Katolikus gimnázium, Veszprém, 1884
I. Az időszaki értesítők. Tanügyünk újabb fejlésének egyik főhibája, hogy ne mondjam, főbűne az, hogy a tanuló ifjúság korát, e korral járó testi és lelki képességét egészen figyelmen kívül hagyja. Tanrendszerünk ma az ismeretekre nézve egyszerre tudóst, elvekre nézve egyszerre világtapasztalású férfiút akar az éretlen gyermekből. Mivel pedig ez ugrás a természetben, az pedig tudvalevőleg nincs, azért kell tanrendszerünknek sokban visszamenni. Vizsgáljuk és indokoljuk a dolgot egy kissé közelebbről. Volt idő és talán nem is valami nagyon régen, hogy a magyar iskolákban megelégedtek azzal, ha a tanuló a szegényes tankönyvből vagy a tanár tollba mondása után leírt füzetből bevágta a feladott lecskét; hogy megértette-e, hogy szellemi vérévé változtatta-e a bevágottat, a betanultat, arra édes-keveset gondolt mind a tanár, mind a tanrendszer. A memoria, az emlékező tehetség volt a fő, amit művelni, amit fejleszteni kellett, hisz Cicerónak mondása, tantum scimus, quantum memoria tenemus, megvesztegette az egész kort és annak felfogását. Ma a másik szélsőségben vagyunk. A tudomány minden nemének óriási, az események különféleségének vakítóan gyors fejlődése annyira elhagyta már a memóriát, az emlékező tehetséget, mint a villanyfolyam agya-t.