Napló, 1973. április (Veszprém, 29. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-15 / 88. szám

Rádió-Tévé Szómagyarító pályázat Tanuljunk meg pihenni Kisember kalandocskája Varga Imrénél, Tihanyban Hányán mennek, szabadságra ezzel a szándékkal: most aztán kikapcsolódom! S egész nap csak lubickolnak a Balatonban, vagy kártyáznak, éjszakánként meg dorbézol-nak. Két hét múlva fáradtabban térnek haza mint ahogy elindultak. Sokan — s mind többen — üdülőből egyenesen a kórházba kerülnek, mert negyven-ötven- éves létükre úgy habzsolják az élvezeteket, akár a húszévesek. Hasonló példák sokaságát idézhetnék a T1 T és a Rádió Életünk minősége című közös műsorának legutóbbi adásából, amely Siófokon készült. Témája, a szabadidő szerepét életünkben jól időzítették az üdülési szezon kezdetére. A szabadságok ideje alatt ugyanis különösen megmutatkoznak azok az aggasztó problémák, amelyekről meggondolkodtatóan beszéltek a vita orvos-tudós résztvevői. Rendszerint a túlhajszolt élettempó következményei ezek. Kóros megnyilvánulásai annak, hogy nem elég jól gazdálkodunk időnkkel, szervezetünkkel, egész éven, vagy hosszabb időn át. A munkahelyi ártalmakat gyakran tetézzük mellékállások megterheléseivel, ami egészségünk szempontjából természetesen nem marad büntetlenül. A harmonikusabb életvitel megköveteli tehát, hogy tanuljunk meg pihenni. A vitaműsor legfőbb tanulsága ez, amit a füredi, siófoki és más kórházak figyelmeztetései épp úgy megerősítenek, mint a mindennapi tapasztalatok. Hányan ki sem veszik szabadságukat, vagy munkát vállalnak arra az időre, meg a szabad szombatokra ... A dolgozók aktív pihenése, a szabadidő kulturált eltöltése nemcsak az egészség védelme, hanem a művelődés, továbbképzés érdekében is fontos — a munkahelyek számára is. „Egy óra múlva itt vagyok" címmel tévéfilmsorozat kezdődött pénteken. Elragadtatva éppen nem lehetünk tőle. Többet vártunk talán, mint amennyit nyújthat? Az író Pintér József előzetes nyilatkozata igencsak megcsappantotta reményünket nyilatkozatának egy részével: „... váltig vallom, hogy (a világ minden táján divattá vált) sorozatokat írni legalább olyan nehéz, mint a szűkreszabott adásszünetek alatt tisztességes kávét főzni, vagy egy gyenge műsort ülve, félálomba végigvirrasztani.” Valóban nem volt könnyű végigvirrasztani a nyolc részesre tervezett — s később folytatódó — műsor nyitányát. Alkotói történelmi kalandfilmsorozatnak szánták, de az eleje a kisember kalandocskájává sikeredett. Legkevésbé a tehetséges Harsányi Gábor főszereplő és a többi színész oka ennek. Szerintem elsősorban a forgatókönyv,amely történelemkönyvből költött iskolás tanmese. A harmincas évek végének pesti kapitalistáit, a nyilasok szervezkedéseit épp olyan sematizmussal, igénytelen romantikával és tudálékosan ábrázolta az alkotócsoport — élén Wiedermann Károly rendezővel —, mint a munkanélküliek hányattatását, vagy a falusi legény sofőrködését és szemeteskocsisságát, meg a munkások tiltakozását a nyomor ellen. A szatíra hangvételét is elnyeli a mesterkéltség ... A folytatás? Lehet jobb Volt rá példa. A magyar nyelv hetén a rádió bemutatja remekíróink nyelvművészetét. Foglalkozik a pesti nyelvvel és a diákok beszédével. Vitát közvetít a közéleti és a hivatali nyelv használatáról. Nem lehet oda nem figyelnünk erre, mert mint Szablyár Ferenc figyelmeztet: „A mindennapi