Napló, 1978. február (Veszprém, 34. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-18 / 42. szám
Tessék? Kedvenc töltelékszavaink, az izé, a ja, az állati, naná erős versenytársat kaptak. Köznapi beszédünkben unos-un talán ott cseng ez a gépies kérdés: tessék? Vele és rokonaival, a durvább mi?-vel, he?-vel, a választékos hogyan ?-nal, a finomkodó franciás pardonnal tele vannak tűzdelve beszélgetéseink. A hallgató minden harmadik mondatnál megállítja a beszélőt: tessék? A beszélőnek minden harmadik mondatát meg kell ismételnie, néha kétszerháromszor is. Rohanó korunkban nemhogy gyorsulna, hanem éppen akadozik a kommunikáció, a beszédkapcsolat, mert az ember „mindent kétszer mond, kétszer mond.” Aggasztó jele ez annak, hogy egyre kevésbé értünk szót egymással. A megértésre egyszerre két veszedelem tör, kétfelé : süketülünk és motyogunk. A civilizáció vonulását követő ragadozó madár, a zajártalom, a fülünket támadja: dobhártyánk lassan -lassan a légikalapácsok, az erősítők, az autók zajához hangolódik. Vannak, akik a környezeti zajok s a tompuló hallás ellenében küzdenek a megértésért, úgy, mint általában a nagyothalló emberek, vagy a hajszárító búra alatt ülő nők, hangosabban, tagoltabban kezdenek beszélni. Mások viszont mintha föladnák ezt a harcot, mintha megelégednének azzal, hogy magukban beszélnek, éppen leveszik a hangerőt, s hagyják, hogy adókészülékük recsegjen, percegjen, sípoljon, motyognak, hadarnak, mormognak, zárt szájjal beszélnek, csorba magánhangzókkal, elnyelik a mondat végét. S válasz helyett jön és újra jön az udvarias vagy türelmetlen vagy gépies kérdés : tessék? Mulatságos és szomorú kísérője ennek a jelenségnek — bárki megfigyelheti a családban, a munkahelyen, üzletben, utcán —, hogy néha már akkor is visszakérdezünk, gépiesen, ha értjük a mondatot. De az sem ritka, hogy a közlő akkor is ismétel, ha senki nem kérdezi, annyira megszokta: kétszer kell mondania, hogy egyszer megértsék. Sokan úgy vélik, a hanyag hangképzés, az ernyedt kiejtés — ,,rágógumis beszéd”, az ifjúság betegsége. Olyan külsőség, fiatalos szokás, mint a hosszú haj, a kinyúlt pulóver vagy a rongyos farmernadrág. Devecseri Gábornak volt egy találó példája, gyakran mesélte: „Ha fölveszem a telefont , hallom, hogy tagoltan, tisztán, érthetően mondja valaki a nevemet, tudom, hogy engem keres. De ha motyogva, hadarva, recsegve, valahogyan így: Docsin Gábor krimi csak a fiam barátja lehet, már hívom is őt.” Lehet, hogy a fiatalok egyszerűsített nyelve jobban kedvez a hanyag beszédnek, de sajnos a motyogás, hadarás, tört beszéd s vele a tessék? a mi van? járványa — a felnőtteket sem kíméli. Sőt, a minap ígéretes példáját tapasztaltam annak, hogy éppen fiatalok sokallták meg ezt a járványt, legalábbis ők csináltak mulatságot belőle. Fölismerve és kicsúfolva tüneteit. Egy középiskolánk tanulói azzal szórakoznak, hogy odafordulnak valakihez, osztálytárshoz, tanárhoz, járókelőhöz, a szemükbe néznek és elmotyognak egy halandzsamondatot, belefűzve egy-két értelmesnek látszó szótöredéket, például: Aizévera merré széhesdem. Kissé hadarva, hanyagul, beszédre emlékeztetően intornálva — ahogyan beszélni szoktunk. Mindenki, kivétel nélkül mindenki megkérdezi háromszor, négyszer, ötször is: tessék? mit mond? Ezen aztán, s bábelséguruk szegény áldozatain kegyetlenül nagyot