Napló, 1973. június (Veszprém, 29. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-29 / 150. szám

J­EGYZ­ETEK Beszélgető állampolgárok H­orváth Kálmán tsz-elnök, országgyűlési képviselő jó ismerője körzetének. Csóton, Bében, Vanyolán, Lovászpatonán elég gyakran találkozik a választói­val. A képviselő azt mondja, hogy sok a „stoposa”. Olyan emberek, mint Bognár Józsi bácsi Bében, aki azonnal meg­állítja, ha arra vetődik. Csak beszélgetni akar, csak érdek­lődni szeretne közügyekről. És így vannak azok a­­pár idősebb korosztályhoz tartozó állampolgárok is, akik fel­keresik az országgyűlési képviselőt fogadónapján, beszá­molóin. Kezdetben megrémült, amikor a sok várakozót meg­látta. Vajon mind panasszal jönnek hozzá? Aztán lassan rájött, hogy csak beszélgetni akarnak. Véleményt cserélni, egyszerűen szót­ váltani a képviselővel, ő hogyan látja a csóti dolgokat, a lovászpatonai fejlesztést, Bébnek, ennek a parányi községnek a sorsát? És érdeklődnek: mi újság a parlamentben, mit hallott a képviselőjük a megyénél, vagy az ország központjában, amikor a minisztériumokban jár? Hol van már az az idő, mikor a lakáskérdés, mezsgye­vita, kéménytisztítás, se­gélykérelem szerepelt csak a fogadónapon. Sokkal inkább a közösségi ügyek érdeklik a polgárokat, és ebben kérik ki tanácsát, véleményét a képviselőnek. Beszélgetnek vele, hiszen maguk közül küldték az Or­szágházba azért, hogy őket képviselje. Márpedig hogyan tudná képviselni őket, ha nem ismeri a véleményüket. Hát elmondják! így váltak a Bakony és a Kisalföld találkozásá­nál a képviselői fogadóórák beszélgetésekké, néha vitába torkolló eszmecserékké. A panasz — ha akad — legtöbbször csak annyi, hogy miért nem látják még gyakrabban a képviselőjüket, hogy többet beszélgethessenek vele. — g. b. — Számítanak rájuk! A Pápai Textilgyár pártalapszervezetei 17 olyan ta­got tartanak nyilván, akik bár nyugdíjasok, nem jelentkeztek át sehova sem. Itt akartak maradni, ahol eltöltötték életük javát, ahová ezernyi szállal kötőd­nek ma is. És mégis, a taggyűlési jelentésekben tallózgat­va, az derül ki, hogy aktivitásuk nem éppen kielégítő. S hogy távollétük oka leginkább betegség. " Az üzemi párt-végrehajtóbizottság — figyelembe véve, hogy ezeknek az elvtársaknak a zöme tapasztalt politikai munkás, akik évtizedeken keresztül élenjártak a párt- és társadalmi feladatok megoldásában, s tapasztalataikat jól hasznosíthatjuk ember- és társadalomformáló, valamint gaz­daságpolitikai célkitűzéseink valóraváltásában — a dolgok megbeszélésére, tisztázására a napokban baráti eszmecse­rére hívta a nyugdíjas párttagokat és az érintett alapszer­vezetek titkárait. Az első, ami szembetűnt itt: a 17 meghívottból 14 pontosan megjelent — még egy beteg is —, tehát igen ko­molyan vették a meghívást, bár nem tudhatták előre, mi­ről lesz szó. A második, ami a megbeszélés közben derül ki: vala­mennyien jól tájékozottak mind a vállalati, mind egyéb társadalmi vagy gazdasági kérdésekben. A harmadik — most már az összbenyomás alapján — szó sincs itt betegekről, betegségekről, de befelé fordulás­ról sem, ellenkezőleg feladatokról, harcos elvtársakról, akik­re számítani, építeni lehet a jövőben is! Miért akkor a félreértés? A beszélgetés k közben