Vas Népe, 2009. április (54. évfolyam, 77-101. szám)

2009-04-18 / 91. szám

12*VAS NÉPE inni jólesik Ölbei Lívia olbei.livia@vasnepe.hu Közvélemény-kutatási adatok nem állnak rendelkezésünkre, mégis fogadásokat lehetne kötni arra, hogy ő a szombathelyi Weöres Sándor Színház legismertebb tagja. Trokán Péterrel a színház kicsi udvarán, napernyő alatt beszélgetünk, de mellette hamar az az érzése támad az embernek, hogy Krúdy-hangulatú kerthelyiségben üldögél, amelyhez a Balaton-felvidék festői lankái adják a hátteret. 9700 előadásban mindig Vas Népével a kezében érkezik a színpadra: ő Csepreghy-Nagy Vilmos, a Honismereti Bizottság elnöke, ráadásul a Szombathelyi Polgárok Körének képviseletében a Szombathelyért Szeretnék Tenni Valamit Városvédő Bizottság (SZOSZETEVA) oszlopos tagja. A Szerelmes Balázsban minden hájjal megkent biztosítási ügynökként tűnik fel, a vacsoraszínházban békebeli kávéházi hangulatban színészt játszik vagy éppen énekel. Első föllépése a Weöres Sándor Színházban különös módon mégis a Heves megyei Egerszóláthoz kötődik, ahova Jordán Tamás „vitte el” a társulatot még évadkezdés előtt, mondjuk így: ismerkedő kirándulásra. Trokán Pétert az egerszóláti borfesztiválon borlovaggá ütötték - nem véletlenül. - Veszprémben szinte minden kollégának volt telkecskéje a Balaton-felvidéken, gyakran megfordultam náluk, és nem volt nehéz beleszeretni abba a gyönyörű környezetbe. Úgyhogy amikor sikerült öszszekaparni annyi pénzt, amennyivel már elindulhattam házat venni, megkértem szegény jó Kránitz Lajos barátomat, hogy föltétlenül szóljon, ha tud valamit. Így jutottam hozzá egy négyszázvalahány négyszögöles telekhez, rajta egy kicsi, régi, lerobbant házhoz és kétszáz négyszögöl szőlőhöz. Szépen rendbe hoztam a házat - gyakorlatilag alkalmatlan volt már arra, hogy lakjanak benne -, elkezdtem a szőlővel bíbelődni. Apám kocsmáros volt, és mindig nagyon szeretett volna saját szőlőt , de a vágya sosem vált valóra. Egy kicsit olyan most nekem ez a szőlő, mintha apám küldte volna. - A kedvtelés a fontos - vagy ad a bor minőségére is? - Amennyire lehet, igyekszem megtanulni és betartani a szabályokat. A véletlen úgy hozta, hogy a szomszédos Csopakra települt Magyarország egyik legjobb borásza, Jásdy István. Csak néhány éve kezdett bele, de mániákusan csinálja, úgyhogy ma már az élvonalban tartják számon. Jó barátságba kerültünk, járunk át egymáshoz. Sokat tanulok tőle. Most például vennem kell új hordót, mert az öreg hordó Trokán Péter színművész: „Most nyitottnak és szabadnak érzem magam" csak szép hordó - abban már jó bort csinálni nem lehet. Kránitz Lalitól örököltem egyet, az utolsó évben ajándékozta nekem azzal, hogy nála fölösleges - aztán szegény hamarosan el is ment. Attól a hordótól azért nem válok meg, mert fontos emlék. Három évvel ezelőtt, a hatvanadik születésnapomra pedig a kollégáimtól és barátaimtól - Kaszás Attilától, Rátóti Zolitól, Stohl Andristól - kaptam egy hordót, az meg a kedvencem. De hároméves, sajnos lassan ideje lecserélni... Ha azt akarom, hogy jó borom legyen, a szabályokat be kell tartanom. Tanulom, tanulom, tíz éve tanulom. - Ön mondta ki, hogy hány éves, úgyhogy akkor most hüledezhetek hangosan is, letagadhatna sok évet. - Ilyen az alkatom - családi örökség. 