nevetnek. A sajtóban és a nyelvművelő irodalomban gyakran bírálják hanglejtési, hangképzési hibákért a hivatásos beszélőket, pedig ők viszonylag szépen, tagoltan, érthetően ejtik a szavakat. Színészeink, tévé- és rádióbemondóink, riportereink legtöbbje példásan beszél — az erős fertőzöttség inkább a köznapi beszédünkben figyelhető meg. Egy-egy rádióriportban, rögtönzött tévébeszélgetésben mintha nem is egy nyelvein társalogna a riporter és a riportalany. Filmrendezőink, ha nagyon „életszerű” filmet akarnak csinálni, kénytelenek rosszul beszélő amatőröket szerződtetni, vagy azt a néhány fiatal színészt foglalkoztatják, aki tud hanyagul, motyogva, elnyelt magánhangzókkal beszélni. A nyelvtudósok ismerik, szóvá teszik a beszédnek, a megértésnek ezeket a betegségeit. A „Beszélni nehéz” című rádióműsorok, a helyes kiejtés versenyei, az iskolai oktatás napirenden tartják e kérdést. Az az egészséges, jó vita is érinti, amely napjainkban a Kortárs című folyóiratban zajlik. De gyors és tartós javulásra csak akkor számíthatunk, ha mindannyian tudatosan védekezünk a járvány ellen. A süketülés ellen „füldugóval”: lehalkítjuk a magnót, a rádiót, nem túráztatjuk az ablak alatt a motorkerékpárt, beszélgetni nem zenés szórakozóhelyre ülünk be. A motyogás ellen pedig tisztán képzett hangokkal, megértésre szánt mondatokkal , tagolt emberi beszéddel. Csak így tessékelhetjük ki társalgásunkból a papagájmódra ismételgetett tessék?-et. Farkas László S — NAPLÓ 1978. február 18., szombat Karéneklés - közös öröm — A KÓTA — a Kórusok Országos Tanácsa, amely a Művelődésügyi Minisztérium tanácsadó testületeként működik 1969 óta — közgyűlésen értékelte — kórusmozgalmaink helyzetét, fejlődését. Ezen értékelés alapján állítottuk össze írásunkat. A karéneklés jelenleg mind szűkebb, mind tágabb értelmezésben a legnépesebb amatőr művészeti ág, amely az általános iskolás gyerekektől a nyugdíjas korú felnőttekig minden korosztályra kiterjed. Szűkebb értelemben másfél ezer gyermek- és ifjúsági kórust, és ugyanannyi felnőtt énekkart — illetőleg énekes csoportot — tartunk nyilván (megközelítőleg 130 ezer résztvevővel, amelyek már eljutottak a művészi fejlődésnek olyan fokára, hogy közművelődési szempontból számolni kell velük. A karéneklés tágabb értelmezésében viszont bennfoglaltatnak azok az együttesek és csoportok is, (számuk mintegy kétezer iskolai, néhány száz felnőtt kórus és vegyes összetételű falusi énekes csoportra tehető), amelyek egyelőre csak kampányszerűen működnek, és alkalmi teljesítményükés működésük művészi mércével még alig értékelhető, de a padagógiai jelentőségük már most is számottevő. Kórusok a művészetre nevelésben A jól képzett és hivatása magaslatán álló szakvezető irányításával működő együttesek a művészetre neveléshatásos eszközei. Bázisai a művészetekben nagyobb jártasságra és ismeretekre vágyó tagság művelődésének, a művészi igényesség és az átlagosnál nagyobb mérvű elmélyülés megvalósításának; a szocialista hazafiságra nevelésnek; a fiatalok és felnőttek önművelésének és közösségi emberré formálásának; a szocialista életmóddal és magatartással való érzelmi azonosulás fejlesztésének. A nevelési—művelési célok megvalósításának fő színtere az együttesek belső élete, amely szervezettségével válik hatásossá. Alkalom azonban erre azonkívül is évről évre több