székhelyi intelligenciája, közelebbi nagy művéért, táviratilag minél előbb elismerését fejezné ki. Én eddig választókerületemben szóba nem hoztam, a Deáknak leendő szokásos ovatiót, sőt azt, ha eddig odabent szóba jött volna, óhajtottam volna ellensúlyozni, — most azonban, miután a mű létre jött, óhajtanám ha az Nagy-Bánya, Felső-Bánya, és Szinyér-Váraljáról telegraphi után megtörténnék, — a czél azonban csak egy lenne tökéletesen elérve, ha ez nekem több levelembe nem kerülne, azaz, Jani Öcsémén kívül, még legfeljebb Antit tudósítanám, Nagy- és Felső-Bányán pedig Jani Öcsém eszközlené a végrehajtást. Mai napról Antinak is írtam. Az eddigi bizonyos négy miniszter, candidatus, jelesen Andrássy, Lónyay, Eötvös, báró Wenchshaim (hadügy) a most reggeli vonattal Bécsbe utaztak, holnap, holnapután, mint felesküdt miniszterek, körünkbe visszatérendők, visszaérkeztökkel tudósítani fogom Jani Öcsémet telegraphi után, házánál tegyen rendelést, hogy ha a telegram érkeztekor, honn nem lenne, barátisok közöl valamelyik, az adja tudtára a Nagy- és Felső- Bányai közönségnek. A fennebb nevezetteken kívül miniszterjelöltek még Gróf Mikó Imre a közlekedési, Somsich a kereskedelmi, Horváth Boldizsár az igazságügyi tárczákra, ezek azonban még Bécsbe fel nem hivattak. Amint a miniszterek kineveztettek, és az esküt letették, s haza érkeztek, a belszervezés nehéz műve azonnal megkezdetik, s mint előre látni lehet, a '861-diki bizottmányokkal, a hazai municipiuszok, legfeljebb 14 nap alatt, tökéletesen szervezve lesznek, azaz legkésőbben e hó utoljáig minden hazai városi és megyei hatóságnak már újra szervezve kellettk lennie. Isten áldja meg Kedves Öcsémet, s tartsa meg tapasztalt szives hajlamiban __ igaz barátját Újfalusi Miklós VAS NÉPE .