Vas Népe, 2000. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-15 / 89. szám
2000. április 15. SZOMBAT HÉTVÉGE - KULTÚRA VAS NÉPE . Hallgatás után, az újrafelfedezés mámorában Poszler György akadémikus Szombathelyen, Márai Sándorról, kultúráról, tradícióról, Európáról Poszler György akadémikus a Berzsenyi Dániel Főiskolán megrendezett Márai-konferencián az író „Kassakomplexusáról” tartott előadást. Szombathelyi vendégeskedése idején kértünk tőle interjút. Derűje, nyugalma, kérdező bölcsessége biztonságot áraszt. Professzor úr, hadd olvassak fel egy részletet Találkozások című, esélyeket latolgató, ezredvégi veszélyeket felmérő könyvéből. „K. G. kisegített. '28-asok vagyunk? Egyénileg, életrajzban nem. Közösen, történelemben igen. Télszavakból értjük egymást." Mondja: Princip merénylőtársa Szarajevóban. Mondom: bombás Cabrinovic. Mondom: Karácsony Benő. Mondja: Napos oldal. (...) Mondom: A kassai polgárok. Mondja: János mester, Somlay játszta valaha. És így - hoszszasan - tovább.” Ezek szerint az ön „latin Európában gondolkodó” nemzedéke számára Márai az alapélmények közé tartozott. Hogyan találkozott vele? - A Márai-olvasást pesti gimnazista koromban kezdtem - '45 és '49 között ésa kuriózum kedvéért mondom) kezdetben nem voltam olyan lelkes Márai-olvasó. Akkoriban furcsa dolog, azóta ezt többé-kevésbé kinőttem a népies olvasmányok közelebb álltak hozzám. Máraival pechem is volt, nem a legjobb könyvei - A gyertyák csonkig égnek, Az igazi, a Vendégjáték Bolzanóban - kerültek először a kezembe. Ez utóbbi regényről itt, Szombathelyen is szó esett - én nem tartom annyira jónak, mint ahogy az a konferencián elhangzott előadásban tükröződött. Visszatérve a személyes élményekhez: időközben Márai emigrált, teljes hallgatás vette őt körül. Nem tudom, a maga nemzedékének mit mond az a megnevezés, hogy „Spenót”. — Mi is így ismertük meg a nagy magyar irodalomtörténetet. Abban van egy rettenetesen rossz Márai-portré, amelyet egy kitűnő filmkritikus írt, aki irodalmárnak talán nem volt olyan jó. Ettől a Márai-portrétól - vulgárisan szólva - minden szál hajam égnek állt. Ennél nekem Márai-ügyben azért jobb emlékeim voltak. Akkor, a hatvanas években - harmincegynéhány évesen - kezdtem újra Márait olvasni. Ebben a korszakban értek a meghatározó Márai-élményeim. A zendülők - amelyet korábban is olvastam, de kamaszként nem értettem igazán az Egy polgár vallomásai, az Idegen emberek, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében, meg a Napló. Rájöttem, hogy nemcsak az a portré nagyon nem jó, ami a Spenótban olvasható, hanem az én Márai-emlékeim se pontosak. És akkor nagyon sokat, nagyon nagy átéléssel olvastam Márait. A '80-as években aztán megismerkedtem A kassai polgárokkal, és a Kassai őrjárattal, írtam is A kassai polgárokról egy elemzést nagyon megfogott annak a darabnak az értékteremtő-értékőrző patrícius polgárságot bemutató atmoszférája. Ezt a légkört ugyanis én valamelyest ismertem szülővárosomból, Kolozsvárról. Ma már nem gondolom annyira jónak ezt a drámát, mint a '90-es évek elején, de a jó emlékeim megmaradtak - ezért is vállalkoztam szívesen arra, hogy Márai „Kassa-komplexusáról” beszélek a szombathelyi konferencián. Márai mitizálta Kassát, állandó forrásként, kiindulópontként létezett számára, ezzel együtt állandóan lázadt is ellene. Egyébként én nem vagyok Márai-kutató. Úgy aposztrofálnám