Vesevilág, 2013 (26. évfolyam, 1-3. szám)
2013-03-01 / 1. szám
AZ EGE^I^EGÜGY AZ^ZEWEZE^EÍZEC ÜA 3GÓJÁ 3A A ma regnáló parlament és kormány úgy döntött, hogy az egészségügy jelentős hányadát visszaállamosítja. Mindezt úgy, hogy a pénz kivonása a szektorból folyamatosan tart. Ebből mi, betegek egyelőre csak a káoszt és az egyre romló körülményeket látjuk, érezzük és tapasztaljuk. Kevés az orvos, a nővér, nincs elegendő gyógyszer, sok helyen nem európai minőségűek a körülmények, egy-egy diagnosztikai vizsgálatra hónapokat, programozott (nem életmentő) műtétre szintén hónapokat, akár éveket kell várni. És komolyan aggódnia kell annak, aki egy akut problémával a hét végén kerül be némelyik kórházba. Volt alkalmam megtapasztalni egy hazai és egy prágai éjjeli ügyeleti ellátást, a különbség igencsak szembeötlő, és sajnos, nem a mi javunkra. A fejlettebb országokban láthatunk példákat állami egészségügyre, valamint biztosítási alapon működő és a kettőt kombináló vegyes rendszerekre is. Ezek közül általában a biztosítási alapon működő rendszerek a költséghatékonyabbak, ami persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy a többi rendszert nem lehet jól üzemeltetni, legfeljebb egy kicsit többe kerül. Sajnos, az átszervezéseket mindig valamilyen - többnyire gazdasági - kényszer indukálja, s az átalakításhoz szükséges pénzt is rendszerint az egészségügyi kasszából kanyarítják ki. Csak reménykedhetünk, hogy mindezek ellenére valamikor csak kialakul egy, az állampolgárok számára elfogadható rendszer. Amit nem értek és aggasztónak tartok, az a betegek, vagy inkább az őket képviselő szervezetek viselkedése. Hol vannak a korábban minden apró változásra azonnal ugró, harcosan ellenkező vagy lelkesen támogató szervezeti vezetők? Most, amikor minden eddiginél húsbavágóbban rólunk, az életünkről szól minden egyes intézkedés, teljes a csend minden vonalon. (Kivéve a fogyatékkal élők szervezeteinek igen aktív tevékenységét.) Egy kormány sok mindent tudhat, sok mindent tehet, de nem juthat el hozzá minden falu, város, betegcsoport speciális gondja, igénye. Ami egy nagy közösségben észrevétlen és a perifériára szorul, az egy kisebb csoport számára fontos, sőt sokszor létkérdés lehet. De nem is biztos, hogy mindennek el kell jutnia a legmagasabb fórumig, hiszen egy sor feladatot helyben is meg lehet oldani. Többek között ezekért is lennének a civil szervezetek. Tudnunk kell, hogy mindig, minden rólunk, állampolgárokról szól, közvetve vagy közvetetten, legyen annak címzettje bárki vagy bármi. Ezért nekünk is lenne dolgunk, megvan a felelősségünk. Tudom, mindenkinek elege van a politikából, a politikusokból - de ez baj, mert nincs más út. Minden rendszerben politikusok irányítanak. Ha elfordulunk tőlük, átengedjük a teljes terepet, ezzel elveszítve a lehetőségét is annak, hogy beleszóljunk életünk alakulásába. Ugyanez érvényes a civil létre, a civil szervezetek tagjainak, vezetőinek tevékenységére. Dializáltként élni fizikailag és pszichikailag is fárasztó, akarat és elszántság kell, hogy az örökös betegségtudaton túl tudjunk lépni. De a betegek között sok-sok példa bizonyítja, hogy nem lehetetlen, tehát ne húzódjunk be a család vagy a magánélet bástyái mögé, mert úgy senki sem fogja felfedni és megoldani se a napi, se a nagyobb léptékű saját és közösségi problémáinkat. Legyenek olyan betegek, érintettek, akik vállalják betegtársaik érdekképviseletét, s ha vannak, ne hagyjuk őket egyedül, álljunk melléjük! Csak így szabad és csak így lehet tenni valamit.