kínálkozik, főleg a szervezett kórusrendezvényeken. Ilyenek: a Vándor Sándor Szemle és Fesztivál, amely minden alkalommal a kórusok százait mozgósítja és új együttesek alakulását inspirálja. Ilyen az Éneklő Ifjúság mozgalom, amely évenként félezernél több általános és középiskolás énekkart aktivizál; a Zúgjon dalunk! című énekkari rendezvénysorozat, amely az ipari szakmunkásnéző intézeti kórusokat mozgósítja. A felnőtt kórusok és a falusi éneklő csoportok százai számára a „Kóruspódium” és a kétévenként ismétlődő országos minősítési akció ad bemutatkozási alkalmat. A fővárosban három, szerte az országban pedig egyre több múzeumban vasárnaponként nyílik a jó képességű énekkaroknak lehetőség a reprezentatív fellépésre. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulóján — tíz hónapon át tartó sorozaton a Szovjet Kultúra Házában, október elsején pedig a „Zened Világnap” alkalmával kínálkozott a legjobbak számára a zene eszközeivel való demonstrálás lehetősége, amellyel szívesen élt minden felkért és arra érdemes kórus. Örvendetes, hogy évről évre gyarapszik a kor zenéje iránt is érzékeny élvonalbeli kórusok száma, amelyek közül jelenleg évente átlag 40 együttes jut közreműködő szerephez az Országos Filharmónia bérleti hangversenyein, a Magyar Rádió és a Televízió önálló adásain, vagy a meghívásnak eleget téve, nemzetközi fórumokon (versenyekein, fesztiválokon) öregbítik hazánk, szocialista rendszerünk énekkari kultúrájának jó hírnevét. Versenyek vidéken Az európai hírű debreceni „Bartók Béla” nemzetközi kórusversenyek és fesztiválok hazai földön adnak időközönként lehetőséget a legjobb magyar kórusoknak külföldi partnereikkel való találkozásra és a kortársi zenében való elmélyülésre. Pécsett és Sopronban kétévenként a kamarakórusok versenyeznek. E kiemelkedő jelentőségű rendezvények mellett évente számos más találkozó, fesztivál és szemle is alkalmat ad az azonos területein működő együtteseknek képességeik egybevetésére, a Néphadsereg alakulataiban, az úttörők és a KISZ rendezésében, az egyes szakszervezetek, szövetkezetek, vagy a nemzetiségi szövetségek kezdeményezésével. A kórusmozgalom éppen a zenei nevelés szempontjából elmaradt területeken (szakmunkástanulók, falusi dolgozók körében) ért el sikereket. S az is eredmény, hogy az együttesek műsorán a hagyományápolás és a korszerűség összhangba került. Sok helyütt gyűjtik a kórusok területük, munkahelyük, szakmájuk dalait, s szívesen énekelik mai szerzők műveit is. A világhírű fazekasmester kiállítása a föléprajzi is A Miska-korsók, írók és tájak nemzetközileg elismert mestere Kántor Sándor. Az idős karcagi fazekas, aki az elsőik között kapta meg a Népművészet Mestere címet, ezúttal életművét mutatja be a Néprajzi Múzeumban. Kántor Sándor tizenkét éves korában, 1907-ben szegődött el fazekasinasnak. Mestere az egyik helybeli fazekas. Művészi pályája sokat köszönhet egy véletlen találkozásnak. 