Napló, 1979. december (Veszprém, 35. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-31 / 305. szám

11 családteremtő „Akár a tenger, mormol a nagy család. Napommal, éjemmel követel engem. Nem elég már a múltbeli ezerszer átélve magamba vennem... Így vagyok én, a gondjaim fénysebesen beértek, köröttem kórusban állnak. Orbánt legyőző húrokon szólnak nekem, s tüneményt vesztve a szív belesápad.” (Nagy László) — Oda nem adnám őket, amíg mozdulni tudok, gond­jukat viselem. A véremet ontanám értük! A lányom az utolsó órájában a kezemet fogta, s ez­t mondta utoljára: „Édesanyáim! Ne hagyja a gyerekeimet...!” Megfogad­tam és el nem hagynám őket... Egy évvel ezelőtt Vitrai Tamás: „Csak ülök és mesé­lek” című műsorában szere­pelt Vörös Józsefné 66 éves somlóvásárhelyi parasztnéni. A nagy visszhangot és együttérzést keltő „szereplés” oka pedig az volt, hogy az idős asszony (Annus néni) egyedül neveli kilenc unoká­ját. A lánya ugyanis a kilen­cedik gyermek szülésébe be­lehalt ... (Az apa pedig nem törődik a gyermekekkel. Iszik.) Annus néni a műsorban élete nagy álma­ vágyaként emlegette, hogy ha nekik egyszer fürdőszobájuk lehet­ne ... Mert „letörik” a keze a sok vízhordástól, mire minden gyerek megfürdik. Fazekas Sándor, a községi tanács elnöke: — Fel sem merült, hogy a gyerekek ál­lami gondozásba kerüljenek. Vörös néni csodálatos asz­­szony, olyan szépen neveli és tartja össze a nagy családot, hogy az egészen példás. Ter­mészetesen segélyezzük a családot, s „megajándékoz­tuk” őket a mostani kará­csonyra is. Dr. Őry László körzeti or­vos: — Sokszor elgondolko­zom: miért vállalta és ho­gyan bírja ezt a fantasztikus munkát ez az idős asszony? Hiszen — így tudom — fel­nevelte hét gyermekét, s most öregségére a pihenést, a gondtalan nyugalmat érde­melné. Ehelyett kilenc uno­kájának minden gondja, sor­sa az övé. S mindezt olyan megszállottsággal és angyali belenyugvással teszi, mintha küldetést teljesítene. Nem nagymama, édesanya ő! A legjobbak közül való ... — Ha valamelyik gyerek elköhögi magát, már itt van nálam. Rend, tisztaság és emberi tisztesség dolgában sokak előtt példa lehetne a nagymama „kormányozta” család. — Elmondok kérem min­dent sorjában, csak hadd kapjam be ezt a falat kosz­tok Ma még nem ettem, s így van ez a legtöbbször: egybeveszem a reggelit, ebé­det, vacsorát. Ilyenkor este ráérek erre is ... Amikor a nagyobbak már hazajönnek és segítenek. — Csak hát, rossz gyerekek ám ezek...! Sok velük a ba­jom. Csak a játék, a köny­­nyelműség... A Pistinek is mondom: hozz be fát! Az­tán csak hallgat, mintha nem is hallaná. Pedig már nagy gyerek, ipari tanuló, mikor szokna hát a dologra?... Meg az esti cipőpucolást is mind elszabotálná. Jól mond­ják: míg kicsi a gyerek, az anyja lábát tiporja, ha nagy, meg a szívét szomorítja ... — Persze nem vagyok ám lelkem szomorú. Csak beszé­lek, mint afféle öregasszony. Jó gyerekek ám ezek...! Annyi örömet okoznak. Meg igen ragaszkodóak. Megint csak a Pistist kell említenem... Ajkán bevették a kollégium­ba, de haza kellett hozni, mert igen nagy volt a szív­fájdalma. A jóistennek sem tudott