Vas Népe, 2020. március (65. évfolyam, 52-77. szám)

2020-03-14 / 63. szám

2 szerkesztőségi terepaszta SZEKOND IRMA ES AZ ELSŐ SZERELEM Irma másodikként született egy öt­gyermekes családban egy világvégi kis faluban­­ szokatlan becsvággyal és józan paraszti ésszel megáldva, ami, lássuk be, nem túl valószerű párosítás. Szépecske volt. Szeplőtlen bőrű, szelíd tekintetű, ruganyos lép­tű. Egy nap megelégelte a kapálást, azt a kilátástalan vergődést a szikkadt földön, bebodorította a gesztenyeszín fürtjeit, felvette az ünneplőruháját, és szülei rosszalló tekintetével a háta közepén vonatra szállt, hogy Thália papnői közé álljon. A városban könnyen elboldogult, egyenesen a színházhoz ment, és ad­dig ücsörgött a büfében, amíg meg nem ismerkedett egy művésszel. A primadonnák persze levegőnek néz­ték, és a bonvivánok is inkább csak futólag, a szemük sarkából sandítot­tak rá, pár pillanatra mintha meg is torpantak volna, hogy megszólítsák a magányosan üldögélő kisasszonyt, de aztán valahogy kényelmesebb volt blazírt képpel a kolleginák jól ismert nyafogását hallgatni. Először egy táncoskomikus mutat­kozott be és kért helyet Irma asztalá­nál. A kerek szemű gavallér gyorsan kifaggatta, mi járatban van, és ciga­rettafüstből karikákat fújva ecsetelte, hogy mekkora barátja ő a színidirek­­tornak, és hogy majd szól pár jó szót Irma érdekében. Amúgy is szubrettet keresnek, mert a jól bevált cukorfa­lat, Julcsa múlt héten megmérgezte magát. „Szerelem” - mondta a tán­coskomikus, nagyot szippantott a ci­garettából, majd elmélázva bámult a halványló füstkarika után, és zokogni kezdett. Irma nem volt az a szerelmes típus, nem is értette, hogy halhatnak bele ilyesmibe az emberek. Sejtette, hány bájos, önjelölt színésznő végezte nagy múltú éjjeli házakban, úgyhogy esze ágában se volt arra várni, hogy a ke­rek szemű komikus kibőgje magát, és kézbe vegye a sorsát, hogy aztán egy életen át hálálkodhasson neki. Amúgy sem tudott miről csevegni az ilyen ravasz ficsúrokkal, akik úgy csűrték-csavarták a szót, hogy folyton azt érezte a mosolyuk mögött, hogy épp rajta gúnyolódnak, ez meg még hüppögött is, mint egy kölyök. Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis ő lépett Julcsa helyére. A talpraesett, szókimondó szolgálólány szerepében esténként megnevettette a közön­séget, vastapsot és virágot is kapott néha, és még ha feszengve is, ő is ücsörgött pár órát a büfében a be­mutatók után. Egy-egy pohár pezs­gőtől ábrándosan csillogott a szeme, olyankor körbezsongták az idősebb lakájszerepekben sínylődő kollégák vagy a merészebb díszletfestők. Bár sosem engedett a csábításnak, mégis pontosan számontartotta, kik vágya­koznak rá. Éjfél után szinte észrevétlenül és sietve távozott, mint Hamupipőke a bálból. És valóban valamiféle Ha­mupipőke-létezésbe suhant haza. A reggelente beáztatott ruhákat éjsza­kánként dörzsölte tisztára, öblítette, teregette. Amíg aludt, csipke alsó­nemű csepergett a székek karfáján. Irma pitymallatkor felkelt, hideg víz­ben mosakodott, majd súlyos vasa­lóval egyengette a libbenő szoknyák ráncait. Mire mindent elpakolt, már szinte dél volt. Olyankor gyorsan kö­tényt kötött, hagymát pucolt, főzött valamit, majd a sietve elköltött ebéd után rohant vissza a játékszínbe, hogy ismét megnevettesse furfangos eszmefuttatásaival a publikumot és egy szemvillanásával meg-megdo­­bogtassa az elhanyagolt férjek szívét. Egy nap azonban őt is utolérte. Bi­zony, a szerelem. Egyszer egy kétes hírű gavallér hazakísérte, és ott is maradt hónapokig Irmánál. Egészen pontosan nála húzta ki a telet. De Irma ezt csak egy végigzokogott tava­szon értette meg, addig mindennap a föld felett lebegve röppent haza, hogy az ö­sszes házimunkát elvégezze, mire a gavallér is hazatámolyog az éjszakai portyázásból. Olyankor friss pörkölt­tel várta, ragyogó szemekkel és pa­tyolat csipkeszoknyában, majd hagy­­maszagú ujjaival álomba simogatta a férfit. Mégis véget ért a románc. A fiatalember még maradt egy könnyes