Napló, 1969. augusztus (Veszprém, 25. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-09 / 183. szám
Szombat, 1969. augusztus 9. Gazdagodó szövetkezetek Több mint egymillió forintos költséggel új vegyesboltot és városi igényeket is kielégítő bisztrót nyitott Dudaron a Zirci Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet. Ilyen módon javult a község élelmiszer ellátása és kulturált körülmények között, szombat, vasárnap tánczene mellett tölthetik szabadidejüket a szórakozni vágyók. — Fejlesztési elveink szerint — mondta Somogyi József, a szövetkezeti főkönyvelője — a legkisebb faluba is igyekszünk a régi kocsmákat úgy átépíteni, hogy azok valóban korszerűek, modernek legyenek. Meggyőződésünk, hogy ezzel mi is segítjük a falusi lakosság kultúrigényeinek növekedését. E törekvéseknek nyomán épült át a szövetkezeti körzet majdnem minden falujában a régi életformát is szimbolizáló kocsma bisztróvá, kisvendéglővé. Néha 30—40 éves megtérülésű beruházást is vállalnak kisebb forgalmi helyeken, csak azért, hogy emeljék tagközségeik civilizáltságát, közelítsék őket a városias életforma felé. Ez év végére Olaszfaluban is felépül a kisvendéglő. Ez a község az egyetlen körzetükben, ahol nem működik a többiekéhez hasonló korszerű vendéglátóipari létesítmény. Kár, hogy igyekezetükre nem figyeltek még fel a járási tanács illetékesei. Pedig bizonyára sikerrel vonhatnák be a szövetkezet anyagi erejét a községfejlesztési, jövendő körzetesítési programjuk megvalósításába. (Fotó: Borbás János) NAPLÓ „A Titanic utasa voltam...” Á hír bombaként robban a szerkesztőségben: Keszthelyen van egy asszony, aki túlélte a század egyik legnagyobb katasztrófáját, a Titanic pusztulását, egyike volt azoknak a keveseknek, akiket sikerült megmenteni azon a borzalmas éjszakán. A halál közelében járt emberek mindig érdekesek. Hát még a Titanickatasztrófája szemtanúja is Keszthely, Hungária Szálloda portája. — Benke Vilmosnét keresem. — Tessék. — Ön adta a hírt, ismer egy aszszonyt, akit a Titanicról mentettek. — Igen, én szóltam. Mert olvastam valamelyik újságban, hogy a svéd lapokban nagy szenzáció volt, mikor valamelyik újságíró rábukkant a Titanic egyik még élő utasára. Akkor jutott eszembe, hogy nemcsak Svédországban, nálunk Keszthelyen is van valaki... A fiaink együtt jártak iskolába, és Kuczikné többször mesélte, hogy kislánykorában ott volt. Ő különben Amerikában született. — Hogy hívják? — Kuczik Ferencné. Az irtózatos éjszaka most már lexikon-adatokká öregedett: „Titanic (tájtenik), az angol White Star Line társaság transzóceáni gőzöse volt. 1912 április 14-ről 15-re virradó éjjelen, első útján, Qeenstownból New Yorkba menet 22 tengeri mérföldes sebességgel egy úszó jéghegybe ütközött és víz alatti testén 90 méter hosszban oly súlyosan megsérült, hogy 2 és fél óra alatt elsüilylyedt. A hajón tartózkodó 2223 személyből csak 706-ot sikerült a rádióhívásra odasiető „Carpathia” hajónak megmentenie.” Mennyivel többet mondhat ennél ötvenhét esztendő után is épen maradt emlékeivel, akármilyen kevés maradt is, egy túlélő! Izgatottan keressük. Kuczikék nincsenek otthon. A várakozás ilyenkor keserves, minden errefelé jövő embert Kucziknénak nézünk a ház előtt, az utcán. Képzeletünkben elindult már