beszédben, a társalgásban a lényegre, rövidségre törekszünk. Ugyanakkor egy nyilatkozat, előadás, felszólalás hemzseg az előregyártott közhelyelemektől. A jelentéktelent, az egyszerűt, a néhány szóval közölhetőt is bonyolult szólamgöngyölegben nyújtjuk át a jámbor hallgatónak, a nyájas olvasónak”. Figyelmünket fokozza a Rádió magyarán szólva című műsorának szómagyarító pályázata. Elsőként a sci-fi és a spray magyarítását tűzte ki pályázatul. A szóajánlásokat akadémiai bizottság bírálja el. A pályadíjak együttes öszszege 5000 forint. A beküldési határidő május 15. Szerdán a tévé kísérleti műsorában láthatjuk a Látogatás Varga Imre szobrászművésznél, Tihanyban című filmet, mely a Kossuthdíjjal most kitüntetett művész nagysikerű kiállításakor készült. R. I. Könyvtáros szakmai napok Megyénk könyvtárosainak három napos szakmai továbbképzése kezdődik meg kedden a balatonfüredi Annabella szállóban. A járásivárosi intézmények munkaszervezetéről és továbbfejlesztéséről Halász Béla, az Eötvös Károly megyei könyvtár igazgatóhelyettese tart vitaindító előadást. A vita után irodalmi estet rendeznek, a veszprémi Petőfi Színház művészeinek közreműködésével. Szerdán ankétot rendeznek a közművelődés helyzetéről és fejlődésének lehetőségeiről. Ezt Herczeg Ferenc, az MSZMP KB alosztályvezetője és Kiss Jenő, az Országos Közművelődési Tanács titkára vezeti. A könyvtárosok egy csoportja tapasztalatcserére látogat Siófokra. Milyen lehetett III. Béla? 1848 decemberében tárták fel III. Béla (1172—1198) és felesége, Antiochiai Anna sírját a székesfehérvári bazilikában, a magyar királyok ősi temetkezőhelyén. A királyi csontvázak, ékszerek és koporsók a Nemzeti Múzeumba kerültek, ahonnan előbb a csontvázakat (1862- ben), majd az ékszereket is a Mátyás-templomban helyezték el s ott 1898-ban ünnepélyesen eltemették. A Magyar Nemzeti Múzeum és a Mátyás-templom Múzeuma közötti megállapodás értelmében a Mátyástemplom Béla kápolnájának díszes síremlékét 1967 január 30-án felnyitották. A koporsóba zárt műkincseket — mint erről a budapesti múzeumok idei áprilisi programfüzete tudósít — az utolsó pillanatban lehetett megmenteni a pusztulástól. A csontvázakon újabb vizsgálatok végzésére nyílt lehetőség. Az antropológiai, palaopatalógiai, és egyéb orvosi vizsgálatok elvégzése után kezdődtek meg azok az arc-rekonstrukciós kísérletek, amelyek eredményei a Nemzeti Múzeum jelenlegi kiállításán láthatók. Árpás Károly, a megyénkben élő szobrászművész és dr. Kiszely István antropológus az eredeti koponyák műanyag másolatára építette fel a rekonstruált lágy részeket, ezzel kísérletet téve a csaknem 300 éve meghalt királyi házaspár megjelenítésére. Hiteles korabeli portrék sem III. Béláról, sem feleségéről nem maradtak fenn. Arcvonásaikat a kiállított rekonstrukciók kísérlik meg „életre kelteni”. MOLNÁR GÁBOR BRAZILIAI ÚTIIMAPLUMA 13. — Nincs — hallik a könyöklőről. — Akkor talán szíveskedne megmondani, hol találjuk a hajózási ügynökséget? Oda kell sietnünk. — Nem kell sietniük — jön a könyöklőről a válasz —, felesleges! — Miért?! — Én vagyok a hajózási ügynökség is. — Az más! — örül Lehel. — Mikor indul hajó Santarembe, esetleg a túlfelőli, közelebb levő Obidosba, hogy onnan érjük el Santarem kikötőjét? — Mikor is? Ma déli egy órakor várok egy utasokat is szállító motorosbárkát. — Kitűnő! — csap fel Lehel öröme. — Akkor mi oda behajózunk!... — Várjunk csak — hangzik a könyöklőről a megfontolt válasz. — Nem egészen biztos, hogy az a bárka megjön. Néha késik egy-két napot, ha elindul. — ...ha elindul? — ütődik meg Lehel. — Előfordul, hogy el sem indul, hogy Parvntinsbe érkezzék? — Előjön a nyugalmas, elhúzott végű beszéd. — Viszont jön egy másik bárka, lehetséges, hogy még kedden. — Kedden? — Lehel szava kicsit hörgésfélébe megy át. — ...