búcsúra, amelyben kifejtette, hogy Irma túl jó hozzá, csodálatos feleség lenne, de ő nem érdemli meg, hogy egy ilyen tündér hozzákösse az életét. Irma évek múltán hozzáment egy rendes, jóravaló özvegyemberhez. Gyerekeik nem születtek, de jól el­váltak. A férje türelemmel hallgatta Irma zsörtölődését amiatt, hogy a papucsok nincsenek egymás mel­lett, vagy hogy a morzsa lepergett a konyhakőre, mert tudta, hogy az as­­szonykájának, mire végez a lefekvés előtti felmosással, elszáll a mérge. A férj csak annyira unta az asszonyát, mint illik, és Irma is csak annyira undorodott tőle, hogy a böjti napok kivételével kötelességtudóan és rez­zenéstelen arccal le tudta oltani a lámpát. Baj akkor lett, amikor sok-sok év múlva Irma hírét vette, hogy egykori gavallérja nemrég az egyik étterem­ben őt emlegette, miután kispörköltet rendelt. Irma előtt lepergett az egész élete. Rátört a kétségbeesés, hogy ez mégiscsak nagy szerelem volt. Talán ha várt volna még, ha kilenc év vára­kozás után nem adja fel és nem rohan férjhez, visszajött volna hozzá. „Lám, ennyi év múltán is még miattam bán­kódik” - gyötörte magát. Két zokogás között pörköltet főzött, majd felvette a legszebb ruháját, bú­csúlevelében megírta, mi a szerelem, és kilépett a harmadik emeleti laká­suk ablakán. De nem halt meg. Pár hét alatt fel­épült, csak a ripityára tört jobb lába miatt maradt sánta. A férjétől arany­színű mankót kapott, amelyet mindig gondosan megtörölgetett, miután ha­zakopogott vele a piacról. A búcsúle­vélről pedig sosem beszéltek. Bonczidai Éva Szalagfű (Enyelgés) (olaj, vászon, 106,5 * 84,5 cm, 1841) Forrás: Wikipédia tárca TERÉZ KÖRÚT 7. „Vajon s mikor leszen jó Budában lakásom?” (Bornemisza Péter) Keresem a hazámat. A Teréz körúton, ahol élek, nem izzik a galagonya, nem fut havon a fakutya, isme­retlen a din­don diridongó, nem feszít tüdőt ősi fenyves-ájer, nem hökken a hó a hideg havason, nem lengeti az ég örök lobogóit, nem búg ködruhás magasból szarvasbőgés a völgybe le, nem füstöl a fényben a barna tető, nem kínál fehér sajttal a pásztor, nem száll magasra Ábel füstje, nem virágzik a le­gényfa, nem néz be kéken a havas Kolozs­várra, nem lépkedünk rezgő fényben, reze­dák illatában, nem borulnak le az angyalok Viola előtt, nem írnak verset poéták arany és kék szavakkal, nem iramlik Tinti kutyá­val tarka hegyekbe a költő, nem jár feke­te-piros, fekete táncot a kimenős lány, nem csörgedez szívben a vérrel rokon patak, nem édesül a szájban édessé a keserű, nem kap ölébe a szülőföld, nem lépünk apáink hűlő, drága arcára, nem karéjoz jegenyekor... Nem száll magasra az ember dallama itt, a Teréz körúton. * Nincs a Teréz körúton medvezsoltár, medvetánc, nincs gyöngyszoknya, nincs bagolyasszonyka, viola-homály, nincs vadvizek zúgása, nincs Jézusfaragó em­ber, nincs bujdosó verőfény, nincs lófü­­rösztés, magányos fenyő, nincs vadbo­­roszlán-illat, nincs cserefa tömött árnya szemfedőnek, nincs ostorzúgásban fo­gant ének, nincs kávémuzsika, furulya, nincs fa, napraforgó, nincs havon delelő rózsa... * Keresem a hazám. Mi van a Teréz kör­úton? Allegro barbaro jelen. Szolgálatte­vő, békés rendőröket robbant terrorista. Monstrum villamosok dübörögnek haj­naltól hajnalig. Autóhordák száguldanak, tülekednek, robognak. Kétkerekű gépcso­dákkal ágaskodnak egy kerékre huligánok. Szirénák hasítanak dobhártyát. Hang­­szennyeződés-rekord. Kék füst leng, szál­long, fojtogat, fullaszt. Szmog. Hajléktalan hugyozik kapualjban. Folyik, folydogál, zebracsíkos lesz az aszfalt. Ölebek, pulik, buldogok, vizslák, rottweilerek, labradorok hullatják tonnaszám a szürke áldást. Tö­meg áramlik. Fehér, sárga, fekete tömeg. Semmibe néző, üveges tekintetek. A „sor­ry” népe. Aluljárókban bűz, okádék, elnyúlt tetemek. Borzad az elme, a psziché nehezen nyugszik bele az anyag gyalázatába, a beton- és üveghalmazok fölötti égre kép­zeli a szellemrakétákat, a transzcendens mezőkön kicsírázott, szárba szökkenő, a megfoghatatlan, mégis létező