Vas Népe, 1997. március (42. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-01 / 51. szám
1997. március 1. SZOMBAT KRÓNIKA Etetni is kell a tehenet Interjú Miháczi Sándorral, a Gazdakörök Vas Megyei Szövetségének elnökével • Peltzer Géza — Figyeltem, mosolygott, amikor említette, hogy növénytermesztési „ brigadéros” is volt. Biztos így is nevezték beosztottjai. Nem kínos ma erre visszaemlékezni ? — Nem. Nekem különben mindegy, mit mondanak, soha nem érdekelt a pletyka meg a duma, csak az eredmény. —Ha jól sejtem, eddigi munkahelyein megélt néhány téeszegyesítést és szétválást. — 1983-ban egyesült a szentpéterfai, a jáki és a nárai termelőszövetkezet. Amikor lehetőség nyílt a kiválásra és a szétválásra, egy ideig úgy volt, hogy Ják és Nárai egyben marad. A rendszerváltáskor, amikor már lehetett tudni, hogy lesz kárpótlás, a náraiak a két téesz egybenmaradásával rosszul jártak volna, mert ide jöttek volna licitálni a szomszéd falvakból is. Akkor én nagyon amellett voltam, hogy Nárainak ki kell válnia. Tagja vagyok a Magyar Demokrata Fórumnak, a helyi szervezetet most is vezetem, akkor mint MDF-tag agitáltam a szétválás mellett, mert tudtam, hogy a náraiak így járnak jobban. — Honnét tudta? — Kiszámítottam papíron. Nem kis szerepem volt abban, hogy a faluból végül is mindenki annyi földet licitált, amennyit akart. A fő probléma az volt akkor, hogy az emberek nem hitték el, hogy lesz valami a kárpótlásból. — Konkrét segítséget is adott, vagy csak agitált? — Kétszáz kárpótlási igénylőlapot kellett kitölteni, ugyanennyi dokumentumot előkeresni. Mit mondjak: óriási munka volt. — Ezt a rengeteg munkát önzetlenül végezték el? — Ingyen és bérmentve, mert az az elvem, hogy segíteni kell az embereken. Itt alakult meg a megyében először az erdőbirtokosság, sajnos ennek is én vagyok a vezetője. — Miért sajnos? — Mert a sok közmunka nem vezet jóra. De tény, hogy mindenkinek kimértük társadalmi munkában az erdejét, melyet mindenki önállóan kezelhet. Most már kezdenek rájönni az emberek is arra, hogy az erdőbirtokossági törvény nem is annyira rossz, mint gondolták. — Az adótörvényről is hasonló módon vélekedik? — Nem rosszak az adótörvények, és én nem is vagyok adóellenes. —Ez meglepően hangzik, hiszen épp a túlzott közterhek miatt mentek ki az utakra. — Azt tartom, fizessen adót mindenki, ha van miből. El kell tartani az államot, ez tény. De ha szegények az emberek, nincs fogyasztás, akkor nincs termelés, nincs adózás sem. Ez mindig így volt. A tehén is csak akkor tud tejet adni, ha előtte megetetem. Ugyanígy van a gazdálkodással is. — Ha pedig nem etetik a tehenet, úgy akarják fejni, vagy úgy akarják adóztatni a gazdákat, hogy nem jutnak jövedelemhez, akkor baj van. És demonstráció. A gazdakörök az emberek többségének úgy tűntek fel, mint szürke szamár a ködből. Semmit sem tudtak eddig róluk, most pedig egy országos méretű agrárdemonstráció élén látjuk őket. — Négy évvel ezelőtt azért hozták létre a gazdaköröket Vas megyében, hogy támogassák a liciteken földhöz jutott gazdákat. A gazdakörök segítik a kistermelőket azzal, hogy információt adnak nekik, segítik őket a termeléshez szükséges dolgok beszerzésében, az értékesítésben. Támogatást nem kapunk, induláskor adtak százezer forintot, ez megvan ma is. A működés költségeit magunk fedezzük. Tavaly tartottak a Parlamentben egy nyár napot, ide minket is meghívtak, de nem hallgattak meg bennünket. Év végén a Magosz, a Magyarországi Gazdakörök Országos Szövetsége levelet küldött a Földművelésügyi Minisztériumba, ebben fogalmaztuk meg gondjainkat. De nem kaptunk választ. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a Vas megyei gazdakörök egy időben tüntetnek majd az ország más gazdaköreivel, s ha március 5-éig nem változtatnak a tébé- és adótörvényeken, március 10-én teljes demonstrációt szervezünk. — Ezek szerint a hét eleji háromnapos tüntetés nem volt teljes demonstráció? — Azért álltunk ki csak a 84- es útra, hogy ne bosszantsuk a közlekedőket a főbb utakon, de március 10-én kimegyünk a főutakra, a határátkelőkre, és lassú erőgépekkel akadályozzuk a forgalmat. — Ahogy a tévében a francia parasztok. — Így van. Azt akarjuk elérni, hogy a kormány tárgyaljon velünk és a többi érdekképviselettel. — De hiszen ez megtörtént, közeledtek az álláspontok, sőt meg is egyeztek. Igaz, hogy nem egységesek a gazdák, másról beszélnek a kiskőrösiek mint a gazdakörök? — A kiskőrösi tárgyalásra meghívót sem kapott a Magosz. Sajnos az a helyzet, hogy közösen kezdtük húzni az igát a kiskőrösiekkel, de a tárgyalásoknál már minden érdekképviselet csak a saját érdekeit nézte. A mezőgazdaság felemelkedését kell szem előtt tartani, nem szabad megosztanunk erőinket egyéni érdekek alapján. Azzal, hogy a kiskőrösiekkel leült tárgyalni a kormány, nyilvánvalóan az a céljuk, hogy egymásnak ugrasszák a nyolc agrárérdekképviseletet. — Milyen helyzetben van ma ön szerint a magyar mezőgazdaság? Ezt azért kérdezem, mert Horn Gyula már fél évvel ezelőtt kijelentette külföldön, hogy a magyar agrárium felkészült az EU-tagságra. — Lehet, hogy az adminisztráció felkészült rá, de ki kell menni falura, benézni a majorok, téeszek udvarára. S ha ez Horn Gyulának megfelel, akkor tényleg semmit sem kell csinálni többé. De az is lehet, hogy egyáltalán nem látták a magyar mezőgazdaságot, csak a dániait meg a franciát. Mert az fontosabb nekik, mint a magyar tüntetés. —Hogyan értékeli a hét eleji vasi agrárdemonstrációt? — Nagyon jól sikerült, megmutatták a gazdák, hogy léteznek. Hogy mennyi ember és gép volt kinn az úton, nem tudom pontosan, mert nem számoltam meg. Csendesen, kulturáltan zajlott a tüntetés, napról napra többen voltak. —Az autósok nem mérgelődtek? — Egy személy volt csak, aki morgott, hogy mit bohóckodunk. — Önnel csak az első napon találkoztunk a helyszínen. —Nem tudtam a második és a harmadik napon lemenni, mert a kft.-ben várt a munka. A vadászterület bérbeadásáról is ezekben a napokban tárgyaltak, azon is részt kellett vennem. —Azért a főszervezőnek mindennap le kellett volna látogatnia a demonstrációra, hisz másoknak is lett volna dolguk odahaza. — Telefonon tartottuk a kapcsolatot, és intéztük a demonstrációhoz szükséges engedélyeket. — Hogyan teltek a tüntetés közben a napjai? — Egy bajorországi farmer itt vásárolt egy majort. Ennek az irányítására engem kértek fel. Tavaly ősszel százhúsz hektár búzát vetettünk, rendbetettük a majort, gépeket hoztunk be. A német tulajdonos 50-60 millió forintot fektetett itt be, nem mondhattam neki, hogy nem érek rá, mert mennem kell tüntetni. Az első nap ő is kinn volt a helyszínen, egyetértett a tüntetőkkel. — Nem mesélte el, hogy Németországban miképp zajlanak le az ilyen demonstrációk? — Sokkal keményebbek ott a parasztok. Ha megsértik őket, az érdekeiket, jóval szigorúbban lépnek fel és demonstrálnak, mint mi itt. A német farmer kicsit megütközött a magyar miniszteri nyilatkozatokon. Nem értette, hogy beszélhet így a tárca vezetője a termelőkkel. Odakint ha ez megesik, akkor le kell