Vas Népe, 2009. január (54. évfolyam, 1-26. szám)

2009-01-02 / 1. szám

---------------------------------------------------------------------------------- HÁTTÉR ------------------------------------------------------------------------------______________________________________­__________________________________________________________________________________________________________________________________ 2009. JANUÁR 2., PÉNTEK Ritkuló nagymacskák KIHALNAK? Dallos Zsuzsa dallos.zsuzsa@plt.hu A csíkos bundájú tigris a Föld legnagyobb termetű macskaféléje. Hatalmas méretének és ragadozó természetének köszön­hetően rettegett állatfaj­nak számított. Ma már nem az, mivel számuk annyira megfogyatkozott, hogy szinte lehetetlen ve­lük összefutni. Viszonylag nagyobb számban, né­hány ezer példányban csak Indokínában és In­diában találjuk meg őket. A macskafélék népes csa­ládjába több mint harminc faj tartozik, az 1,5 kilogrammos ázsiai rozsdavörös macskától a 350 kilogrammos tigrisig. A tigris a Föld legnagyobb ter­metű macskaféléje. Csíkos bundájának és hatalmas ter­metének köszönhetően a leg­ismertebb a fajtájából. Az emberevő hírében álló nagy­vadat rettegés vette körül hosszú éveken keresztül, emiatt irtották is őket szép számmal. Az emberevés kér­déséhez hozzátartozik, hogy van valóságalapja, de koránt­sem oly mértékű, mint azt so­kan gondolnák. A nagymacskák három ok­ból fanyalodhatnak az em­beri húsra. Az egyik, ha túl öregek a fürge állatok vadászatához, akkor a lassú ember csábítóbb célpont. A másik ok az éle­lemforrás megcsappanása le­het, amit az ember terjeszke­dése vált ki elsősorban. A har­madik, ha az anyjuktól tanul­ják el a ragadozók ezt a viselkedésformát. De egy biz­tos, az ember soha nem tarto­zott a tigrisek természetes zsákmányállatai közé. A kínaiak úgy tartják, hogy a tigrisek csontjai és egyéb szervei növelik a potenciát A tigris is inkább Ázsia va­donjaiban találta meg élelmét. Egykor egészen elterjedt ál­latfaj volt Ázsiában. Mára a tigris báli, jávai és kaszpi alfaja kipusz­tult. A szibériai alfaj­ból körülbelül négy­száz példány maradt napjainkra, a kínai változatból ötven tig­ris sem él már, Szu­­mátrán is nyolcszáz alatt van a számuk. Viszony­lag nagy számban csak Indo­kínában fordul elő, ahol kb. kétezer egyed él, Indiában pe­dig három-négyezer példány. Az 1940-es években még több mint harmincezer tigris élt In­diában, ez a szám 1970-re két­ezer alá csökkent. Ennek oka a kíméletlen vadászat volt. A tigriseket bundájuk mi­att, félelemből és egy furcsa ázsiai hiedelem miatt vadász­ták. A kínaiak ugyanis úgy tartják, hogy a tigrisek csont­jai és egyéb szervei nagyon jó férfierőt növelő szerek. Ez a babona még ma is jól tartja magát Ázsiában. A folyama­tos vadászat mellett az élőhe­lyeik rohamos fogyat­kozása is hozzájárult a tigrisek számának vé­szes csökkenéséhez. Ezek a nagymacskák az összefüggő erdősé­geket és a mocsaras, bambucczal benőtt dzsungeleket kedve­lik, ahol rőt alapon fekete csí­kos bundájuk remek álcázást biztosít számukra. Az ilyen tigrisparadicsomok területe azonban töredékére zsugoro­dott az emberi terjeszkedés következtében. Indiában Indi­ra Gandhi 1969-ben betiltotta a tigrisek vadászatát, és a ha­tóságok számos védett terüle­tet hoztak létre megmentésük érdekében. Számuk kezdeti növekedé­se azonban megállt és lassan azóta is csökken. Ez többek közt a potenciazavarokkal küszködő kínaiaknak „kö­­szönhető”. Az indiai és indo­kínai tigrisek szigorú intézke­désekkel és azok betartatásá­val talán még megmenthető­­ek. Félő azonban, hogy a