Napló, 1980. szeptember (Veszprém, 36. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-24 / 224. szám
Oleg Tabakov részvételével Szakszervezeti kultúrfelelősök me a Petőfi Színházban A múlt héten a veszprémi gyárak és üzemek szakszervezeti kultúrfelelőseinek klubja első ez évi kihelyezett találkozójára került sor a veszprémi Petőfi Színházban. A találkozó értékét külön emelte az a tény, hogy a találkozón részt vett Oleg Tabakov, a világhírű szovjet színész-rendező, aki A revizor című produkcióját állította színpadra az elmúlt évadban, s az előadás felújító próbáira ismét Veszprémbe érkezett. A nagy művész a feszített munka közben is szakított időt arra, hogy találkozzon azokkal a művész-propagandistákkal, akik ezúttal tartották immár hagyományosnak mondható évad eleji tanácskozásukat. Oleg Tabakov színházi eszményéről beszélt, a korszerű, az együttes játékon alapuló színházról, ahol és amiben a hasonló gondolkodású és szándékú művészek nem poros színházi múzeumot, hanem a ma problémáival foglalkozó, eleven vérkeringésű előadásokat hoznak létre. Majd a következő vallomást tette: „Tizenöt esztendővel ezelőtt szívinfarktust kaptam. Azok, akikkel egy kórteremben feküdtem, sorban meghaltak mellettem. Én néztem a szép kék égboltot, és készülve a sorsomra, azt számolgattam, hány boldog pillanat is volt az életemben. Nem sok ilyen pillanatot tudtam összeszámolni. Ezek a pillanatok pedig a gyermekeimhez, a szerelemhez, és a színházhoz kötődtek. Szeretem a színházat, mert a színház — a legvalóságosabb élet. Az élet maga — ha az valóban színház". A találkozó résztvevői - akiket a Veszprém megyei Tanács művelődésügyi osztálya, a Szakszervezetek megyei Tanácsa és a Petőfi Színház hívott meg kölcsönös eszmecserére - több kérdést intéztek a világhírű művészhez, valamint Pethes György Jászaidíjas rendezőhöz, Dobók Lajos Jászai-díjas színművészhez és Hegyeshalmi Lászlóhoz, a színház ügyvezető igazgatójához. A művészetpropagandisták elsősorban a színház műsorpolitikájának következetességére, új elgondolásaira, a bérleti rendszer alapjaira, és a színház közönségkapcsolataira voltak kíváncsiak. Elmondották, hogy sok ütemben a szakszervezeti bizottságok valóban támogatják a dolgozók színházba járását, amit az anyagi támogatás körültekintő odaítélése is tanúsít. Egyes üzemekben, intézményekben azonban korántsem nyújtanak ösztönzést és segítséget a gazdasági vezetők. A művészetpropagandisták felvetették és kérték, hogy a színházi évad indítása előtt sokkal korábban kapjanak tájékoztatást az elkövetkezendő évad műsoráról, mert így szervezőmunkájukat megalapozottabban, kellő időben kezdhetik el. A színház ügyvezető igazgatója, a jelenlévő művészek válaszoltak a kérdésekre és javaslejtekre, majd azt követően beszámoltak a színház elmúlt évi munkájának tapasztalatairól, tájékoztatták a résztvevőket az elkövetkezendő évad művészi elképzeléseiről és közművelődési terveiről. A kölcsönös érdeklődésen alapuló, őszinte légkörű találkozó reményekre jogosító állomása volt a szeptember 20-án kezdődött színházi szezonnak. Sz. T. Olasz és magyar néptáncest Padragkúton Vasárnap este tartotta vendégszereplésének záró előadását az olaszországi Minturno város néptáncegyüttese. A tapolcai, alsóörsi szereplés után itt teljesedett ki a táncos turné, lévén a padragkútiak vendége az „I giulari” együttes. Tavaly teremtett kapcsolatot az Ajka—Padragkút Néptáncegyüttes a minturnoi csoporttal. 