Napló, 1979. december (Veszprém, 35. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
11 családteremtő „Akár a tenger, mormol a nagy család. Napommal, éjemmel követel engem. Nem elég már a múltbeli ezerszer átélve magamba vennem... Így vagyok én, a gondjaim fénysebesen beértek, köröttem kórusban állnak. Orbánt legyőző húrokon szólnak nekem, s tüneményt vesztve a szív belesápad.” (Nagy László) — Oda nem adnám őket, amíg mozdulni tudok, gondjukat viselem. A véremet ontanám értük! A lányom az utolsó órájában a kezemet fogta, s ezt mondta utoljára: „Édesanyáim! Ne hagyja a gyerekeimet...!” Megfogadtam és el nem hagynám őket... Egy évvel ezelőtt Vitrai Tamás: „Csak ülök és mesélek” című műsorában szerepelt Vörös Józsefné 66 éves somlóvásárhelyi parasztnéni. A nagy visszhangot és együttérzést keltő „szereplés” oka pedig az volt, hogy az idős asszony (Annus néni) egyedül neveli kilenc unokáját. A lánya ugyanis a kilencedik gyermek szülésébe belehalt ... (Az apa pedig nem törődik a gyermekekkel. Iszik.) Annus néni a műsorban élete nagy álma vágyaként emlegette, hogy ha nekik egyszer fürdőszobájuk lehetne ... Mert „letörik” a keze a sok vízhordástól, mire minden gyerek megfürdik. Fazekas Sándor, a községi tanács elnöke: — Fel sem merült, hogy a gyerekek állami gondozásba kerüljenek. Vörös néni csodálatos aszszony, olyan szépen neveli és tartja össze a nagy családot, hogy az egészen példás. Természetesen segélyezzük a családot, s „megajándékoztuk” őket a mostani karácsonyra is. Dr. Őry László körzeti orvos: — Sokszor elgondolkozom: miért vállalta és hogyan bírja ezt a fantasztikus munkát ez az idős asszony? Hiszen — így tudom — felnevelte hét gyermekét, s most öregségére a pihenést, a gondtalan nyugalmat érdemelné. Ehelyett kilenc unokájának minden gondja, sorsa az övé. S mindezt olyan megszállottsággal és angyali belenyugvással teszi, mintha küldetést teljesítene. Nem nagymama, édesanya ő! A legjobbak közül való ... — Ha valamelyik gyerek elköhögi magát, már itt van nálam. Rend, tisztaság és emberi tisztesség dolgában sokak előtt példa lehetne a nagymama „kormányozta” család. — Elmondok kérem mindent sorjában, csak hadd kapjam be ezt a falat kosztok Ma még nem ettem, s így van ez a legtöbbször: egybeveszem a reggelit, ebédet, vacsorát. Ilyenkor este ráérek erre is ... Amikor a nagyobbak már hazajönnek és segítenek. — Csak hát, rossz gyerekek ám ezek...! Sok velük a bajom. Csak a játék, a könynyelműség... A Pistinek is mondom: hozz be fát! Aztán csak hallgat, mintha nem is hallaná. Pedig már nagy gyerek, ipari tanuló, mikor szokna hát a dologra?... Meg az esti cipőpucolást is mind elszabotálná. Jól mondják: míg kicsi a gyerek, az anyja lábát tiporja, ha nagy, meg a szívét szomorítja ... — Persze nem vagyok ám lelkem szomorú. Csak beszélek, mint afféle öregasszony. Jó gyerekek ám ezek...! Annyi örömet okoznak. Meg igen ragaszkodóak. Megint csak a Pistist kell említenem... Ajkán bevették a kollégiumba, de haza kellett hozni, mert igen nagy volt a szívfájdalma. A jóistennek sem tudott megszokni, hát azt látni kellett volna, amikor beleegyeztem: itthon maradhat. Azt a boldogságot... Igen hiányoztunk neki: a testvérek... meg gondolom én is. — Karácsonyra megvettem már mindnek az ajándékot és oda is adtam rögvest. Nem lehet itt semmit eldugni. No, meg minek is... De megtakarítják, megbecsülik, amit kapnak, nem bitangolják el. Mondom, jó gyerekek ezek... „Kedves Vitrai elvtárs! A tévéműsort követően dr. Ábrahám Kálmán miniszter elvtárs érdeklődött vállalatunknál, hogy van-e valamilyen ötletünk a család megsegítésével kapcsolatban. Szakszervezeti bizottságunk megvizsgálta a körülményeket, s felhívást intézett szocialista brigádjainkhoz. Valamennyi főüzem jelentkezett vállalással. Az elhatározást gyors cselekvés követte: a régi házhoz egy új