Napló, 1962. január (Veszprém, 18. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-03 / 1. szám

1962. január 3. FF Ősi művészet — modern otthon Németh János keramikus művész kiállítása a Bakonyi Múzeumban Semmiféle dolgot nem lehet­­ sem szeretni, sem gyűlölni, amíg meg nem ismertük. Leonardo da Vincinek ezt az örökérvényű mondását kellene a kiállítási terem bejárata fölé írni, hiszen itt Veszprémben nem láthatók még a modern lakásmű­­vészet eredményeinek művészi je­lei, produktumai, nincs, ami fel­ébressze az igényeket, ami meg­ismertessen bennünket az új le­hetőségekkel. Pedig a mai lakás­­kultúra már elindult a maga út­ján, s nem lehet megállítani por­celánboltok giccses kirakataival vagy bútorüzletek kispolgárian nagyképű, modernkedő bútorai­val, mert egész új életformánk, megnövekedett igényeink, techni­kai fejlődésünk, a szerkezet és az anyag változása mindenképpen szükségszerűen hozza magával az új tartalomhoz illő új formát, amelynek új szépsége, új esztéti­kája vá. Jó (de sajnos ritka) alkalom ez a kiállítás számunkra elsősorban éppen a mai lakásmű­vészet egyes alkotóelemeivel való találkozásra, ismerkedésre, hiszen a kerámia művészi használati tárgyai, vá­zái, tájai, tartói, mind szerves al­kotórészei a dolgozó ember mo­dern otthonának. Az agyagmintázás művészete — a régi népi fazekasságtól mai hí­res keramikus szobrászművé­szeinkig — a legősibb és egyben a legmodernebb magyar művé­szet. Magyarországon nem volt és nincs márvány amelyből hófe­hér vagy színes s­zobrokat farag­janak, kőben is szegény. A nép művészei tehát magát a földet vették alkotásaik anyagául, azt gyúrták, égették, színezték. Ezt a földet gyúrják, égetik, színezik a ma keramikus művészei is, új tartalommal töltve meg a régi, népi örökséget, hogy soha nem látott virágzásnak indítsák ezt a meghatóan naív és ugyanakkor modernül bonyolult ősi művésze­tet. A mai keramikus nemzedék legfiatalabb képviselői kö­zé tartozó Németh János közvet­lenül a család műhelyéből hozza magával ezt az örökséget, ahol még játszó gyerekként ismerkedik meg az agyaggal és a mesterség apróbb fogásaival. Ide tér vissza az Iparművészeti Főiskola elvég­zése után, ahol — „Háry János” borospince-cégér diplomamunká­jával, mely kiállításán is látható — 1958-ban nyeri el oklevelét. Itt — Zalaegerszegen — alkotja első figurális kerámiaszobrait, plaszti­káit, reálisan, őszinte átéléssel, egyéni humorral (Fazekas-mester, Szüretelek sorozat, Korongozó), majd a kerámiaművesség ősi munkaeszközéhez, a koronghoz nyúl. A korong segítségével ké­szülnek a nagyméretű kerti figu­rái, (Kakas, Bagoly, Békakirály), amelyek reális, kedves alakj­ai le­hetnek parkoknak, szökőkutak­­nak a giccses, rosszemlékű „kerti törpék” helyett. (Milyen üde szín­folt, gyerekek és felnőttek ked­vence lehetne például a Békaki­rály a veszprémi vidám park környezetében, mint szökőkút, fi­gura!).­ Érdeklődési köre egyre tágul, nemcsak témában, hanem műfaj­ban is. Balatoni faliképén si­kerrel teszi próbára és méri le művészi és mesterségbeli képes­ségeit, eredeti színek csodálatos kompozícióját alkotva, mely nap­­fénysárga, zöld, kék fehér mázai­val hűen idézi a magyar tenger képét. És újabban még egy — számunkra talán a legkedvesebb — műfajjal bővül művészete: a modern lakás nélkülözhetetlen alkotóelemeinek újszerű produk­tumaival. Pedig a vázák, tálak, tartók világában, a kerámia több évezredes művészetét tekintve nehéz újat, eredetit hozni úgy, hogy ne csak az elképzelés, de a megoldás is az legyen. Németh János tudott újat adni, mert a szülőfölddel, a zalavidék növény- és állatvilágával, a természeti for­mákkal