1979 júliusában már bemutatkozott a magyar csoport olasz földön. Minturnoban a hagyományos „új kenyér" ünnepen táncolt, a finn, a lengyel és a helyi együttes társaságában. Nos, a mostani vendégfogadás a tavalyi útnak a viszonzása volt. Az olasz együttes a népi hagyományőrzést vállalta magára. Már a névválasztás hasonló törekvést sejtet: az „I giullari” amolyan népi regősöket jelölő kifejezés. Táncaik többnyire a paraszti munkát, (aratást, cséplést, szüretet, halászást) dicsérik. Minturno ma is őrzi a népélet emlékeit, lakóinak foglalkozása zömmel a földművelés és a halászat. A néptánccsoport teljesen önkéntes vállalkozás, nem tartozik semmilyen intézményhez, a minturnoi fiatalok kezdeményezték és éltetik az együttest. A padragkúti néptánccsoportnak mintegy 20 éves múltja van, de igazán eredményesen 1977 óta működik. Ekkor fogott össze Ajka város művelődési központja a padragi Bányász Művelődési Házzal, egyesítették a két tánccsoportot, s ennek vezetését Németh Lajosra és Györkös Józsefnére bízták. Szerencsésen alakult a zenekar dolga; az Üveges Sándor vezetésével létesült Doromb népzenei együttes teljessé tette a néptáncos mozgalmat. A zenekar léte, mondhatni, sorsdöntő volt a tánccsoport számára. Sikerrel mutatkoztak be a szakszervezeti néptánccsoportok találkozóján, ennek következményeként küldték ki az együttest a lengyelországi Gorlice város bányászünnepségére 1978-ban. Tavaly a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete méltónak találta arra, hogy a mintumos kapcsolatra az Ajka-Padragkút Néptáncegyüttest jelölje ki. Idén újabb szakmai sikert ért el a csoport: a szakszervezeti együttesek országos minősítésén „ezüst I” fokozatot kapott. A két művelődési ház összefogásából, a két táncszakember irányításával, így nőtt fel a bányászok néptáncegyüttese a jó együttesek sorába. A vasárnapi folklórest egyik emlékezetes állomása ennek az útnak. B. D. A minturnoi együttes fellépése Alsóörsön Az ajka-padragiak tánca Várpalotától Várpalotáig Emlékezés Bán Aladárra halála 20. évfordulóján Dr. Bán Aladár az összehasonlító finnugor nyelvészet és néprajz nagy egyénisége, a híres finn fordító száz évvel ezelőtt született Várpalotán. Tulajdonképpeni neve: Banwarth Károly Mór. Bár játékos nyelvészkedéssel neve magyar eredetét is megmagyarázza (Bán-várta) mikor költői álnevén nemzetközi sikereket ér el, családi nevét Bánra magyarosítja. Könnyebb megtanulni így odakint. Vikár így tanítja meg a nevére a finneket: Kan-tele-tar,Bán Ala-dár. Édesapja a várpalotai uradalomban volt számtartó. Széchenyi barátja és eszmetársa, Waldstein János bizalmasa. Tízéves, amikor édesapját - az ugyancsak tudós szenvedélyű mezőgazdát — elveszíti. Négy árva marad utána. Saját szorgalmából kell kitanulnia. A veszprémi gimnáziumban tízévesen megismerkedik a bölcsőkutató Reguly tanaival. A negyvennyolcas bűvkörben élő pápai öreg kollégiumban Bocsor István a tanára. Pályázaton elnyeri a „legjobb poéta” címet. Az ugyancsak lelkes negyvennyolcas Horváth Cyril Budent finnugor nyelvtanával ajándékozza meg. Hatása alól nem tud szabadulni. A nyugati nyelvek után egymás után tanulja meg a finn, észt, szamojéd nyelveket. (A finnel kell kezdeni, — mondogatta — a többi gyerekjáték). Reguly szülőfalujában Zircen másfél évig kispaposkodik, de nem bírja a kötöttséget, mozgalmasabb életre vágyik. Elvégzi Pesten a bölcsészetet. Előbb Temesváron tanár, itt írja első könyvét Pázmándi Horváthról, akihez a régi magyar nyelvhez fűződő nagy szeretet fűzi. 1900-ban már pesti tanár. 