Katolikus gimnázium, Veszprém, 1914
Spanyolországban. Irta: Zsigmond János. (Részletek »A Pyreneusok körül« c. sajtó alatt lévő tanulmányból.) Spanyolország felé, Lourdest elhagyva és nyugati irányba haladva, nemsokára eljutunk az Atlanti-óceánhoz. Közben szép vidéken visz utunk. A Pyreneusok hóborította ormai még mindig mintegy hivogatólag intenek felénk, látjuk is, érezzük is, hogy magas hegyvidéken vagyunk, melynek egész növényvilága elárulja a hegyvidéki jelleget. Közelgünk azonban a mérhetetlen óceánhoz is, melynek közelségét jelzi a tengeri légáramlat, jelzi a sok csapadék, mely befolyásolja és módosítja a növényvilág alakulását és fejlődését. Szinte vágyunk mihamarabb eljutni az óceán zúgó partjaihoz. Csak az imént hagytuk ugyan el a Földközi-tenger rivierai kék partjait, azért mégis külön vágyat érzünk az Atlanti után, mintha nem is volna tenger az egyik is, másik is. Tenger az egyik is, tenger a másik is, de azért úgy vagyunk vele, mint az ókori római katonák. Láttak ezek is már tengert annak előtte is, talán meg is unhatták már a Földközi-tenger és részeinek szemlélését. Mikor azonban ütjük az Atlanti-óceán partjaira először vezette őket, mikor megpillantották a mérhetetlen tenger vizében lenyugvó napot, akkor a világ végén képzelték magukat, melyen túl a vizen kívül semmi sincs, és a bámulat és félelem vegyes érzelmei közt csodálták az eddig nem látott tömegét az óceánnak, melyről még gyanítani se merték, hogy mekkora ismeretlen világot választ el tőlük. Várjuk az Atlanti megjelenését és szinte azt képzeljük, hogy fut a mi dübörgő vonatunk elől. Végre Bayon közelében fölcsillan annak ragyogó tükre és egy kis darabon megpillantjuk azt a nagy víztömeget, mely egész világokat választ el egymástól. Néhányszor még úgy eltűnik előlünk, mintha csak látszat lett volna annak a látása. Lassan-lassan elérjük a partot is, hogy egy kis darabon még francia földön gyönyör