Vas Népe, 2008. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
2008-01-12 / 10. szám
Egyszer sem inogtam meg Az 1998-as körmendi gyermekgyilkosság miatt elítélt Tánczos Gábor január huszadikán kiléphet a Kozma utcai börtön kapuján. Anyja - aki a mai napig hisz fia ártatlanságában- makarónival várja haza. 15. oldal Az idei a Biblia esztendeje A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia - a protestáns egyházakkal közösen - a 2008-as esztendőt a Biblia évének hirdette meg. A könyvek könyve lesz az idei ökumenikus imahét egyik fő témája is. 16. oldal Koltay Gábor Adjátok vissza a hegyeimet! című Wass Albert-filmjének szombathelyi díszbemutatóját csütörtökön este tartották meg az Agora-Savaria moziban. (14. oldal) Osztrák borsikerek Az 1985-ös hamisítási botrány után egy évtized kellett az osztrák borágazat talpra állásához, s egy újabb évtized a nemzetközi sikerekhez. 17. oldal Takács Gábor vasnepe@vw.plc.hu Az első breakesek New York legszegényebb negyedében, Dél- Bronxban jelentek meg a hiphop hajnalán, az 1970-es évek elején. Hazánkban csak közel másfél évtizeddel később kezdték megismerni ezt a táncot. A televízióban 1984 márciusában figyeltek fel a fiatalok Fenyő Miklós: Lépjük a lépcsőt videoklipjére, amelyben először volt látható hazánkban a breaktánc. Ezután Budapesten és a vidéki nagyvárosokban is felszökött a breakláz. Ebben nagy szerepe volt akkoriban a médiának is, mivel rengeteget foglalkozott a Magyarországon addig még nem igazán ismert tánccal. Ezekben az években a szombathelyi srácok több videokazettát is beszereztek, tanulgatták a mozdulatokat. Amiket láttak, próbálták elsajátítani otthon vagy éppen a tornaterem szivacsain. Sőt, később már lehetőség szerint hétvégenként a diszkóban is bemutatták képességeiket, ez nem is meglepő, ugyanis breaket játszottak minden akkori neves szórakozóhelyen, így például a Savaria moziban ebben az időben a táncfilmek előtt Ritchie, testvére Mike és Akos^ rendszeresen szerepeltek. Ők hárman már akkor feladatuknak érezték, hogy tovább mentsék e nehéz, de vidám és látványos tánc kultúráját! Ezekről az időkről már mosolyogva beszél Mike. - Bizony nem volt egyszerű az út a Fő téri utcatáncoktól egészen a nyugat-európai nagy színpadokig eljutni - és ezalatt nem csak a karriert értem, hanem azt is, hogy egy lakókocsit végighúztam Európán Angliáig, Svédországig, sőt, nemegyszer a finn Lappföldig szerencsét próbálni. Majd a nagy fellángolás alábbhagyott, 1986-ra kihalóban volt a break Magyarországon, és a média is hirtelen elfordult tőle. (Ekkor már az aerobikkal foglalkozott, majd a 80-as évek végén a rock and roll őrület következett.) 1989-re mindössze tíz-tizenöt ember maradt Magyarországon, akik komolyan vették és hittek e táncban, ebből hárman szombathelyiek voltak, köztük Ritchie. Főleg a 90-es évek elején a külföldi táncversenyeket nézve észrevettük, hogy nyugaton egyáltalán nem halt meg a breaktánc. Kerestük a kapcsolatot más országbeliekkel, így németekkel, svájciakkal, és csakhamar barátságok is kialakultak - avat be a magyarországi breakelés egyik legendája. Immár huszonhárom éve táncol, pályafutása alatt tíz évig vidámparkokban, cirkuszokban és varietékben is fellépett. Az ő példája igazolja, hogy ez a táncstílus nem igazán korhoz kötött! 1993-ban a szombathelyiekből és pécsiekből álló Enemy Squad Ki mit tud győzelme meghozta az áttörést. A sikernek Ritchie, Mike és Ákos is részese lehetett. Ez volt az első jelentős breakcsapat, amely országszerte ismertségre tett szert szerepléseivel. Majd a 90-es évek közepétől ismét megjelent Magyarországon a break, a régi haverok újra összeálltak. Egyre többen kaptak kedvet a tánchoz, látták, hogy van értelme az egésznek. így érkezünk el az ezredfordulóhoz, amikor gyakorlatilag már Magyarország minden kisebb és nagyobb városában megalakultak a breakcsapatok. A szombathelyi táncosok lelkesedése is töretlen, pedig az aktuális körülmények nem éppen nekik kedveznek. Jó időben a Domusnál edzünk immár tizenkét esztendeje. Először nem nézték jó szemmel ezt az itt élők, mivel hangos a zene, de szerencsére már elfogadtak minket, sőt, látványosság lettünk. Októbertől viszont mindig terembe vonulunk, ahol súlyos bérleti díjat fizetünk. Ellenben Nyugat-Európában mindenhol ingyen állnak rendelkezésre a Jugendzentrumok (ifjúsági házak), ahol a srácok Breakel és az életünk, ehhez értünk, ezt szeretjük, így megváltozni sem fogunk kedvükre gyakorolnak - mesélik két fejpörgés után és egy „helikopter” előtt a fiúk. Edzőjük nincsen, magukat képezik, példátlan összefogással segítenek egymásnak a tökéletes technika elsajátításában. Videóra vesszük a mozdulatokat, hogyan áll a láb, a kéz. Figyelünk az ütemre és magára a zenére is. Szerintünk a balett a táncok királynője, míg a break a táncok királya. Itt a legnehezebb akrobatikus mozdulatok