végzetes, első és utolsó útjára a világ legnagyobb hajója, a Titanic. Kétezernél több, mit sem sejtő utasával. Valahol meszsze gyilkosságra készülődik a jéghegy: kilenctized részét víz alá rejti, csúcsa figyelmeztet csak, itt úszom az árral... Idős ember fordul be a házba: — Igen, Kuczik Ferenc vagyok. Meghökken, mikor megmondjuk, miért várunk. — Az én feleségem? A Titanicon? Negyvenkét éve élünk együtt. Nekem sohase mondta. A kapitány büszke a világ legnagyobb, leggyorsabb, legszebb hajójára. A Titanic a tenger ura, a Titanic a technika csodája, a Titanicot nem fenyegetheti semmi veszély. Az éjszaka világos. Emberi számítások szerint errefelé nem lehet jéghegy. Közeledik a végzetes hajnali 3 óra. Kuczik Ferencné ideges mozdulatot tesz: — Kilenc éves voltam, nagyon rég volt. De a hajó neve Titanic volt... Három, vagy négy kéményes hajó... A Titanic nevét C-vel mondja. Valamikor pedig tudott angolul, Martinsberg-Ohió-ban született. Indiana Harborgban élt szüleivel, akik kivándoroltak. — Éjjel három órakor nagy lökést éreztünk. Arra ébredtünk. Nagy sikoltozás volt, víz jött a padlón, már térdig ért. A hordók, meg a ládák futkoztak a folyosón... Az asztalok egymásra estek. A Titanic éjjel háromkor nekiment egy jéghegynek. 90 méter hosszan megsérült és süllyedni kezdett. — Nagyon sokan lettünk. Mindenki lejött, mert a fedélzet összerepedezett. Idegesen simít végig a homlokán. — Anyám jobban tudná, de ő Nagyszebenben él, kilencven éves. Mi kicsik voltunk, a legkisebb testvérem kilenchónapos, aztán egy hatéves, egy hétéves, egy tízéves. Azt tudom, hogy sírtunk, meg a gyógyszertárból kiszaladt az orvos és kiabált. Meg a hordók görögtek a folyosón. Térdig ért a víz. A Titanic SOS jeleket adott azon az éjszakán. Vajon meghallják-e? — Mikor volt ez? — 1912 elején. Négy hétig jöttünk haza a tengeren Amerikából, akkor volt... — Aztán vagy egy óra múlva jött egy nagy hajó. Azt én már nem tudom, hogy hány kéményes volt... A „Carpathia” mintegy másfél órával az ütközés után ért oda a Titanichoz. — Aztán már nem tudom... Csak összeszedtek bennünket apámék. Aztán volt ott valami vezetőség, vagy mi, azok is nagyon kiabáltak... A két hajó közé létrából meg deszkából hidat vertek, ott vitték át az embereket. A matrózok ölben vittek. Mindenki sikoltozott. — A jéghelyet látta? — Sok jéghegy volt. De az olyan közepes volt... Idegesen végigsímit a homlokán. A Titanic egy váratlanul felbukkant délre keveredett jéghegynek ütközött. — Aztán reggel öt óra körül elindult velünk a hajó, de a másikon még sokan voltak, meg sok csónak volt a vízen is... A Titanicról 706 utast mentett meg a Carpathia. 1517 halálra szánt ottmaradt. — Minket Hamburgba hoztak, de aztán már nem nagyon tudom... Ültünk valami körhajón is, körben ültünk és ment. Meg vonaton is voltunk. Hazajöttünk. — Honnét indultak? — Azt hiszem New-Yorkból... Newyorkot mond. □ A lexikon: a Titanicról: „.. .1912... Qeenstownból New- Yorkba menet... elsüllyedt. — Hányszor utazott tengeren? — Csak egyszer, de akkor négy hétig, és akkor volt az a süllyedés... Amikor hazajöttünk Amerikából. — A Titanic viszont Amerikába menet süllyedt el, ön nem lehetett a Titanicon. Zavart csend, majd Kuczik Ferenc megszólal: — Mondtam én mindjárt.. Annak idején egy