És ez biztos?!? — Nem, a keddi bárka sem biztos — szabadkozik a könyöklő. — Sok mindentől függ egy utasokat is szállító bárka menetrendszerű érkezése. — Hát ez valóban soktól függ! — törli Lehel egyre erősebben patakzó verejtékét. — Senhores! — jön a hang. — Ha már így esett, nyugodtan foglaljanak szobákat a szállóban, kitűnő ellátás, ventillátor, zuhany! Nálam nyugodtan bevárhatják a legközelebbi bárka Santanembe indulását. A héten biztosan jön, vagy szombaton a repülőgép. — A szálló, az étterem is a Senhoré?! — Igen — bocsánatkérő a könyöklő. — Nem kívánnak a Senhorék parvntinsi időzésük megkönnyítésére a taxivállalattól egy jó gépkocsit bérbe venni? Olcsón adom. — Az is a magáé? — Igen, de ha nem kell kocsi hosszabb utakra, a helyi taxivállalattól is bérelhetnek kocsit. — Ne is mondja! Az is a magáé...! — Ha mindig így szól az igazság a Senhorból — mosolyog a könyöklő —, szerencse övezi minden lépését. — Nem kell autó! — Lehel kicsit szikrázik. — Akkor ajánlhatnám a helyi motorkerékpárkölcsönző vállalatot. Kitűnő, üzemképes, igen olcsón igénybevehető motorok! — Nézze, Moise S. Cohen úr! — Lehel szava némileg fáradt —, mi nem maradunk sem a szállójában, legkevésbé Parintinsben. Autó sem kell, sem vidékre, sem helyben, még csak motorkerékpár sem! Viszont kell néhány kiló friss marha-, vagy disznóhús. Hol kaphatnánk? — Nálam. Csak most nincs. Szombaton minden hús elfogyott mészárszékeimben. — Akkor — Lehel teljes letargiában beszél —, mondja meg, babot, burgonyát, gyümölcsöket és sót most, vasárnap délben, hol kaphatunk? — Nálam, a házam mögötti áruházban, ahol a legkitűnőbb textilholmikkal is szolgálhatok! Mindjárt kinyittatom, mivel az arabok boltjai amúgyis túl messze, Parvntins túlsó végében, egy kicsi utcácskában zsúfolódnak. Ebben a melegben kár lenne odáig elgyalogolni! — Kár. — Lehet már nem dühös, valamiféle derű ér be hangulatunkba. Tudja mit, Senhor, visszajövünk a hajónkról két emberrel, li°gy bevásároljunk! — Mi a pontos ezutáni terv, amely már kialakult? — törlöm verejtékem. — Kialakult — nyög Lehel, és a könyöklő ámulva hallgatja neki idegen magyar beszédünket. — Megyünk vissza Manausba. Két nap alatt ott vagyunk, október 31-én érkezünk! — lélegzik mélyet. — Rá egy napra, november elsején elrepülünk Belem városba, hogy a Goeldi múzeumot, útitervünk szerint, meglátogassuk. — Derék — egyezem bele. — Mást úgysem tehetünk! — Elköszönünk senkor Moise S. Cohen parintinsi informátorunktól, aki várja részünkre kinyitott áruházában látogatásunkat Nem csodálkoznék — Lehel sem csodálkozik, mikor ezt megmondom —, ha Moise S. Cohen úr a legközelebbi városi választáson elnyerné a parintinsi polgármesteri méltóságot. Sietünk vissza a kikötőbe. Tűz felettünk, éget a nap heve, tűz, indulat bennünk, mivel óriási a csalódás. — Megint kicsomagolhatunk! — szólok, mikor már a kikötőben, a pallóra lépve visszatornázom magam a hajó elő orrtőkéjéhez. — Egyetlen dolgot tehetek a