Napló, 1961. október (Veszprém, 17. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-10 / 239. szám

2 Igazgatói értekezlet - a termelőszövetkezetben ötletes elgondolás volt,­­ hogy a sümegi járás általános iskolai igazgatóit Mihályfára a termelőszövetkezethez hívták ösz­­sze értekezletre. Az értekezlet a községek politikai nevelőmunká­jával, ezen belül is elsősorban a termelőszövetkezetek gazdasági és politikai megerősítéséért foly­tatott harc időszerű kérdéseivel foglalkozott. A vitaindító elő­adást Soós Ferenc elvtárs, a mi­­hályfai termelőszövetkezet elnö­ke tartotta. Zömmel arról be­szélt, hogy a szocializmus építé­se falun közügy, s ebből a mun­kából felelősséggel kell részt vál­lalni a nevelőknek is. A vita egynéhány kérdésben mind pozitív, mind negatív vo­natkozásban megmutatta, hogy hasznos, szükséges volt ez az ér­tekezlet. Az egyik ilyen kérdés a tudatformálásért folytatott harc eredményeinek és feladatainak bontogatása volt. A vitából úgy érződött, hogy igazgatóink egy része nem látja eléggé világosan, milyen feladato­kat kell, vagy kellene megolda­­niuk. A tudat, ez a sokszor em­legetett „bűvös” fogalom valami­féle elvont, misztikus ködbe bur­kolózik előttük. Olyanképpen le­beg az elvégzendő munkák kö­zött, mint egy varázspálca, amely­hez csodás utak vezetnek, csak éppen az út elejét elzáró ajtó kulcsa nem akar előkerülni. Fel­vetődött többek között ilyen vé­lemény: — Az a hiba elv­társak, hogy két dolgot kellene egyszerre meg­oldani, de, egyik sem megy, mert nincs meg a másik. Az emberek dolgoznának, ha pénz lenne, de pénz csak akkor lenne, ha dol­goznának. Helyesen mutattak rá többen is, hogy nem igaz elmé­let ez. Először dolgozni kell, az­tán lesz pénz. Az ebédet először meg kell főzni, aztán lehet meg­enni. Nem lehet azon vitatkozni, hogy először enni kellene, aztán a főzéshez is lesz kedvünk. Ha­sonló ,,csodavárást” tükröz az az elképzelés is, hogy természettu­dományos oktatásra kell vinni a falu parasztjait, ettől megválto­zik a tudatuk. — Mit lehet tenni olyan eset­ben — hangzott az egyik „pa­nasz”, — amikor a szülő nem engedi iskolás gyerekét az iskola mezőgazdasági gyakorlókertjébe dolgozni, mert attól fél, hogy a kis téeszből egyenesen a nagy téeszbe nő bele! (Kár, nagyon nagy kár, hogy ennek a gyerek­nek az osztályfőnöke nem írta le a családlátogatási naplóban, mit tett, és tett-e egyáltalán valamit?) — Mihály fán az öt nevelő kö­zül három párttag, ennek ellené­re nincs, aki az ifjúsággal, a fia­talokkal törődne! — hangzott a kritika. — A szövetkezet pedig nem rossz. Hét fiatalt hozott haza a nagyobb jövedelem, az utóbbi időben az üzemekből, bányákból. Majdnem huszonegy forint csak a havi előleg munkaegységen­ként. A sok és beszédes probléma el­lenére sem láttak egyes igazgatók más feladatot, mint az iskolai gyakorlókertek jó gondozásának a biztosítását, hogy ezzel „nagy­üzemi szemléletre neveljük az if­júságot”. Mindez nemcsak az is­kolák nevelőtestületeinek szem­léletére, hanem a párt és taná­csi vezetők felelősségére, egyálta­lán azonban az értelmiséggel va­ló foglalkozásunk rendszerességé­nek és következetességének a hiányára is mutat. A nevelő elsőrendű, alapve­tő és legfontosabb feladata az iskolai nevelés és oktatás. Ezt semmilyen más munka, feladat, megbízatás nem előzheti meg. Hogy azonban a mihályfaiaknál maradjunk, a példa kedvéért, egyenesen megdöbbentő, hogy a szövetkezetiek időben nem ka­pálták meg a cukorrépát, emiatt 270 ezer (kettőszázhetvenezer!!) forint esett ki a dolgozók zsebé­ből. Ezt egy nevelő sem tudta, s ha tudta, nem tett semmit azért, hogy ne így legyen. Nem arról van szó, hogy ezért csak a neve­lők a felelősek, nem is lehetnek. Mindezeken felül azonban ilyen vélemények hangzanak el a falu­ban: — Ha dolgozni kell, a háztáji­ban is tud a gyerek d­olgozni. Mi­ért dolgoztatják