életfákat. Verslábak, metrumok, fúgák, szimfóniák, ritmust váltó dallamok zsongnak bent, belül, a nemes zene elnyomja a brutális külső világ zajait. * Teréz körút 7. Ez a Mahler-ház. Itt lakott Gustav Mahler, a karnagy. Éjszaka látni vélem szellemalakját. Mint fegyelmezett kísértet, éjfélkor indul sétaút­­jára. Kecses, könnyű léptekkel jön szembe velem a folyosón, látszik a mozgásán, hogy világpolgár, alig hallhatóan zümmögi, szol­mizálja a szimfóniák tételeit. Halandó em­ber számára láthatatlan. Átvág az Oktogo­non, onnan már látszik az Operaház. - Ki kell húznom ezeknek a konok magya­roknak a nyakát a járomból - dörmögi. - Vé­rükben a zene, az nem kétséges, de túl sűrű ez a vér. Sziklákat görgetnek, s nem ismerik a Lied könnyedségét. Képzeletük nem követi a végtelen romantika hullámvonalát. Újítani fogok! Egybeolvasztom a hegedű, a zongora, az oboa, a kürt hangját énekszólókkal. Szop­rán, alt, tenor, basszus fogja megszaggatni a szimfónia monotóniáját. Színpadképükkel, alakításaikkal sem vagyok elégedett. Bos­­­szantó, hogy csak úgy kiáll egy hangszekrény a közönség elé, és ordít! Megtanítom játszani a magyarokat az operában. A mozgás olyan fontos, mint a hang. És díszítsék erős színek­kel a színpadot! Azért színpad az - ahogy ők mondják -, mert színes. Ajándékozzuk meg a nézőt a végtelenség érzetével. Olyan jó Gustav Mahler igazgató karnagy úr nyomába szegődni! Hallgatni mormogá­­sát, dünnyögését, morfondírozását. Arról, hogy milyenek a magyarok! Az intonációt visszaverik a csillagok, s elárasztja a Nagy­­körutat az ember legősibb képessége, a rit­mus, a muzsika. Az ész, a gondolat akkor is követni tudja a mestert, amikor már óceán­járó fedélzetén dúdolja fúgáit az atlanti szélbe. Vaskalapos, rögeszmés urak kiütöt­ték kezéből a karmesteri pálcát, meg sem állt a New York-i Metropolitanig. Szegény, árva, kongó üres lett a bérpalo­ta a Teréz körút 7. alatt. * Az emberi természet irtózik az­­ űrtől. Ami üres, az magába fogadja a semmit. Az elűzött karmester hatalmas űrt hagyott maga után. Őt megelőzve, és utána is, szabadcsapat szállta meg a házat. A Teréz körút 7. az Ábrányiak háza is. Hegedűs Imre János Ki ismeri ma már az Ábrányiakat? Csak szorgalmas filoszok tudják felál­lítani a pontos családfát, laikusnak nem tanácsos belegabalyodni a nagy talányba: melyik Emil volt a költő, műfordító, melyik a zeneszerző, melyik Kornél volt a zenetu­dós, melyik az újságszerkesztő, melyik a forradalmár, melyik a békés polgár... Higgyünk babonásan a genius loci ere­jében! Ha hiszünk, akkor - természetesen álmunkban - hallani véljük a bizarr kórus hangját. A zene, a nyelvzene, a vers, világ­költészet zeng, zúg éjszaka, éjfél után a Teréz körút 7. szám alatti palotaházban. Az Ábrá­nyi-kórus énekel, dúdol, muzsikál, Gustav Mahler szellemkeze vezényel. Az intonáció, a stílus ma már régies, de nem halott, a roman­tika soha nem hal meg, élteti a lélek izzása, a fantázia száguldása, a repülés, a száguldás vágya, és élteti - ezt csak halkan szabad kiej­teni a szánkon - a nemes patriotizmus. Másokért élni, másokért áldozni időt, pénzt, energiát, s ha kell, életet: ez a patrio­tizmus. Ezt cselekedték az Ábrányiak. Szellemjárás mindig volt és mindig lesz. Nem a hitetlenek, hanem a hívők kedvéért indulnak útjukra éjféltájt a jó szellemek. Feledtetik velünk a jelen szürkeségét, bar­bárságát, alpári eszménytelenségét. Segíte­nek a jó szellemek gyökeret ereszteni a szu­rokba, a betonba, a kőbe. Segítenek a haza jászol bölcsőjét megvetni. Aki többszörös hazavesztés után telepszik meg itt, s épít hazát, annak hallani kell a kórus hangját. Belső hallással kell hallani, mert csak akkor rezonál arra a szív, a lélek. S akkor feledni lehet ideig-óráig az alleg­ro barbaro jelent. Teréz körút 7. Ez a hazám. Ez a hazám? Főszerkesztő Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. helyőrség IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztoseg ngmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. március

Next