Vas Népe, 2004. október (49. évfolyam, 231-254. szám)
2004-10-09 / 237. szám
« Petrarca inkább szeretett volna . ■ A virtuális városok és kisebb «pF., agi Alpaslan Ertüngealp beugróként jó ember lenni, mint bölcs. Róla HE ^ Jc arányban községek több éve is felvezényelte a szombathelyi rendeztek konferenciát SÄTOR nyomulnak a világhálón szimfonikusok jubileumi koncertjét Kiskabos Már majdnem hetven éve annak, hogy először megnevettettél. Az iskola udvarán, a sor végén mókáztál, ha glédába riasztott bennünket a szünet végét jelző csengő. Később a leventében sem vetted túlságosan komolyan az oktatók pattogó vezényszavait, még később pedig a Te humorodat nem respektálták, de „onnan” szerencsésen visszajöttél... Talán tudtodon kívül is, de egész életedben egy nagy szelet Sárvár voltál. Kivitted a világba a mi kissé furcsa, nyakatekert, „vazsi” beszédünket, s ennek segítségével is könnyebben viseltük és szó szerint kiröhöghettük a reánk mért évtizedeket. Most, hogy egy már ismeretlen dimenzióban lépsz a színpadra, most érezzük igazán, hogy milyen fontos voltál nekünk. Áldott legyen, Aki küldött e világra, és Aki egy másikba elszólított. Licy, Debora, Goldi A Zsidóközben születtem, és az első huszonöt évemet is ott éltem meg. Az ablakunk alatt jöttek-mentek, parádéztak hosszú éveken keresztül a szebbnél szebb lányok. Lily haja aranyból volt, Deboráé fekete éjszakából, Goldi feje gyakran be volt kötve finom selyemkendővel. Nagyon korán eljegyezték, és kissé szomorkásan várta leendő férjét, aki nagyon messziről jött. Ott voltam az esküvőjén. A háború vihara szerencsére még időben Amerikába röpítette. A Zsidóköznek csak a neve maradt, sivár, csendes kis utca lett, néma szombatokkal, zsibongás nélküli iskolaudvarral. Három kedves leányarc. Nehéz eldönteni, hogy a bő fél évszázad óta, a tudatom felszíne alatt bizsergő emlékeknek, hangulatoknak mennyi közük volt a szerelemhez. Weiszné Weiszné arról volt híres, hogy egész délelőttöket át tudott beszélgetni egy álló helyben, de tizenegykor mindig elindult, mert a Cukorgyárban délre ebéd kellett. Odahaza sokszor hallottam. Még nincs tizenegy óra, mert Weiszné a postasarkon van. Vagy: Most megy Weiszné haza, nekem is sietnem kell... Szép lánya volt, a barátnője még szebb. Az egész várost fölkavarta a hír, hogy egy nem hitsorsos fiú öngyilkos lett miatta... W. Imre meg egy gól lánynak udvarolt, de a háború közbeszólt. Sógora a húszasharmincas évek helyi futballcsapatának oszlopos tagja, délvidéken „maradt”. Jó szomszédok voltunk Steier Cilka nénivel. Sárgacsillagos kabátját is nekünk mutatta meg először. Máktörő mozsara ideoda járt. Őrzöm. Sárváriak voltak... Voltak... 2004. október 9., szombat Lapok a Fater összesből Budai Rózsa A Fater összest egy asztalfiók tartalmazza Németh Mihály műtermében. Gyerekei nevezik így a cédulahalmazt. Két-három szó egy papíron, gondolattöredék, ötlet, vázlat. Gyűlnek a cetlik évtizedekig, aztán eljön például a 70. születésnap, és akkor könyv születik belőlük. Vagy addig rágják az ember fülét a gyerekei, amíg enged, és megírja élete történetét. Itt tart most Németh Mihály: Sárvártól Sárvárig címmel összeállította, megírta, mit megélt. Kiadásra vár a kötet. Nem terjeszti ezt a szerző, nem kerülgeti a lehetséges szponzorok háza táját. Ha valami megrendelés adódik, ha megtetszene valakinek egy szobor és megvenné, akkor kiadom, mondja bizonytalanul a könyv sorsáról. Mind ez idáig annyit tett, hogy a holokauszt 60. évfordulójának évében egy fejezetet felajánlott közlésre a helyi újságnak, a Sárvári Hírlapnak. Zsidósirató címmel megjelent hat folytatás. Ugyan mit mondhat még, néztem bele elutasítóan és a témával túltelítetten, aztán olvastam, faltam, vártam a folytatást. Eltelt néhány hét, amíg rájöttem, nem a téma, nem a történet, hanem Németh Mihály szemléletmódja ejtett rabul, úgy írt gyermekkori barátairól, ismerőseiről, a sárvári Zsidóköz lakóiról, mint hús-vér emberekről. Élik a maguk életét, és olyanok, mint bárki, jók, rosszak, őszinték, füllentők, szépek, csúnyák, bőkezűek és fukarok, szegények és gazdagok. Németh Mihály rámnéz kérdőn: Miért, hát nem olyanok? Elmentünk a Zsidóközbe. A köznyelv hívta így a Deák Ferenc utcát. Az ortodox templom megvan, és két módosabb polgárház a gimnáziumhoz közelebbi utcavégen. Eltűnt a rabbi háza, kertje, a zsidó elemi iskola és a jeshiva, eltűntek a szegényes családi házak. Helyükön beépítésre váró telkek. Az ortodox zsinagóga dísztelen, jeltelen épülete raktárra hasonlít inkább, mint templomra. Építkezés nyomai jobbra, balra, csinos kis belvárosi utca lesz a közből hamarosan. Németh Mihály meg tudta mutatni