inkább magamat, ahogyan valaki itt a konferencián már megtette: Márai-olvasónak. - A század első felében elterjedt válságfilozófiákról hadd kérdezzem: Spengler, Ortega y Gasset erősen kapcsolódik Máraihoz is. Ön a már említett könyvében a civilizáció végét megjósoló „ válságfilozófusok" nyomán latolgatta lehetőségeinket néhány évvel ezelőtt. Most elértük a misztikus 2000. évet. Hogyan látja: a katarzishoz vagy a katasztrófához értünk közelebb? - A két világháború közötti értelmiségi nemzedék Magyarországon rajtuk - Ortegán, Spengleren, Kayserlingen, Huizingon— nőtt fel, többségük magyarul is hozzáférhető volt. Egyébként az a legfurcsább ebben a dologban, hogyha szigorúan filozófiai szakmai oldalról nézem, akkor az úgynevezett válságfilozófiák dilettáns filozófiák, művelői pedig - ahogy ezt nálam sokkal szigorúbb elmék szokták mondani -, nem filozófusok, hanem „filozófiai írók”. Persze én is tudom, hogy mondjuk Spengler miben jelenti a nagy német filozófiának egyenesen a karikatúráját - de dilettantizmus ide vagy oda: a jóslataiból - például ami a civilizáció végét illeti - sok minden megvalósulni látszik. Előbb említette, hogy a latin Európát képviselő nemzedékhez tartozom. Én ezt Máraira és Cs. Szabó Lászlóra hivatkozva írtam, és nekem ez azt jelenti, hogy latin és germán Európa. Én még abban a légkörben nőttem fel, hogy vagyunk mi itt Közép-Európában, és nálunk egy eleven antik latin hagyomány, amelynek olyan nagy elágazásai vannak, mint a francia kultúra, és amelyhez felnőtt a német kultúra. Rendkívüli nyugtalansággal és elégedetlenséggel tölt el, hogy ma úgy tűnik, mintha csakis és kizárólag angolszász kultúra létezne a világon. Mintha az integrált Európa sem jelentene mást, mint - durván fogalmazok — Amerika szellemi gyarmatát. Optimistább pillanataimban azt szoktam mondani, hogy a humán kultúra több lépcsőben vereséget szenvedett ugyan, és olyan pozíciója sose lesz, amilyen valaha volt - és amilyenről valaha álmodoztunk, hogy megint lehet, de egy szűkebb helyen meg fog alaposan szilárdulni. Egyetlen dologban reménykedhetünk: hogy az integrált Európa megtartja a régiók szellemi arculatát, és akkor Közép-Európa, a világnak ez a nem nagyon szerencsés, de egyik legokosabb tájegysége talán meg tud őrizni valamit a tradícióiból. Más, kevésbé optimista pillanataimban pedig úgy gondolom, megvan a lehetősége egy olyan világnak, amely azt a humánus tradíciót kiiktatja, amelyre elődeink törekedtek - és amelybe Márai is beletartozott. — A több évtizedes hallgatás után most odafigyelünk Móraira: mozgásban van, sokan, sokat idézik - igaz, jól is idézhető -, talán most „kanonizálódik” az életmű. A nagy elhallgatásnak szinte természetes reakciója az, hogy „betört” ez az életmű az irodalmi köztudatba. Az az érzésem, hogy az újrafelfedezés mámorában mintha túl is futott volna az értékelés a realitáson. De hangsúlyozom: természetesnek tartom ezt az állapotot. Úgy gondolom, Márai egyenetlen életművet hagyott hátra, remekművekkel. Én annak tartom A zendülőket, a Krúdy-parafrázist, kitűnőnek A Csutorát - és még néhány művet sorolhatnék. De az az epikus véna, amely egyfelől egy Krúdy-, másfelől egy Móricz-életművet jellemez, Márainak nem erőssége. Azt mondta, hogy Márai könnyen idézhető. Ez egyfelől annak, aki Márairól ír, megkönnyíti a dolgát - bár, amikor a szombathelyi előadásra készültem, hosszan gondolkoztam