való őszinte kapcsolata határozza meg minden alkotását, eleve kizárva ezzel a modernke­dést, a könnyűszerrel eltanulható divatos megoldások lehetőségeit. Formák és színélmények elvo­natkoztatásával fejezi ki konkrét élményeinek tartalmát, utat en­ged a képzeletnek, de sajátos módján a való világ egy-egy da­rabját teszi elénk. A­­osszú, karcsún magasodó, tökéletes formájú piros vá­zájába virágzó cseresznyeágat képzelek. Lehet-e szebb dísze egy modern lakásnak? Nem is lakásnak, otthonnak! Mert a la­kás csak falakkal határolt, vélet­lenszerű együttes. Az otthon, ma­gunk teremtette világ, mely egyé­niséget, mondanivalót, ízlést árul el, melyet a mai ember több év­ezred kultúrájából leszűrve meg­értett, m­agába fogadott, amelynek harmóniájával gondolatait fejezi ki,a tárgyakról, életről, önmagá­ról. A modern otthon az új típusú ember ízlésének, tudatának kép­mása. E képmás kialakításához adhat segítséget a kerámia, az agyagmintázás ősi művészete, Németh János művészete is. Baráth József Háry János „A magyar gyermekeket már nem kell felszabadítani“... Ez a mondat a kanadai küldött ajkáról hangzott el a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség közel­múltban Budapesten tartott kongresszusán. Sok hízelgő, de egyben elgondolkoztató megálla­pításnak lehettek fültanúi a kong­resszus részvevői. Az Ajkai Üveg­gyár nő dolgozóinak Nagy Imré­­né, az Országos Nő­tan­ács szerve­zési osztályának vezetője tartott beszámolót az itt elhangzottakról. Ismertette a tanácskozás prog­ramját, majd az ott hozott hatá­rozatok jelentőségével foglalko­zott. A tanácskozás célja minde­nekelőtt az volt, hogy a nőket, anyákat egy frontba tömörítse az emberiséget fenyegető atomhábo­rú ellen. A háborús veszélyt nö­veli a németek kihívó fegyverke­zése, akik nyíltan revansról be­szélnek. Beszélt a Szovjetunió kezdeményezéseiről a bék­e meg­védése érdekében, a német béke­­szerződés megkötése, valamint a berlini kérdés megoldásának fon­tosságáról. Ezzel kapcsolatban utalt az általános és teljes lesze­relés szükségességére, amelynek megvalósítása kizárhatná a hábo­rúkat az emberiség életéből. Saután a nők helyzetéről, prob­lémáiról beszélt, ismertetve az ázsiai, afrikai és egyéb nyugati országokban élő nők helyzetét, harcait a munkáért, egyenjogú­ságért. — Az egyenjogúságot már csak azért is megérdemlik, mert a vi­lág dolgozóinak — a mezőgazda­­sági munkát nem számítva is — egyharmada nő — hangsúlyozta a beszámoló. Munkabért azonban — a szocialista országokat kivéve — ugyanazon munkáért is keveseb­bet kapnak. Az egyenlőségért ví­vott harcban mindenekelőtt a jogvédelmet kell biztosítani a nők számára, a munkában pedig a szakmai továbbképzést kell meg­­oldani. Végezetül utalt a Szovjetunió XXII. kongresszusának program­jára, amit korunk kommunista kiáltványának is nevezhetünk. Ez a program azt hirdeti, hogy „min­dent az emberért, az ember javá­ra”. A magyar országgyűlés is ezen az úton járt, amikor több fontos törvény mellett az iskola­­reformot is jóváhagyta. Beszédét újévi jókívánságokkal fejezte be. Németh István , tudósító NAPLÓ Nem nyílt szóra a szája, csak remegett. A felgyülemlett érzé­sek, az öröm, a boldogság, a há­la, a m­eghatottság és talán az em­lékek is, lágy gombócként szoron­gatták a tork­át. Nézte-nézte a vi­dám ünneplő sereget: a gyerekek, az unokák, a rokonok, ismerősök százait. Az asztalfőn boldogan, csendesen sírdogált felesége, a 68 éves Juli néni. Az ünnepség elmúlt, de nyomai még most is ott vannak a bala­­tonarácsi kis nádfedeles ház szo­bájában, konyhájában- Virágok mindenütt, előkerül egy kopottas bőrönd is, benne gondosan