a gyakorlókert­ben? — Dolgozzon annak a gyereke a földön, akinek parasztok a szü­lei. Én nem parasztnak nevelem a gyerekemet! A felsorolt nézetek szoros kap­csolatban vannak az iskolai ok­tató nevelőmunkával. — Engem nem hívtak eddig a szövetkezetiek, én meg nem mentem, nehogy tolakodásnak vegyék — hangzott egy másik ér­velés. A felsorolt véleményekkel a ne­velőknek is harcba kellett volna szállni, megsemmisíteni az ilyen felfogásokat. A családlátogatások alkalmával ezekről a dolgokról kell beszélgetni. Nem egy fél órát, nem egy órát, hanem rendszere­sen, kitartóan nevelni az embere­ket. Állandóan hatni rá­juk, érvelni, magyarázni mind­azt, ami a napi munkájukkal kap­csolatos, ami a mindennapi élet­ben felvetődik. Ezt követeli most elsősorban a tudat nevelése. Per­sze, jó az, ha tartunk előadást az első kozmikus sebességről, Mária Terézia korának erkölcsi felfo­gásáról, a magyar jakobinusok­ról, vagy akár a dekadenciáról. Mennyivel jobb és hasznosabb azonban arról beszélni, hogy a mi életünk termelési feladatait miért és hogyan kell megoldani. Az érvek és a beszédes tények szinte az úton hevernek, csak le kellene értük hajolni. Az agitáció, a nevelés nemcsak a nevelők feladata. Gazdája, irá­nyítója a pártszervezet, neki kell bevonni, feladattal megbízni a nevelőket is. A megbízás azon­ban egymagában kevés. Elsősor­ban a mindenütt fellelhető érve­ket kell a kezükbe adni, rendsze­resen tájékoztatni őket azokról a tényekről, amelyeket munkájuk során felhasználhatnak. Másod­sorban rendszeresen be kell őket — és minden agitátort — szá­moltatni az elvégzett munkájuk­ról. A vezetőknek, így az igazga­tóknak is meg kell arról győződ­niük személyes beszélgetés, csa­ládi látogatás során is, hogy be­osztottjaik milyen eredménnyel dolgoztak a rájuk bízott terüle­teken. Az értekezlet azt tükrözte, hogy ez a két dolog csaknem min­denütt hiányzik a sümegi járás­ban. Az értekezlet tapaszta­latcsere jellege elmaradt, mert kevés jó tapasztalatról adhattak számot egymásnak. Mégis, nagyon jó és nagyon hasznos volt, mert a figyelmet a feladatokra s né­hány követendő módszerre irá­nyította. Megmutatta azt is, hogy pártszervezeteinknek, minden községi vezetőnek többet és rend­szeresebben kell magával az ér­telmiséggel, elsősorban a neve­lőkkel törődni, foglalkozni. Túl­terhelni, a felelősséget rájuk át­hárítani természetesen a jövőben sem lehet, de azt a lehetőséget, ami munkájukkal kapcsolatos, ami tekintélyükből, tudásukból ered, jobban, eredményesebben kell és lehet az eddigieknél fel­használni. Vágvölgyi László Ajka, Kossuth: KOBRA AKCIÓ. Szov­jet film. Ajkacsengervölgy: HAZATÉRÉS. Ro­mán film. Devecser, Szabadság: DR. FAUSTOT ELVITTE AZ ÖRDÖG. Csehszo­­vák filmvígjáték. Keszthely, Petőfi: KÜLÖNÖS HÁ­ZASSÁG. Magyar film. Pápa, Petőfi: ÚJRA REGGEL VAN Szovjet film. Sümeg, Petőfi: SZERETLEK ÉLET Szovjet film. Tapolca, Petőfi: HALÁLHAJÓ. Nyu­gatnémet film. Veszprém, Vörös Október. GLEI­­WITZI ESST. NDK film. N A P t O Filmankét a „Puskák és galambokéról sütörtökön délután mutatta be először a veszprémi Vörös Október filmszínház a Tatay Sándor regényéből készült ,,Puskák és galambok*’ című filmet. A hatórai előadást megtekin­tette az író és felesége; a filmszínház üzemvezetősége a közönség lelkes tapsa közepette vörös szegfűcsokorral kedveskedett neki. Az előadás után, este nyolc órakor a szakszervezetek megyei tanácsa Kisfaludy Művelődési Házának irodalmi klubjában­­ be­szélgetett Tatay Sándorral a klub tagsága. A bensőséges hangulatú filmankéton az író először a filmmel, illetve általában a filmmű­vészettel és a filmgyártással kapcsolatos „kalandjairól” számolt be. Tudni kell, hogy a Puskák és galambok Tatay Sándornak már a harmadik filmje. Először 1944-ben forgattak filmet egyik novel­lájából, ez azonban a háború miatt nem készülhetett el; az