erre is fény derült. Az egyik nyugdíjas elvtárs (akinek a neve mellett többször szerepelt a „beteg” megjegyzés) felhábo­rodva kikérte magának. Nem volt beteg egyszer sem. De nem értesítették a taggyűlés időpontjáról! Mások Vélemé­nyéből is az derült ki, hogy bizony gyakorta elmaradnak az értesítések, mind a taggyűlések, mind más rendezvények időpontjáról. Sokkalta inkább ez gátolja a nyugdíjas párt­tagok részvételét a pártmunkában, mintsem a hajlam hiá­nya. Végül is tisztázódtak a dolgok, a nézetek, s a nyugdí­jasok örömmel vették tudtul, hogy szó sincs tudatos mel­lőzésről, ellenkezőleg: számítanak rájuk! Az alapszervi tit­károk is ígéretet tettek, hogy a jövőben biztosabb formát, módot választanak az értesítésekre, igenis kérik a tapasz­taltabbak közreműködését, segítségét a pártmunkában. És a végeredmény, egy nagy igen — minden oldalról. Érdekes és hasznos eszmecsere volt. H. I. Alkalmi óvoda Keszthelyen M­ég erősen él bennem az élmény, amikor a keszthelyi városi ta­nács összehívta az érdekelt és érintett vállalatok, intéz­mények vezetőit és megkez­dődött a tanakodás az óvo­dáskorúak, a kismamák ér­dekében. Az akkori kimuta­tás szerint — 1972 szeptem­berében — 187 gyerek várt óvodai felvételre a Balaton fővárosában. Jó, hogy szep­temberre elkészül a 75 sze­mélyes gyermekintézmény a városban, de addig és azután is, hová helyezzék el a még mindig kívül rekedt csöppsé­geket? Éppen ezt beszélték meg igazgatók és tanácsi vezetők — együttesen. S azzal bú­csúztak, hogy mindenki kö­rülnéz a saját háza táján és keresi a lehetőséget, mivel tudna segíteni a tanácsnak. A segítség azóta megérkezett. Hat helyiségben — melyeket a honvédség bocsátott a ta­nács rendelkezésére — már 65­­gyerekkel foglalkoznak naponta. A húsz vállalat, in­tézmény, szerv gondoskodott az óvoda gyors felszerelésé­ről, sőt, a fenntartásáról is, így azután ma már „csak” 122 gyerek várja az őszi új óvoda nyitását, de még az­után is 47 csöppség elhelye­zésének gondja nyomja a vá­rosi tanács vezetőinek a vál­lát. Mégis jelentős az a társa­dalmi segítség, amit a válla­latok és intézmények nyúj­tottak, amivel a honvédség kirukkolt. Lényegében a ma­guk erejéből, kimondottan társadalmi összefogással eny­hítettek a keszthelyi gondo­kon. Érdemes volt hát ösz­­szehívni őket, elébük tárni nyíltan és őszintén a gondot. És ahogyan ma, kilenc hónap távlatából visszaemlékezem, egyetlen ellenvetés, húzódozó hang sem volt azon a tanács­kozáson. Csupán azt vitatták meg egymás között: mi kell egy ilyen alkalmi óvodához és hogy azt miből, hogyan tudják minél előbb előte­remteni. És azóta előteremtették! — g — Napirenden: a több gyermekes pedagógusnők helyzete Az oktatásügyi intézmé­nyekben dolgozó több gyer­mekes, vagy gyermeküket egyedül nevelő anyák élet­­körülményeiről és gondjai­nak enyhítéséről tárgyalt csütörtöki ülésén a Pedagó­gusok Szakszervezetének el­nöksége. A megyék jelentései és a tapasztalatok alapján meg­állapítható: a több gyerme­kes pedagógusnők is lelkiis­meretesen, becsületesen vég­zik munkájukat. Sajnálatos azonban, hogy nagyon kevés intézményben adtak a veze­tők jutalomszabadságot, fő­ként az óvónőknek, a techni­kai és az adminisztratív dol­gozóknak. Azt is megállapították, hogy kevés