1927-ben megismerkedett Győrffy István néprajztudóssal, aki felismerte tehetségét és művészi munkára ösztönözte. Felhívta figyelmét a tiszafüredi díszes cserepekre. Eleinte másolta, később pedig egyre inkább saját elképzeléseit valósította meg. Győrffy és mások biztatására nemzetközi kiállításokra küldte el munkáit. Berlinben, New Yorkban elnyerte a városok díjait, 1936-ban Tokióban aranyéremmel jutalmazták alkotását. A kiállított 400 alkotás között láthatók a pálya kezdetét idéző emberi figurák, a tiszafüredi ornamentikái a Miska-korsók, a madárvázák, a sárospataki és a pásztói motívumokkal díszített mázas edények. Minden stílushoz hozzáadott valami sajátosat, arra törekedett, hogy a régi formákból olyan edényeket alakítson ki, melyeik a jelen emberének is mindennapos használati tárgyai lehetnek. Ma is érdeklődésre tartanak számot az óriás tálak, bütykösök, valamint a brüsszeli világkiállításon díjat nyert madár- és emberfigurái. A kiállításon nemcsak szép kerámiákat csodálhatunk meg, hanem bepillantást nyerhetünk a kerámiakészítés titkaiba: műhely részletek, fotók illusztrálják a kerámiakészítés folyamatát. Hazánkban a népi fazekasság a XVII—XIX. század fordulóján élte virágkorát. E mesterség máig megőrizte a hagyományos készítési módot. Az edények ma is lábbal hajtott korongon készülnek és kézzel foromázzák. A mezőcsáti—tiszafüredi és a gyöngyösi—pásztói korongosok művészetének továbbvivője, továbbfejlesztője a karcagi Kántor Sándor, aki nagy szorgalommal, munkaszeretettel több mint fél évszázada dolgozik. , Tudatosan foglalkozik az edények korszerűsítésével, az új formák kialakításával. Híres munkái a zöld mázas edények. Miska kancsóit, butelláit, betyár poharait gyakran díszíti néhány soros versikékkel is. Alkotásait ma is szívesen vásárolják szerte a világon. A brüsszeli világkiállításon nagydíjat és aranyérmet nyert huszárdíszes Miskakancsója, de jó hírnevet szerzett készítőjének az itóikatartó, a pálinkás bütykös, a teás- és a kávéskészletek sokasága is. Kántor Sándor alkotásai, népi szellemben fogant új formái bizonyítják a legjobban, hogy a magyar népi iparművészetnek nemcsak múltja, jelene, hanem jövője is van. A szép kiállítást májusig tekinthetik meg az érdeklődők. Szente Erzsébet Színes korsók, kancsók, tálak... A forradalmár néptanító 100 éve született Czabán Samu A magyarországi szocialista tanítómozgalom kimagasló egyénisége 1878. február 17- én született Rozsnyón. Apjának öt gyermekéről kellett gondoskodnia. Az átlagosnál jóval nagyobb tehetségű legkisebb fiú — Czabán Samu — sikeresen végezte el 1897- ben Eperjesen a tanítóképzőt s kapott oklevelet. Egy évig próbaéves tanító a Pest megyei Alberti (Albertirsa) községben, majd ugyanitt véglegesítették. 1902-ben került Nyitra megyébe, Miava helységbe, ahol szintén nemzetiségi iskolában tanított. Itt került először szembe az úri Magyarország képviselőjével, a főispánnal, aki arra akarta rávenni, hogy a helyi képviselőválasztásról készített hamis jegyzőkönyvet hitelesítse. Czabán Samu tanító úr megtagadta ezt. A megyei urakat ez a nem várt ellenállás anynyira felbőszítette, hogy Czabán Samunak fiatal feleségével együtt az ország déli csücskében lévő Temes megyei Klopédiárakellett költözködnie egy hét leforgása alatt. A miaviai tanítói működésről kiállított bizonyítvány pedig azt tanúsítja, hogy „ .. .a tanításban szakértelmével, fáradhatatlan szorgalmával, buzgalmával, lelkesedésével s kiváló ügyességével — kitűnő eredményt ért el, mely által a szülők bizalmát s az iskolai hatóság teljes megelégedését kiérdemelte”. Új helyén is a régi problémák vették körül: a nép nyomora, pusztulása, a segítő kéz hiánya. A tanító együtt érzett a szegényekkel, hamar megnyerte az egyszerű emberek