megszokni, hát azt látni kellett volna, amikor beleegyeztem: itthon marad­hat. Azt a boldogságot... Igen hiányoztunk neki: a testvérek... meg gondolom én is. — Karácsonyra megvettem már mindnek az ajándékot és oda is adtam rögvest. Nem lehet itt semmit eldug­ni. No, meg minek is... De megtakarítják, megbecsülik, amit kapnak, nem bitangol­­ják el. Mondom, jó gyerekek ezek... „Kedves Vitrai elvtárs! A tévéműsort követően dr. Áb­rahám Kálmán miniszter elvtárs érdeklődött vállala­tunknál, hogy van-e valami­lyen ötletünk a család meg­segítésével kapcsolatban. Szakszervezeti bizottságunk megvizsgálta a körülménye­ket, s felhívást intézett szo­cialista brigádjainkhoz. Va­lamennyi főüzem jelentkezett vállalással. Az elhatározást gyors cselekvés követte: a régi házhoz egy új épület­részt terveztünk, mely für­dőszobából, kamrából, előtér­ből és konyhából áll. Emel­lett elvégeztük a villanysze­relést, a helyiségek padló­­burkolását, a vízellátást pedig az újonnan ásott kút és a mellé telepített hidrofor biz­tosítja. Dolgozóink a régi épületben kicserélték a nyí­lászáró szerkezeteket, elvé­gezték a régi épület homlok­zati vakolását és kerítést is csináltak, örülünk, hogy a műsora felhívta figyelmün­ket Vörös Józsefné nehéz helyzetére, s ezáltal szocia­lista brigádjainknak módjuk­ban állt emberi együttérzé­sükről és segítőkészségükről tanúbizonyságot tenni. Elv­társi üdvözlettel: Schmied­­hoffer József, a Veszprém megyei Állami Építőipari Vállalat Szakszervezeti Bi­zottságának titkára.” — Képzelje lelkem, nem is néztem azt a műsort... Elővett akkor is az epe­görcs, így lefeküdtem. A gye­rekek meg kikapcsolták a té­vét, mert hogy csupa öregasz­­szonyt mutogattak. Hiszen én is az vagyok... Ugye, milyen a gyerek? No, akkor jöttem én a végén. Nem tud­tam másnap, hogy miért néznek rám úgy az emberek A szomszédasszony mondta, hogy beszélgettem a tévébe. Ezzel el is volt intézve. — Egyszer, aztán nagy volt a meglepetésem. Meg­állt előttünk egy teherautó, aztán mondták, hogy lerak­ják a téglát, mert itt építke­zés lesz. A fenét lesz, már hogy lenne, mondtam, itt va­lami tévedés van a dolog­ban. Aztán jött egy másik autó is, szintén megrakva a legjava téglával. Munkások is jöttek, hú, voltak itt még húszan is. No, hisz, lett fel­fordulás. A falakat egy nap körbe felrakták. Igen derék emberek voltak. De mérge­lődtem is, mert a régi ház­nak meg kiszedték az abla­kait, ajtóit. Úgy kellett alud­ni kétszer is, kint meg mi­lyen hideg volt...? Mind a kétszer végig virrasztottam és tüzeltem egész éjjel a drágáimra. Betakargattam a fejüket is. — Amikor elkészült a für­dőszoba, én voltam az első. Mondták a gyerekek, ez az én érdemem, avassam is fel. Akkor fürödtem életemben először kádban. Hát, tudja fiam, azt a kényelmet megfi­zetni nem lehet. A gyerekek: tulajdonkép­pen tizenegyen vannak test­vérek. A két legidősebb (Má­ria és Erzsébet) már férjhez mentek, s így nevel még ki­lencet a nagymama-édes­anya. Már hat éve! Ennyi idős a legkisebb... A tíz tagú család 10 ezer forint körüli összegből él ha­vonta. Az iskolás korúakat a gyámhatóság tavasszal és ősszel tetőtől