Vas Népe, 1997. március (42. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-01 / 51. szám

1997. március 1. SZOMBAT KRÓNIKA Etetni is kell a tehenet Interjú Miháczi Sándorral, a Gazdakörök Vas Megyei Szövetségének elnökével • Peltzer Géza — Figyeltem, mosolygott, amikor említette, hogy növény­­termesztési „ brigadéros” is volt. Biztos így is nevezték be­osztottjai. Nem kínos ma erre visszaemlékezni ? — Nem. Nekem különben mindegy, mit mondanak, soha nem érdekelt a pletyka meg a duma, csak az eredmény. —Ha jól sejtem, eddigi mun­kahelyein megélt néhány téesz­­egyesítést és szétválást. — 1983-ban egyesült a szent­­péterfai, a jáki és a nárai terme­lőszövetkezet. Amikor lehető­ség nyílt a kiválásra és a szétvá­lásra, egy ideig úgy volt, hogy Ják és Nárai egyben marad. A rendszerváltáskor, amikor már lehetett tudni, hogy lesz kárpót­lás, a náraiak a két téesz egyben­­maradásával rosszul jártak volna, mert ide jöttek volna licitálni a szomszéd falvakból is. Akkor én nagyon amellett voltam, hogy Nárainak ki kell válnia. Tagja vagyok a Magyar Demokrata Fórumnak, a helyi szervezetet most is vezetem, akkor mint MDF-tag agitáltam a szétválás mellett, mert tudtam, hogy a náraiak így járnak job­ban. — Honnét tudta? — Kiszámítottam papíron. Nem kis szerepem volt abban, hogy a faluból végül is minden­ki annyi földet licitált, amennyit akart. A fő probléma az volt ak­kor, hogy az emberek nem hitték el, hogy lesz valami a kárpótlás­ból. — Konkrét segítséget is adott, vagy csak agitált? — Kétszáz kárpótlási igény­lőlapot kellett kitölteni, ugyan­ennyi dokumentumot előkeres­ni. Mit mondjak: óriási munka volt. — Ezt a rengeteg munkát ön­zetlenül végezték el? — Ingyen és bérmentve, mert az az elvem, hogy segíteni kell az embereken. Itt alakult meg a megyében először az erdőbirto­­kosság, sajnos ennek is én va­gyok a vezetője. — Miért sajnos? — Mert a sok közmunka nem vezet jóra. De tény, hogy min­denkinek kimértük társadalmi munkában az erdejét, melyet mindenki önállóan kezelhet. Most már kezdenek rájönni az emberek is arra, hogy az erdő­birtokossági törvény nem is annyira rossz, mint gondolták. — Az adótörvényről is ha­sonló módon vélekedik? — Nem rosszak az adótörvé­nyek, és én nem is vagyok adó­ellenes. —Ez meglepően hangzik, hi­szen épp a túlzott közterhek mi­att mentek ki az utakra. — Azt tartom, fizessen adót mindenki, ha van miből. El kell tartani az államot, ez tény. De ha szegények az emberek, nincs fogyasztás, akkor nincs terme­lés, nincs adózás sem. Ez min­dig így volt. A tehén is csak ak­kor tud tejet adni, ha előtte meg­etetem. Ugyanígy van a gazdál­kodással is. — Ha pedig nem etetik a te­henet, úgy akarják fejni, vagy úgy akarják adóztatni a gazdá­kat, hogy nem jutnak jövedelem­hez, akkor baj van. És demonst­ráció. A gazdakörök az emberek többségének úgy tűntek fel, mint szürke szamár a ködből. Semmit sem tudtak eddig róluk, most pe­dig egy országos méretű agrár­demonstráció élén látjuk őket. — Négy évvel ezelőtt azért hozták létre a gazdaköröket Vas megyében, hogy támogassák a liciteken földhöz jutott gazdá­kat. A gazdakörök segítik a kis­termelőket azzal, hogy informá­ciót adnak nekik, segítik őket a termeléshez szükséges dolgok beszerzésében, az értékesítés­ben. Támogatást nem kapunk, induláskor adtak százezer forin­tot, ez megvan ma is. A műkö­dés költségeit magunk fedez­zük. Tavaly tartottak a Parla­mentben egy nyár napot, ide minket is meghívtak, de nem hallgattak meg bennünket. Év végén a Magosz, a Magyaror­szági Gazdakörök Országos Szövetsége levelet küldött a Földművelésügyi Minisztéri­umba, ebben fogalmaztuk meg gondjainkat. De nem kaptunk választ. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a Vas megyei gazdakörök egy időben tüntetnek majd az ország más gazdaköreivel, s ha március 5-éig nem változtatnak a tébé- és adótörvényeken, már­cius 10-én teljes demonstrációt szervezünk. — Ezek szerint a hét eleji há­romnapos tüntetés nem volt tel­jes demonstráció? — Azért álltunk ki csak a 84- es útra, hogy ne bosszantsuk a közlekedőket a főbb utakon, de március 10-én kimegyünk a fő­­utakra, a határátkelőkre, és lassú erőgépekkel akadályozzuk a forgalmat. — Ahogy a tévében a francia parasztok. — Így van. Azt akarjuk elér­ni, hogy a kormány tárgyaljon velünk és a többi érdekképvise­lettel. — De hiszen ez megtörtént, közeledtek az álláspontok, sőt meg is egyeztek. Igaz, hogy nem egységesek a gazdák, másról beszélnek a kiskőrösiek mint a gazdakörök? — A kiskőrösi tárgyalásra meghívót sem kapott a Magosz. Sajnos az a helyzet, hogy közö­sen kezdtük húzni az igát a kis­kőrösiekkel, de a tárgyalásoknál már minden érdekképviselet csak a saját érdekeit nézte. A mezőgazdaság felemelkedését kell szem előtt tartani, nem sza­bad megosztanunk erőinket egyéni érdekek alapján. Azzal, hogy a kiskőrösiekkel leült tár­gyalni a kormány, nyilvánvaló­an az a céljuk, hogy egymásnak ugrasszák a nyolc agrárérdek­képviseletet. — Milyen helyzetben van ma ön szerint a magyar mezőgazda­ság? Ezt azért kérdezem, mert Horn Gyula már fél évvel ezelőtt kijelentette külföldön, hogy a magyar agrárium felkészült az EU-tagságra. — Lehet, hogy az adminiszt­ráció felkészült rá, de ki kell menni falura, benézni a majo­rok, téeszek udvarára. S ha ez Horn Gyulának megfelel, akkor tényleg semmit sem kell csinál­ni többé. De az is lehet, hogy egyáltalán nem látták a magyar mezőgazdaságot, csak a dániait meg a franciát. Mert az fonto­sabb nekik, mint a magyar tünte­tés. —Hogyan értékeli a hét eleji vasi agrárdemonstrációt? — Nagyon jól sikerült, meg­mutatták a gazdák, hogy létez­nek. Hogy mennyi ember és gép volt kinn az úton, nem tudom pontosan, mert nem számoltam meg. Csendesen, kulturáltan zajlott a tüntetés, napról napra többen voltak. —Az autósok nem mérgelőd­tek? — Egy személy volt csak, aki morgott, hogy mit bohócko­dunk. — Önnel csak az első napon találkoztunk a helyszínen. —Nem tudtam a második és a harmadik napon lemenni, mert a kft.-ben várt a munka. A vadász­­terület bérbeadásáról is ezekben a napokban tárgyaltak, azon is részt kellett vennem. —Azért a főszervezőnek min­dennap le kellett volna látogat­nia a demonstrációra, hisz má­soknak is lett volna dolguk oda­haza. — Telefonon tartottuk a kap­csolatot, és intéztük a demonst­rációhoz szükséges engedélye­ket. — Hogyan teltek a tüntetés közben a napjai? — Egy bajorországi farmer itt vásárolt egy majort. Ennek az irányítására engem kértek fel. Tavaly ősszel százhúsz hektár búzát vetettünk, rendbetettük a majort, gépeket hoztunk be. A német tulajdonos 50-60 millió forintot fektetett itt be, nem mondhattam neki, hogy nem érek rá, mert mennem kell tün­tetni. Az első nap ő is kinn volt a helyszínen, egyetértett a tünte­tőkkel. — Nem mesélte el, hogy Né­metországban miképp zajlanak le az ilyen demonstrációk? — Sokkal keményebbek ott a parasztok. Ha megsértik őket, az érdekeiket, jóval szigorúbban lépnek fel és demonstrálnak, mint mi itt. A német farmer ki­csit megütközött a magyar mi­niszteri nyilatkozatokon. Nem értette, hogy beszélhet így a tár­ca vezetője a termelőkkel. Oda­kint ha ez megesik, akkor le kell mondania a miniszternek. Vagy ha nem mond le, lemondatják. A mezőgazdaság mai állapotáért mi nem okoljuk a minisztert, de ahogyan viselkedett a tüntetők­kel, ahogyan nyilatkozott a té­vében, az bizony nem nyerte el tetszésünket. Sokkal nagyobb tiszteletet kellene tanúsítani a parasztemberek iránt. — Ön többször kifejtette, hogy politikamentes demonstrá­ciót szerveznek. A tüntetés har­madik napján a Magyar Igazság és Élet Pártjának emberei szó­rólapokat osztogattak.