Vas Népe, 2016. július (61. évfolyam, 153-178. szám)

2016-07-16 / 166. szám

SZOMBAT­I 2016. 07. 16. VAS NÉPE • 11 Hazalátogatott a tanító úr Itt, Szőcén kezdődött több mint félszáz éve a tanító munkája,az alkotás, meg persze a méhészkedés Bakos Ágnes bakos.agnes@vasnepe.hu „Hazahívták" Sadics Laci bácsit. Szőcén rendeztek kétnapos kiál­lítást a tanító úr festményeiből. A tárlatnyitóra összegyűlt a falu apraja és nagyja. Aztán mi is el­mentünk Laci bácsival Szőcére, hogy ne maradjon ki az iskola sem a visszatekintésből... - Itt a kezem nyoma! - mu­tatta a madárszőlő sok évtize­des tőkéjét a tanítólakás udva­rán Ladics Laci bácsi. - Azóta nem voltam itt - mondta az egykori szőcei is­kola kapujában. Laci bácsi 1963-ban érkezett Szőcére, egyébként is vasi, cuki. Akkor, ’63-ban épült az is­kola és a tanítólakás. 1974-ig maradt, akkor került Kör­mendre és tanított ott a nyug­díjig. Szóval Szőcén kezdő­dött minden... A hatalmas tan­terem, benne cserépkályha és egy „klasszikus” televízióké­szülék - az 1963-as darab! Óvatos ajtónyitások, pillan­tások az iskola helyiségeibe és az egykori tanítólakásba - egyszerű mozdulatok, de évti­zedes emlékeket idéznek. Laci bácsira­­most­ i­s­ nagyon szíve­sen gondolnak, ezért is hívták kiállítani a festőművészt. Merthogy időközben rajztanár is lett a tanítóból. - De ne úgy írja le, hogy csak rólam szóljon! Hanem úgy, hogy nagyon sok jó em­bert ismertem, azok nélkül nem lett volna semmi - mond­ta Laci bácsi. Említette Szendi Ferencet, akivel együtt tanul­tak és elválaszthatatlan barát­ként élték meg a „vidéki taní­tói” éveket és az alkotótáboro­kat (is). Említette még az öreglegényt, aki Szőcén az er­dő szélén lakott. Rengeteg könyve volt, meg csirkéje a szobában és méhei. - Azt kér­dezte, nem kéne magának mé­­hészkedni? Hát kellett - idézte fel Laci bácsi. És ennek már 52 éve. Azóta is vannak mé­hei, most éppen Kőszegen, ahol néhány éve él és alkot. Végigsétál az egykori taní­tólakáson, mosolygós nosztal­giát sugároz Laci bácsi. Nincs keserűség, csak a rengeteg jó emlék­­­élmény végignézni, ahogy bejárja az egykori ott­honát a tanító úr. Látszik most is: szeretet vette körbe, és tisz­telik a szőceiek. Várják vissza látogatóba, ezt többször is el­mondta­­Met­terhályné Kósik Kati, egykori tanítvány, aki most itt lakik a régi iskolaépü­let mellett, és szívesen szegő­dött kísérőnek, idézett fel is­kolai emlékeket és csínyeket. Vissza- és előrenézve, a sző­cei iskolai látogatás után a 77 éves Laci bácsi, az egykori ta­nító úr azt mondta: „Nem kell annyi tudomány, az emberi kapcsolatok sokkal fontosab­bak”. Hí , f­it! '! f.Ml­­­i\ Á Laci bácsi bejárta az egykori szőcei osztálytermet, ahová rengeteg szép emlék köti őt és a feleségét isFotók: Szendi Péter Sadics László évtizedek óta nem járt az egykori szőcei iskola épüle­tében, a tanítólakásban sem, most visszajött velünk látogatóba A szőcei tanító első saját osztálya az akkor épült iskola lépcsőjén A nap, amikor valami lehetetlenné vált Esterházy Péter halálára­­ A pontosságról akkor is, ha jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom Ölbei Lívia olbei.lívia@vasnepe.hu Hát most tényleg meghalt a szer­ző, és ezzel a bizonyossággal va­lami lehetetlenné vált. Ebben a pillanatban nem tudni, hogy válik­­e másvalami lehetségessé. A le­hetetlen korszakába léptünk. Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve. Mi­lyen könnyű, és milyen nehéz idézni őt. Ezek az irodalmi korszakváltó Termelési-re­gény nyitómondatai: „Nem találunk szavakat. Meg va­gyunk kövülve.” És tényleg: ennél pontosabban nem lehet „kifejezni”, hogy most mi van. Legföljebb a szégyen­kezve fölismert, vajon honnan jövő fájdalom, hogy úgy si­ratjuk őt, mint naponta látott ismerőst, tanárt, apát, család­tagot. De nyilván nem pontos ez sem. „Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom”, mondja az Iskola a határon (egyik) elbeszélője, és ezen a ponton tényleg Ottlik Gézá­hoz fordulhatunk, akit szintén tőle, Esterházy Pétertől kap­tunk ajándékba, amikor heroi­kus és szerzetesmódra sze­rény gesztussal egyetlen rajz­lapra másolta le a (kőszegi) Iskola...-t, így téve képpé, ol­vashatatlanná és olvashatóvá. A néhány éve egy darabig Kőszegen is elidőzött Ottlik­­zakót pedig az erkölcsi tartás vállalt mértékegységévé. A Valencia-rejtély című Ottlik­­kisregényben Annáról hang­zik el: fontos, hogy legyen, létezzen a világban. Ester­házy Péter nincs. „Most el­mentünk vele”, Lengyel László szerint. Talán ezért, hogy annyira, szinte váratla­nul mélyről jön - válaszként a veszteség hírére - a fájdalom, ezért van, hogy a veszteség személyesként átélt veszte­ség. Lényének eleganciája, az a szemérmes, csillogó irónia, amely minden egyes (pontos, pontos, pontos) megszólalását kísérte. A méltóság, amellyel betegségét viselte, és az egye­dül lehetséges módon, a nyelv erejével dacolt vele. (Ez a legnagyobb tapasztalat, hogy egyszer csak elfogy a szó, át­veszi az uralmat a test.) És ha egyrészt minden értelemben lezárult, másrészt most föl­nyíló szépirodalmi életműve a nyelv diadalát hirdeti (és a nyelv sosem játék, akkor sem, ha az), akkor - mondjuk így - publicisztikája is így műkö­dik. Mert illik a világra min­den szava. Esterházy Péter úgy vált (a magyar irodalmi hagyományok szerint) „iro­dalmi pápává”, hogy egy percre se hagyta, hogy szobor és orákulum legyen. (Most már szobra is lehet. Nem lesz. Ne legyen.) Néhány hete még ő nyitotta meg az Ünnepi Könyvhetet (olvasni, életre­­halálra, ez a legnagyobb em­beri ajándék). Ő búcsúzott Kertész Imrétől, a sírnál (hoz­zánk beszélt, szelíden és na­gyon keményen), és az Élet és Irodalom hasábjain: „El­múlt húsvét, este lett. Hirtelen sírva fakadtam. Ezt ki kéne húzni, de nem húzom. Nehéz volna megmondanom, hogy mért a fakadás. Mert most nem a kétségbeesés vagy a fájdalom vagy a félelem. Ta­lán az erőtlenség? Hogy nem vagyok ura a helyzetnek?” Esterházy Péter meghalt. Valami lehetetlenné vált, és nem tudni, válik-e másvalami lehetségessé. Esterházy Péter (1950. április 14-e-2016. július 14-e) Fotó: Stekovics Gáspár

Next