Napló, 1969. augusztus (Veszprém, 25. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-09 / 183. szám

Szombat, 1969. augusztus 9. Gazdagodó szövetkezetek Több mint egymillió forin­tos költséggel új vegyesboltot és városi igényeket is kielé­gítő bisztrót nyitott Dudaron a Zirci Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet. Ilyen módon javult a község élelmiszer ellátása és kultu­rált körülmények között, szombat, vasárnap tánczene mellett tölthetik szabadide­jüket a szórakozni vágyók. — Fejlesztési elveink sze­rint — mondta Somogyi Jó­zsef, a szövetkezeti főköny­velője — a legkisebb faluba is igyekszünk a régi kocsmá­kat úgy átépíteni, hogy azok valóban korszerűek, moder­nek legyenek. Meggyőződé­sünk, hogy ezzel mi is segít­jük a falusi lakosság kultúr­­igényeinek növekedését. E törekvéseknek nyomán épült át a szövetkezeti kör­zet majdnem minden falujá­ban a régi életformát is szim­bolizáló kocsma bisztróvá, kisvendéglővé. Néha 30—40 éves megtérülésű beruházást is vállalnak kisebb forgalmi helyeken, csak azért, hogy emeljék tagközségeik civili­­záltságát, közelítsék őket a városias életforma felé. Ez év végére Olaszfaluban is fel­épül a kisvendéglő. Ez a köz­ség az egyetlen körzetükben, ahol nem működik a többie­kéhez hasonló korszerű ven­déglátóipari létesítmény. Kár, hogy igyekezetükre nem figyeltek még fel a já­rási tanács illetékesei. Pedig bizonyára sikerrel vonhatnák be a szövetkezet anyagi ere­jét a községfejlesztési, jöven­dő körzetesítési programjuk megvalósításába. (Fotó: Borbás János) NAPLÓ „A Titanic utasa voltam...” Á hír bombaként robban a szer­kesztőségben: Keszthelyen van egy asszony, aki túlélte a század egyik legnagyobb katasztrófáját, a Titanic pusztulását, egyike volt azoknak a keveseknek, akiket sikerült megmen­teni azon a borzalmas éjszakán. A halál közelében járt emberek mindig érdekesek. Hát még a Titanic­­katasztrófája szemtanúja i­s Keszthely, Hungária Szálloda por­tája. — Benke Vilmosnét keresem. — Tessék. — Ön adta a hírt, ismer egy asz­­szonyt, akit a Titanicról mentettek. — Igen, én szóltam. Mert olvastam valamelyik újságban, hogy a svéd lapokban nagy szenzáció volt, mikor valamelyik újságíró rábukkant a Titanic egyik még élő utasára. Akkor jutott eszembe, hogy nemcsak Svéd­országban, nálunk Keszthelyen is van valaki... A fiaink együtt jártak iskolába, és Kuczikné többször me­sélte, hogy kislánykorában ott volt. Ő különben Amerikában született. — Hogy hívják? — Kuczik Ferencné.­ ­ Az irtózatos éjszaka most már lexi­kon-adatokká öregedett: „Titanic (tájtenik), az angol White Star Line társaság transzóceáni gőzö­se volt. 1912 április 14-ről 15-re vir­radó éjjelen, első útján, Qeenstown­­ból New­ Yorkba menet 22 tengeri mérföldes sebességgel egy úszó jég­­hegybe ütközött és víz alatti testén 90 méter hosszban oly súlyosan meg­sérült, hogy 2 és fél óra alatt elsüily­­lyedt. A hajón tartózkodó 2223 sze­mélyből csak 706-ot sikerült a rádió­hívásra odasiető „Carpathia” hajónak megmentenie.” Mennyivel többet mondhat ennél ötvenhét esztendő után is épen maradt emlékeivel, akármilyen kevés maradt is, egy túlélő! Izgatottan keressük.