azon, melyiket válasszam az adódó tíz pompás mottólehetőség közül, másfelől viszont „gyanús” egy picit. Fölébreszti az emberben a kételyt, hogy talán túl frappáns, látványos, de nem elég mély. Bennem ez a gyanakvás egyébként olyan művekkel kapcsolatban is felmerül, mint Az ember tragédiája, vagy akár a Faust. - Végül egy obligát kérdés: min dolgozik mostanában? - Néhány dolgot még be akarok fejezni. Az egyik tudománytörténeti téma: arról, hogy az úgynevezett szellemtörténeti mozgalom mit jelentett a magyar kultúrában. Ez egy kicsit önéletrajz is nekem, mert ezen nőttem fel Szerb Antal és az ő német eszményei. És, ha még megadatik nekem, írok egy Madách-monográfiát. Nem mintha nem volna néhány, és ezek között egy-két jó is, de az a nemes rögeszmém, hogy a Tragédia kapcsán észrevettem egy-két olyan dolgot, amit eddig talán még nem írtak meg. • Ölbei Lívia Szabadulás az idő fogságából Celldömölkön április végéig látható Szilágyi Mária keramikusművész emlékkiállítása „Még a borsón is szépet álmodott Szilágyi Mária abban a tíz esztendőben, amelyet - művészpályája két izgalmas és ihletett szakasza között - egy szövetkezetben, giccstehenek ragasztgatásával, szokványpásztorlánykák egybeillesztésével kénysze rült tölteni. S amikor onnan kike rült és másodszor is nekivágott annak, aminek hiszen belső törvények szerint másfélezerszer is neki kell vágnunk naponta, a művészpályának akkor a borsón álmodott álmok kiteljesedtek és valósággá rázkódtak, és közölték a művésszel: az az idő sem volt meddő. Ezt közlik velünk is, most, mikor itt vannak, együtt és egymást megvilágítva.” Devecseri Gábor szavai akár most is elhangozhattak volna a celldömölki Kemenesaljai Művelődési Központban Szilágyi Mária keramikusművész emlékkiállításának a megnyitóján, holott azokat az ismert költő, író és műfordító jó három évtizeddel ezelőtt vetette papírra egy régebbi Szilágyi-tárlat bemutatóján. Mintha megállt volna az idő, mintha Szilágyi és Devecseri még mindig köztünk élne, s amit ma ugyanúgy mutat meg az egyik, mint a hatvanas-hetvenes években, arról ugyanazt mondja a másik, mint akkor. Az idő tényleg megállt? Előbb 1978 októberében, aztán 1979 januárjában újra szinte minden akkori újság hírül adta: Szilágyi Mária Celldömölknek ajándékozta életművét. A művésznő a település várossá avatásakor látta elérkezettnek az időt, hogy hozományként mindenét odaadja. De miért éppen Celldömölknek? Szilágyi Mária celldömölkinek vallotta magát, amióta egy nagyméretű fali kompozícióját találta a zsűri a legalkalmasabbnak arra, hogy az akkor épült Kemenesaljai Művelődési Központ egyik belső falát díszítse. Aztán újabb és újabb alkotásait vásárolta meg az akkori nagyközség, s a művésznő hálás volt. Nem azért, mintha egyedül Celldömölkön ismerték volna el a művészetét, hiszen a sok-sok hányattatás és emberi megpróbáltatás után 1962-ben újrakezdett pálya a hetvenes évekre olyan magasra ívelt, hogy kiállítás kiállítást követett. Nem. Szitágyi Mária, a fővárosban élő művész celldömölki akart lenni, és az is akart maradni. Az lett. Amikor az életmű odaajándékozásáról szóló hírek megjelentek, még senki sem tudhatta - vagy talán valami belső sugallat hatására maga a művésznő érezte? -, hogy az addig elkészült alkotások sorát már egyetlen darabbal sem tudja gyarapítani. Néhány hónappal később Szilágyi Mária meghalt, az életmű befejezett lett, hagyatékká