épületrészt terveztünk, mely fürdőszobából, kamrából, előtérből és konyhából áll. Emellett elvégeztük a villanyszerelést, a helyiségek padlóburkolását, a vízellátást pedig az újonnan ásott kút és a mellé telepített hidrofor biztosítja. Dolgozóink a régi épületben kicserélték a nyílászáró szerkezeteket, elvégezték a régi épület homlokzati vakolását és kerítést is csináltak, örülünk, hogy a műsora felhívta figyelmünket Vörös Józsefné nehéz helyzetére, s ezáltal szocialista brigádjainknak módjukban állt emberi együttérzésükről és segítőkészségükről tanúbizonyságot tenni. Elvtársi üdvözlettel: Schmiedhoffer József, a Veszprém megyei Állami Építőipari Vállalat Szakszervezeti Bizottságának titkára.” — Képzelje lelkem, nem is néztem azt a műsort... Elővett akkor is az epegörcs, így lefeküdtem. A gyerekek meg kikapcsolták a tévét, mert hogy csupa öregaszszonyt mutogattak. Hiszen én is az vagyok... Ugye, milyen a gyerek? No, akkor jöttem én a végén. Nem tudtam másnap, hogy miért néznek rám úgy az emberek A szomszédasszony mondta, hogy beszélgettem a tévébe. Ezzel el is volt intézve. — Egyszer, aztán nagy volt a meglepetésem. Megállt előttünk egy teherautó, aztán mondták, hogy lerakják a téglát, mert itt építkezés lesz. A fenét lesz, már hogy lenne, mondtam, itt valami tévedés van a dologban. Aztán jött egy másik autó is, szintén megrakva a legjava téglával. Munkások is jöttek, hú, voltak itt még húszan is. No, hisz, lett felfordulás. A falakat egy nap körbe felrakták. Igen derék emberek voltak. De mérgelődtem is, mert a régi háznak meg kiszedték az ablakait, ajtóit. Úgy kellett aludni kétszer is, kint meg milyen hideg volt...? Mind a kétszer végig virrasztottam és tüzeltem egész éjjel a drágáimra. Betakargattam a fejüket is. — Amikor elkészült a fürdőszoba, én voltam az első. Mondták a gyerekek, ez az én érdemem, avassam is fel. Akkor fürödtem életemben először kádban. Hát, tudja fiam, azt a kényelmet megfizetni nem lehet. A gyerekek: tulajdonképpen tizenegyen vannak testvérek. A két legidősebb (Mária és Erzsébet) már férjhez mentek, s így nevel még kilencet a nagymama-édesanya. Már hat éve! Ennyi idős a legkisebb... A tíz tagú család 10 ezer forint körüli összegből él havonta. Az iskolás korúakat a gyámhatóság tavasszal és ősszel tetőtől talpig felruházza. A vasárnapi ebéd 20 literes fazékban készül. Maradék másnapra (ugyan, estére...) itt sosincs. Száz tojás — takarékos beosztással — két hétig elég. Karácsonyra Annus néni két libát, négy kacsát vág, s még néhány kiló húst a hentesnél is vesz. A gyerekek jó étvágyúak, egészségesek... — Mi lenne, ha én ágynak esnék...? Ez nem eshet meg ... Erre nem is gondolok, ilyen nincs. A múltkor ugyan szétlebódéztam, fájt a fejem, a nyelvem bedagadt, jó lázam is volt, de hát mit csináljak ... ? Csak elbírtam lábon, mert közülük még öten betegek voltak. Igényelték a gondviselést. Ettük közösen a gyógyszert. * Somló alján, faluszéli házban él Vörös néni, a családteremtő és kilencüket összetartó erejű ember. Csendes derűvel éli sorsát. Mint mondta: rám ezt mérte a teremtő. (Magamban eltűnődöm: nem tudom az anyasági érdemérmet — kivételesen — megkaphatja-e egy nagymama is...?) A kertajtóig kísér, kezét a legkisebb fiú, Péter fejére teszi. Simogatja. Nem sír, csak jönnek a könnyei. Fejkendőjének csücskével törli. Bentről vidám nevetés száll... Józsa Benő zivatarát • A fa kanalas Találkozásunk megtévesztően azonos: Móricz Zsigmondhoz nyitott be így Papp Mihály, akiről megmintázta a „Boldog ember”-t. Nem vagyok szerénytelen. Nem akarom azonosítani a történetet. Regényt sem ígérek. Csupán egy ember véletlenül azonos módon elindította a tollamat. — Jó napot uram!