kétnapos, Manausig tartó út során írom útinaplómat. — Mi az újság? — jön elénk, érdeklődik Alipio. — Mikor indul a repülőgép? — Majd november elsején, Manausból. Megyünk vissza Manausba! — Alipio nem szól semmit, kevés szóból is mindent ért. Utazásunk során a „Rio Solimoes” élelmiszerkészlete csaknem teljesen kifogyott, így igencsak szükséges a készlet feltöltése. Kosarak kerülnek elő, meg a pacasnovas, aki a legalább ötven fokos levegőjű gépházban aludt, vele a tucano. Alipio kapitány is Lehellel tart, hogy a hajót mindennel ellátva, minél előbb Manaus irányába induljunk. Már tudom azt is — Alipio — megmondja —, visszafelé ugyanazon a belső, vadonbéli vízi úton megyünk, amelyen jöttünk, hogy a Rio Paraná de Ramos vízére rátérve, ugyanott jussunk vissza az Amazonasra, ahol október 22-ére délután, az Amazonasnál is sárgább vizű folyóra bedohogott a most már sok napra otthont adó „Rio Solimoes” motorosbárka. (Folytatjuk) Jn B BT Tp Mr Jp" • 5 JnB Tp M P I I I I I I Egy léggömböt megborotválni anélkül, hogy kipukkadjon, majdnem teljesen reménytelen dolog, még akkor is, ha az ember a szerves kémia tudományának professzora és az elmúlt években kétszer is birtokolta a Veszprémi Vegyipari E°vetem legnépszerűbb oktatójának kijáró vándorserleget. Dr. Markó László azonban mégis nekilátott a semmi reménnyel sem kecsegtető feladatnak a Kossa István kollégium előtti téren. A néhány ezres nézőközönség visszafojtott lélegzettel figyelte a produkciót. A léggömb nem pukkadt szét. A professzor csak ennyit fűzött a sikerhez: — Az ördög tudja, hogy sikerült. Az a fő, hogy egészben maradt. — Mi tetszik az legjobban az egyetemi napokban? — Az eddigi eseményekben talán az, hogy a hallgatókból, oktatókból elemi erővel előretörő jókedv mindeddig nem lépte túl az egészséges határokat. Sokat segít ez a rendezvény az oktatódiák viszony elmélyítésében is, a gyakran csak formális szintről az emberi kapcsolatok szintjére emeli. — És mi a véleménye a műsorokról? — Jól vizsgáztak a „gyerekek” az önálló cselekvésből és szervezésből. Se szeri se száma a jobbnál jobb ötleteknek, és mókáknak, szóval az osztályzat találékonyságból és ízlésből csillagos ötös. A diákrektor és az óriáskígyó A diákrektor „becsületes” neve Rabi Ákos, de egyetemszerte csak „Bécé”-nek ismerik. Hosszú, szinte „vérre menő” választási küzdelemben sikerült diadalmaskodnia a többi jelölt felett. Heteken keresztül folyt a harc, tréfák, reklámfogások százait „dobták be” a jelöltek, hogy megnyerjék maguknak a választók, az oktatók és a hallgatók rokonszenvét. Bece még rektorként is megőrizte szerénységét. Az utolsó pillanatig kétséges volt a választás kimenetele, magam sem nagyon bíztam a sikerben. Tulajdonképpen bármelyikünk győzhetett volna. Persze volt ellenfeleim sem jártak roszszul, mert megválasztásom után rektorhelyettesekké neveztem ki őket. — Hol székel most a rektori hivatal? — A kollégium első emeletén, a 193-as lakóegység baloldali szobájában. — A választási hadjárat során tett egy csomó ígéretet. Sikerült ezeket valóra váltani? — Hát hoztam egy pár rendeletet, de végül is nem mindegyiket sikerült megvalósítani. Elrendeltem például, hogy az egyetemi napok idejére jó idő legyen. Ez néha „bejön”, néha nem, egészében véve sajnos nem volt túl kegyes hozzánk az időjárás. Persze rektornak lenni, mindig az események középpontjában állni jó dolog, de