­ ­ Kuczikék nincsenek otthon. A vá­rakozás ilyenkor keserves, minden errefelé jövő embert Kucziknénak nézünk a ház előtt, az utcán. Képze­letünkben elindult már végzetes, első és utolsó útjára a világ legnagyobb hajója, a Titanic. Kétezernél több, mit sem sejtő utasával. Valahol mesz­­sze gyilkosságra készülődik a jég­hegy: kilenctized részét víz alá rejti, csúcsa figyelmeztet csak, itt úszom az árral... Idős ember fordul be a házba: — Igen, Kuczik Ferenc vagyok. Meghökken, mikor megmondjuk, miért várunk. — Az én feleségem? A Titanicon? Negyvenkét éve élünk együtt. Nekem sohase mondta.­ ­ A kapitány büszke a világ legna­gyobb, leggyorsabb, legszebb hajó­jára. A Titanic a tenger ura, a Ti­tanic a technika csodája, a Titanicot nem fenyegetheti semmi veszély. Az éjszaka világos. Emberi számítások szerint errefelé nem lehet jéghegy. Közeledik a végzetes hajnali 3 óra. Kuczik Ferencné ideges mozdulatot tesz: — Kilenc éves voltam, nagyon rég volt. De a hajó neve Titanic volt... Három, vagy négy kéményes hajó... A Titanic nevét C-vel mondja. Va­lamikor pedig tudott angolul, Martins­­berg-Ohió-ban született. Indiana Har­­borgban élt szüleivel, akik kivándo­roltak. — Éjjel három órakor nagy lökést éreztünk. Arra ébredtünk. Nagy si­koltozás volt, víz jött a padlón, már térdig ért. A hordók, meg a ládák futkoztak a folyosón... Az asztalok egymásra estek. A Titanic éjjel háromkor nekiment egy jéghegynek. 90 méter hosszan megsérült és süllyedni kezdett. — Nagyon sokan lettünk. Mindenki lejött, mert a fedélzet összerepede­zett. Idegesen simít végig a homlokán. — Anyám jobban tudná, de ő Nagy­szebenben él, kilencven éves. Mi ki­csik voltunk, a legkisebb testvérem kilenchónapos, aztán egy hatéves, egy hétéves, egy tízéves. Azt tudom, hogy sírtunk, meg a gyógyszertárból kiszaladt az orvos és kiabált. Meg a hordók görögtek a folyosón. Térdig ért a víz. A Titanic SOS jeleket adott azon az éjszakán. Vajon meghallják-e? — Mikor volt ez? — 1912 elején. Négy hétig jöttünk haza a tengeren Amerikából, akkor volt...­ ­ — Aztán vagy egy óra múlva jött egy nagy hajó. Azt én már nem tu­dom, hogy hány kéményes volt... A „Carpathia” mintegy másfél órá­val az ütközés után ért oda a Tita­­nic­hoz. — Aztán már nem tudom... Csak összeszedtek bennünket apámék. Az­tán volt ott valami vezetőség, vagy mi, azok is nagyon kiabáltak... A két hajó közé létrából meg deszkából hidat vertek, ott vitték át az embere­ket. A matrózok ölben vittek. Min­denki sikoltozott. — A jéghelyet látta? — Sok jéghegy volt. De az olyan kö­zepes volt... Idegesen végigsímit a homlokán. A Titanic egy váratlanul felbuk­kant délre keveredett jéghegynek üt­között. — Aztán reggel öt óra körül elin­dult velünk a hajó, de a másikon még sokan voltak, meg sok csónak volt a vízen is... A Titanicról 706 utast mentett meg a Carpathia. 1517 halálra szánt ottma­radt. — Minket Hamburgba hoztak, de aztán már nem nagyon tudom... Ül­tünk valami kör­hajón is, körben ül­tünk és ment. Meg vonaton is vol­tunk. Hazajöttünk. — Honnét indultak? — Azt hiszem New-Yorkból... Newyorkot mond. □ A lexikon: a Titanicról: „.. .1912... Qeenstownból New- Yorkba menet... elsüllyedt. — Hányszor utazott tengeren? — Csak egyszer, de akkor négy hé­tig, és akkor volt az a süllyedés... Amikor hazajöttünk Amerikából. — A Titanic viszont Amerikába menet süllyedt el, ön nem lehetett a Titanicon. Zavart csend, majd Kuczik Ferenc megszólal: — Mondtam én mindjárt.. Annak idején egy kilencesztendős