87 éves édesanyám hála istennek velünk van, apámat makacs gyerekkori vesebetegség vitte el 71 éves korában, de ő is ilyen alkat volt, sose hízott el, nagyon sokat dolgozott, és mozgékony volt egész életében. Én is az vagyok, nem tudok sokat ülni a fenekemen. De azért vannak ilyen-olyan nyavalyáim, amelyeket kezelni kell, például fáj a derekam - úgyhogy minden reggel az uszodában kezdek, Kiss Marival szoktuk róni a hosszokat. Nagyon jó itt az uszoda, örömmel járok oda. - Biztos az alkata is hozzájárul, mindenesetre mintha a - mostanában már inkább csak filmekben látható - jóvágású színészsztárok „aurája", levegője venné körül. - Most, hogy egyik napról a másikra fölöslegessé vált a télikabát, mi mást vehettem volna föl, mint inget, zakót. Számomra ez természetes. Aztán kérdezték is többen a színházban, hogy „mi történt, fellépésre mész?”. Agárdy Gabi jutott eszembe, akivel tíz évig együtt voltam a Nemzeti Színházban - ő mindig elegáns volt. Mintha skatulyából húzták volna ki. Neki az állt jól. Nem akart ezzel demonstrálni semmit, úgy érezte jól magát. Én is így érzem jól magam. Valósággal félek a jó időtől, amikor a városban, a kávézókban, a köztereken is előkerülnek a bermudanadrágok, a strandpapucsok, amikor mindenki levetkőzik. A Balatonon én is szakadt trikót meg rövidnadrágot hordok, de itt a városban tiszteljük meg egymást azzal, hogy felöltözünk a Fő téri kávézáshoz. - Akkor fogjuk föl mégis úgy, hogy ön - mint közismert színész - példát mutat, mintát ad. - Nagyon-nagyon figyelik a színházat, és ezt én is érzem a mindennapjaimon. Az újdonság erejével hatunk. Sokat jajgatunk, hogy a színészeket már nem becsülik meg úgy, mint régen. Nagyon szeretném minden magyar színésznek elmondani, hogy kérem szépen, mi itt Szombathelyen fontosak vagyunk. Ezt alig-alig tudják az országban. Hozzáteszem, vidéken mindig erősebben lehet érezni a színház szükségszerűségét, mint a fővárosban. Itt a színház ügyét mindenki a sajátjának tekinti. ,,Ez a mi színházunk.” Budapesten ez az érzés ismeretlen. Tapasztalatból tudom: a pályám felét vidéken töltöttem. -Az őszi bérletkampányban a játékmester szerepében lépett föl, együtt a társulattal - és valahogy mégis külön. Érdekes volt figyelni az ismerkedést, a csiszolódást, az oldódást. - Kívülállónak látszottam? Furcsa helyzet volt, az biztos. Az volt nekem a legnagyobb újdonság, hogy én vagyok a legidősebb'a' 181811131133117 Ez még soha nem fordult elő velem. Még most is csak nevetek rajta. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a gyerekek eleinte valahogy tapintatosan, óvatosan közeledtek hozzám. Kerülgettük egymást. Magam is kerestem ebben a szerepkörben a helyemet, figyelgettem, milyen „tekintélyes, öreg színésznek” lenni. Furcsa volt - szokatlan. Szorongtam is kicsit miatta, de hát egyébként is öszszejött sok szoronganivaló. Senki nem tudhatta, mi történik, hogyan fogad bennünket a közönség. A bérletkampány is olyan nagyon „jordános” volt: a lendülete, a lelkesedése. Mindenütt nagy-nagy szeretettel üdvözölték a társulatot, úgyhogy a szorongás hamar feloldódott. Viszont növekedett a felelősségérzet: ahol ekkora a várakozás és a szeretet, ott nem lehet csalódást okozni. - Azért elég nagy váltás volt eljönni szombathelyi színésznek. - Több szempontból érdekes korszak ez az életemben: a lányaim felnőttek, most végeznek a színművészeti egyetemen, elindulnak a maguk útján. Hál' istennek mindkettőjüket szerződtették. Anna a Budapesti Kamaraszínházban kezd, Nóri pedig ott, ahol annak idején én, Kecskeméten. Már nem igénylik azt a mindennapi figyelmet, ami az elmúlt húszegynéhány évben meghatározta a mindennapjainkat. Szoros és harmonikus a kapcsolatunk: tőlük kaptam a legtöbb szeretetet. Most az elszakadás időszakát éljük, és ez így van rendjén. Hirtelen nagyon független lettem megint. Fölszabadultak a pólusaim, hogy Ruszt Józsefet idézzem. Ő mondta mindig, hogy „legyenek szabad pólusaid a világra”. Egy színésznek figyelnie kell arra, hogy mi történik körülötte. Most nyitottnak és furcsa módon szabadnak érzem magam. Megpróbálom úgy leélni a hátralévő éveimet, hogy azt csináljam, ami jólesik. - És szombathelyi színésznek lenni jólesik? - Nagyon. Kicsit félek is, nehogy túlságosan megszeressem Szombathelyt. Úgy éltem mindig, hogy jöttem-mentem. Előfordult, hogy két színházban játszottam egyszerre, Veszprémben meg Sopronban. Hol erre mentem, hol arra, a gyerekek meg otthon voltak tizenévesen. Ma se tudom, hogyan csináltam, de mindenre jutott idő. Most viszont sokkal több időm van magamra, jut időm eldönteni, észrevenni, hogy mi jó nekem és mi nem jó. Tudok szelektálni, és meg is engedhetem magamnak, hogy válogassak. Jól akarom érezni magam a világban. Annyira, hogy most már nem nézek tévét. Mert az nekem rossz: idegesít az a felelőtlenség, amit a politikusok művelnek az országgal. Ebben én már nem akarok részt venni. Pedig bele-beletekintettem a politikába, közszereplőként - hiszen a színész mi más, ha nem közszereplő - különböző fórumokon elmondtam a véleményemet. - Véleménye nyilván most is van - azon túl is, hogy nem kapcsolja be a televíziót. Rá kellene jönni végre, hogy a polgári társadalomban a polgár a legfontosabb, és nem a „király”. A politikának, a politikusnak pedig az a feladata, hogy megteremtse a lehetőséget a polgárainak az értelmes élethez. Újpesten születtem - akkor még önálló város volt, csak 1949-ben csatolták Budapesthez -, van emlékem arról, mit jelent dolgos, tisztességes polgárnak lenni. Az első és máig meghatározó történelmi élményem 1956. Tízéves voltam akkor. Úgy nőttem föl, hogy a mi családunkban soha el nem hangzott az a szó, hogy ellenforradalom. Tudtuk, hogy forradalom volt. Ez nem érdem -ez tény. Tehát azt is tudtam, hogy hazugságban él az ország, olyan hazugságban, amelyről azt hittem, hogy végigkíséri az életemet. Hál' istennek nem így történt. Éppen ezért fontos, hogy élünk-e azzal a történelmi eséllyel, amely megadatott. Nem akarok politikust játszani, de az ország jövője szempontjából létkérdés, hogy a polgárai fontosnak érzik-e magukat. - A nyitóelőadásban tulajdonképpen politikust játszik. Nem mindennapi módon készült a 9700, a szöveg párhuzamosan az előadással. - Ha újdonság volt a bérletkampány, még több meglepetést hozott a 9700, ilyesmiben még soha nem vettem részt. Maga Döme - Dömötör Tamás is újdonság volt, amikor találkoztunk a Merlin Színházban, ahol Jordán Tamás először összehívta a társulatot. Néztem azt a tarajos fiút - hogy majd ő lesz a színház főrendezője... Aztán hamar kiderült, hogy tehetséges, hihetetlenül jó agyú, fantasztikus munkabírású fiatalember. Amikor a 9700 készült, napi nyolc-tíz órában agyaltunk, beszélgettünk, Döme végig ott kattogott, és estére se fáradt el, csak ontotta az ötleteket. Lebilincselő volt. Azt éreztük, hogy igen, így kell dolgozni. Ráadásul még soha nem énekeltem operettet, még ilyen rövidke részletet sem, majdnem bele is döglöttem. Még a főpróbahéten is arra kértem Dömét, hogy hagyjuk ki azt az operettbetétet a fináléból. De Kiss Mari győzködött, hogy menni fog, és hát Falusi Anikó, az énektanárunk is remek szakember, úgyhogy egyszer csak átbillentettek