bizalmát. Gazdakört vezetett, miközben önmagát is állandóan továbbképezte. A Wekerle-uradalom szegénysorsú lakói melletti kiállását a hatalmasok felforgatásnak, lázításnak tekintették. A cselédházakat sűrűn látogató tanítónak ismét mennie kellett.. . „A veszedelmes tanító” következő állomáshelye Nagyszénás, az orosházi járásban. Segítő társai ebben az időben a polgári radikális Zigány Zoltán és a szociáldemokrata, később mártírhalált halt Somogyi Béla. Viharsarki időszaka alatt, 1912-ben lett Czabán Samu a szociáldemokrata párt tagja. A tanítók gondjairól és a közoktatás helyzetéről cikkei jelentek meg az ellenzékinek számító szaklapokban. (Közoktatás, Új Korszak). Megválasztották az Állami Tanítók Országos Egyesületének elnökévé. Elnöki beszédében követelte többek között a felekezeti és községi iskolák államosítását. Harcot hirdetett a tanítók anyagi és társadalmi függetlenségéért. Ugyanolyan politikai jogokat követelt számukra, mint amilyenekkel a nagybirtokok urai, a tőkések, a papok rendelkeztek. Beszéde a tanítói érdekeken jóval messzebbre mutatott: „Az egyes országok őrületes fegyverkezése valóságos átkává lesz a népeknek. Az a felfogás uralkodik, hogy a nemzetek közti ellentéteket csak a fegyverek küszöbölhetik ki. Mégis meggyőződéssel kell hirdetnünk, hogy a jövendő győztese az a nép lesz, amelyik kultúráját magasra, emeli, kifejleszti a munka és munkás szeretetét, és lerombolja a kiváltságos osztályállamot”. 1914-ben izgatás címén elbocsátották állásából... A szociáldemokrata párt közbenjárására a fővárosban kapott munkát. Óradíjasként inasgyerekeket oktatott. Három év múlvaaz óbudai Vörösvári úti iskolában véglegesítették. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt óbudai elnöke, egyben a munkásotthon kulturális életének irányítója lett. Háborúellenes agitációt folytatott az óbudai gyárak munkásai között. Az őszirózsás forradalom alatt a Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott személyzeti ügyek előadójaként. A Tanácsköztársaság alatt az elemi népiskolai ügyosztály vezetője. A III. kerületben a munkástanács elnökévé választották. Tevékenyen vett részt a Budapesti Munkástanács és a Tanácsok Országos Gyűlése munkájában is. Tagja lett a Szövetséges Központi Intéző Bizottságnak . A Tanácsköztársaság alatt döntése után letartóztatták és súlyos betegein házi őrizetben tartották. Az illegális párt segítségével átjutott Csehszlovákiába, Kassára. Az ottani elvtársak ismerték Czabán tevékenységét, és rozsnyói születése alapján megszerezték számára a csehszlovák állampolgárságot, így lett ismét tanító a csehszlovák területen lévő Beregszász magyar nyelvű elemi iskolájában. Később családja is utána ment. Énekkart szervezett, gyermeklapot indított, magyar nyelvű olvasókönyvet állított össze s minden tudásával azon fáradozott, hogy emel■ je az ottani magyar oktatás színvonalát. Új korszak címmel kommunista szellemiségű antifasiszta újságot szerkesztett vejével, Ilku Pállal együtt. Elnöke volt a Szovjet Barátok Körének. Kárpátalja horthysta megszállása után Czabán Samut a csendőrök megkínozták majd börtönbe vetették. A szenvedéseket nem élte túl. 1942 december 16-án hunyt el Nagyszőllősön (ma Vinogradov). Iskola, kultúrház, utca tér viseli Czabán Samu nevét, akihez Ady Endre A magyar tanítóhoz című versét írta. Vida Sándor