— köszöntött rám, amikor a magam kis gondjaival foglalkoztam — Jó napot! — hangzott a „fogadj isten." — Nem vagyok koldus — mondta szerényen. Hangjában azonban éreztem a magyarázkodást. — A munka nem szégyen! Fakanalat árulok! Uram, vegyen egyet. Ha tízszeres árat kér, akkor is megvettem volna! — Mennyiért adja bátyám? — öt forintért. — Adjon egyet és megkérem, üljön le. Leült. Elkezdett egy regényt. Mondta és mondta ... Cigánynak nézik, mert fekete. De ő székely. Marosvásárhelyről „vetődött" ide a háborús években. Csak egy a jó, ami a lelkét vigasztalja, hogy munkából él és a munka nem szégyen... Hallgattam. Nem cáfoltam egyetlen szavát sem, mégis bizonygatott. Elmondta két világháború valamennyi kellemetlen és „hősies” történetét. Ültem és vártam. Fakanalat is vettem. Gondoltam befejeztük, hiszen ez volt a célja: eladni az árut. Tévedtem. Az első pillanatban fáradt öregember ült elém. S hogy szót fakasztottam belőle, feltámadt egy örökifjú „Boldog ember.” — Tudja, milyen jó dolgozni és alkotni? Zavartan kerestem a választ. — Szeretném tudni — mondtam kényszeredetten. Kolonics József egy öl fakanalat tartott a kezében, miközben 5 forintért nekem egyet eladott Érettem, mi már nem eladó és vásárlóként ültünk egymással szemközt. Ő el akarja mondani. Nekem meg meg kell hallgatni. Ifjúság. Háború. Székelyföld. Szülőhaza. Újabb háború. Az erdélyi magyar, az örök famunkás a Bakonyba került. Itt is megtalálta a bükköt. Van itt is hegy, erdő és fa... — Nem tudtam volna elfelejteni Marosvásárhelyt, ha sorsom véletlenül nem Bakonybélbe vet. Fáradtan ült. Kezében a természettől kapott ajándék, a fa. — Az erdészettel felesben dolgozunk — mondta, mielőtt kérdezhettem volna. — A java fából a fele a miénk. Ebből faragjuk a fakanalat. Többes számban beszélt. A fiával együtt dolgozik. A fiú hangyaszorgalommal faragja a fakanalat. A kemence padkáján szárítják. Az öreg hajnalanta elindul, ölben hordja százszámra a fakanalat. — Vegyen egy fakanalat! — Felállt és a sapkájához nyúlt tisztelgő mozdulattal. — Olcsón adom, öt forintért. A munka nem szégyen... Székely János Gyarmati József felvétele 10 — NAPLÖ — 1979. december 31., hétfő Jó szerencsét Gyuri bácsi! Jókai-bányán járva gyakran találkoztam egy kis termetű, zömök, fürge mozgású férfival. Legtöbbször a pártbizottság irodájában, ahol a titkárral beszélgettek, vitatkoztak. Hol a termelést segítő agitációt, hol a pártoktatást, hol pedig a bányaüzem gazdasági, politikai életének más kérdéseit vitatták meg. Aztán találkoztam vele lent, a Déli körlet vásárcsapatainál, ahol a párttagokkal váltott szót a munkahelyi feladatokról. Úgy is mint szerszámadó és úgy is, mint a pártalapszervezet titkára. Volt olyan is, hogy alapszervezeti taggyűlésen, a parázs viták közepette figyelhettem meg, milyen okos szenvedéllyel érvel, magyaráz a kis termetű ember. Legutóbb az alapszervezet beszámoló taggyűlésén találkoztunk, öt év politikai munkáját tette mérlegre az 57 tagot számláló kommunista bányászkollektíva. Kölcsönkért szemüveggel olvasta Agárdi György a beszámolót. Néha leeresztette a gépelt papírlapokat, egy-két magyarázó, kiegészítő mondatot fűzött a megállapításokhoz. Ha ezt nem tette volna, akkor is fel lehetett fedezni a vezetőség kollektív munkáját hűen tükröző „politikai mérlegben” a titkár nagy politikai tapasztalatát, hozzáértését. A mellettem ülő meg is jegyezte: — Kár, hogy nyugdíjba ment Gyuri bácsi. Tizenöt éve ő a titkár. Őt dicséri, hogy jó alapszervezetnek tartják a mienket. — Mikor ment nyugdíjba — kérdezem súgva szomszédomat. — Már február elsejével. Csak mi kértük, hogy 1980- ig, a választásokig maradjon. Újra a pártirodán beszélgetünk, keressük a mondatokat, hiszen ilyenkor olyan nehezen jön a szó. — Való igaz, 1979. február elseje óta nyugdíjas vagyok. De egyetértettem én is azzal, hogy jobb, ha a január 4-i vezetőségválasztó taggyűlésig én maradok a pártalapszervezet titkára, így lesz kerek az itteni munkám, az a másfél évtized. Bejártam