Napló, 1974. április (Veszprém, 30. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-04 / 79. szám
BALLADA A GELLÉRTHEGYI EMLÉKMŰRŐL Valahányszor Budapestrejövök, felmegyek a Gellérthegyre. Talán a háborús napok emlékei vonzanak oda? Onnan, a hegycsúcsról zúdítottak tüzet Pestre a németek, a Citadella vastag falai mögé húzódva, amikor Budán dúltak a harcok. Vagy talán, mint turista szeretek gyönyörködni a város panorámájában, mely a hegyről elém tárul? Igen, szeretem körüljárni a Citadellát, megkopogtatni a három méternyi vastag falakat, s ezredszer is elcsodálkozom azon, hogy katonáink milyen rövid csata után semmisítették meg itt a fasiszták helyőrségét. Szeretek itt üldögélni, s nézni fentről Pestet és Budát. De úgy érzem, mindennél jobban vonz a Gellérthegyre a Felszabadulási Emlékmű — Kisfaludi Stróbl Zsigmond lenyűgöző alkogtása. Magas talapzaton egy nőalak feje fölé emelt kezében a béke pálmaágát tartja. Alatta pedig egy szovjet katona áll, zászlóval a kezében. Budapest vendégeit most nem a hegyről dühöngő ágyúk torka fogadja, hanem a város fölé magasodó pálmaág — a béke jelképe. 1965 áprilisában egy háborús veterán küldöttség tagjaként érkeztem Budapestre, Magyarország felszabadulása 20. évfordulójának megünneplésére. A második vagy a harmadik napon kezdtem felfigyelni arra, hogy az egyik veterán — Vaszilij Mihajlovics Golovcov — néha eltűnik. Hol maga megy el, hol gépkocsival jönnek érte. Georgij Holopov ismert szovjet író. Elbeszéléseinek és regényeinek fő témája a Honvédő Háború, a szovjet katonák hősiessége. Haditudósítónként megfordult a hadszíntereken, Magyarországon is járt. Itteni emlékeiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hatvan éves író a leningrádi irodalmiművészeti folyóirat, a Zvezda főszerkesztője. Előfordult, hogy kora reggel a szálloda halljában újságírók gyűrűjében lehetett látni — interjút kértek tőle a lapok, a rádió és a televízió számára —, máskor meg úttörők, vagy idősebb emberek vették körül. Kiváncsi lettem, mi ez a nagy érdeklődés Golovcov körül. Gyorsan megtudtam, hogy Magyarországon Golovcovot évek óta várták... Kisfaludi Stróbl róla mintázta a Felszabadulási Emlékmű szovjet katonáját! Azt mondják, Golovcov felkutatása sem volt mindennapi. A szobrász emlékezett a keresztnevére, de vezetéknevét elfelejtette. Valaki ehhez hozzátette, hogy Vaszilij vezetékneve katonai rangra emlékeztet. (Golovcov „fejest” jelent. — A fordító.) A szovjet rádió felhívást tett közzé: „Jelentkezzen az a Vaszilij keresztnevű katona, aki Budapesten harcolt, s katonai rangra emlékeztető neve van”. A felhívására 30 ember jelentkezett... Golovcoval egymás melletti szobákban laktunk. Az egyik szabad estén bementem hozzá. Fáradtnak tűnt. Kiderült, éppen akkor mentek el tőle az egyik ifjúsági lap munkatársai. Amikor előhúztam a jegyzettömbömet, szemrehányóan pillantott rám. De azért barátian elbeszélgettünk. Vaszilij Mihajlovics ma Tejkovóban él, a pamutfeldolgozó kombinátban dolgozik. Sose hallottam még Tejkovóról, de pontosan magam elé tudtam képzelni Golovcov elbeszélése nyomán. Csendes kisváros, sok parkkal. Milyen volt Golovcov korai múltja a háborúban? Harcolt a Volgánál, és a Donnál, a Baltikumban és a Dunánál. Csapatteste a háború után egy ideig Budapesten állomásozott. Itt találkozott Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal. Jól szemügyre vettem Golovcovot, valóban fel kellett, hogy keltse a szobrász érdeklődését. Arca nyílt, egyszerű, tekintete egyenes, és ami a legfőbb, a harcolni és dolgozni egyaránt jól tudó ember magabiztossága sugárzik róla. Azután pillantásom az ablakon keresztül messze Budára, a Gellérthegyre tévedt, ahol fényözönben lebegett a pálmaágat tartó nőalak. „Jó volna tudni, vajon őt kiről mintázta a szobrász?... Ki is lehet ez a nő?” — tűnődtem. Sajnos, másnap el kellett utaznunk Budapestről. •Négy év múlva, 1969 márciusában újra Magyarországra látogathattam, ez alkalommal szakszervezeti küldöttséggel. Bár a március hideg és esős volt, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulóját szerte az országban nagy tömegek ünnepelték. Küldöttségünk tagjai különböző városokba látogattak. Én a Győrbe és Sopronba tartó csoportba kerültem. Találkoztunk veterán forradalmárokkal, a volt nemzetközi brigádok katonáival, közülük sokan harcoltak Oroszországban a polgárháború idején a szovjethatalomért, majd hazájukban, Magyarországon, Győrből Sopronba utaztunk. Itt meglátogattunk egy szanatóriumot. Amint