talpig felru­házza. A vasárnapi ebéd 20 lite­res fazékban készül. Mara­dék másnapra (ugyan, esté­re...) itt sosincs. Száz tojás — takarékos beosztással — két hétig elég. Karácsonyra Annus néni két libát, négy kacsát vág, s még néhány kiló húst a hentesnél is vesz. A gyerekek jó étvágyúak, egészségesek... — Mi lenne, ha én ágynak esnék...? Ez nem eshet meg ... Erre nem is gondo­lok, ilyen nincs. A múltkor ugyan szétlebódéztam, fájt a fejem, a nyelvem bedagadt, jó lázam is volt, de hát mit csináljak ... ? Csak elbírtam lábon, mert közülük még öten betegek voltak. Igényel­ték a gondviselést. Ettük kö­zösen a gyógyszert. * Somló alján, faluszéli ház­ban él Vörös néni, a család­teremtő és kilencüket össze­tartó erejű ember. Csendes derűvel éli sorsát. Mint mondta: rám ezt mérte a te­remtő. (Magamban eltűnő­döm: nem tudom az anyasá­gi érdemérmet — kivételesen — megkaphatja-e egy nagy­mama is...?) A kertajtóig kísér, kezét a legkisebb fiú, Péter fejére teszi. Simogatja. Nem sír, csak jönnek a könnyei. Fej­­kendőjének csücskével törli. Bentről vidám nevetés száll... Józsa Benő zivatarát • A fa ka­na­las Találkozásunk megtévesztően azo­nos: Móricz Zsigmondhoz nyitott be így Papp Mihály, akiről megmintázta a „Boldog ember”-t. Nem vagyok szerénytelen. Nem akarom azonosítani a történetet. Regényt sem ígé­rek. Csupán egy ember véletlenül azonos módon elindította a tollamat. — Jó napot uram!— köszöntött rám, ami­kor a magam kis gondjaival foglalkoztam — Jó napot! — hangzott a „fogadj isten." — Nem vagyok koldus — mondta szeré­nyen. Hangjában azonban éreztem a ma­gyarázkodást. — A munka nem szégyen! Fakanalat árulok! Uram, vegyen egyet. Ha tízszeres árat kér, akkor is megvettem volna! — Mennyiért adja bátyám? — öt forintért. — Adjon egyet és megkérem, üljön le. Leült. Elkezdett egy regényt. Mondta és mondta ... Cigánynak nézik, mert fekete. De ő szé­kely. Marosvásárhelyről „vetődött" ide a háborús években. Csak egy a jó, ami a lel­két vigasztalja, hogy munkából él és a munka nem szégyen... Hallgattam. Nem cáfoltam egyetlen szavát sem, mégis bizonygatott. Elmondta két vi­lágháború valamennyi kellemetlen és „hő­sies” történetét. Ültem és vártam. Fakanalat is vettem. Gondoltam befejeztük, hiszen ez volt a cél­ja: eladni az árut. Tévedtem. Az első pillanatban fáradt öregember ült elém. S hogy szót fakasztottam belőle, fel­támadt egy örökifjú „Boldog ember.” — Tudja, milyen jó dolgozni és alkotni? Zavartan kerestem a választ. — Szeretném tudni — mondtam kénysze­redetten. Kolonics József egy öl fakanalat tartott a kezében, miközben 5 forintért nekem egyet eladott Érettem, mi már nem eladó és vásárló­ként ültünk egymással szemközt. Ő el akarja mondani. Nekem meg meg kell hallgatni. Ifjúság. Háború. Székelyföld. Szülőhaza. Újabb háború. Az erdélyi magyar, az örök famunkás a Bakonyba került. Itt is megta­lálta a bükköt. Van itt is hegy, erdő és fa... — Nem tudtam volna elfelejteni Marosvá­sárhelyt, ha sorsom véletlenül nem Bakony­­bélbe vet. Fáradtan ült. Kezében a természettől ka­pott ajándék, a fa. — Az erdészettel felesben dolgozunk — mondta, mielőtt