Vas Népe, 2020. január (65. évfolyam, 1-26. szám)
2020-01-04 / 3. szám
2 szerkesztőségi terepaszta ADVENT UTÁN Ágoston Szász Katalin Dsidának, Újévre A váróteremben nincs fűtés. A támla nélküli fapadokról már évtizedekkel ezelőtt lekopott a festék. A neoncső félpercenként sercen, felvillan, a padlóra, falra mégsem vetülnek árnyékok. Egy szomorú, poros növény kornyadozik a sarokban. Néha vonat füttyent és robog tova. A kabát alatt hideg verejték gyöngyözik bőrömön. Felállok, hátamra veszem a táskám. Nagyon nehéz. Nem bánom. A lengőajtó szárnyai között besüvít a szél. Hangosan nyikorognak a reteszek, ahogy kilököm. Didergő emberek kapják fel fejüket a zajra. Bosszankodó arckifejezésüket már nem látom, kilépek a szabadba. • Éjszakai, néptelen utca alig érzékelhető sistergése fogad. Talpam alatt hangosan recseg a jég. Elzörög egy üres villamos. Az úttest sárga fényben úszik. Tagjaim máris érzéketlenek. Égnek fordítom arcomat. Az utcai lámpa maszatos fényében üstökösként zuhognak rám a hópelyhek. Fagyos csillagok fúródnak bőrömbe. Fáj. Gyönyörű. Visszamegyek a váróterembe. Ajtónyikorgás, felriadó bosszankodás. Bent sincs melegebb, mint odakint. Még hat óra hajnalhasadásig. A táskát nem veszem le a vállamról. Várakozom. Körülnézek, mindenhol emberek alszanak. Egy öregember botjára támaszkodva bóbiskol, egy sárga bakancsos fiú a földön hátizsákján gömbölyödik össze, egy nő a padokon nyújtózik, egy anyukának az ölében fekszik gyermeke, többen is a hideg fűtőtestekbe kapaszkodnak. Senki sem mozdul. Csend van. A lengőajtó recés üvegén megtörik a fény. Mintha víz hullámzana, apró körökben fut. Ritkul távolabb. Ahogy ritkul, úgy szűrődik be a hang is. Hegedűszót vélek hallani. Nem ebben a városban, nem ebben az időben, nem ebben a civilizációban. Az örök csillagok jutnak eszembe, valami kikerülhetetlen sürgetés, hogy felnézzek rájuk. Ismét felállok, kimegyek a peronra. A hideg csontomig szalad. Tehervonatok tolatnak, tökéletesre koreografált mozdulataikat mintha nem irányítaná senki. A vezetőfülke akár üres is lehet. Az állomás teljesen kihalt, csak egy kalauzsapkás férfi próbál cigarettára gyújtani egy oszlop árnyékában. A vágányok között süvít a szél. Nem látok fel az égre. Mégsem sietek, nem az óra sürget. Ez életem legnyugodtabb éjszakája. Ha sohasem virrad is meg, már bennem várnak, várakoznak a csillagok. Belső balkon -1984 (vegyes technika, vászon, 100 * 80 cm, 2018) tárca A BRONZ TOLLPIHE 2017. október 17-én a Duna alacsony vízállása Budapestnél rekordközeli értéket mutatott. A helyzetet kihasználva Ö. Géza amatőr régész a Lánchíd pesti pillérje mellett, a kövek között leletek után kutat. Aznap északabbra már több római kori kerámiadarab, illetve néhány középkori érme került zsákjába, így aztán most kellően elégedetten kurkássza a kavicsos földet, amikor újabb, minden addiginál érdekesebb tárgyra bukkan. Amint leöblíti, látja, hogy az bizony valamilyen madártollat formáz. Soha nem talált még csak hasonló dolgot sem, így aztán elviszi régi ismerőséhez, D. Róberthez, a Nemzeti Múzeum fémrestaurátorához, nem azonosítaná-e be a darabot. D. Róbert, miután szakszerűen megtisztítja, megdöbbenve tapasztalja, mennyire kidolgozott és élethű ez a bizonyos tollpihe, amely minden bizonnyal egy szobor része lehetett egykor. A további anyagvizsgálat borsos ára miatt azonban nem is gondol egyébre. A lelet érdekesnek, sőt titokzatosnak tűnik, ám egyéb fogódzó híján nem foglalkozik vele tovább sem ő, sem az amatőr kincsvadász, aki még visszakérni is elfelejti a kis tárgyat. A tollpihe minden bizonnyal D. Róbert fiókja