elké­szült részek kópiáját ma is őrzik a filmgyár archívumában. A tu­lajdonképpeni első filmjére, a „Ház a sziklák alatt” címűre, ame­lyet Makk Károly rendezett és amelyet San Franciscóban nagy­díjjal tüntettek ki — valamennyien emlékszünk. Az irodalmi klub tagjai számos „műhelytitkot” tudtak meg az írótól: milyen történelmi események képezték a cselek­mény alapját; milyen belső indítékok késztették az ifjúsági regény megírására; milyen meggondolások indokolják a regény, valamint a forgatókönyv, illetve a kész film közötti kifejezésbeli különbsé­geket. A történelmi háttér az 1919-es tatabányai sortűz, amelynek kilenc bányász esett áldozatul. Hogy a gyerekek barlangot fedez­nek fel — ennek ötletét viszont a tapolcai tavasbarlang felfedezése adta. Számtalan különböző vélemény hangzott el a film eszmei és művészi értékeiről. Abban azonban megegyeztek a vitázók, hogy a Puskák és galambok jó film, amely sajátos romantikus eszkö­zökkel proletár hazafiságra, a munkásmozgalom hagyományainak tiszteletére, szocialista emberségre, helytállásra, hősiességre neveli elsősorban az ifjúságot, de a felnőtteket is. Ezen túlmenően pedig a film alkotóinak — köztük az írónak, Tatay Sándornak — őszinte és egyértelmű, félreérthetetlen kiállása a szocializmus mellett. Nem értettek egyet az ankét részvevői azokkal a szaklapokban ko­rábban megjelent kritikákkal, amelyek fanyalogva bizonyos „pro­­letkultos” szemlélet érvényesülését vélték felfedezni, ha nem is ez Tatay-regényben, de Keleti Márton filmjében. I k­­özvetlen, meleghangú beszélgetés alakult ki az ankéton a Badacsonyban élő kiváló író és a veszprémi irodalombará­tok között. Mégsem hallgathatjuk el az ankét egy árnyoldalát. Hú­­szan-huszonegyen gyűltek csak össze az irodalmi klubban — a klub tagságának is csak egy töredéke. Ez a lehangoló tény (amely saj­nos korántsem egyszeri jelenség: a tavalyi jól sikerült, zsúfolt, több száz hallgató előtt elhangzott előadások és viták után ma sokkal sivárabb a helyzet) kikerülhetetlenül felveti a kérdést: van-e értelme ilyen alapokon továbbra is e klub működésének? Úgy látszik, a klub tagságának egy részét csak az afféle rendez­vények érdeklik, ahol saját írásaikról esik szó, amelyeken viszont tanulni, műveltséget gyarapítani, ablakot nyitni, kitekinteni le­hetne az országba, vagy éppenséggel a világba — az már kevésbé! Mi ez, ha nem tömény provincializmus, amelyre pedig már jóné­­hányszor kikiáltottuk itt a provinciában, hogy „kitalálás”, hogy ilyen nincs?!... Irodalmi klub vagy irodalombaráti kör semmiképpen sem le­het ennek — az állítólag nem létező, de mint a „Puskák és ga­lambok” ankétja iránti érdektelenség is bizonyítja: mégiscsak itt bujkáló — provincializmusnak a melegágya. (koncz) . ­ Lapjuk folyó hó 17-iki számá­ban „Tábla-rejtvények” cím alatt újságcikk jelent meg, amelyben a cikkíró kifogásolta, hogy a köz­úton­ a helységet jelző táblán Ba­­latonfüred neve olvasható, pár száz méterre odébb a vasúton pe­dig Balatonarács neve van fel­tüntetve. A cikkel kapcsolatban a következőket közöljük: arról, hogy Balatonarács községet Ba­latonfüredihez csatolták a cikkből szereztünk tudomást. Feltételezzük, ha Balatonfüred tanácsa az egyesítéssel kapcso­latban szükségesnek tartotta vol­na Balatonarács megállóhely ne­vének megváltoztatását, akkor ez ügyben a községi. v. b. feltét­lenül megkeresett volna bennün­ket. Egyébként is az állomásnevek megváltoztatása a tanácsi szer­vek hatáskörébe tartozik. Egyben megnyugtatásul közöljük, hogy a megállóhely megszüntetésére a forgalom meggyorsítása érdeké­ben a KPM felé javaslatot te­szünk, mivel az Balatonfüredtől mindössze 1,2 km távolságra fek­szik. Esetleges megszüntetésével a megállóhely neve nem fog töb­bé a közúton közlekedőkre sem zavarólag hatni, mert a táblát a megszüntetéssel egyidejűleg el­távolítjuk. MÁV