kérdezhettem volna. — A java fából a fele a miénk. Ebből fa­ragjuk a fakanalat. Többes számban beszélt. A fiával együtt dolgozik. A fiú hangyaszorgalommal fa­ragja a fakanalat. A kemence padkáján szárítják. Az öreg hajnalanta elindul, ölben hordja százszámra a fakanalat. — Vegyen egy fakanalat! — Felállt és a sapkájához nyúlt tisztelgő mozdulattal. — Olcsón adom, öt forintért. A munka nem szégyen... Székely János Gyarmati József felvétele 10 — NAPLÖ — 1979. december 31., hétfő Jó szerencsét Gyuri bácsi! Jókai-bányán járva gyak­ran találkoztam egy kis ter­metű, zömök, fürge mozgású férfival. Legtöbbször a párt­bizottság irodájában, ahol a titkárral beszélgettek, vitat­koztak. Hol a termelést segí­tő agitációt, hol a pártokta­­tást, hol pedig a bányaüzem gazdasági, politikai életének más kérdéseit vitatták meg. Aztán találkoztam vele lent, a Déli körlet vásárcsapatai­nál, ahol a párttagokkal vál­tott szót a munkahelyi fel­adatokról. Úgy is mint szer­­szám­adó és úgy is, mint a pártalapszervezet titkára. Volt olyan is, hogy alapszer­vezeti taggyűlésen, a parázs viták közepette figyelhettem meg, milyen okos szenve­déllyel érvel, magyaráz a kis termetű ember. Legutóbb az alapszervezet beszámoló taggyűlésén ta­lálkoztunk, öt év politikai munkáját tette mérlegre az 57 tagot számláló kommu­nista bányászkollektíva. Köl­csönkért szemüveggel olvas­ta Agárdi György a beszá­molót. Néha leeresztette a gépelt papírlapokat, egy-két magyarázó, kiegészítő mon­datot fűzött a megállapítá­sokhoz. Ha ezt nem tette volna, akkor is fel lehetett fedezni a vezetőség kollektív munkáját hűen tükröző „po­litikai mérlegben” a titkár nagy politikai tapasztalatát, hozzáértését. A mellettem ülő meg is jegyezte: — Kár,­­ hogy nyugdíjba ment Gyuri bácsi. Tizenöt éve ő a titkár. Őt dicséri, hogy jó alapszervezetnek tartják a mienket. — Mikor ment nyugdíjba — kérdezem súgva szomszé­domat. — Már február elsejével. Csak mi kértük, hogy 1980- ig, a választásokig maradjon. Újra a pártirodán beszél­getünk, keressük a mondato­kat, hiszen ilyenkor olyan nehezen jön a szó. — Való igaz, 1979. február elseje óta nyugdíjas vagyok. De egyetértettem én is azzal, hogy jobb, ha a január 4-i vezetőségválasztó taggyűlésig én maradok a pártalapszer­vezet titkára, így lesz kerek az itteni munkám, az a más­fél évtized. Bejártam heten­ként 3—4 nap, intéztem az alapszervezet dolgait, szer­veztem a felkészülést a be­számoló taggyűlésre, most meg már a vezetőségválasz­tásra. Szívesen tettem, mert jól érzem magam ebben a közösségben. Pedig Agárdi György sok emberi közösségben megfor­dult életének hat évtizede alatt. — Apám Dunapentelén volt cipész. A fiatalok közül sokan nem ismerik már ezt a helységnevet. Modern ipar­város épült fel a helyén: Dunaújváros. Engem pék­inasnak adott apám Kispest­re, 1936-ban, 14 éves korom­ban. Amikor a segédlevelet megkaptam, Csepelre men­tem dolgozni. A fia­tal péksegéd ott, a munkásmozgalom fellegvárá­ban ismerkedett meg az egész életútját meghatározó eszmékkel. A felszabadulást követően ott vették fel a pártba, feleségével együtt. — A párt küldött vidéki politikai munkára 1954-ben — emlékezik vissza az új világot, új társadalmat for­máló esztendőkre. Dolgoz­tam a zirci, majd a devecse­­ri járási pártbizottságon. 