hetenként 3—4 nap, intéztem az alapszervezet dolgait, szerveztem a felkészülést a beszámoló taggyűlésre, most meg már a vezetőségválasztásra. Szívesen tettem, mert jól érzem magam ebben a közösségben. Pedig Agárdi György sok emberi közösségben megfordult életének hat évtizede alatt. — Apám Dunapentelén volt cipész. A fiatalok közül sokan nem ismerik már ezt a helységnevet. Modern iparváros épült fel a helyén: Dunaújváros. Engem pékinasnak adott apám Kispestre, 1936-ban, 14 éves koromban. Amikor a segédlevelet megkaptam, Csepelre mentem dolgozni. A fiatal péksegéd ott, a munkásmozgalom fellegvárában ismerkedett meg az egész életútját meghatározó eszmékkel. A felszabadulást követően ott vették fel a pártba, feleségével együtt. — A párt küldött vidéki politikai munkára 1954-ben — emlékezik vissza az új világot, új társadalmat formáló esztendőkre. Dolgoztam a zirci, majd a devecseri járási pártbizottságon. 1962-ben pedig ide jöttem a bányához. Átélt néhány nehéz évet itt, a Jókai-bányánál is Agárdi György. A hatvanas évek elején különösen bonyolult volt a helyzet, el is bizonytalanodott néhány bányász: hogy lesz a jövő, kell-e még a bányász? — A pártszervezetben is sokat vitatkoztunk ezen — emlékszik vissza a kis ősz ember. — Mondogattuk is: maradjatok, szükség lesz ránk. Nekünk lett igazunk. Csak hát, múltak az évek. A munka sem lett könynyebb. Volt úgy, hogy 118 tagja volt az alapszervezetünknek — folytatja az emlékezést. — Egy ekkora közösséget már nehéz volt úgy irányítani, szervezni tevékenységét, hogy közben eleget tehessünk a magasabb követelményeknek. Kétfelé választottuk az alapszervezetet. Pártcsoportokat szerveztünk munkahelyenként. Így könnyebb volt megfelelő pártmegbízatást adni mindenkinek, ugyanakkor a teljesítést is ellenőrizni. A titkár mindig tanulásra serkentette a fiatalabb elvtársait. A beszámoló taggyűlésen arról adhatott számot, hogy 12-en befejezték az általános iskolát, négyen a bányaipari technikumot, hárman a Marxizmus—Leninizmus Esti Egyetemet, egy a szakosítót. — Van utánpótlás, nyugodt szívvel köszönhetek le január 4-én — jegyzi meg elégedetten. — Mert úgy lenne igazán nehéz nekem, ha nem neveltünk volna jó utánpótlást. Természetesen így sem könnyű a búcsúzás. A gondolathoz egy év alatt próbált hozzászokni a mindig mozgó, tevékenykedő férfi, aki szívós munkával érdemelte ki több mint másfél évtizeden át a bányászkollektíva megbecsülését, bizalmát. Ez a bizalom, megbecsülés testesül meg a Munka Érdemrend bronz fokozata kitüntetésben is, melyet november 7-e alkalmából nyújtottak át neki. — Tagadhatatlan, hogy személyesen nekem jólesett az elismerés — mondja kissé elérzékenyülten. — De ami még ennél is fontosabb, érzem, tudom, hogy ezzel egyben az egész alapszervezet munkáját értékelték. — Most a pihenés évei következnek... Közbevág: — Csak részben! Egyszer, jó néhány évvel ezelőtt hallottam egy nagyon találó megállapítást: a párttag nem megy nyugdíjba. Ez így igaz! Mert a munkahelyéről, ha megfáradt, nyugalomba vonulhat az ember, de a pártból sohasem! Ott továbbra is együtt kell dolgoznunk a fiatalokkal. Szükség van ránk továbbra is és jó érezni, tudni ezt. Én is megtalálom azt a munkát, amit nyugdíjasként el tudok látni. — Itt, a Jókai-bányán? — Nem, Padragon, ahol lakom. Tanácstag vagyok ott hosszú ideje, de a községi pártszervezetben is számítanak rám. Már szóltak. Nem is tudnék, én otthon nyugodtan ülni. Ismernek jól , engem Padragon. Ha majd arra jár, látogasson meg! Utána nézek, ahogy áthalad az üzemudvaron. A buszhoz igyekszik. Köszönnek neki a szembejövők: — Jó szerencsét Gyuri bácsi! Visszaköszön, nem búcsúzásként. Azt tervezd, hetenként legalább egyszer ellátogat a volt munkahelyre. Mert a múltat meg kell becsülni, nem szabad feladni. A párttag nem megy nyugdíjba. Szilágyi Károly Fotó: Péterfay