kilencesztendős kislány mesebeli tengeri úton egy hónapig jött haza Amerikából. Gyermekképzeletét a nagy víz, a borzongató félelem felajzotta. Ki tudja emlékképei ötvenhét esztendő után mit rejtenek? Ki tudja most már kinyomozni, hogy milyen hajóval jött, hogy mi történt azzal a hajóval, csakugyan szerencsétlenség érte-e azt is? A Titanic katasztrófája abban az évben mindent elhomályosított. Hajószerencsétlenségről ma is mindenkinek a Titanic jut eszébe. Hogyne „helyettesítedne be” hát a pontatlan emlékekbe ebben a kis, keszthelyi szobában is... — Én már nem emlékszem, hogyan volt... A hajó nevére sem... Csak, hogy térdig víz volt, meg jött egy másik hajó... az alighanem négykéményes volt... — Látta a „Titanic” című filmet? — Hát... lehet hogy láttam. Sok filmet láttam, de elfelejti, ugye az ember... Aztán egy élet eltelik, s a felgyülemlett emlékek közül ki tudná kiválogatni, melyik honnét van? Az ember néha valóságként éli meg az álmait is. Sztankay József „Csak arra emlékezem, hogy térdig érő víz volt.. (Fotó: Péterfay) — L — A pusztulás kertje? Ezerkilencszázhatvanegyben ,egy fülledt, forró júliusi déli utánon Észak-Nyugat felől s hatalmas szélvihar tört a Dunántúlra. Hirtelen lepte meg Pápát is, eset elborító por- s felhővel, süvítő széllel. Nem tartott soká az ítéletidő, de alapos munkát végzett: a Győri úton vagy tíz hatalmas nyárfát döntött az útra, sebesülés is volt, nem emlékszem már, mennyi. De amikor elterjedt a városban a hír, hogy kitépte a vihar az „ezeréves” platánt a Várkertben, minden veszteség eltörpült mellette. Megindult a zarándoklás, s napokon keresztül százak állták körül a hatalmas fa tetemét. Sok mindent beszéltek arról a fáról, hogy belevéste nevének kezdőbetűit Petőfi Sándor Hogy harminchárom madárfészek rejtőzik a lombok között. Hogy ezeréves. Egy hétig aprították a hatalmas törzset, s akkora gödröt hagyott maga után a fa gyökérrendszere, hogy — a rossz nyelvek szerint — innét vették a pápaiak a csónakázó tó ötletét. Csónak és tíz nélkül Pápai barátaim gyakran mondogatják, hogy pusztul a Várkert, lassan elveszíti természetes szépségét. Mi ebből az igazság? Kezdjük a csónakázó tóval. Szó ami szó, maga az ötlet sem volt zseniális. Egy csónakázó tó még semmi, ha csak egyéb szórakozási lehetőségek egyike, akkor van értelme. Márpedig sem a város anyagi helyzete, sem az igények nem indokolták valamilyen kombinát tervezgetését. Ami aztán az ötletből lett! (Előre nem látott, objektív körülményeknek is része van ebben.) A Tapolca patak elapadt, a Bakonyér kiszáradóban van. Se víz, se csónak, csak az elgazosodott medence csúfoskodik. Középen van egy szökőkút, de az sem működik, ami nem is csoda, hiszen vízgondjai vannak a városnak. Az egyedüli vigasz: télen korcsolyapályádnak lehet használni, ha éppen fagy van, és „terem” jég. Ez is valamiban kismamák babakocsival, fiatal párok, beszélgető öregek. Békés, idillikus kép. Bűzzel. A Tapolca miatt. Nem óhajtom senki nyakába varrni a felelősséget, de a tény tény marad: valamikor romantikus és nagyszerű séta volt végigmenni a Várkertben a Tapolca mentén. Most büntetés. Bűz, a mederben szemét, a parton csalánerdő. Az embernek belesajdul a szíve. Padok, tírágok Két részre osztható a 70 holdas park: külső és belső