ösz­­szeh­ajtogatva, becsomagolva az ajándékba kapott térítők, csip­kék, vázák. Díszes kötésben em­lékkönyv, első oldalán nagy szí­nes betűkkel. ..Sok boldogságot kívánunk az 50 éves házassági évfordulójukat ünneplő Pintér Gyulának és Pintér Gyulánénak:" Ötven év, fél évszázad, egy emberöltő, nagy idő. És ketten együtt. Mindig együtt: háborúk viharában, békés gyermekzsivaj­ban, nélkülözések, küzdelmek és a jobbra fordulás idején. A gye­rekekért Tíz gyerekük volt, nyol­can még élnek közülük, harminc­egy unokájuk és egy dédunoká­juk van. Gyula bácsi tisztiszolga volt egy ezredesnél. Juli néni szoba­lány egy ügyvédnél Pusztamonos­toron 1911-ben. Megszerette egy­mást a két cseléd. Cselédek ma­radtak nagyon sokáig. Gyula bá­csi kertész volt, jó kertész, elis­mert kertész. (A párás ablakon most is felmutat, a kertjében Vi­rágost nevel. A nyugdíj mellé jól jön még egy kis pénz) Urak­nál szolgált, hányódott egyiktől a másikig. Azért hagyta ott Gyürky grófnő birtokát, mert nem kapta meg a járandóságát. Sokszor éheztek, tejen éltek. Másutt mesz­­sze volt az iskola, olyan messze, hogy a gyerek nemegyszer esz­méletlenre fagyva ért haza.­ ­ 4­­ : Arany-­­ l lakodalom l o ♦ a ♦ A háború előtt Fejér megyében a Vojnovich birtokon szolgált. Mikor már Magyarországon dö­rögtek a fegyverek, az úr eltűnt, rábízta, a kastélyt. Jöttek a né­metek, be akartak menni a kas­télyba — nem engedte. Vigyázott mindenre, mert az az uraságé. A németek azért bementek. Nyolc teherautó holmit vittek el: sző­nyegeket, képeket, porcelánokat. Jöttek a szovjet katonák. Hol a burzsuj? — kérdezték. — Elment — válaszolta. — Nem is jön vissza többet, foglald el a házat. Minden a tied, a tietek sztari papa. — Én nem mentem be kérem. Én vigyáztam mindenre. Hű szol­ga voltam én kérem. Tovább is a kis kertészházban lakott és gyógy­­gatta a hatalmas parkot ért háborús sebeket. Aztán mások jöttek. Vidám, tettrekész, lelkes, ifjú emberek. A MADISZ küldte őket nyaraimé Juli néni főzött nekik, ők meg az öregeknek segítettek. Jól meg­voltak egymással. Később hivatalosan is üdülőt csináltak a kastélyból. Gyula bá­csi lett a gondnok. A parkba úszómedencét építettek. A gond­nok azért mégiscsak kertész ma­radt, mert a medence köré fűz­fálért ültetett. — Mesefák lettek azokból kérem. Gyönyörűek. Aztán ötvenhatban feketelistára került a ..hű szolga”. Talán azért is, mert többet nem akart az len­ni. És talán azért is, mert „mese­fákat” ültetett, amik azóta gyö­keret eresztettek, a földbe ka­paszkodnak, kidönthetetlenül ott állnak, terebélyesednek. Most a nyugalom évei, az em­lékezés évei, a mesélgetés évei következnek. Néha Juli néni is közbeszól, Péter unokájának fe­jét simogatva közben, aki ra­jongva szereti nagyanyját. Azért a mesélőbb Gyula bácsi, az „öreg”, ahogy felesége tréfásan becézi. Juli néni örökösen tesz­­vesz, s ha már nincs dolga, sem ül le, mert fáj a gyomra. Néha, mikor férje túlságosan belemerül a beszédbe, gyerekesen felkacag: „Ugyan már öreg, ne beszélj annyit. Látja — fordul felém — folyton a múltról kesereg.” Ne­­vet és megcsókolja a másik uvoi­kát, Olgát. Mindketten vissza-vissza kanyarodnak az ünnepségre, amit karácsonykor tartottak a Füredi Vasas Kultúrotthonban. A párt, a tanács, a Hazafias Népfront voltak a vendéglátók. — Nagyon szép volt, gyönyörű volt, az unokáink sem felejtik el soha. És ... ajándékot azelőtt .