kislány mesebeli tengeri úton egy hónapig jött haza Amerikából. Gyer­mekképzeletét a nagy víz, a borzon­gató félelem felajzotta. Ki tudja em­lékképei ötvenhét esztendő után mit rejtenek? Ki tudja most már kinyo­mozni, hogy milyen hajóval jött, hogy mi történt azzal a hajóval, csakugyan szerencsétlenség érte-e azt is? A Titanic katasztrófája abban az évben mindent elhomályosított. Hajószeren­­csétlenségről ma is mindenkinek a Titanic jut eszébe. Hogyne „helyette­sí­ted­ne be” hát a pontatlan emlékek­be ebben a kis, keszthelyi szobában is... — Én már nem emlékszem, hogyan volt... A hajó nevére sem... Csak, hogy térdig víz volt, meg jött egy má­sik hajó... az alighanem négykémé­­nyes volt... — Látta a „Titanic” című filmet? — Hát... lehet hogy láttam. Sok filmet láttam, de elfelejti, ugye az ember... Aztán egy élet eltelik, s a felgyü­lemlett emlékek közül ki tudná kivá­logatni, melyik honnét van? Az ember néha valóságként éli meg az álmait is. Sztankay József „Csak arra emlékezem, hogy térdig érő víz volt.. (Fotó: Péterfay) — L — A pusztulás kertje?­ ­ Ezerkilencszázhatvanegyben ,egy fülledt, forró júliusi dél­­i utánon Észak-Nyugat felől s hatalmas szélvihar tört a Du­nántúlra. Hirtelen lepte meg­­ Pápát is, eset elborító por- s felhővel, süvítő széllel. Nem­­ tartott soká az ítéletidő, de alapos munkát végzett: a­­ Győri úton vagy tíz hatalmas­­ nyárfát döntött az útra, se­­­­besülés is volt, nem emlék­­­­szem már, mennyi. De ami­­­­kor elterjedt a városban a hír, hogy kitépte a vihar az „ezeréves” platánt a Vár­kertben, minden veszteség el­törpült mellette. Megindult a zarándoklás, s napokon ke­resztül százak állták körül a hatalmas fa tetemét. Sok mindent beszéltek arról a fá­ról, hogy belevéste nevének kezdőbetűit Petőfi Sándor Hogy harminchárom madár­fészek rejtőzik a lombok kö­zött. Hogy ezeréves. Egy hé­tig aprították a hatalmas törzset, s akkora gödröt ha­gyott maga után a fa gyö­kérrendszere, hogy — a rossz nyelvek szerint — in­nét vették a pápaiak a csó­nakázó tó ötletét. Csónak és tíz nélkül Pápai barátaim gyakran mondogatják, hogy pusztul a Várkert, lassan elveszíti ter­mészetes szépségét. Mi ebből az igazság? Kezdjük a csónakázó tó­val. Szó ami szó, maga az ötlet sem volt zseniális. Egy csónakázó tó még semmi, ha csak egyéb szórakozási le­hetőségek egyike, akkor van értelme. Márpedig sem a vá­ros anyagi helyzete, sem az igények nem indokolták va­lamilyen kombinát tervez­­getését. Ami aztán az ötlet­ből lett! (Előre nem látott, objektív körülményeknek is része van ebben.) A Tapolca patak elapadt, a Bakonyér kiszáradóban van. Se víz, se csónak, csak az elgazosodott medence csúfoskodik. Közé­pen van egy szökőkút, de az sem működik, ami nem is csoda, hiszen vízgondjai van­nak a városnak. Az egyedüli vigasz: télen korcsolyapályád­nak lehet használni, ha éppen fagy van, és „terem” jég. Ez is valami­­ban kismamák babakocsival, fiatal párok, beszélgető öre­gek. Békés, idillikus kép. Bűzzel. A Tapolca miatt. Nem óhajtom senki nyakába varrni a felelősséget, de a tény tény marad: valamikor romantikus és nagyszerű séta volt végigmenni a Várkert­ben a Tapolca mentén. Most büntetés. Bűz, a mederben szemét, a parton csalánerdő. Az embernek belesajdul a szíve. Padok, tírágok Két részre osztható a 70 holdas park: külső és belső