1902-ben lefordítja a finn népköltési gyűjteményt, a Kanteletár-t, majd az észtek Kalevaláját, a Kalevipoeget, aminek 17 000 verssorát szinte egész életén át csiszolgatja. Kiad 17 kötet tanulmányt, 4 kötet verset, 8 kötet műfodítást. 1911- ben megszervezi a nemzetközi Folklore Fellows magyar kutatócsoportját (ő a titkár), majd a Finnugor Kongresszusokat. Tizenkétszer járt Finnországban, Észtországban és Lappföldön. Tárgyi gyűjtéseit Helsinkiben és a budapesti Néprajzi Múzeumban őrzik. Megkapta a legmagasabb finn kitüntetést is. Bízik benne, hogy majd csak észreveszik itthon is munkáját és felemelik szerény nyugdíját. De csak egy címet kap, boríték nélkül. Tanügyi főtanácsos lesz. Oly elvonulva él, hogy az Új Magyar Lexikon az ostromkor elpusztultnak hiszi. Előbb nyugdíját veszti el, könyvritkaságait eladogatva tengeti életét, s pesti Szabolcska úti otthonában, fűtetlen szobában körmölgeti soha ki nem fogyó tanulmányait. Véletlenül a pesti kitelepítési listára is rákerül. Aznap utazik Újfehértó-Szegedegyháza tanyára, mikor a rádió egy kantátáját sugározza. Lelkes tanítványai és tudóstársai kilincselésére Győrbe kerül. Egy volt egyetemi társa fogadja be — Székely Bertalan tanítványa, Révész Györgyi főiskolai rajztanárnő, akit nyolcvanévesen feleségül vesz. . A szigetközi árvízkor megint hajléktalanná válik. A két öregnek amatőr finnista tudóstársa, Turóczy ad hajlékot, akihez az a közös hit köti, hogy finnül megtanulni csak szeretetből lehet. Külföldön még mindig halottnak hiszik. Mikor egy finn riporter Győrött felfedezi, képes, négyoldalas riportban számol be, hogy „Bán Aladár él!", s vallatja emlékeiről és soha ki nem fogyó terveiről. Igazi elismerést itthon csak közvetlen a halála előtt kap. Az 1960-ban összeülő Finnugor Kongresszus díszelnökének választja. Kalevipoeg-fordítását díszkiadásban adják ki, bőrbe kötve, fametszet-illusztrációkkal. A kefelenyomatot még maga javítgatja. A nyomda az első példányt külön kötteti, külön futár hozza Győrbe. Bán Aladár már ágyban fekszik, a párnájára tett díszes kötetet félretolja. Csak annyit tud mondani: „Késő!” Halála után az Akadémia hónapokig leltározza a kéziratait, mit még életében a győri könyvtárnak akart ajándékozni. (A felajánló nyilatkozatot nem tudta aláírni.) Halála után szülővárosa az özvegytől kéziratait megvásárolja. A kézirat a várpalotai városi könyvtárba kerül. Ott bibliográfiát készítenek róla, emlékezetére emlékkönyvet, tudományos értékelést adnak ki. Az Akadémia kétnapos vándorgyűlést tart Várpalotán, a szülőváros meghívására. Ott és Győrben utcát neveztek el róla, emlékbizottság, nyelvművelő mozgalom veszi fel a nevét, emléktáblát avatnak. Az utolsó percig tartó szolgálni akarás, a népek közötti kapcsolat mélyítését szolgáló lelkesedése szép példa az utókor számára. Petőcz Miklós ■ ■■■■■■■■ Tiszteletjegyet adtam volna a nagyobb gyárak piackutatóinak a pápai szabadtéri színpadra, ahol a miskolci EDDA-Művek tartott termékbemutatót a napokban. Hadd lássák a derék szakemberek, miként