■, mi nem k­aptunk sosem. Pedig kaptak, mindketten kap­tak. A legnagyobb ajándékot. Egymást. Szilagyi i.mp* A mandula jövője és a papkeszi nagy manduláskert Háromszáz hold mandulás — egy tagban! Ilyen még nem volt. Nem almás, nem szilvás, hanem mandulás. De hihető ez? Igen, hisz bárki megláthatja, megte­kintheti — Papkeszi alatt, a Veszprémi Állami Gazdaság kün­­gösi kerületében. — Jó-jó, hogy megtekintheti. De kinek jutna eszébe, hogy ép­pen nálunk, éppen a mi megyénk­ben keresse az ország ... sőt Kö­zép- és Kelet-Európa legnagyobb manduláskertjét. Mert erről van szó. Hazánk és Közép-Európa egyetlen és leg­nagyobb nagyüzemi mandulás­kertjéről. Az létesült itt. A telepítést négy-öt évvel ezelőtt kezdték el a küngösiek. — Ha már itt vagyunk, hadd tudjuk hát, miről van szó, mi cél­ból létesült ez a nagy mandulás? Annál inkább is érdekel ez ben­nünket, mivel e jobb sorsra érde­mes csonthéjast eddig afféle kis­üzemi gyümölcsnek tartottuk. — E felismerés, és egyáltalán a mandula, hogy úgymondjam „felfedezése” nem egészen a mi érdemünk — mondja Oravecz elvtárs. — Az akali kísérleti te­lepen már évek óta foglalkoznak vele, méghozzá szép sikerrel. A nemesítők nagyszerű új fajtát hoztak létre, ami csak mostanában kezd kike­rülni köztermesztésbe. Mi elsők között ismertük fel a fajta kiváló tulajdonságait, ho­gy évről évre jó terméssel fizet, s hogy a termése fölötte áll minden más fajtának; valamennyi édes mandula között legdarabosabb, a legnagyobb sze­mű és legkönnyebben tisztítható, papírhéjú. Szinte szó sincs csont­héjról, hisz két ujjal könnyen megtörhető. A fajta kiváló tu­lajdonságaiért minden dicséretet megérdemelnek a nemesítők. A mandula felfedezése is nagyrészt az ő érdemük. — Persze­ persze. Bár a küngö­siek is megtették a­ magukét, hogy vállalkozta­k a telepítésre. Hogy vállalták a telepítéssel járó óriási munkát — hisz 300 hold­ról van szó! A telepítés minden­kor kockázattal jár. S ezt is vál­lalniuk kellett. De miért vállalták, mért szánták rá magukat ily nagyarányú telepítésre? — — ez fúrja az oldalunk. Ezt sze­retnénk hallani most. — Azért, mert éghajlati és ta­lajadottságaink közepette a marri­dula az egyetlen gyümölcsféle, ami (a jó fajta birtokában) ko­moly eredménnyel, haszonnal ke­csegtet. Mert akárcsak az alma s a többi gyümölcs iránt, a man­dula iránt is nő a kereslet. Mond­hatni korlátlan értékesítési lehe­­tőségek kínálkoznak. Pár év óta már nem csupán száraz állapot­ban, de zölden is értékesíthető. Sőt, igen keresett exportcikk a zöldmandula. S ez igen kedvező ránk nézve, mivel így értékesül a legkedve­zőbb áron, hiszen így a zöld bur­káért is pénzt kapunk, méghozzá értékes kemény valutát. — Így már értjük, mi sarkallta hát a küngösieket a maindulótele­­pítésre. De mikor látjuk majd ezt az értékes kemény valutát? — Hogy mikor? Már nem soká kell várni, hiszen máris láttunk. Az idén már exportáltunk egy­­pár vagonnal, attól függetlenül, hogy a kert előírás szerint csak az idén fordul először termésre, azaz, hogy az első évben telepí­tett 30 holdat az idén már ter­mőre fordítjuk A rügyberakódást tekintve nagyszerű termést­­vár­hatunk. Hiszen eddig is termett, amint ezt az elgurult exportvago­nok bizonyítják. A Hungarofruct külkereskedelmi vállalat úgy megkedvelte a mandulánkat, hogy jóelőre már az idei termést is lekötötte mind, így aligha lehetnek értékesítési gondjaink. — Szóval, hát beütött a man­dula. Már most elmondható, hogy a telepítés munkáját siker koro­názta? — Igen, igen. A várt siker nem maradt el — mondja Oravecz elvtárs sokat sejttetően, s a vit­rinhez lép, ahonnét számos ser­leg és más értékes dísztárgy kö­zül egy piros lets dobozkát emel ki s nyitja fel előttünk. Egy dí­szes ezüstérme lapul benne. Az erfurti kertészeti kiállítás egyik díja, amit a szóban levő mandu­lával nyertek el a vállalkozó szel­lemű veszprémi vagy küngösi mandulatermesztők. D. J. s

Next