kínai, a szibériai és a szumát­­rai társaik sorsa végleg meg­pecsételődött. Bolhákat és szöcskéket megszégyenítő a telje­sítménye a rovarvilág új ugróbajnokának, a tajté­kos kabócának. A kis állat alig tíz milligrammos testsúlyának négyszáz­szorosát is képes ugró­erőként kifejteni. A tengerparti nyaralások esti zenéjét a kabócák szolgál­tatják, de amióta melegszik az idő, megjelentek a Balaton partján is. A zoológus társada­lom lebecsülte eddig a tajté­kos kabóca elismerésre méltó ugróképességeit. A kis kabó­ca a magasugrás új csúcstartó­ja a rovarvilágban, könnye­dén túlszárnyalja a másik ver­senyző, a bolha rekordját. Potenciális rugókként funk­cionáló lábaival és hat milli­méteres termetével hatvan centiméter magasra is képes felugrani. A tajtékos kabóca nem­csak magasságban szár­nyalja túl a bolhát, annak el­lenére, hogy súlya nagyobb a versenytársénál, gyorsulás­ban is felülmúlja azt. A kis állat ugrásnál kifejtett ereje 12,3 milligrammos test­súlyának 414-szerese. Össze­hasonlításképp: a bolha 2-3 milliméterével súlyának 135- szörösét képes ugróerőként kifejteni, és így 20-30 centi­métert ugrik. Az ember 180 centis átlagmagasságával, testsúlya két-háromszorosá­­nak megfelelő erővel több mint 240 centiméterre ugrik. A felfedezés azért meglepő, mert a tajtékos kabóca mind Észak-Amerikában, mind Eu­rópában gyakori, azaz ott élt a tudósok orra előtt, mégsem fi­gyeltek fel rá korábban. Első­sorban erdőkben található, nősténye főleg fűzfagallyakra helyezi petéit. Nevét onnan kapta, hogy lárvája váladéká­ból tajtéknak nevezett habot ver, és ebben a viasztartalmú habburokban fejlődik. Ez idő alatt a habfészket tartó gallya­kat szívogatja táplálék gya­nánt. A tajtékos kabóca színe rozsdabarna, barna, de lehet szürke is. Kedveli a lucernát, gabonát, epret. Nem él sokáig, legfeljebb 40-52 napig. A tigrisek nélkül jóval szegényebb lenne az állatvilág A kabóca rekordja Új ugróbajnoka van a rovarvilágnak A folyamatos vadászat mellett az élőhelyeik rohamos fogyatkozása is nagyban hozzájárult a tigrisek számának vészes csökkenéséhez A tajtékos kabóca színe rozsdabarna, barna, de lehet szürke is Fészekrakásban is jeleskedik A nádi rigó nagyobb a verébnél és alakja sze­rint rigóra emlékeztet. Hátán rozsdásan futta­tott barna, szeménél világosodó csík, füle tája is világosodó. Alsó fele fehéres, az olda­lakban leheletnyi agyagsárgával. Csőre rigószerű, elég erős és kicsit íves, különben hegyes. Farka ék alak­ra metszett. Lábai erő­sek, fogódzásra na­gyon alkalmatosak. A nádi rigó kizárólag a nádasokat lakja, amelyek aztán fiasítás idején ugyan­csak hangosak dalától, ami azonban lármának is beil­lik. Nem lévén ritka, szép számmal lakja egyazon nádast, s ekkor ahány van, annyi versenyez torkasza­­kadtából egymással, hogy csak úgy zeng tőle a táj, még jobban, mint a kecske­béka brekegésétől. Hogy azután mit is énekel? így: csak-csak-csak, csik-csík­­csik - és így tovább, kora pitymallattól alkonyatig. Ahol a nád legsűrűbb, úgy surran, mint a takács vetélő­­je a fonalközben. Ami pe­dig még mesteribb, az a me­reven álló nádszálakon való kúszása. Ujjaival, karmai­val átmarkolja a nádszálat, s ízibe a nádbojton terem, ép­pen oly gyorsan le is szalad vagy csusszan, hogy csak úgy elnyeli a nád sűrűsége. És mi a haszna? Megteszi a magáét olyan helyen, ahol csak ő férhet élelemhez, mert olyan az alkotása. Sze­di a jóság számtalan bogár­­ságát, a szúnyogot, álcáját. A madárművészet egyik csodája viszont a fészke! A nádi rigó alkotmánya azért remek, mert célszerűségé­ben oly számításra vall, amelytől elámul