­­ Hétfőn este telefonon fel­hívtak a MIÉP-esek, és kérdez­ték, elmehetnek-e a tüntetésre. Én azt válaszoltam, minden me­zőgazdasági dolgozó részt vehet az agrárdemonstráción. Amúgy én nem hallottam, hogy szóróla­pot fognak osztani. De ha oszto­gattak is, mit jelent? Szerintem ha valakinek adnak egy lapot a kezébe, ezzel még nem sértik meg sem az illetőt, sem a de­monstráció tisztaságát. Simon József MSZP-s országgyűlési képviselő is részt vett a de­monstráción, ilyen minőségé­ben is mutatkozott be és szólt hozzá a nagygyűlésen. Ezzel ő reklámozta volna a kommunista pártot? Más kérdés, hogy nem volt sikere, amikor annak a véle­ményének adott hangot, hogy a kárpótlás elhamarkodott dolog volt. — A demonstráció véget ért, ön eléggé híres ember lett a me­gyében. Megállítják az emberek az utcán? — Sokan megismernek, és a régi ismerősök is megállnak be­szélgetni velem. Akikkel talál­koztam eddig, mindenki bizta­tott, hogy tartsunk ki a demonst­ráción és a követeléseink mel­lett. Ezen nincs mit csodálkozni, látja ugyanis mindenki, hogy a vidék nagyon lesüllyedt. — Saját gazdasága is van, ahol komoly beruházásokba vág hamarosan. Tehénistállót épít, gépeket vesz, majort alakít ki. Hisz a mezőgazdaságban? — A mezőgazdaságban nem hiszek már, csak a magam erejé­ben. Miháczi Sándor, az ezredvég vasi parasztlázadója Budapesten született 1955. május 20-án. Középfokú mezőgazdasági végzett­sége van, de technikusi oklevelet nem szerzett. Tanulmányait Szombathelyen kezdte, majd Pápán, Hódmezővásárhelyen folytatta. Miután dolgozni kezdett, ő volt a téeszben az örökös tanfolyamra járó. Nyüzsgő ember volt mindig, még kultúrszer­­vezésben is próbára tette erejét, de igazi világa a mezőgazdaság. A szentpéterfai, majd a jáki téeszbe került, itt lett növényter­mesztési „brigadéros”. Innét a nárai téeszbe vezetett az útja. Náraiban él ma is, ahol egy nyugati tulajdonban lévő kft. ügyve­zetőjeként tevékenykedik. Nős, egy fiúgyermek édesapja, a Gazdakörök Vas Megyei Szövetségének elnöke. VAS NÉPE 3 Keep smiling! • Kozma Gábor Amerikában, abban az igen nagy országban, akad egy szá­munkra fura szokás. Bizonyos üzletek, boltok, szolgáltatók Keep smiling! feliratú táblákat helyeznek el, így kérik a betérő vendé­get, ismerőst, adóellenőrt, rendőrt, hogy: Kérem, mosolyogjon! Vagy: Tessék mosolyogni! Netán: Mosolyt! Elképzelem, mekkora sikere lenne nálunk mondjuk a mezőgaz­dasági miniszternek, ha az irodájában kitenné eme táblát, és így fogadná a kiskőrösi gazdákat. Aztán az is decens helyzetet ered­ményezhetne, ha az illető parlamenti bizottság rakná ki a táblics­­kát, meghallgatandó néhány pártvezetőt. De ne csak politikában gondolkodjunk! Sikere lehetne a felszólításnak egyes közkór­házainkban is, ahol már úgyis röhögnek a betegek. Vagy milyen jól mutatna a Tessék nevetni! feliratú jelvény a postásokon, mondjuk nyugdíjfizetéskor. Hab lenne a tortán, ha a szokásos éj­féli gránátdobálók ilyen tartalmú cetlit hajítanának a főkapitány kertjébe. No de félre a tréfával! Mert bármilyen hihetetlennek tűnik, ez a felszólítás, vagy inkább az a tartalom, ami mögötte húzódik, igen fontos tényező lehet. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a NATO-tagságunk körüli vitáról olvastam. Időnként persze felre­pülnek ilyen és olyan hírek. De azért az mégiscsak elgondolkodta­tó, hogy miért mindig rólunk. Mondjuk miért nem a csehekről, vagy a lengyelekről? Több bennfentes állítja, hogy bizony a mo­solyhiányban is keresendő egyes meghatározó nyugati diploma­ták, vagy még magasabb fok irányunkban kissé lekezelő, mondjuk inkább úgy: lezser magatartása. Érdekes módon nem titkolódz­­nak, nem célozgatnak Václav Klaus cseh miniszterelnök, vagy Kwasniewski lengyel államfő előtt. Ők azok az emberek, akiket „nyugatinak” tartanak... Klaus valóban fenomén. Folyékonyan beszél négy(!) nyelven. Remek társasági figura, csak úgy dől be­lőle a vicc. Igen jó udvarló, és mindig divatosan öltözködik. Ma­gánemberként át-átruccan Londonba, Párizsba, egy kicsit lobbyzni. És állandóan mosolyog. No ez az, mosolyog. Azt mond­ja neki a Kohl, hogy no, Váci, hogy ityeg a fityeg? Mert tőlünk egy fityinget sem kapsz. Mire Klaus igen széles mosollyal: no, Káli, nem is kell, hiszen jobban állunk, mint ti. Ez utóbbi persze nem igaz, de a magabiztosság lenyűgöző. Hát persze, hogy azt mondo­gatják egymásnak a hatok-tizek-tizenkettők annál a nagy európai asztalnál: jó gyerek ez, átengedve. És jövünk mi. Vállunkon a világ összes gondjával (plusz vissza nem kapott etióp kölcsönök). Jövünk, és tragikus képet vágunk. Arcunkra kiül a mohácsi vész, tükröződik rajta Török Bálint kese­rűsége, megtudván, hogy minimum 300 millió ezüst pengőjével leléptek. Képünk akár a polaroid, rá van írva negyvennyolc, ti­zenkilenc és ötvenhat. Megyünk tehát ahhoz az asztalhoz, nyelvet persze nem tudunk, a tolmácsunk meg elveszítette szótárát (min­dig közbejön valami). Ráadásul kávét sem hoznak. Képünk olyan, mint azé az egykori vidéki párttitkáré, aki gátszakadás után fél perccel beszédet tartott a védekezés szükségességéről... Nem mo­solygunk, de kérünk. Hivatkozunk. Esetenként önérzetesen tarhá­lunk. Majd kifizettetjük a szálloda-ebéd-utazási számlát. És haza­megyünk. Sértődötten, a körülményeket okolva (plusz turáni átok), és ismét csak magunkra véve a világ minden baját. Mit mond erre Klaus? És nagy barátunk, Kohl? Talán azt, hogy mi mindig csak sírunk. Pedig csak a szokásos rosszkedvünket, meg­­bántottságunkat exportáljuk (plusz házi marakodás). És Stevie Wonderrel szeretnénk farkasszemezni. ..Nézem az új magyar filmet. Szinte beleborzongok a gyönyö­rűségbe. Hatszáz ember teljes szívből nevet! Mit nevet, röhög, gurgulázik, kacag, fetreng, vonyít, költözik, s minimum mosolyog. Felemelő pillanatok. Nevetünk, kinevetünk. Az utóbbi sokszor erősebb és fájóbb kritika, mint a szembefordulás, a düh, a dac. A kinevetés védekezés és önfelszabadítás. Esély arra, hogy nyű­geinktől szabaduljunk. Hogy kicsit fanyarkás mosollyal lépjünk át a Rubiconon: íme, itt vár ránk a vidám, jókedvű asztaltársaság. Tehát: azért is Keep smiling! Jókedvű népet szeret a jókedvű Eu­rópa (plusz kergemarhakór). Jómagam már farigcsálom is a táb­lát. Lelki szemeim előtt megjelennek a kacagó kocogók és a haho­­tázó polgárok, midőn az urnák elé járulnak, hogy új elitet (vagy régit) válasszanak. S mivel úgyis mindenki mosolyog, már az sem fontos, hogy megtudjuk, ki nevet a végén. Pax. Csak egy a bökkenő: a legtöbb magyarnak rossz, hiányos a fo­gazata, így aztán könnyen megeshet, hogy európai nívójú moso­lyunk torz vigyorrá válik. Mi is valójában? (Lakatos Ferenc karikatúrája)

Next