ezen a tilitolin. Eleinte izgultam, hogy úristen, mi lesz - aztán elkezdtem szeretni. Olyannyira, hogy amikor Tamás előállt a vacsoraszínházzal, amelyben természetesen énekelni is kell, szó nélkül elvállaltam. Fél éve még visszaadtam volna, énekeljen az, aki tud. Most meg elhatároztam: ha máris két, úgymond zenés darabban játszom, akkor eljárok Falusi Anikóhoz éneket tanulni. Jobb későn, mint soha. Gábor Miklós - akit barátomnak mondhatok nagy örömmel, kapcsolatunk még a kecskeméti években kezdődött- mesélte annak idején, hogy negyvenvalahány évesen ment el Fischer tanár úrhoz beszédtechnika-órákat venni, mert érezte, hogy nincs pozícióban a hangja, modoros magyarul. Pedig Gábor Miklós az egyik legszebben beszélő magyar színész volt. Tehát ha az a kérdés, hogy miért jó Szombathelyen színésznek lenni, azt mondom, például azért, mert magamból is tanulok. Felmérhetem, hogy mi az, amit tudok és mit érdemes még megtanulnom. Hajlandó vagyok dolgozni. És ha örömömet lelem a munkában, ha a színpadon megmutathatom, hogy mindent megtettem, ez lett belőle, akkor azt a jókedvet, felszabadultságot a közönség is megérzi. „Kicsit félek is, nehogy túlságosan megszeressem Szombathelyt." Trokán Péter azt mondja, szülőhelyének - az akkor még önálló polgárvárosként létező Új etnek a hangulata érződjeitt ' Fettben kő Sándor ihrrki HétVége 2009. 04.18. | SZOMBAT A szelíd sorozat Ki ne drukkolt volna akkoriban Jánosnak és Almának - Trokán Péternek és Fehér Annának? A Magyar Televízió pont ezen a héten kezdte meg a - ma már nyugodt szívvel legendásnak mondható - teleregény, a Szomszédok ismétlését. Trokán Péter élete fontos (szakmai) találkozásai közé sorolja, hogy megismerte a sorozat rendezőjét, Horváth Ádámot. „Sokszor volt szerencsém az életben. A Nemzeti Színház stúdiójában az egyik legnagyobb magyar színészpedagógus, Bodnár Sándor keze alatt dolgozhattam, aztán 'látatlanban' elszerződtem Kecskemétre. Nagy szerencse, hogy ott Ruszt Józseffel hozott össze a sors. Horváth Ádám pedig - Vittray Tamással együtt - maga volt a televízió. Nagyon klassz, jó ízlésű ember. Emlékszik, milyen időközönként jelentkezett a sorozat? Kéthetente félóra ennyi volt, és így vezette a nézettségi listát hét-nyolc évig. Persze akkor még nem voltak a konkurensek. Azt pedig igazi mélységében csak mostanában fogom föl, milyen nagy ajándék, hogy együtt dolgozhattam Komlós Jucival, Zenthe Ferenccel, Raksányi Kutyával. Tényleg olyan volt a Szomszédok, mint egy igazi jó szomszéd, aki kéthetente bekopog, kellemesen elbeszélgetünk egy kicsit - aztán elmegy. Emberi volt, szelíd és tisztességes. Az sem utolsó szempont, hogy megmutatta: a lakótelepeken is lehet valódi kapcsolatokat ápolni. Nagyon szép emlék: tizenhárom év az életemből. És még valami, amit nem kell elhallgatni: anyagi biztonságot jelentett - akkor sikerült megvennem például a balatoni házat. De ami egy színésznek ennél is sokkal fontosabb: a népszerűséget adta nekem a Szomszédok. A jó népszerűséget. Ha egy színészt úgy emlegetnek, hogy a Kulka', vagy a Trokán' - akkor biztos lehet benne, hogy ez a legtöbb, amit elérhet. Ezt én a Szomszédoktól kaptam, és úgy érzem, tudtam élni vele. Sokszor megkérdezik tőlem, hogy örülnék-e, ha folytatódna a sorozat. Nem. Úgy volt jó, ahogy volt, nem kell folytatni. Viszont azóta is találkozunk - sajnos, egyre kevesebben - évente egyszer, karácsony előtt. Elmegyünk a kollégákkal vacsorázni, jót beszélgetünk - olyan, mint egy osztálytalálkozó."