szülőházát, az egykori uradalmi szolgálati lakást. És marad egy darab a széles kerítésből, az uradalom határát jelző falból, amelynek tetején a kis Mihály szaladgált magabiztosan és boldogan. Vörösnek nevezték (szeplős gyermekarca miatt) nagyobb testvérei életének abban a tizenöt évében, amelyet az aranykornak mond. Ajándékba kapott akkor mindent, barátságot, bizalmat, szeretetet, élmények tömegét, belőle táplálkozik azóta is, bár ezt csak jóval később fedezte fel. - Hogy került a Németh család a zsidóközbe? - Káldiak a szüleim, apám értett az erdőkhöz, a vadakhoz, mondhatnám rapsicnak is, de nem mondom. Okos embernek tartották, jó katona volt, érmekkel tele szerelt le az első világháborúból. Jutalmul kapta a hercegtől a bizalmi állást, irodai munkát is végzett, de főleg a vadak feldolgozását várták tőle. 1945-ig állt a herceg szolgálatában. A ház, a kert a birtok szélén volt, benyúlt a Zsidóközbe. Ott történt meg velem minden, ami az életemben különleges, szép és jó. - Úgy ír a hatvan-hetven évvel ezelőtti eseményekről, mintha tegnap történtek volna. Irigylésre méltó a memóriája. - Meglepően koraiak az emlékeim, vannak képeim arról, ahogyan járni kezdtem, emlékszem két nagy sárga gombra az alulgombolós gyerekruhámról, és pontosan le tudom írni, milyen volt a bélelt láda, amelyet járókaként használtunk. Én voltam a hatodik gyerek a családban. - Hívő családban nőtt fel? - Hogyne, le is írtam, erős szállal kötődtünk a katolikus egyházhoz, kötődöm ma is. Minisztráltam, harangoztam. De bejáratos voltam a zsidó templomba is. Az esküvőkön fő helyem volt, meg feladatom is, segítettem összeszerelni a hüpét (a baldachint, amely alatt a jegyespár állt. Meggyújtottam a villanyt péntek esténként Steier Cilka néninél. Kaptam is gyakran maceszgombócos húslevest, finom volt, emlékszem az ízére. - Pammer, Steier, Krausz, Libenau, Wassermann, olyan neveket emleget, amelyeket talán már csak az ön emlékezete őriz... - Jó haverok voltak, jó gyerekek. Libenau Laliról több történetem van. Gyönyörűen szavalt a Trianon-évfordulókon, amikor a Szatmár erdőbe vonult emlékezni a város öszszes diákja, tehetséges volt, ő volt a legjobb versmondó. A 30-as évek végén polgáriba jártunk, meg akartam birkózni vele, már nem emlékszem, miért. Csak arra, hogy nem küzdött, hagyta magát két vállra fektetni, aztán felállt, nézett, és szó nélkül elment. Nevét nem találom a holokauszt sárvári áldozati között, de nem jött haza. Csak remélem, hogy valahol talán, mégis, él. Pammerék szegény zsidók voltak, sok gyerekkel, az egész család rajta van az elveszejtettek listáján. Szomszédunk volt Spitz úr, a neológ rabbi, még idejében elment családjával Amerikába. Amikor pakoltak, nekem adott egy vastag kötetet, a Pesti Hírlap 1936-os évkönyvét, hosszú ideig olvastam, kinyitotta előttem a világot. Stein bácsiék öt gyerekükkel, Wassermann tanító úr négy klassz, jókötésű, szőke fiával..., nem sorolom. Néha megkeresnek, akik túlélték, eljönnek szülővárosukba, ha már bírnak az emlékekkel. Kabos Lászlót is múlt időben emlegetjük néhány napja. Szép szavakkal búcsúztatta. Gyerekkori volt az ismeretség? — Hogyne, a polgáriban is, a leventén is sok időt töltöttünk együtt. A sor végén álltunk, Laci nem bírt nyugton maradni, grimaszolt, hülyéskedett, rengeteget röhögtünk. Szerettük a társaságát. És nagyon jó hangja volt. Síp van a torkában, mondta apám. Énekes paródia volt az első, amit tőle hallottam. Sárdi János óriási slágerére csinálta a Kapadalt. Rózsalevél, felkap a szél... így zengette Sárdi, „fel kapa” - parodizálta Kabos Laci. Sajnálom, hogy a sárváriak megbántották őt később. Amikor megkapta élete első filmszerepét A veréb is madár című vígjátékban, elintézte, hogy Sárváron legyen díszbemutató. És amikor bejött a moziba a megyei, minisztériumi fejesek társaságában, a filmszakma kíséretében, akkor valaki hülye beszólt neki, na, Köbé, hazajöttél. - Ez volt a gúnyneve? - Dehogy! Ezzel a zsidókat csúfolták még azelőtt, Jákobé, Köbé, hát így. Rosszabb volt, mintha zsidót mondtak volna. Akkor Laci nagyon megbántódott. Pedig szerették őt a sárváriak, de ő ezt nem felejtette el. „Ezt a gyászleplet hazai fonálból készítettem, és szándékom szerint beleszőttem a köztünk élő zsidó emberek mindennapjaiból valami tisztát és igazat, akiknek ez a szűkebb, kedves környék éppen úgy, mint nekünk, a szülőföldjük volt” - zárul Németh Mihály kézirata. Sárvárról 1944 nyarán 753 zsidó származású lakost hurcoltak el, 611-en kerültek az elveszejtettek listájára. Németh Mihály a Deák Ferenc utca, a Zsidóköz elején, balra szülőháza, és az uradalom határát jelző kerítés darabja Fotó: Benkő S.