az egyik folyosón mentünk, a röntgenszobából egy szép, szobortermetű nő lépett ki fehér köpenyben. Valamennyien felfigyeltünk rá. A nő felébk jött, és az orosz beszédet meghallva, sorra megölelte küldöttségünk nőtagjait. A főorvos sietve megjegyezte: — Ő a röntgentechnikusunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi Stróbl a pálmaágat tartó nő alakját... Most meg a mi asszonyaink kezdték ölelgetni Turánszki Erzsébetet. Felismerték őt! Így ismerkedtem meg, számomra is váratlanul, Turánszki Erzsébettel! ... Aztán, amíg társaim megnézték a kezelőhelyiségeket, leültünk az ablak alatti padra, s beszélgettünk. Turánszki Erzsébet sokgyermekes családból való, korán megismerte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Megpróbáltatások vártak rá az 1956-os ellenforradalom napjaiban is. Nem bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak. Azzal fenyegették, hogy megölik. Engem csak kővel dobáltak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz hasonmására azonban már kötelet vetettek, megkísérelték ledönteni talapzatáról. De ehhez nem volt elég erejük!... Én ott óriás vagyik, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán! — mondta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsébet, igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mellett, amely lehetővé tette, hogy tanuljon és munkát adott számára. A régi Magyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy parasztlány!... Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1966-ban hazájának nehéz óráiban csak a szovjet emberek hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona — mondta, — aki az emlékmű talapzatánál zászlóval és géppisztollyal áll. Emlékszik? — Igen, emlékszem. Sőt Golovcovot személyesen is ismerem. A sors véletlenül összehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbeszélését hallva, újra Kisfaludi Stróbl Zsigmondra gondoltam. Arra, hogy szeretnék megismerkedni magával a művésszel is. Ezt a találkozást következő magyarországi látogatásom idejére terveztem. Másnap visszatértünk Budapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében, a Parlamentben, tolmácsom bemutatott a művelődésügyi miniszternek. Nagyon szívélyes volt, megkérdezte, lehetne-e valamiben a segítségemre, nem szeretnék-e még valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzánk egy középmagas, idősebb férfi, borospohárral a kezében. Az ismeretlen pompás hangulatban, széles mosollyal köszöntötte a minisztert. •Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt. Különös érdeklődéssel figyeltem. Nemcsak azért, mert a sors vele is véletlenül hozott össze. Tiszteletre méltó kora ellenére energikus, erős embernek tűnt. Borospoharakkal teli tálcával egy pincér lépett hozzánk. Kisfaludi Stróbl Leningrádra mondott pohárköszöntőt. Megköszöntem a szobrász szívből jövő szavait, kifejeztem elragadtatásomat a gellérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kívántam a következő munkájához. Felhajtottuk borunkat. — Az új munkám — Petőfi Sándor. A költő! Megformálása régóta izgat, s nem először próbálkozom vele. Kisfaludi Stróbl hirtelen megfogta a könyökömet, és meghatva mondta: — Ó, Leningrad!... Tudja-e, hogy egy régi, kedves szobrom, az Íjász az emitázsban látható... Ha arra jár, köszöntse majd. Kisfaludi Stróbl Zsigmond íjásza az Ormitázs udvarán áll, s az íj húrját megfeszítve a palota áttört kapuján keresztül a számunkra láthatatlan célra szegezi tekintetét. Georgij Holopov Fordította: Lovas Pálné (Pólya Zoltán felvétele—KS) vályi. 12 — NAPLÓ —1914. április 4. csütörtök Úttörő krónikások Pápán Az Országos Úttörő Elnökség felhívása nyomán országszerte kutatómozgalom indult az ifjúsági szövetség történetének feltárására. Ehhez megyénkben elsőként csatlakozott a pápai Hámán Kató általános iskola 835-ös Kanizsai Dorottya csapata. Tizennyolc lelkes pajtás megkezdte az emlékek összegyűjtését és feldolgozását, s ezzel hozzájárul az országos úttörő mozgalom krónikájának megírásához is. „Történetünk 25 éve” címmel rendezik a dokumentumokat, amelyekből felszabadulásunk 29. évfordulójára tablót állítottak össze. Eredeti fényképekből állítják össze a képes krónikát a felszabadulási évfordulóra Az 50-es években írt csapatnaplót tanulmányozzák a pajtások (Fotó: Borsos János) A mozgalom legjobbjainak eredményeit bizonyító oklevélkiállítás A csapat első zászlója 1949-ből, a gyerekek közt Szabó Miklósné csapatvezető, a történeti kör vezetője