Várkertre. A Bakonyér — illetve annak egyre száradó medre — a határ. S mintha két ellenségeskedő világ ha­tára lenne: mindkét oldalon elhanyagolt, bokros, derékig érő gaz lepi. A városnak kü­lön terve van a két résszel: a belső megmarad parknak, pihenő helynek, a külső terü­leten sportpályák épültek, a tókerttel határos részen egész lakótelep van kialakulóban. A belső Várkert tényleg szép, és az az érzésem, hogy ha változott is, jó irányban változott az utóbbi években. Mindenütt pad, szép virág­­kruppok, a fű lekaszálva. Hatalmas platánok árnyéka­ A „Fenyvesek” — egyetlen, nagy játszótér lehetne.­­ (Fotó: Borbás János) „4 dudva, a muhar...“ A sportpályák szépek. A Textilesé különösen. Ilyen szép környezetben nem is csoda, ha jól megy a csapat­nak ... A két futballpálya mellé fedett sportcsarnokot tervez a város. Még a tavasszal az egyik mérkőzésen berúgták a labdát­­ a kertbe... Ugyan­is a sportpálya közvetlen kö­zelében az út mentén társas­házak épülnek a Várkertben. Sok. Előbb csak egy sor épült, most már befelé is egyre mélyebben nyúlnak a házak. Hogy sportpályák épültek, az rendben van. De a házak nem valók ide. Túl nagy a Várkert Pápának, túl nagy. Nem tud mit kezdeni vele. Mert nemcsak házak vannak itt, hanem kertek, szántóföldek is. Sokfelé jár az újságíró, gyakran határ­ban is. Én évek óta nem láttam muhart a földeken. Pápán, a Várkertben, igen. Jókora táblát. A Dunántúl hajdani legszebb parkjában. Ahol rit­ka és nemes vadakat látha­tott — belépődíjért — a lá­togató: kertészek, parkőrök vigyáztak mindenre, s távoli vidékekről is sokan a Vár­kert kedvéért jöttek Pápára. A világháború alatt, s azt követően pusztulni kezdett, de ha tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt járt itt valaki, az is észreveszi a rossz irányba tartó változásokat. S még mindig érdemes lenne meg­álljt parancsolni, hogy ment­sük, ami menthető. Ady ver­se jut eszembe. — „A dudva, a muhar/ a gaz lehúz, altat, befed...” — s ebben nem­csak a muhar inspirál, ha­nem jócskán akad itt dudva meg gaz is. Kidöntött szép szál fenyők esnek áldozatul a terjeszkedésnek, ott hever­nek a magasodó falak közelé­ben. Vigasztalan kép. Nem a­z épülő házak, hanem a fo­gyó, zsugorodó Várkert. Nehogy megtudják! A „Fenyvesek” — így ne­vezik a külső Várkert fenyő­ligeteit — egyelőre még áll­nak. Egyedül is nagyszerű végigsétálni itt, de inkább párosával járnak erre a fia­talok ... Hangulatos, eredeti szépségű része ez a Várkert­nek. S ez is pusztulásra van ítélve. Nem is pápai gyerek az, aki nem ismer itt minden te­nyérnyi helyet. Szalad is fe­lénk kettő — Huszár Endre és Draskoda Péter — vidá­man, kipirosodott­ arccal. — Nézzük a madarakat. Virágot szedni? Nem va­gyunk mi lányok ...! Kár lenne veszni hagyni ezt a hatalmas, szép „játszó­teret”. Ezt mondja a kerék­párt toló, idősebb férfi is, aki a téglagyár felől közele­dik. S mond mást is. — Uram, én csak azt mon­­dom, magának, hogy ne ma­radjon fenn az utókornak egy fénykép vagy képeslap erről a Várkertről. Nem is erről, hanem amilyen volt, amíg nem építkeztek. A sí­runkban megátkoznak ben­nünket, hogy nem tudtuk megbecsülni, bekeríteni, vé­detté nyilvánítani az egészet. Nehogy megtudják, milyen volt, én mondom magának. Ahogy megy, még mormol maga elé. Szeretnék utána kiáltani: igaza van! Bodó Sándor.

Next