mondania a miniszternek. Vagy ha nem mond le, lemondatják. A mezőgazdaság mai állapotáért mi nem okoljuk a minisztert, de ahogyan viselkedett a tüntetőkkel, ahogyan nyilatkozott a tévében, az bizony nem nyerte el tetszésünket. Sokkal nagyobb tiszteletet kellene tanúsítani a parasztemberek iránt. — Ön többször kifejtette, hogy politikamentes demonstrációt szerveznek. A tüntetés harmadik napján a Magyar Igazság és Élet Pártjának emberei szórólapokat osztogattak. Hétfőn este telefonon felhívtak a MIÉP-esek, és kérdezték, elmehetnek-e a tüntetésre. Én azt válaszoltam, minden mezőgazdasági dolgozó részt vehet az agrárdemonstráción. Amúgy én nem hallottam, hogy szórólapot fognak osztani. De ha osztogattak is, mit jelent? Szerintem ha valakinek adnak egy lapot a kezébe, ezzel még nem sértik meg sem az illetőt, sem a demonstráció tisztaságát. Simon József MSZP-s országgyűlési képviselő is részt vett a demonstráción, ilyen minőségében is mutatkozott be és szólt hozzá a nagygyűlésen. Ezzel ő reklámozta volna a kommunista pártot? Más kérdés, hogy nem volt sikere, amikor annak a véleményének adott hangot, hogy a kárpótlás elhamarkodott dolog volt. — A demonstráció véget ért, ön eléggé híres ember lett a megyében. Megállítják az emberek az utcán? — Sokan megismernek, és a régi ismerősök is megállnak beszélgetni velem. Akikkel találkoztam eddig, mindenki biztatott, hogy tartsunk ki a demonstráción és a követeléseink mellett. Ezen nincs mit csodálkozni, látja ugyanis mindenki, hogy a vidék nagyon lesüllyedt. — Saját gazdasága is van, ahol komoly beruházásokba vág hamarosan. Tehénistállót épít, gépeket vesz, majort alakít ki. Hisz a mezőgazdaságban? — A mezőgazdaságban nem hiszek már, csak a magam erejében. Miháczi Sándor, az ezredvég vasi parasztlázadója Budapesten született 1955. május 20-án. Középfokú mezőgazdasági végzettsége van, de technikusi oklevelet nem szerzett. Tanulmányait Szombathelyen kezdte, majd Pápán, Hódmezővásárhelyen folytatta. Miután dolgozni kezdett, ő volt a téeszben az örökös tanfolyamra járó. Nyüzsgő ember volt mindig, még kultúrszervezésben is próbára tette erejét, de igazi világa a mezőgazdaság. A szentpéterfai, majd a jáki téeszbe került, itt lett növénytermesztési „brigadéros”. Innét a nárai téeszbe vezetett az útja. Náraiban él ma is, ahol egy nyugati tulajdonban lévő kft. ügyvezetőjeként tevékenykedik. Nős, egy fiúgyermek édesapja, a Gazdakörök Vas Megyei Szövetségének elnöke. VAS NÉPE 3 Keep smiling! • Kozma Gábor Amerikában, abban az igen nagy országban, akad egy számunkra fura szokás. Bizonyos üzletek, boltok, szolgáltatók Keep smiling! feliratú táblákat helyeznek el, így kérik a betérő vendéget, ismerőst, adóellenőrt, rendőrt, hogy: Kérem, mosolyogjon! Vagy: Tessék mosolyogni! Netán: Mosolyt! Elképzelem, mekkora sikere lenne nálunk mondjuk a mezőgazdasági miniszternek, ha az irodájában kitenné eme táblát, és így fogadná a kiskőrösi gazdákat. Aztán az is decens helyzetet eredményezhetne, ha az illető parlamenti bizottság rakná ki a táblicskát, meghallgatandó néhány pártvezetőt. De ne csak politikában gondolkodjunk! Sikere lehetne a felszólításnak egyes közkórházainkban is, ahol már úgyis röhögnek a betegek. Vagy milyen jól mutatna a Tessék nevetni! feliratú jelvény a postásokon, mondjuk nyugdíjfizetéskor. Hab lenne a tortán, ha a szokásos éjféli gránátdobálók ilyen tartalmú cetlit hajítanának a főkapitány kertjébe. No de félre a tréfával! Mert bármilyen hihetetlennek tűnik, ez a felszólítás, vagy inkább az a tartalom, ami mögötte húzódik, igen fontos tényező lehet. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a NATO-tagságunk körüli vitáról olvastam. Időnként persze felrepülnek ilyen és olyan hírek. De azért az mégiscsak elgondolkodtató, hogy miért mindig rólunk. Mondjuk miért nem a csehekről, vagy a lengyelekről? Több bennfentes állítja, hogy bizony a mosolyhiányban is keresendő egyes meghatározó nyugati diplomaták, vagy még magasabb fok irányunkban kissé lekezelő, mondjuk inkább úgy: lezser magatartása. Érdekes módon nem titkolódznak, nem célozgatnak Václav Klaus cseh miniszterelnök, vagy Kwasniewski lengyel államfő előtt. Ők azok az emberek, akiket „nyugatinak” tartanak... Klaus valóban fenomén. Folyékonyan beszél négy(!) nyelven. Remek társasági figura, csak úgy dől belőle a vicc. Igen jó udvarló, és mindig divatosan öltözködik. Magánemberként át-átruccan Londonba, Párizsba, egy kicsit lobbyzni. És állandóan mosolyog. No ez az, mosolyog. Azt mondja neki a Kohl, hogy no, Váci, hogy ityeg a fityeg? Mert tőlünk egy fityinget sem kapsz. Mire Klaus igen széles mosollyal: no, Káli, nem is kell, hiszen jobban állunk, mint ti. Ez utóbbi persze nem igaz, de a magabiztosság lenyűgöző. Hát persze, hogy azt mondogatják egymásnak a hatok-tizek-tizenkettők annál a nagy európai asztalnál: jó gyerek ez, átengedve. És jövünk mi. Vállunkon a világ összes gondjával (plusz vissza nem kapott etióp kölcsönök). Jövünk, és tragikus képet vágunk. Arcunkra kiül a mohácsi vész, tükröződik rajta Török Bálint keserűsége, megtudván, hogy minimum 300 millió ezüst pengőjével leléptek. Képünk akár a polaroid, rá van írva negyvennyolc, tizenkilenc és ötvenhat. Megyünk tehát ahhoz az asztalhoz, nyelvet persze nem tudunk, a tolmácsunk meg elveszítette szótárát (mindig közbejön valami). Ráadásul kávét sem hoznak. Képünk olyan, mint azé az egykori vidéki párttitkáré, aki gátszakadás után fél perccel beszédet tartott a védekezés szükségességéről... Nem mosolygunk, de kérünk. Hivatkozunk. Esetenként önérzetesen tarhálunk. Majd kifizettetjük a szálloda-ebéd-utazási számlát. És hazamegyünk. Sértődötten, a körülményeket okolva (plusz turáni átok), és ismét csak magunkra véve a világ minden baját. Mit mond erre Klaus? És nagy barátunk, Kohl? Talán azt, hogy mi mindig csak sírunk. Pedig csak a szokásos rosszkedvünket, megbántottságunkat exportáljuk (plusz házi marakodás). És Stevie Wonderrel szeretnénk farkasszemezni. ..Nézem az új magyar filmet. Szinte beleborzongok a gyönyörűségbe. Hatszáz ember teljes szívből nevet! Mit nevet, röhög, gurgulázik, kacag, fetreng, vonyít, költözik, s minimum mosolyog. Felemelő pillanatok. Nevetünk, kinevetünk. Az utóbbi sokszor erősebb és fájóbb kritika, mint a szembefordulás, a düh, a dac. A kinevetés védekezés és önfelszabadítás. Esély arra, hogy nyűgeinktől szabaduljunk. Hogy kicsit fanyarkás mosollyal lépjünk át a Rubiconon: íme, itt vár ránk a vidám, jókedvű asztaltársaság. Tehát: azért is Keep smiling! Jókedvű népet szeret a jókedvű Európa (plusz kergemarhakór). Jómagam már farigcsálom is a táblát. Lelki szemeim előtt megjelennek a kacagó kocogók és a hahotázó polgárok, midőn az urnák elé járulnak, hogy új elitet (vagy régit) válasszanak. S mivel úgyis mindenki mosolyog, már az sem fontos, hogy megtudjuk, ki nevet a végén. Pax. Csak egy a bökkenő: a legtöbb magyarnak rossz, hiányos a fogazata, így aztán könnyen megeshet, hogy európai nívójú mosolyunk torz vigyorrá válik. Mi is valójában? (Lakatos Ferenc karikatúrája)