Várkertre. A Bakonyér — illetve annak egyre száradó medre — a határ. S mintha két ellenségeskedő világ határa lenne: mindkét oldalon elhanyagolt, bokros, derékig érő gaz lepi. A városnak külön terve van a két résszel: a belső megmarad parknak, pihenő helynek, a külső területen sportpályák épültek, a tókerttel határos részen egész lakótelep van kialakulóban. A belső Várkert tényleg szép, és az az érzésem, hogy ha változott is, jó irányban változott az utóbbi években. Mindenütt pad, szép virágkruppok, a fű lekaszálva. Hatalmas platánok árnyéka A „Fenyvesek” — egyetlen, nagy játszótér lehetne. (Fotó: Borbás János) „4 dudva, a muhar...“ A sportpályák szépek. A Textilesé különösen. Ilyen szép környezetben nem is csoda, ha jól megy a csapatnak ... A két futballpálya mellé fedett sportcsarnokot tervez a város. Még a tavasszal az egyik mérkőzésen berúgták a labdát a kertbe... Ugyanis a sportpálya közvetlen közelében az út mentén társasházak épülnek a Várkertben. Sok. Előbb csak egy sor épült, most már befelé is egyre mélyebben nyúlnak a házak. Hogy sportpályák épültek, az rendben van. De a házak nem valók ide. Túl nagy a Várkert Pápának, túl nagy. Nem tud mit kezdeni vele. Mert nemcsak házak vannak itt, hanem kertek, szántóföldek is. Sokfelé jár az újságíró, gyakran határban is. Én évek óta nem láttam muhart a földeken. Pápán, a Várkertben, igen. Jókora táblát. A Dunántúl hajdani legszebb parkjában. Ahol ritka és nemes vadakat láthatott — belépődíjért — a látogató: kertészek, parkőrök vigyáztak mindenre, s távoli vidékekről is sokan a Várkert kedvéért jöttek Pápára. A világháború alatt, s azt követően pusztulni kezdett, de ha tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt járt itt valaki, az is észreveszi a rossz irányba tartó változásokat. S még mindig érdemes lenne megálljt parancsolni, hogy mentsük, ami menthető. Ady verse jut eszembe. — „A dudva, a muhar/ a gaz lehúz, altat, befed...” — s ebben nemcsak a muhar inspirál, hanem jócskán akad itt dudva meg gaz is. Kidöntött szép szál fenyők esnek áldozatul a terjeszkedésnek, ott hevernek a magasodó falak közelében. Vigasztalan kép. Nem az épülő házak, hanem a fogyó, zsugorodó Várkert. Nehogy megtudják! A „Fenyvesek” — így nevezik a külső Várkert fenyőligeteit — egyelőre még állnak. Egyedül is nagyszerű végigsétálni itt, de inkább párosával járnak erre a fiatalok ... Hangulatos, eredeti szépségű része ez a Várkertnek. S ez is pusztulásra van ítélve. Nem is pápai gyerek az, aki nem ismer itt minden tenyérnyi helyet. Szalad is felénk kettő — Huszár Endre és Draskoda Péter — vidáman, kipirosodott arccal. — Nézzük a madarakat. Virágot szedni? Nem vagyunk mi lányok ...! Kár lenne veszni hagyni ezt a hatalmas, szép „játszóteret”. Ezt mondja a kerékpárt toló, idősebb férfi is, aki a téglagyár felől közeledik. S mond mást is. — Uram, én csak azt mondom, magának, hogy ne maradjon fenn az utókornak egy fénykép vagy képeslap erről a Várkertről. Nem is erről, hanem amilyen volt, amíg nem építkeztek. A sírunkban megátkoznak bennünket, hogy nem tudtuk megbecsülni, bekeríteni, védetté nyilvánítani az egészet. Nehogy megtudják, milyen volt, én mondom magának. Ahogy megy, még mormol maga elé. Szeretnék utána kiáltani: igaza van! Bodó Sándor.