ügyek Aszófő—Tihany állomással kap­csolatos észrevételekkel teljesen egyetértünk. Az AKÖV-ot még 1958. évben megkerestük, és kér­tük, hogy Aszófő—Tihany és a tihanyi rév között állítson be já­ratokat. Az AKÖV kérelmünket akceptálta, és a járatok beindítá­sát 1959. évre kilátásba is helyez­te. A járatok beállítása azonban az AKÖV írásbeli ígérete ellené­re sem valósult meg. A MÁV-ot tehát ezért hibáztatni nem lehet. Lehetségesnek tartjuk, hogy mire sok huzavona után az állomásnév megváltoztatása megtörténne, az AKÖV az említett viszonylatú já­ratokat beindítja. A cikk írójának észrevételeiért köszönetünket fejezzük ki, egy­ben közöljük, hogy a cikket és az arra adott válaszunk másolatát a Veszprém megyei Tanács V. B. közlekedési osztályának egyidejű­leg intézkedés végett megküld­jük. Szombathelyi MÁV Igazgatóság nevében: Székely József m. főtanácsos.­­ * (A szerkesztőség megjegyzése.) Örömmel fogadtuk a MÁV leve­lét, bár egy-két dolgot érthetet­lennek találunk. Például azt. Két esztendeje, 1959-ben jelen­tős kulturális változás kezdődött az országban. Az addig központ­ból kezelt falusi könyvtárakat át­adták a helyi tanácsoknak. Jelen­tős fejlődést hozott ez az intézke­hogy a mi cikkünkből tudták meg: Balatonfüred egyesült Aráccsal. Hát, ha más nem, a fü­redi állomásfőnök évekig nem vette észre, hogy mi történik a lakóhelyén, vagy az arácsi vasuta­sok figyelmét elkerülte, hogy megváltozott lakáscímük, füredi lakosok lettek? Mindez azonban nem rontja örömünket, ha a táb­la­bonyodalmat a közeljövőben csakugyan megoldják. Ami az Aszófő—Tihany prob­lémát illeti, mi eredetileg se csak a MÁV-ot hibáztattuk, leg­alább felerészben az AKÖV-öt éreztük már akkor is felelősnek. Megkérjük tehát az AKÖV veze­tőit, válaszoljanak ők is a bírá­latra! Közben egy­ébként más forrás­ból egy további MÁV-ot érintő bírálatunkra is választ kaptunk. A Veszprém külső pályaudvar ál­lomásfőnöke közölte velünk, hogy a pénztáros gond megoldódott. A három pénztárfülkét nem azért építették, hogy szimmetrikus le­gyen, hanem, hogy mindegyik pénztáros (három van) lezárhassa pénz- és jegykészletét. Ettől füg­getlenül pedig ma már minden nagy vonat indulása előtt két pénztár dolgozik, a torlódás te­hát csökken. Az intézkedést az utazó közönség örömmel fogadta, dés a veszprémi járásban is, ahol az átadás az idei esztendő első fe­lében fejeződött be. De már ma is az a helyzet, hogy a hatalmas járásban mindössze 9 könyvtár van tanteremben. Az épülő mű­velődési házakban méltó elhelye­zést kapnak a könyvtárak még az idén Vörösberényben, Ösküben, Hajmáskéren. Hatezer kötettel gyarapodott az idén a veszprémi járásban a könyvállomány , és ebben nagy része van a MESZÖV 22 ezer fo­rintos támogatásának. A hetven­ezer főnyi összlakosság 10 száza­léka könyvtári tag, 67 ezer köte­tet kölcsönöztek egy fél év alatt. Az olvasók közel fele felnőtt, túl­nyomórészt munkás. A kölcsön­zött könyvek egytizede ismeret­terjesztő munka. Egymagukban szép számok ezek. Az ötéves terv követelmé­nyei azonban sokkal, de sokkal magasabbak. El kell érniük a köz­ségi­­ könyvtárosoknak, hogy a könyvállomány 78 ezerre gyara­podjék, az állománynak legalább egyharmada ismeretterjesztő — elsősorban politikai és szakmai — könyv legyen, hogy a lakosság egyötöde sorakozzék az olvasók táborába, több paraszt kölcsönöz­zön könyvet. A nagy cél csak úgy érhető el, ha a községek — költségvetésből­­ és községfejlesztési alapból — évenként és lakosaként 3 forintért vesznek új könyvet, ha a tsz-ek lemondanak a célszerűtlen önálló könyvtárak létesítéséről, viszont erre szánt pénzüket a községi könyvtárnak adják át, ha sok iro­dalmi estet, ankétot, egyszóval olyan rendezvényt tartanak a já­rásban, amely felkelti az érdek­lődést a nyomtatott betű iránt. Izmosodó könyvtár-hálózat a veszprémi járásban 1961. október 11­.

Next