helyen kapják meg a hetenkénti teljes sza­badnapot. Kedvező viszont, hogy a legtöbb iskolában már sikerült olyan órarendet összeállítani, amely szerint óráikat folyamatosan tart­hatják meg. Mentesítették őket a helyettesítés, a taní­tási órán kívüli elfoglaltság és a tanítási szünetek alkal­mával a különböző beosztá­sok alól. Több megyében segélyezés­sel igyekeznek csökkenteni az eltérő szociális helyzetből fakadó különbségeket. Leg­utóbb Vas megyében 162 pe­dagóguscsalád részére 79 000 forint munkáltatói segélyt utaltak ki, míg a szakszerve­zeti segély összege csaknem 48 000 forint volt. Somogy megyében az elmúlt tanév­ben 39 család kapott segélyt, Szabolcs megyében pedig 45 000 forint volt a munkál­tatói és a szakszervezeti se­gély együttes összege. Az elnökség megállapítot­ta: a nevelőtestületek elnőie­sedése önmagában is komoly akadály e rétegek munka- és életkörülményeinek javításá­ban. Azokban az oktatási in­tézményekben ugyanis, ahol zömmel nők dolgoznak, az egyes nőknek nyújtott ked­vezmény a többi esetenként egyedülálló, idős szüleit gon­dozó nőket sújtja. Gyakorta előfordul, hogy a rossz tan­­testületi légkör az elsődleges akadálya a határozatok meg­valósításának. A kedvezmények biztosí­tása az alsófokú oktatási in­tézmények közül az óvodák­ban oldható meg a legnehe­zebben. Középfokú oktatási intéz­ményeinkben — a matema­tika-, a fizika- és a kémia­szakosok kivételével — a kedvezmények biztosítása vi­szonylag a legjobban keresz­tülvihető. A megvalósítás lehetősé­geiben eltérő a helyzet a városok és a vidéki telepü­lések között. Kisközségekben és osztatlan iskolákban szin­te megoldhatatlan, és általá­ban is nehezebb vidéken a kedvezményeket garantálni, mint a központibb fekvésű és jobban ellátott városok­ban. A Pedagógusok Szakszerve­zetének elnöksége aláhúzta: szorgalmazni kell, hogy az állami lakások juttatásakor a nagycsaládosok és a gyerme­küket egyedül nevelő peda­gógusnők előnyben ■éészesül­­jenek. Fontos, hogy a nagy­­családosok és a gyermeküket egyedül nevelő anyák na­gyobb arányban részesülje­nek segélyezésben és a SZOT családos üdültetésében. Vetélkedők, klasszikusok, meg a foci — Hol a Harsányi? — hangzott az első kérdés, mi­velhogy a népszerű fiatal színész neve is szerepelt a közönség ankét plakátjain. Ám ő — akárcsak legutóbbi figurája, Láng Vince — ti­tokzatosan eltűnt, s nem került elő két óra múlva, a jó hangulatú eszmecsere vé­géig sem. Meglepetés volt viszont Sunyovszky Sylvia és Timár Béla. A Pirx főszereplőnője még bájosabb és csinosabb, mint amilyennek a képer­nyőről megismertük. Mesélt „űrhajós kalandjairól’’ és következő krimijeiről, akár­csak társa a Bűn és bűnhő­­dés forgatásáról. De őket nem fárasztották ki a veszp­rémiek — legalább három­százan, zömmel munkások. Annál inkább Szinetár Mik­lós főrendezőt, a veszprémi tévétalálkozó igazgatóját és Vitray Tamást, a rádió-tévé főmunkatársát, s ők szíve­sen vállalták ezt. Még akik a Kisfaludy Művelődési Ház ajtajában szorongtak, néhány tévés vendéggel együtt, azok is kitartottak végig, mert több­nyire érdekes kérdéseket és érdekes válaszokat hallottak. Arról például, hogy jó lett volna a Kispolgárok és Az ügynök halála előadásait közvetíteni a veszprémi Pe­tőfi