Végeken, 1997 (8. évfolyam, 1-4. szám)

1997 / 1. szám

végek dicsérete VÉGEKEN 1997. 8. évf. 1. szám is, de amelyet a börtönélet nyomorúsága, egymásra utaltsága, az egymáson segítés szüksége és kényszere is segített ki­fejlődni. És még egy fontos szempont: ahogy a többi füves­kertinél, úgy őnála sem található a nyoma sem a gyűlöletnek, a bosszúnak, a visszavágás vágyának azokkal szemben, akik ezt a mérhetetlen szenvedést, életük zátonyra futását, sokuk korai halálát okozták. Éltében egyetlen verse sem jelent meg­­ az 1958-as mün­cheni Füveskertben név nélkül megjelenteket kivéve. Halála után szülővárosa, Szolnok fakszimile kiadásban adta ki húsz versét, és kopjafát állított sírjára. Neve az 1994-es Új Magyar Irodalmi Lexikonban sem található meg. dr. Fejéregyházi István SOTE Magatartástudományi Intézet 1089 Budapest, Nagyvárad tér 4. POGÁNY SZONETTEK 9. Az­ állomásra elkísérnek A rokonok: papák, mamák. S­­ akár a vad, szagára vernek - Ravasz mosollyal sok barát. Aztán szemük a tájra téved, Ahol fejet hányt már a mák, S jönnek határok, tűnnek révek A Boszporusz s az Ararát... S a Hindukusz havát szemed még Mindig szűz fénnyel tükrözi, Mert azt mondtad, hogy ott szeretnéd A lányságodat elveszteni, Ahol tükrén a szent foly­ónak Győzelmes lótuszok ragyognak! 11. És még a szél is megvadult Őrjítő szerelmem dalától, A hómezőkre rásimult S kastélyt emelt az éjszakából! Szerelmes szívem nem csitult; Kalandra csábított a távol; Kristályvárak mögött a múlt; Az édes, langyos nyári zápor, Hajadba kúszó ujjaid, S nedves fényű, rugalmas ajkad Lassan félelmes útra vitt, Mert, jaj, nagyobb a te hatalmad, Mint a kőtáblák s könyvek tilalma; Tiltott fán égő arany alma! DAL Emlékedet úgy őrzi lelkem, Ahogy a hó, az őz nyomát: Fagyos-fehéren és betelten. A lelked karja úgy fon át, Ahogy a nyári szél a dombot, S mint a méhet a gyöngyvirág. Mint a piruló nyárfalombok Égnek az arcod tüzei, S még ezt a dalt is szélbe­ bontott Hajadnak lángja tüzeli. Karcsú és barna istennő, te, Szabadság! Őrizd gyermeki Mosolyát, az eljövő időkre! 46 BÚCSÚ SZONETT Már kék madár vagy hómezők felett, És hűs forrás, ha olvad majd a hó. És lassan én is kék felhő leszek, Ezüst keszeg, patakban villanó. Bazalt­ keményen, mint havas hegyek, Repedt szivembe zárom olvadó És kristály-fényű fehérségedet, De meg nem rendít többé semmi szó! És zúg a szél, és a szél is te vagy, S én a viharban vergődő madár. Csak fel ne támadj, csak halott maradj! Oly szép vagy így nekem, mint a Halál, Amelynek titkát épp úgy nem lehet Feltörnöm, mint a te drága testedet!

Next