Vas Népe, 2016. július (61. évfolyam, 153-178. szám)
2016-07-16 / 166. szám
SZOMBATI 2016. 07. 16. VAS NÉPE • 11 Hazalátogatott a tanító úr Itt, Szőcén kezdődött több mint félszáz éve a tanító munkája,az alkotás, meg persze a méhészkedés Bakos Ágnes bakos.agnes@vasnepe.hu „Hazahívták" Sadics Laci bácsit. Szőcén rendeztek kétnapos kiállítást a tanító úr festményeiből. A tárlatnyitóra összegyűlt a falu apraja és nagyja. Aztán mi is elmentünk Laci bácsival Szőcére, hogy ne maradjon ki az iskola sem a visszatekintésből... - Itt a kezem nyoma! - mutatta a madárszőlő sok évtizedes tőkéjét a tanítólakás udvarán Ladics Laci bácsi. - Azóta nem voltam itt - mondta az egykori szőcei iskola kapujában. Laci bácsi 1963-ban érkezett Szőcére, egyébként is vasi, cuki. Akkor, ’63-ban épült az iskola és a tanítólakás. 1974-ig maradt, akkor került Körmendre és tanított ott a nyugdíjig. Szóval Szőcén kezdődött minden... A hatalmas tanterem, benne cserépkályha és egy „klasszikus” televíziókészülék - az 1963-as darab! Óvatos ajtónyitások, pillantások az iskola helyiségeibe és az egykori tanítólakásba - egyszerű mozdulatok, de évtizedes emlékeket idéznek. Laci bácsiramost is nagyon szívesen gondolnak, ezért is hívták kiállítani a festőművészt. Merthogy időközben rajztanár is lett a tanítóból. - De ne úgy írja le, hogy csak rólam szóljon! Hanem úgy, hogy nagyon sok jó embert ismertem, azok nélkül nem lett volna semmi - mondta Laci bácsi. Említette Szendi Ferencet, akivel együtt tanultak és elválaszthatatlan barátként élték meg a „vidéki tanítói” éveket és az alkotótáborokat (is). Említette még az öreglegényt, aki Szőcén az erdő szélén lakott. Rengeteg könyve volt, meg csirkéje a szobában és méhei. - Azt kérdezte, nem kéne magának méhészkedni? Hát kellett - idézte fel Laci bácsi. És ennek már 52 éve. Azóta is vannak méhei, most éppen Kőszegen, ahol néhány éve él és alkot. Végigsétál az egykori tanítólakáson, mosolygós nosztalgiát sugároz Laci bácsi. Nincs keserűség, csak a rengeteg jó emlékélmény végignézni, ahogy bejárja az egykori otthonát a tanító úr. Látszik most is: szeretet vette körbe, és tisztelik a szőceiek. Várják vissza látogatóba, ezt többször is elmondtaMetterhályné Kósik Kati, egykori tanítvány, aki most itt lakik a régi iskolaépület mellett, és szívesen szegődött kísérőnek, idézett fel iskolai emlékeket és csínyeket. Vissza- és előrenézve, a szőcei iskolai látogatás után a 77 éves Laci bácsi, az egykori tanító úr azt mondta: „Nem kell annyi tudomány, az emberi kapcsolatok sokkal fontosabbak”. Hí , fit! '! f.Mli\ Á Laci bácsi bejárta az egykori szőcei osztálytermet, ahová rengeteg szép emlék köti őt és a feleségét isFotók: Szendi Péter Sadics László évtizedek óta nem járt az egykori szőcei iskola épületében, a tanítólakásban sem, most visszajött velünk látogatóba A szőcei tanító első saját osztálya az akkor épült iskola lépcsőjén A nap, amikor valami lehetetlenné vált Esterházy Péter halálára A pontosságról akkor is, ha jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom Ölbei Lívia olbei.lívia@vasnepe.hu Hát most tényleg meghalt a szerző, és ezzel a bizonyossággal valami lehetetlenné vált. Ebben a pillanatban nem tudni, hogy válike másvalami lehetségessé. A lehetetlen korszakába léptünk. Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve. Milyen könnyű, és milyen nehéz idézni őt. Ezek az irodalmi korszakváltó Termelési-regény nyitómondatai: „Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve.” És tényleg: ennél pontosabban nem lehet „kifejezni”, hogy most mi van. Legföljebb a szégyenkezve fölismert, vajon honnan jövő fájdalom, hogy úgy siratjuk őt, mint naponta látott ismerőst, tanárt, apát, családtagot. De nyilván nem pontos ez sem. „Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom”, mondja az Iskola a határon (egyik) elbeszélője, és ezen a ponton tényleg Ottlik Gézához fordulhatunk, akit szintén tőle, Esterházy Pétertől kaptunk ajándékba, amikor heroikus és szerzetesmódra szerény gesztussal egyetlen rajzlapra másolta le a (kőszegi) Iskola...-t, így téve képpé, olvashatatlanná és olvashatóvá. A néhány éve egy darabig Kőszegen is elidőzött Ottlikzakót pedig az erkölcsi tartás vállalt mértékegységévé. A Valencia-rejtély című Ottlikkisregényben Annáról hangzik el: fontos, hogy legyen, létezzen a világban. Esterházy Péter nincs. „Most elmentünk vele”, Lengyel László szerint. Talán ezért, hogy annyira, szinte váratlanul mélyről jön - válaszként a veszteség hírére - a fájdalom, ezért van, hogy a veszteség személyesként átélt veszteség. Lényének eleganciája, az a szemérmes, csillogó irónia, amely minden egyes (pontos, pontos, pontos) megszólalását kísérte. A méltóság, amellyel betegségét viselte, és az egyedül lehetséges módon, a nyelv erejével dacolt vele. (Ez a legnagyobb tapasztalat, hogy egyszer csak elfogy a szó, átveszi az uralmat a test.) És ha egyrészt minden értelemben lezárult, másrészt most fölnyíló szépirodalmi életműve a nyelv diadalát hirdeti (és a nyelv sosem játék, akkor sem, ha az), akkor - mondjuk így - publicisztikája is így működik. Mert illik a világra minden szava. Esterházy Péter úgy vált (a magyar irodalmi hagyományok szerint) „irodalmi pápává”, hogy egy percre se hagyta, hogy szobor és orákulum legyen. (Most már szobra is lehet. Nem lesz. Ne legyen.) Néhány hete még ő nyitotta meg az Ünnepi Könyvhetet (olvasni, életrehalálra, ez a legnagyobb emberi ajándék). Ő búcsúzott Kertész Imrétől, a sírnál (hozzánk beszélt, szelíden és nagyon keményen), és az Élet és Irodalom hasábjain: „Elmúlt húsvét, este lett. Hirtelen sírva fakadtam. Ezt ki kéne húzni, de nem húzom. Nehéz volna megmondanom, hogy mért a fakadás. Mert most nem a kétségbeesés vagy a fájdalom vagy a félelem. Talán az erőtlenség? Hogy nem vagyok ura a helyzetnek?” Esterházy Péter meghalt. Valami lehetetlenné vált, és nem tudni, válik-e másvalami lehetségessé. Esterházy Péter (1950. április 14-e-2016. július 14-e) Fotó: Stekovics Gáspár