Színházból. Többször szóba került, hogy a szocialista brigádok életéről ritkán látni-hallani igazán vonzó műsort. Ennek talán a legfontosabb oka az, hogy nem írnak ilyen for­gatókönyvet. Egyesek sokall­ják az évi 160 filmet, má­sok kevesellik. Az igények árnyaltabb kielégítését lé­nyegesen elősegíti a 2. prog­ram. Különösen élénk­ vita ala­kult ki a vetélkedőműsorok­ról. Ahogy Vitray találóan megfogalmazta: játékosabb játékokra kell törekedni, olyanokra, amelyek szóra­koztatják és meggondolkod­tatják a nézőket is. Egy sor teljesen értelmetlen nyugati példát semmiképp se követ­hetünk. Esetenként felké­szültebb zsűrire van szük­ség. — Böbe baba. Cicamica miért nem szerepel a tévé­ben? — kérdezte egy kis­lány. — Egy sorozat szereplői voltak ők — válaszolta Szi­netár. — Ha sokan kéritek, újra fog szerepelni. S nagy taps közepette védte a gyerekek jogait: a tévé-maci egyetlen este se maradhasson el. Örömmel elemezte a fő­rendező legkedvesebb mun­kája, Az ember tragédiája feldolgozásának néhány ta­pasztalatát. Száz éve is és ma is időszerű gondolatokat fogalmazott meg Madách, s műve azért is korszerű, mert optimizmust sugall: az újrakezdés bizakodását.. Kifejtette, hogy a televí­ziónak nincs fontosabb fel­adata, mint a klasszikusok közérthető tolmácsolása, mégpedig a legszélesebb tö­megek­­ számára. Nyolcvan­­egynéhány év alatt mintegy 800 ezren nézhették meg színházainkban a Tragédi­át, s a tévében egyetlen es­te 3—4 millióan! A tévé hatékonyan előse­gíti a kultúra terjedését, ugyanakkor azt a szorongást is érezzük, hogy lemaradunk valamiről, színházi előadás­ról, baráti beszélgetésről, vagy könyv olvasásáról. Ezért is szükséges egyelőre a hétfői szünnap. Míg kiala­kul „válog­atás-készségünk”, maga a tévé óv a tévé­mű­sorok gépies megtekintésé­től. Vitray kemény kérdésekre buzdította az érdeklődőket. Mire Homonnay J­enőné pétfürdői kozmetikus a rosz­­szul hangsúlyozó riportere­ket parodizálta, oly sikerrel, hogy egy napig a tévé ven­dége lesz. Dr. Eigner József megyei bíró — hivatkozva a hazai pálya előnyeire — nem fogadta el Vitray kihí­vását a Játék a betűkkel ve­télkedőre, de szellemes cse­vegésüket élvezte a közön­ség. Annál kevésbé az olyan kérdéseket, hogy miért köz­vetítenek gól nélküli foci­meccseket — mintha előre tudniok kéne: lesz-e gól? — A focinál — amihez mindenki ért nálunk — több­re kellene becsülni sok más sportágat — hangoztatta Vitray, nem először, és nem­ csak ilyen alkalmakkor, s bizonyosan nem utoljára... Technikai fogyatékossá­gokról és a fejlődésről, a té­vé és nézői kapcsolatának gazdagodásáról, a veszp­rémi egyetem aulájának rossz akusztikájáról, Csoóri­­Kosa filmforgatókönyvéről, lóversenyről, a Dilettánsok egymás között vetélkedőről, még a Hosszú forró nyárról is beszélgettek ezen a talál­kozón a tévé vezető munka­társai és az érdeklődő veszp­rémiek. Kölcsönösen hasz­nos volt ez az eszmecsere. Ki is fejezte azt, amit Szi­netár úgy fogalmazott, hogy a tévé legfőbb haszna: a demokrácia iskolája. Egy­más tiszteletben tartásában és támogatásában jó part­nerekre lelt a tévé a veszp­rémiekben. S ha gyakrab­ban találkoznak képvise­lőik, az együttműködés eredményesebb lesz. r. J. Szinetár Miklós és Vitray Tamás a közönségankéton „Ekkora bukósisak