az ember­fia. Tudja mindenki, hogy a lágy szellő már meglibegte­­ti a nád levélzetét, meg­­inogtatja a nádszálat és ma­gát a nádrengeteget, mely oly könnyen enged a szél nyomásának, akárcsak ma­ga a víz. A természet fensé­­ges, alkotó hatalma pedig ide rendelte, ehhez képest alkotta a nád rigómadarát és megalkotta úgy, hogy más­hol meg nem élhetne, így ide kell építenie a fészkét is, mégpedig teljes biztosság­gal, hogy letojhassa fészek­alját, kikölthesse tojásait és felnevelhesse, felápolhassa fiait, az eredetileg tehetet­len vaksikat, egész addig, amíg anyányiak lesznek. Nagy dolog olyan fészket építeni az ingó nádak közé, amely csöndes időben, vi­harban biztos! Ha erősen odaköti a nádszálak közé, jön a szél, megingatja a ná­dat, s a fészek kötése szaka­­doz - vége mindennek! A nádi madár kiválaszt három vagy négy nádszálat, mely kellő távolságban áll egy­mástól és a gyökér felé kis­sé szorul, e közé szövi és köti a nádi rigó fészkét, amely olyan, mint a meg­fordított magyar kucsma, de oda is kötözi, mégpedig szíjas fűszálakkal a nádhoz, úgy azonban, hogy szélfú­­váskor a nád csúszhat is, te­hát nem ronthat a fészken! A fészek csészéje mély, szádja kicsit szűkül, hogy ingáskor semmi sem hull­hat ki, legfőképp nem az öt­hat halovány zöldes, söté­tebben szeplőzött tojás, amely a tizennegyedik na­pon kikél. A nádi rigó a nádasok lakója VAS NÉPE • 13 Ma már az óceánt uralják Évmilliókkal ezelőtt a bálnák gyorsan megtanultak úszni A legkorábbi bálnák far­kas méretű szárazföldi emlősök voltak. A hatal­mas kék bálna egy külö­nös anatómiai fordulat­nak köszönheti úszóké­pességét: a kövületek azt mutatják, hogy a korai bálna az evolúció folya­mata során egyetlen szempillantás alatt vált ügyes úszóvá - több tíz­millió évvel ezelőtt. A tudósok úgy vélik, hogy a bálnák ősei szárazföldi álla­tok voltak, akik a ragadozók elől vagy az élelemkeresés ér­dekében másztak be a tenger­be. Az emlősök fokozatosan vesztették el végtagjaikat és váltak teljesen alkalmassá az óceáni élethez. Egy új bizo­nyíték szerint a tengeri közeg­hez való alkalmazkodás egyik titka a kisméretű belsőfül volt. Ez a félkör alakú csatorna­rendszer adja az egyensúlyér­zetet a szárazföldi emlősök­nek, beleértve az embert is. A modern bálnák, delfinek és cetek belsőfüle hasonló a szárazföldi emlősökéhez. Az övék méretükhöz viszonyítva kisebb, mint szárazföldi tár­saiké. A mi belsőfülünk pél­dául nagyobb, mint a kék bál­náé. Mindazonáltal egy mére­tes elefánttal szemben a bálna képes akrobatikus ugrások és fordulatok végrehajtására anélkül, hogy beleszédülne. Ez azért van, mert a kisebb belsőfül egyben érzéketle­nebb is. A kövületek arra utal­nak, hogy a korai bálnák bel­sőfüle nagyon gyorsan fejlő­dött a tengerbe lépés után, ami 50 millió évvel ezelőtt lehe­tett. A primitív bálna 5-10 millió év alatt vált teljesen ví­zi emlőssé. Elsőre meglehető­sen hosszú időnek hangzik, ám evolúciós mértékkel néz­ve rendkívül gyors volt az al­kalmazkodása. A félkör alakú csatornák korai evolúciós fejlődése a cetfélék esetében egy teljesen új teret nyitott az emlősök szá­mára a lakóhely szempontjá­ból, és hozzájárult a tengeri életmód sokszínűségéhez. Az olyan specializált szervek és képességek evolúciós meg­szerzése, mint az ember eseté­ben az agy és az egyenes járás, biztosították azokat a mecha­nizmusokat, amelyek segítsé­gével meghatározott környe­zetekben dominánsak lehet­tek. Ez magyarázza meg, mi­ként uralhatja a bálna az óceánokat. A bálna képes akrobatikus ugrások és fordulatok végrehajtására is anélkül, hogy beleszédülne

Next