Vas Népe, 2018. április (63. évfolyam, 76-99. szám)

2018-04-07 / 80. szám

helyőrség 2018. április 3 képzelt riport A teremtés rendjéhez igazodni kell, eddig ez így rendben is van. Ám ettől otthon vagyunk a világ­ban? Ha most vigyázó szemünket Párizsra vetjük, akkor miért fog el az a kényelmetlen érzés, hogy las­san meg kell verekednünk Rilkéért is? Miért érzem úgy, hogy ránk is veszélyes, ami nyugaton történik? Hogy rám is tartozik. És miért ér­zem azt, hogy itt, a Kárpát-meden­cében még otthon vagyunk? A magyar költészet napja előtt adja magát a válasz: a magyar verstől. Tény, hogy a magyar köl­tészettől nem idegen a váteszsze­­rep, lánglelkű poéták világosnak, mutatják, hogy merre van az előre. Dolguk ez? Ez a dolguk? Van egy­általán dolga, feladata az iroda­lomnak? Legyen-e a költő az, mi népe? Létezik olyan, hogy iroda­lom, vagy irodalmak vannak? Nem állítom, hogy a fenti kérdé­sekre tudom a választ. Viszont mi­vel évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy lehetőleg soha többé nem írok filozófiai tanulmányt, esszét, ezért egy kalandra hívom a kedves olva­sót. Képzeljük el, milyen lehet Jó­zsef Attila születésnapja a túlvilági kocsmában. Szabadítsunk be oda egy filozófust és költőt, akinek a filozófiája elrontott költészet, köl­tészete elrontott filozófia, legyen idegesítő fazon, hátha kiprovokál néhány választ. Hősünket nevez­zük Hájdegger Jánosnak. Adjunk melléje egy daimónt, aki vezeti, ne szerencsétlenkedjen abban a fény­világban, álljon a túlvilág csupa fényből, a fényvilág egyik fényhá­zának fényfalán lángoljon fénybe­tűkkel, hogy Három Holló, ide nyi­tunk be Ady után. A fényterem közepén áll egy nagy torta, gyertyarengeteggel a tetején, Hájdegger János csodál­kozva látja, hogy véletlenszerű­en kialszanak, meggyulladnak. Ahányszor meggyűl egy gyertya, magyar költő születik, magyarázza a daimón, ahány kialszik, annyian teszik le a lantot, nyugodjék. A Há­rom Holló falain nagy fáklyák vi­lágítanak, ez nem mindig van így, kacsint a daimón, a fáklyák attól kapják az erejüket, ha verset olvas­nak lent az árnyékvilágban, és hát az év nagyobbik részében bizony csak pislákolnak. De van egy nap, amikor ez a kocsma úgy fénylik, hogy még a Jóisten is ide-idenéz nagy csodálatában. Hájdegger János csak legyint, mit tudnak ezek a magyarok, hor­kan fel, az ógörögön kívül csak a német nyelv alkalmas az el­ nem­­rejtett feltárására. A teremben szó bennszakadt, hang fennakadt. Mindenki Hájdeg­ger Jánosra meredt. Na, idefigyelj, kisbarátom, emel­kedett fel egy fényfotelből G. B. Shaw, aki minden magyar buliba bekéredzkedett, most épp Asi­­movval és Einsteinnel ücsörgött egy asztal körül. Bátran kijelent­hetem, hogy miután évekig ta­nulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a ma­gyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pon­tosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. Babits erre emelte a poharát: valamely irodalom éppen annál inkább lehet világirodalmi érték, mennél nemzetibb, mennél több új színt, új hangot visz bele a világirodalomba, mondta. Majd hozzátette: nagy koncerthez egy új hangot adni, egy új színt a vi­lágirodalom nagy tarkaságához, a legnagyobb szolgálatok egyike, melyeket egy kis irodalom a vilá­girodalomban tehet, s része a kis nemzetek azon nagy feladatának, mely nálunk Széchenyiben vált leginkább tudatossá, aki így fejez­te ki: „egy nemzettel ajándékozni meg az emberiséget”. Az élet min­dig keresi a különségeket és tarka­ságokat, és milyen szegény lenne az egyszínű emberiség! Bizony, in­tett a pult mellől Kosztolányi is, az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondol­kozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogha­tó. Krúdy felnézett a tányérjából: éneklő pogány asszonyok dalolá­sából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyó­kat, hogy szép magyar szavak le­gyenek belőlük, mondta. Nyelvében él a nemzet, szólt hozzá a csapos is, mire mindenki összevont szemöldökkel nézett rá. Hájdegger János viszont beleka­paszkodott a csapos hozzászólásá­ba, igen, korcsmáros, valami ha­sonlót akartam mondani: a nyelv a lét háza, melyben költőien lakozik az ember. Hogy mi van?, kérdezett vissza a csapos. Hájdegger most már nyeregben érezte magát, szin­te szavalta: a gondolkodás építi a lét házát, mely a lét illesztőkeként mindenkor sorsszerűen a lét igaz­ságában való lakozásba illeszti az ember lényegét. Ez a lakozás a „vi­­lágban-benne-lét” lényege - ma­gyarázta. Ezt nem értem, rázta a fejét a csapos. Kosztolányi hátra­fordult, a csapos elé tette az üres poharát, csak anyanyelvemen le­hetek igazán én, mondta. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy be­szélek, írok. Anyanyelvem mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rej­télyként. Nem rejtély az, vágott közbe Hájdegger János. Vagyis az, de nem metafizikai. A lét mint sors, amely igazságot küld, rejtve ma­rad. De a világ sorsa jelentkezik a költészetben, anélkül, hogy már mint léttörténet nyilvánvalóvá lenne. Szóval csak azt akarom mondani, tette hozzá sietve, hogy a filozófia gondolkodása a költé­szettel egyrendbeli. Hahh, szólalt meg a sarokból Ottlik is, matema­tika nélkül ma már nincs filozófia, filozófia nélkül nincs költészet, irodalom - jelentette ki tanáro­­san. Én nem ezt mondtam, tiltako­zott Hájdegger János. Még szeren­cse, dörrent fel Ignotus, még hogy matematika meg filozófia, hahh. Az író nem lehet állatkerti orosz­lán, ki a Városligetben ásít a korlát mögött, s este hat órakor hozzák neki a lóhúst. Nem hozzák, ha meg akar élni, élnie kell a körmével s a fogával. Na igen, szúrt oda Ka­rinthy Frigyes, a költő keressen Lapszámunk képanyagát GAÁL TI­BOR (T-boy) portrékarikaturista, grafikus, illusztrátor munkáiból vá­logattuk. A Magyar Arany Érdemkereszt­tel kitüntetett művész kérésünkre maga foglalta össze pályáját és ars poeticáját. „Egészen kis koromban megszü­lettem, Budapesten. Tanulmányai­mat már az óvodában kezdtem - na­gyon tetszettek a színes ceruzák, mert összevissza lehetett különbö­ző vonalakat húzogatni a fehér pa­píron. Ezt addig fejlesztettem, míg­nem az iskolában rajzversenyeken is indultam. Többször is előfordult, hogy nyertem vagy díjaztak. Ezen annyira felbátorodtam, hogy a por­celánfestést is kitanultam. Szere­tem a szép, kifinomult minőségű raj­zokat, grafikákat, festményeket. A realisztikus, szinte már a hiperrea­­lisztikus művek fognak meg igazán. A tudástól borulok le a mesterek előtt. Ha festészet, akkor Benczúr Gyula, ha grafika, akkor Zichy ki­őrült pénzeket a nyomoráról írt verseivel. Ignotus szeme megvil­lant, nem szerette a léha beszédet, de folytatta: népének pedig - kis népnél - mindenese az író, ki nem válogathat, mint a Trézsi a rézic­cébe, hogy melyik illik a kezébe. Erre már Móricz is pödört egyet a bajszán: a költők iránt, úgy lát­szik, akkor érdeklődik a világ, mi­kor azok ébresztőt fújnak, de ha felébredtünk, akkor már a napi dolgok izgatnak. Mert olyanok is, villantotta meg a szemét Márai, az „írás” nagyon ritkán más, mint hiú önmutogatás, kínálkozó magakel­­letés. Néha több és más, de ez na­gyon ritkán esik meg. Az irodalom feneketlen fölfor­dulás, a szívre mért kiheverhetet­­len csapás, valami elementáris bá­torság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség, szólt hozzá halk szóval Kertész Imre, okos fejével biccen­tett, majd hozzátette: mindig meg akartam halni, s mindig írtam ko­dály, hogy csak párat említsek. A külföldiek közül sok kedvencem van, például Dali vagy Klimt, vagy a ma élők közül Sebastian Krüger. Rajzzal, grafikával és festészettel a nyolcvanas évek óta foglalkozom. Tanáraim Korga György és Orvos András voltak, és anno még sokan mások is terelgettek. A karikatúrá­val, a humorral mindig is foglalkoz­tam, de komolyabban 2005 óta. Sok hazai és külföldi kiállításon, versenyen vettem részt. 2010-ben például egy karikatúra-világverse­nyen, amelyen focisták rajzaival le­hetett indulni, és amely szimultán a világbajnoksággal együtt egy hóna­pon át kieséses rendszerben folyt - ott az első helyezést kaptam meg a Puskás Ferenc-rajtomért. Öcsi bá' mégiscsak világbajnok lett. Hat éve kezdtem a folyamatosan bővülő, száznál is több darabot számláló Nagy magyarok sorozato­mat, és sok helyen állítottam már ki a híres elődeink portrékarikatúráit. Főleg a fiatalságnak készíten iyette egy könyvet. Hájdegger Já­nos ezt már nem hallotta, engedett a daimón unszolásának, aki már vagy öt perce rángatta a kabátuj­­ját, hogy menjünk, menjünk, mert ezek a magyarok ilyenek, mindjárt összeverekednek. Hájdegger azért még visszafordult a Három Holló előtt, de mégis, kit ünnepelnek, kérdezte a daimóntól. Engem, lé­pett elő az árnyékból József Attila. Miért téged, kérdezte Hájdegger. Azért, barátom, válaszolta hamis­kásan mosolyogva J. A., mert ami­ről te sok ezer oldalt írtál németül, azt én négy sorban összefoglaltam magyarul: „A semmi ágán ül szi­vem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” Ahogy szavalta, kigyűltek mind a magyar írók, és néztek büszke-dacosan lefelé, a kávéház pedig fénylett, egyre erő­sebben fénylett. Ott lent április 11-ét írtak, verset olvastak a ma­gyarok. Anyanyelven, magyar or­szágban. Otthon a hazában, a rajzaimat, hogy méltán legyenek büszkék a magyarságukra. Nem tudhatjuk előre, kikből lesznek ismét nagy tudósok, művészek, költők, írók, festők, sportolók. Sze­retném minél nagyobb körben meg­ismertetni ezt a sorozatot a felnö­vekvő generációval, és a határon túli gyermekekhez is szeretném eljuttatni, akár kiállítás, akár könyv formájában. Úgy érzem, ez a kultúr­­misszióm ebben az identitászava­ros világban." József Attila Babits Mihály folytatás az 1. oldalról ! IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET

Next