Vesevilág, 1992 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1992-02-01 / 1. szám
KORÁNYI SÁNDOR EMLÉKÉRE A nefrológus óriásról születése 125. évfordulóján "Önmagát becsüli minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött." Az egyetemes magyar irodalom Sütő Andrása írta le ezen örökbecsű szavakat 1970-ben a Rigó és apostolban. Ezen szép gondolat jegyében emlékezzünk Korányi Sándor egyetemi tanárra, az orvostörténelem kimagasló egyéniségére - aki egyúttal maradandót alkotott a nefrológiában is. Hogyan is lehetne szebbé tenni az ünnepet? Hívjuk Korányi Sándor egyik híres tanítványát, Németh Lászlót segítségül. Többször is írt mesteréről tiszta, szép szavakkal. És természetesen nem feledkezett meg arról sem, amit Korányi Sándor a vesekutatás terén elért. Ezért hadd idézzünk az 1932-ben közzétett tanulmányából. Korányi Sándor fényes példa, hogy egy szellemi alkat, mint talál rá arra a darab természetre, melyet csak ő közelíthet meg s az érdeklődés új formái hogyan bővítik ki ismereteinket... Mint az élettan nagy szimultán játékosa lép a kórtanba, s természetes, hogy a "vak esetek" odaterelik, ahol az ilyen szimultán biológiára a legnagyobb szükség van. A pozitivista tudomány bukása óta az orvostannak talán egyik ága sem fejlődött olyan hatalmasat, mint a vesekórtan, s nem véletlen, hogy ennek a fellendülésnek az elején épp Korányi Sándor áll. A vese az a sikamlós szerv, amely a két tenyér, a kórboncnok és klinikusé közül föltétlen kisiklott. Miért? Mert a vese a szervezet belső miliőjébe a legszorosabban beszőtt szervünk. A vese bizonyítja be, hogy szervek csak bonctanban vannak, az életben csak működések, melyek a legkülönbözőbb szervek közt oszlanak meg. Regényt lehet írni úgy, hogy a hőst napról-napra, utcáról-utcára vonszoljuk, s lehet nagyobb logikai vagy víziós egységekben haladni, melyekben feloldódik tér és időrend. A kórboncnok-orvosok úgy tettek, mint a térben-időben döcögő naturalisták, a vese azonban (problémák komikus azonossága!) prousti módszert követel. A kórboncnok kezében a vese marad; a szervezetnek azonban nem vesére van szüksége, hanem arra, hogy a vér egyensúlyát megőrizze, s a fölös nitrogént és klórt kidobja. A vese a kiválasztásnak a szerve, a kiválasztás azonban a vesén túl az egész belső miliő ügye. Korányi fő érdeme, hogy a tudományos figyelmet a veséről erre az egész szervezetben megoszló folyamat hálóra terelte. Oldott molekulák folyadékban éppolyan nyomást fejtenek ki, mint a gázok molekulái a térben: ezt nevezzük ozmózis nyomásnak. A vér ozmózis nyomása éppúgy, mint a hőmérséklet, állandó, annak ellenére, hogy az anyagcsere folyton új és új molekulákat dob belé. A vér ozmózisnyomását részben a vese szabályozza, részben a szövetek. A vese tehát egy nagyobb ozmózis-szabályozó rendszernek egyik tagja csak, működése nem érthető meg a rendszer többi tagja nélkül. Az oldott molekulák leszállítják az oldatok fagyáspontját, a fagyáspontcsökkenéssel tehát az ozmózisnyomás mérhető. Korányi azzal, hogy a vér és a vizelet fagyáspont-csökkenését tanulmányozni kezdte, a vese vizsgálatát az ozmózis-szabályozás vizsgálatává szélesítette ki, a vese munkáját a kiválasztás igénye felől, belülről közelítette meg. Hogy vesz részt a vese az ozmózis-szabályozásban? Úgy, hogy vizeletet készít. A vizelet ozmózisnyomása változó: aszerint, amint a vérben víz van több a kelleténél vagy oldott molekula, a vizelet ozmózisnyomása is változik, rendesen azonban nagyobb a vérénél. A vese tehát kisebb nyomású oldatból nagyobb nyomásút készít, ahogy a szivattyú ritkább gázból sűrít. Az ép vese óriási szélességben tud a vér igényéhez alkalmazkodni, a beteg vese már nem. A beteg ember vizeletében a molekulák száma állandó és közelebb áll a véréhez (a szivattyú rosszul sűrít), a vér megterhelését (víz-, só-, fehérjebevitel) a vesék vontatottan követik. Ez a hypostenuria. Később egyáltalán nem követik, az ozmózis-nyomás a vérben felszökik, beáll a veseelégtelenség. E két fogalmat Korányi vezette be, s ezzel a vese anatómiai vizsgálatát, mely többnyire tökéletlen, kiegészítette a működés vizsgálatával, egyben a tüneteknek is mélyebb élettani magyarázatát adta. Tudjuk, hogy az újabb pszichológia akkor lendült fel, amikor lemondott a bonctani alapról, s a lélektani folyamatokat kezdte követni. Korányi ilyenformán függetleníti magát az anatómia gyámsága alól, mikor a vesék funkcionális vizsgálatát bevezeti. Ilyen alapon a gyógyítás sem lesz bonctani és tüneti, hanem funkcionális. Az életet kell a beteg veséhez igazítani, a folyadék és molekulák bevitelét a vese képességeihez szabni, hogy a kimerítő túlterhelést elkerüljük. Ozmózis-reguláció, funkcionális vizsgálat és gyógykezelés azonban csak a magva Korányi kórtanának. A szivattyút, mely a vérből vizeletet készít, a vérkeringés löki; az ozmózis-szabályozásban a vesén kívül a szövetek is részt vesznek; mint legfőbb szabályozó bekapcsolódik az idegrendszer is. Vér, szövetek és idegrendszer többszörösen beleszövődnek a kiválasztás élettanába (e bonyolult szövődést már csak orvos követheti, ő is csak ha az élettan kitornáztatta az eszét), úgyhogy Korányinál nem is lehet vesekórtanról beszélni, csak a beteg vese irányába fordult élettanról. Ahogy élettana az életre alkalmazott filozófia, úgy vesekórtana a vesére irányított élettan. A szöveg több mindent igazol. Németh László szeretettel értékeli mestere munkásságát, mindenki számára közérthetővé teszi a kutatások lényegét, rámutat azok jelentőségére. A Korányi Sándor Társaság dr. Magasi Péter professzor, elnök és dr. Papp Zoltán professzor, főtitkár hozzáértő, érzelmileg elkötelezett szervezésével méltó emlékülésen tisztelgett a 125. évfordulón. A Vesevilág is emlékezik Korányi Sándorra. Dr. Vértes László