néha vannak kellemetlen oldalai is. Mindig emlékezetemben fogom őrizni azt az inkább kínosra sikerült mosolyt, amit akkor láttam az Zajlik a műsor az aulában. A közönség közben székeken, vagy földön ül, kinek hol jutott hely. Időnként ezer torkú kacagás rázza meg az egész épületet. Egyébként mindenki csendben ül, minden idegszálával a produkcióra figyelve. Csak néhányan nem nyughatnak, ide, oda szaladgálnak, kérnek, veszekednek, intézkednek, egyszóval szerveznek. Némelyikük arcára már a második napon kiült a fáradtság, de vannak olyanok is, akik még bírják azt, hogy nincs megállás, amíg végleg le nem gördül az egyetemi napok eseményeinek függönye, s amíg a 180-ból az utolsó vendég is el nem utazott. Weichinger László ötödéves hallgató félrehúzódva, egy oszlop mellett áll, árgus arcán, amikor az egyik vetélkedőn a rendezők ötletére — hogy rettenthetetlen bátorságát igazolja — egy másfél méteres óriáskígyóval a nyakában sétálta körbe az aulát, miközben barátságosan integetett mindenfelé. Ez egy rektortól is hatalmas teljesítmény, még akkor is, ha mögötte két lépésre ott megy ugrásra készen a kígyó gondozója. Becét az ilyen megpróbáltatások nem rendítik meg: — Tudja úgy vagyok az egésszel, hogy reggel, amikor felébredek, magával ragad az események áradata, és egészen estig sodor ide-oda Én nagyon jól érzem magam, és úgy veszem észre, a vendégek is szemekkel figyeli az előadást. Int az egyik szereplőnek: — Te jössz! Később a büfében intézkedik: — Mehet a szendvics! Hatalmas, zsíroskenyérrel púposan megrakott tálak úsznak a levegőben, minden résztvevő annyit ehet belőlük, amennyit csak bír, természetesen ingyen. A szervező az egyik tálcáról egyszerre három szendvicset emel le: — Elnézést — mondja félszeg mosollyal — sajnos nem volt időm ebédelni. — Mikor kezdték meg az egyetemi napok szervezését? — Februárban, közvetlenül a vizsgaidőszak befejezése után. Azóta szinte másodpercnyi pontossággal kidolgoztuk az összes programot. A szervező nem ebédelt Kismalac a Hercedesben (Ez nem kis szó akkor, ha figyelembe vesszük, hogy sokszor egyidőben három műsor is fut, minden különösebb zökkenő nélkül.) Az érdeklődés óriási. Az irodalmi színpadok tegnap esti műsorára még a diákrektor sem fért be. A kamarateremben a szó szoros értelmében egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Lenyeli az utolsó falatot is, aztán így folytatja: — A résztvevők többsége talán nem is tudja, hogy ez az ünnepség csaknem száz ember szervező munkájának az eredménye. És azt hiszem, éppen azért sikerült jól a szervezés, mert nem veszik észre. Persze mi hallgatók nem sokra mentünk volna az oktatók segítsége nélkül. Többségük három napig valóban hallgatónak érezte magát, és mindenben segítettek nekünk. Csak egy példa: ennek az egész délután tartó vetélkedőnek a győztesei egy sült malacot nyernek. Délelőtt kiderült azonban hogy nincs mivel elhozni a malacot. Végül az „igazi” rektor bocsátotta rendelkezésünkre az egyetemi Mercedest. Kialszanak a reflektorok, kiürül az aula. A tömeg egy házzal odébb áll, kezdődik a politikai vitaest. A szervező megkönnyebbülten törli meg a homlokát, ez a műsor már nem az ő „asztala”. — Már csak egy nap van hátra. — És aztán? Csodálkozva néz rám. — Aztán természetesen minden visszatér a régi kerékvágásba, és folytatódik a tanulás. Karcagi László NAPLÓ — 1973. április 15. vasárnap )