1962-ben pedig ide jöttem a bányához. Átélt néhány nehéz évet itt, a Jókai-bányánál is Agárdi György. A hatvanas évek elején különösen bo­nyolult volt a helyzet, el is bizonytalanodott néhány bá­nyász: hogy­ lesz a jövő, kell-e még a bányász? — A pártszervezetben is sokat vitatkoztunk ezen — emlékszik vissza a kis ősz ember. — Mondogattuk is: maradjatok, szükség lesz ránk. Nekünk lett igazunk. Csak hát, múltak az évek. A munka sem lett köny­­nyebb. Volt úgy, hogy 118 tagja volt az alapszervezetünknek — folytatja az emlékezést. — Egy ekkora közösséget már nehéz volt úgy irányítani, szervezni tevékenységét, hogy közben eleget tehessünk a magasabb követelmények­nek. Kétfelé választottuk az alapszervezetet. Pártcsopor­tokat szerveztünk munkahe­lyenként. Így könnyebb volt megfelelő pártmegbízatást adni mindenkinek, ugyanak­kor a teljesítést is ellenőriz­ni. A titkár mindig tanulásra serkentette a fiatalabb elv­­társait. A beszámoló taggyű­lésen arról adhatott számot, hogy 12-en befejezték az ál­talános iskolát, négyen a bá­nyaipari technikumot, hár­man a Marxizmus—Lenin­­izmus Esti Egyetemet, egy a szakosítót. — Van utánpótlás, nyugodt szívvel köszönhetek le janu­ár 4-én — jegyzi meg elé­gedetten. — Mert úgy lenne igazán nehéz nekem, ha nem neveltünk volna jó utánpótlást. Természetesen így sem könnyű a búcsúzás. A gon­dolathoz egy év alatt pró­bált hozzászokni a mindig mozgó, tevékenykedő férfi, aki szívós munkával érde­melte ki több mint másfél évtizeden át a bányászkollek­tíva megbecsülését, bizalmát. Ez a bizalom, megbecsülés testesül meg a Munka Ér­demrend bronz fokozata ki­tüntetésben is, melyet no­vember 7-e alkalmából nyúj­tottak át neki. — Tagadhatatlan, hogy személyesen nekem jólesett az elismerés — mondja kissé elérzékenyülten. — De ami még ennél is fontosabb, ér­zem, tudom, hogy ezzel egy­ben az egész alapszervezet munkáját értékelték. — Most a pihenés évei következnek... Közbevág: — Csak részben! Egyszer, jó néhány évvel ezelőtt hal­lottam egy nagyon találó megállapítást: a párttag nem megy nyugdíjba. Ez így igaz! Mert a munkahelyéről, ha megfáradt, nyugalomba vo­nulhat az ember, de a párt­ból sohasem! Ott továbbra is együtt kell dolgoznunk a fiatalokkal. Szükség van ránk továbbra is és jó érez­ni, tudni ezt. Én is megtalá­lom azt a munkát, amit nyugdíjasként el tudok látni. — Itt, a Jókai-bányán? — Nem, Padragon, ahol la­kom. Tanácstag vagyok ott hosszú ideje, de a községi pártszervezetben is számíta­nak rám. Már szóltak. Nem is tudnék, én otthon nyugod­tan ülni. Ismernek jól , en­gem Padragon. Ha majd ar­ra jár, látogasson meg! Utána nézek, ahogy átha­lad az üzemudvaron. A busz­hoz igyekszik. Köszönnek ne­ki a szembejövők: — Jó sze­rencsét Gyuri bácsi! Visszaköszön, nem búcsú­zásként. Azt tervezd, heten­ként legalább egyszer elláto­gat a volt munkahelyre. Mert a múltat meg kell becsülni, nem szabad feladni. A párt­tag nem megy nyugdíjba. Szilágyi Károly Fotó: Péterfay

Next