lehet körültekintő piackutatás után közmegelégedésre kiszolgálni a tisztelt fogyasztók nagyrabecsült igényeit. Ám még mielőtt valamelyik zeneszociológus kioktatna rá, gyorsan papírra vetem: tudom, ez az igény az igénytelenség igénye. A közönség (melynek láttán azt kérdezte a szotyolaárus: mi van gyerekek, túlórázik az óvoda?) semmi mást nem akart, mint a pubertáskor tüntető pózainak, világfájdalmas lázadásainak tininyelven történő megfogalmazását direkt módon visszahallani. Ezért voltak fölöttébb hálásak az ötlettelen, egyhangú zenéért, naivan primitív szövegekért. Hálájuk nyomán néhányszor közvetlenül tűzveszélybe került (fodrászom szerint nem különösebb értékű) hajállományom, de a fejemre szórt csikkeket mindig sikerült kellő gyorsasággal eltávolítanom. Különben mászkálhatnék kopaszon télvíz idején mint az EDDA-fiúk, akik természetesen tarságukra is találtak illő ideológiát. Rendületlenül kacarászó énekesük két nóta között elpanaszolta, hogy míg nagy volt a loboncuk, állandóan abba kötöttek, akaszkodtak bele, most azonban: „Levágattam a hajam. Mit vágassak még le? Semmim sincsen!" - kiabálta a sztár, s félreérthetetlen mozdulattal a nadrágjához nyúlt. Az ének is arról, szólt, hogy: „Nincs senkim, semmim a világon". Ezt őszinte szívvel sajnálom, már csak azért is, mert némi ízléstöbblet nem ártott volna, ha van. Tessék mondani: az EDDA-Műveknél nem meóznak? Gúnyolódok és bölcselkedek, de egyre jobban elbizonytalanodok, ahogy telik a papír. Vajon a közönség igénytelenségéért valóban az együttesen kell elverni a port? S miből ered ez az igénytelenség? Jegyzetem elején én is a pubertáskor tüntető pózairól beszéltem, de tényleg csak biológiai szükséglet volna az értékektől való tüntető elfordulás? Gyakran idomítássá silányult családi, iskolai és közéleti nevelésünk ad-e elég értelmes lehetőséget az önirányítás gyakorlására? Vagy csupán annyit enged, hogy a konzervált nézeteket fölnyissák és elfogyaszszák a fiatalok? Sőt, meg is dicsérjék? Kérem, én csak kérdezem, annyit viszont bizonyosan tudok: a tizenéves korosztályban rengeteg elfojtott indulat halmozódott fel. Az EDDA ösztönösen felismerte, hogy kell egy misztikus, megfoghatatlan szim-bólum, egy rettegett főgonosz, akinek üldözésében, fenyegetésében levezethető minden jó vagy rossz szándékú agresszivitás. Akad-e erre alkalmasabb lény a keselyűnél? A dögevőt mindenki utálja, büntetlenül le lehet köpni, fenékbe lehet lőni, sőt félelemkeltésre is kiválóan megfelel. A keselyű hol általános gonoszként, hol fantomgépként bukkan elő e dalokban. Mindenki olyan alapállásból magyarázza, amilyenből akarja. Teljes a szabadság. S a fiatalok rázzák is öklüket vicsorogva az ég felé. De az EDDA nem elégszik meg a tombolással. Váratlan fordulata—gr.önsajnálat. Vidékiségén kesereg. Határozott sanyarú hangon dübörgik a mikrofonba. A tiszta kezek, igen, ezt irigyüik tőlünk, öt vidéki arctól. És megtörten éneklik: „hosszú az út, míg idáig elérsz." A nézősereg részvéttel ordít. Recsegnek a padok, hullámzik a tömeg. A mögöttem lévő sorban mindenki félájult az extázistól vagy az alkoholtól. Az EDDA-Művek pedig gyártja a tömegárut s slágercikkeket szigorúan igény szerint. Ahogy a kedves vendég parancsolja. Hajba Ferenc Fotó: Babos János Rock-koncert Az EDDA-Műveknél nem meóznak? NAPLÓ — 1980. szeptember 24., szerda —