váltják egymást, sok időbe telik megtanulni, olykor még húsz év sem elegendő rá. Fontos a zene és a tánc szeretete, a jó fizikai erőnlét és a hatalmas adag akaraterő. Addig gyakoroljuk a trükköket, amíg tökéletes nem lesz - állítják egybehangzóan. A szombathelyi csapat körülbelül tizennyolc főből áll, új emberek toborzása nehéz, sokan pedig lemorzsolódnak. Ugyanis a többség azt gondolja, lehetetlen megtanulni a breaket, és annak sem örülnek, hogy sokáig csak a „nagyok” árnyékában toporognak. Való igaz, a legalapvetőbb mozdulatok elsajátítása is minimum két év. Ezenkívül csak áldozatok vállalásával lehet érvényesülni. Feladtunk otthon mindent, és többen Szegedről jöttünk három éve Szombathelybe. Bécs közelsége miatt, ahol a szezonban heti négyszer-ötször járunk ki utcatáncolni a Stefani Platzra. Az osztrák főváros képéhez már hozzátartozunk, visszatérő családok jönnek nap mint nap megnézni minket. Vannak olyanok is, akik ameddig bevásárolnak, ránk bízzák a gyerekeiket - meséli Ice, aki tizenhét éve breakel. - Mi általában az utcán műveljük a táncot. Itt van helyünk, ami számunkra mindig is biztos terep volt - teszi hozzá. Rolit a break másik oldala, a párbajversenyek érdeklik. - Az egy-egy, kettőkettő elleni „csatában” van lehetőség az egyéni képességek bizonyítására. Lényeges taktika, ha a verseny elejétől kezdve terrorban tudod tartani az ellenfeledet, akkor nyerhetsz - meséli. Az edzéseken is mindent beleadnak, mert számukra a break egy önkifejezési forma. - Ha jobbat csinálsz a másiknál, akkor nyerő vagy! A kreativitásnak is fontos szerepe van, és az sem utolsó szempont, hogy a tánc szabadságot ad - meséli Köcs, aki 1989 óta hódol a szenvedélyének. A srácok állítják, hogy itthon nagyon nehéz boldogulniuk támogatás és szponzor hiányában. Pedig a szombathelyiekből is álló csapat, a Suicidal Lifestyle*Elementary Force megnyerte a világbajnokságot 1999-ben Németországban. Mégis, miután hazajöttünk, semmilyen lehetőség sem fogadott minket. Európában pedig már húsz éve kultúra a break, Magyarországon mégsem fogadják el. Nekünk ez az életünk, ehhez értünk, és ezt szeretjük, megváltozni már nem fogunk, akármennyire is rosszak a kilátások - mondják. Hazánkon kívül számos országban komoly megbecsülésben van részük, így gyakran gáláznak Franciaországban. Az Elementary Force 2003-ban Monte-Carlóban, a cirkuszfesztiválon a legrangosabb különdíjat kapta. (Emlékezhetünk, hogy az egyik kereskedelmi csatorna Csillag Születik tehetségkutató műsorában a továbbjutás helyett inkább a külföldi lehetőséget választotta ez a csapat.) Hiába a mostoha körülmények, mégis úgy edzenek és készülnek, mintha olimpiai sportágat űznének. A befektetett munka is rengeteg: a hátváll pörgés vagy az olló tökéletes elsajátítása nem mindennapi feladat. A mostani generációnak pedig azért sincsen könnyű dolga, mert az idősebbek, az „oldschool breakesek” magasra tették a mércét. A sérülések mindennaposak, a kar-, váll- és csuklóhúzódások, -törések, de nem ritka az izomszakadás sem. Ezzel ők nem törődnek, amíg bírják erővel és megvan a lelkesedésük, csinálják a breaket, hiszen ez az életük .n A srácok sokat edzenek azért, hogy a rendkívül bonyolult mozdulatokat minél tökéletesebben tudják bemutatni Fotó: Kiss Teodóra Takács Gábor vasnepe@vw.plc.hu Életérzés és szenvedély Elkötelezett lokálpatriótaként állíthatom: Szombathely a magyarországi break fellegvára. Bevallom, hónapokkal ezelőtt még nem láttam élesben a „helikopterezést", na meg a többi akrobatikus táncelemet. Nyáron figyeltem fel a szombathelyi gumiemberekre a Domus egyik lépcsőjén, ahol esténként verődnek össze a srácok egy magnóval. Hamar kiderült számomra, hogy nem is olyan egyszerű, könnyű az ő sportjuk: komoly edzéseken képezik magukat már több mint tizenkét éve az üzletközpontnál, így legalább a magas teremköltségeket megspórolják. A hazai versenyeken kívül ugyanis hiába értek el számos sikert jelentős külföldi megmérettetéseken, sőt még világbajnoki címmel is büszkélkedhetnek, a közönséget leszámítva nem támogatják őket. Róluk a közvélemény nagyon keveset tud. Többet érdemelnének, hiszen nem utcagyerekek, hanem profi táncosok! Ám hajlamosak vagyunk azonosítani őket a kulcsos gyerekekkel és a suhancokkal is. Pedig amit csinálnak, az is művészet, mint azoké, akik csarnokok parkettáin teszik ugyanezt. Nincsenek extra vágyaik, csak nagyobb megbecsülést szeretnének. Elmesélik, hogy irigykednek Ausztriában élő társaikra, ahol a breakre mint kultúrára tekintenek, ott a termeket ingyen használhatják. Sőt, Svájcban négyemeletes hip-hop Jugendhausokban kedvükre edzhetnek. A helybeliek gyakorlóterepe általában az utca kemény talaja. Szinte megtanulhatatlan táncukat elismerik a világon bárhol, Magyarországon nem. Mégsem ez a legfontosabb számukra, ugyanis a break nem csak egy tánc, több annál, életérzés, szenvedély...