nemesült. S mert a választott város nem tudott megfelelni az ajándékozásról szóló hírekben megfogalmazott kívánságnak - életműtárlatát egy külön épületben helyezték el —, sokáig Szilágyi Mária harmadik férje őrizte a hagyatékot. Hosszadalmas jogi procedúra is hátráltatta a kerámiák hazaérkezését Celldömölkre, mivel nem volt írásos végrendelet. Megállt az idő. Tavaly ősszel aztán elrendeződött minden - ebben szerepe volt a művésznő első házasságából született, külföldön élő leányának is -, a hagyaték hazatért. Múlt péntek óta látható az életmű-kiállítás a Kemenesaljai Művelődési Központban. A hónap végén ugyan lebontják az emléktárlatot, de az alkotások egy részét továbbra is bemutatják a KMK egyik helyiségében. A művészettörténet még adós Szilágyi Mária munkásságának értékelésével. Jellemző, hogy a művésznő nem szerepel egyik jelentősebb hazai lexikonban sem. Életútjának egyes állomásait néhány visszaemlékezésből lehet megismerni. A Jászságban született, nagyapja gazdálkodó - innen a népi motívumok iránti ragaszkodás -, apja gyógyszerész volt, a húszas évek közepén költöztek Budapestre. Máriát a gimnázium 5. évfolyamának elvégzése után vették fel az Iparművészeti Főiskola kerámia szakára, a tanulmányait kimagasló tehetségének köszönhetően különböző elismerésekkel végezte el. Egy évet Olaszországban töltött tanulmányúton. Hazatérve az apjától ajándékba kapott műtermében sorra készültek szebbnél szebb alkotásai, ám ezek nem juthattak el kiállításra, mert szinte valamennyit elajándékozta. Két sikertelen házasság, betegségek, háború, nélkülözés, kényszerű munkavállalás a legkülönfélébb, az egyéniségétől távol álló területeken, giccses figurák ragasztgatása egy szövetkezetben az ötvenes években, folytonos újrakezdéshez jutott Szilágyi Máriának. Aztán a hatvanas évek elején újra felcsillant számára a remény, harmadik férje segítségével megint lett saját műterme, a „népköztársaság” önálló művészeként dolgozhatott tovább. Több száz alkotás született ezután, s 1968-tól számos önálló és közös kiállításra, köztük Szombathelyre és Celldömölkre is meghívták. „Szilágyi Mária öntudatosan, emelt fővel műveli a szakmáját, azt is tudhatja már, hogy amit csinál, nem sorolható az időleges teljesítmények közé, az anyag maradandóvá nemesedik formálása, színezése, égetése folyamán. Mint vérbeli keramikusaikat, nemcsak díszít, de meg is szólal a műveiben, vallomást tesz, biztat, elandalít és figyelmeztet. Ősi, csodálatos és ma is érvényes hiedelmeket kelt életre, stilizált figurával igazságokat, vágyakat jelképez” - írta róla Pogány Ö. Gábor 1977-ben. Művészetének egy másik méltatója, Horváth Éva pedig így jellemzi: „Életének utolsó éveiben készültek főművei, a dekoratív hatású, fehérmázas kerámiakompozíciók, melyekben a gyermekkor falusi hangulatai elevenednek meg a népi díszítőművészet elemeiből építkező stílusban. Agyagszalagokat,hurkákat hajlított gyakran mértanias formákká, idomokká, amelyeket aztán apró gyöngyökkel, tükrökkel díszített. Ezeknek az alakzatoknak a díszítési funkción túl tematikai kötődése is van, hol az első emberpár, hol pedig az anyai szeretet megnyilvánulásait hordozzák. Izgalmas, sikerekben, küzdelmekben bővelkedő művészpálya volt az övé." Szilágyi Mária művészete számára 2000 áprilisában választott városában, Celldömölkön talán újra megmozdult az idő kereke. • Burkon László Fotó: Benkő Sándor