mélyén végezne, ám ugyanebben az időben rá fontos feladat vár: többedmagával részt vesz a múzeum előtt díszelgő Arany János-szobor restaurálásában. Az ülő főalakon, a költőn kívül elszállítják Toldit, Piroskát, valamint egy karmaival babérkoszorút markoló, kiterjesztett szárnyú turulmadarat is egy külső raktárba, ahol azonnal megkezdődik a munka. D. Róbertre bízzák a madár restaurálását. Éppen a hibalistát állítja össze, amikor tekintete a turul begyére siklik. A restaurátor nyomban heves szívdobogást érez, adrenalinszintje az egekbe szökik. Nem akar hinni a saját szemének (pedig jó, ha tudjuk, D. Róbert vizuális memóriájáról legendákat mesélnek szakmai körökben), ugyanis a hegy tollazatának kidolgozott mintái a nemrég talált tollpihére emlékeztetik, valamint (és ez még fontosabb!) a turul begyén észreveszi egy tollpihe hiányát! A felfedezés annyira felzaklatja, hogy elrohan a múzeumba, fiókjából előkotorja a néhány hónappal azelőtt odavetett tollpihét, majd visszamegy a külső raktárba. Remegő kézzel illeszti a turul begyéhez a leletet, és döbbenete fokozódik: most már egészen biztos benne, hogy a tollpihe erről a szoborról származik. De hogyan? Mégis hogyan, hebegi, miközben érzi, hátán égnek áll a szőr. A tollpihe ugyanis önmagában nem visszailleszthető, természetesen. Az csak úgy nem eshetett le az öntvényről. Egy, egyetlenegy megoldás létezik, gondolja lúdbőrözve, ám az a megoldás maga a lehetetlenség. Mondhatjuk, természetfeletti. Róbert felhívja barátját, Gézát. Azonnal gyere ide, mondja neki, majd hozzáteszi: Hozzál bort! Jó sokat! Nem sokkal később már ketten agyalnak a megoldáson. Nézegetik a szobrot, nézegetik a tollpihét. Borzonganak. Hitetlenkednek. A szemüket meresztik. A kezük folyamatosan remeg. Közben isszák a bort. Józanul az a bizonyos egyetlen megoldás felfoghatatlan és feldolgozhatatlan. Amint azonban egyre több fogy a borból (testes, vörös, villányi), a megoldás egyre könnyebben elfogadható. A harmadik üveg után már mindketten biztosak benne, egyszer, valamikor régen a bronzturul életre kelt, és akkor veszítette el azt a bizonyos bronz tollpihét. Talán leereszkedett a Lánchíd egyik csúcsára, tollászkodni kezdett, és akkor. Más magyarázat nem lehet. Mire az összes bort benyakalják, későre jár. Mindketten elalszanak. Éppen éjfélt üt az óra, megmozdul Piroska, megmozdul Toldi és Arany János is, a turul pedig, aki az asztalon pihen, elrebben a koszorúról, éppen a tollpihéhez, a csőrébe veszi, visszailleszti a helyére. Elégedetten vijjog, majd visszarepül a koszorúra. Piroska összemosolyog Toldival, Arany elégedetten bólogat. A két borissza reggel másnaposan ébred. D. Róbert tekintete a turulra siklik. Meglátja, amit nem kellene. Majdnem infarktust kap. Gézára néz, és csak annyit mond: Öregem, erről jobb lesz nem beszélni! Nem akarom kényszerzubbonyban végezni. Géza remegő szájjal helyesel. Belső balkon XXIX. (vegyes technika, papír, 50 * 65 cm, 2018) Gál Vilmos ■j kx/ 1aaaaafaaaanr ¥ 1 VaaaaaaaaaBl ■ " ^ nBusaaaiEiaaiaB KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉGGONDOZÓ NONPROFIT KFT. ■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Karalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva [felelős szerkesztő, 1 Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Lecze Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, 1 korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség Íróakadémia programja gondozásában A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET Email: szerkesztosegekmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. anuár