Katolikus gimnázium, Veszprém, 1916
! Emlékezzünk I. Ferenc József királyról. . . . Amikor jött. Keserűség a nemzet szivében, mindenre kész elszántság elméjében. Fegyver a kezében, mellyel az ősöktől öröklött trón pilléreit feszegette. Szurony a kaszája, mellyel becsületét védi, ágyú a harangja, mellyel szabadságát oltalmazza. Pénz az ékszere, mellyel katonáit fizeti, tépés az inge, mellyel hősei vérét törli, sebeit kötözi... Lángban az ország... . . . Amikor elment. Fájdalom ég lelkünkben, megdöbbenés facsarja szivünk, zokogás szorítja torkunk. Ismét fegyver a kézben, de most a trón fundamentuma nyugszik e fegyvereken. A kasza most rendet vág az acélos vetésben, hogy kifogva a kaján világon, létünk alapjait biztosnak tudjuk. Agyú a harang, de most a magyar világrengető erejéről, trónhoz, királyhoz, hazához való halálos ragaszkodásunkról dörög... Amikor elment virág is volt a kezünkben, a szeretet, hála, ragaszkodás, megbecsülés virágai — ezeket szórtuk koporsójára. Az az emberi életnek is hosszú idő, melyben milliók ura volt, két világmozgató elemtől van határolva. A haragnál kezdődött, a szeretetben, rajongásban végződött. Megjárni e két pólus közötti utat — egész embert, talpig férfit, emelkedett szivet, kemény lelket, fennkölt észt, törhetetlen akaratot kívánt. És ő megjárta ez utat. Meghódította a nemzet szivét, amelyet hadvezérek századok küzdelmével, vérrel és vassal meghódítani nem tudtak. Meghódította törvénytisztelő, alkotmányos lelkének szilárd akaratával, atyai szívének termékenyítő melegségével. És ezért nagy ő. Ezért illeti a történelem pálmaága. Ezért fogjuk mindenkor nemzetünk nagyjainak Pantheonjában őrizni emlékét. 1*