volt a fejemen az űrben”­„A képernyőn mindenki lát­ja, les volt-e.. A főrendező — autogramkérők gyűrűjében (Fotó: Szepsi Szűcs Levente) VESZPRÉMI TALÁLKOZÓ Mai filmek A fekete város (színes) felvé­teleinek nagy része az eredeti helyszíneken — Lőcsén, a Sze­­pességben, Besztercebányán, Po­zsonyban, Tapolcsányban és a festői szépségű cseh—morva ha­tárvároskában, Telesen készült. A nő meg az ördög (színes) darabban a Nő így hivatkozik az ördögre: ,,Ez az ablak mától fogva Varázslattól van megfogva, Aki benéz a nyíláson, Mindig, mindig ölelkezést lásson” György barát III. rész. Nemes­­kürty István írja a többi között: „ A pápa kivizsgáltatta bíbo­rosának meggyilkoltatását, és az évekig tartó nyomozás végén megállapította, hogy György ba­rát haláláért Ferdinánd király felelős, ő viszont egyedül isten­nek tartozik számot adni tettei­ről... Aszja története egy jellegzetes múlt századi szerelem líráját idé­zi — Turgenyev novellája alap­ján. Az utolsó tekercs történetében az idő, a változás megkérdőjelez minden korábbi bizonyosságot. SZEMELVÉNYEK KRITIKÁKBÓL A fekete város A fekete város jó példája an­nak, hogy egy történetet bele­építeni a valódi időbe semmivel sem kisebb művészet, mint a tudatban felcserélt idők játéka, vagy az anakronizmus még olyan meghökkentő tréfát is. (Hámos György, Élet és Irodalom) György barát Hajlanánk annak a mentőkö­rülménynek az elfogadására, hogy a művész feladata az ör­dögi tervet forraló negatív hős­ben is meglátni az embert, fel­deríteni az eltorzulás objektív okait. Bizonyos fokig tehát meg­értetni a tőlünk távol álló elvek követőinek indítékait. De itt mű­vészi elmélyülésről, okkeresésről nemigen beszélhetünk. Láttunk egy háromrészessé nyújtott tör­ténelmi játékot, amelynek fele dramatizált TIT-előadás volt, a fele művészet. Más szempontból: a fele realizmus, a másik fele romantizálás. Vagyis: módszeré­ben eleve alkalmatlan arra, hogy történelemszemléletünket újabb — akár perdöntő — adalékok bejelentésével megreformálja. (Jovánovics Miklós, Népszabadság) Ászja Egyszerűbb készen venni egy filmet, mint csinálni egy ilyen Ászját, a tévéfilmeknél sajnos szokatlan gondossággal. A fi­gyelmes szemlélő észreveszi, hogy aki ezt a filmet készítette, nagy tétben játszott... Belevetette magát a műbe . .. (Vilcsek Anna, Magyar Nemzet) A nő meg az ördög Madarász máris ügyesen él a hangulatfestő és jellemábrázoló eszközökkel, tud formás dalla­mokat írni, jó zenekari techniká­val, színérzékkel rendelkezik. Stílusa, egyénisége érthető mó­don még kereső, s egész hangvé­tele, egész műve mindennél töb­bet mond el arról, milyen ki­tűnő professzorok érlelték ilyen fiatalon „színpadképes” muzsi­kussá, s milyen kiváló kompo­nista­ példaképei lehetnek . .. (a. i. Film, Színház, Muzsika) Az utolsó tekercs Eredetileg színpadi játék. De azt hiszem, hogy ez az egysze­mélyes darab valójában a kép­ernyőn érvényesül igazán. Be­nedek Katalin ezt vette észre, s ezt a felfedezést kell itt első­sorban dramaturgiai munkának neveznünk, hiszen a szöveg szinte érintetlenül került kép­ernyőre. Dömölky János rende­zése méltó volt a darabhoz . . . Páger Antal Krappja csodálatos volt. (Gáli István, Film,­színház, Muzsika) NAPLÓ — 1973. június 29. péntek —5

Next