Napló, 1980. szeptember (Veszprém, 36. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-24 / 224. szám

Oleg Tabakov részvételével Szakszervezeti kultúrfelelő­sök me a Petőfi Színházban A múlt héten a veszprémi gyárak és üzemek szakszerve­zeti kultúrfelel­őseinek klubja első ez évi kihelyezett találko­zójára került sor a veszprémi Petőfi Színházban. A találko­zó értékét külön emelte az a tény, hogy a találkozón részt vett Oleg Tabakov, a világhí­rű szovjet színész-rendező, aki A revizor című produkcióját ál­lította színpadra az elmúlt évadban, s az előadás felújító próbáira ismét Veszprémbe ér­kezett. A nagy művész a feszített munka közben is szakított időt arra, hogy találkozzon azok­kal a művész-propagandisták­kal, akik ezúttal tartották im­már hagyományosnak mondha­tó évad eleji tanácskozásukat. Oleg Tabakov színházi esz­ményéről beszélt, a korszerű, az együttes játékon alapuló színházról, ahol és amiben a hasonló gondolkodású és szán­dékú művészek nem poros színházi múzeumot, hanem a ma problémáival foglalkozó, eleven vérkeringésű előadáso­kat hoznak létre. Majd a kö­vetkező vallomást tette: „Ti­zenöt esztendővel ezelőtt szív­infarktust kaptam. Azok, akik­kel egy kórteremben feküdtem, sorban meghaltak mellettem. Én néztem a szép kék égbol­tot, és készülve a sorsomra, azt számolgattam, hány boldog pillanat is volt az életemben. Nem sok ilyen pillanatot tud­tam összeszámolni. Ezek a pil­lanatok pedig a gyermekeim­hez, a szerelemhez, és a szín­házhoz kötődtek. Szeretem a színházat, mert a színház — a legvalóságosabb élet. Az élet maga — ha az valóban szín­ház". A találkozó résztvevői - akiket a Veszprém megyei Ta­nács művelődésügyi osztálya, a Szakszervezetek megyei Ta­nácsa és a Petőfi Színház hí­vott meg kölcsönös eszmecse­rére - több kérdést intéztek a világhírű művészhez, vala­mint Pethes György Jászai­­díjas rendezőhöz, Dobók La­jos Jászai-díjas színművészhez és Hegyeshalmi Lászlóhoz, a színház ügyvezető igazgatójá­hoz. A művészetpropagandisták elsősorban a színház műsorpo­­li­ti­ká­já­na­k következetesség­é­re, új elgondolásaira, a bérleti rendszer alapjaira, és a szín­ház közönségkapcsolataira vol­tak kíváncsiak. Elmondották, hogy sok ütemben a szakszer­vezeti bizottságok valóban tá­mogatják a dolgozók színház­ba járását, amit az anyagi tá­mogatás körültekintő odaítélé­se is tanúsít. Egyes üzemekben, intézményekben azonban ko­rántsem nyújtanak ösztönzést és segítséget a gazdasági ve­zetők. A művészetpropagandis­ták felvetették és kérték, hogy a színházi évad indítása előtt so­kkal korábban kapjanak tá­jékoztatást az elkövetkezendő évad műsoráról, mert így szer­vezőmunkájukat megalapozot­tabban, kellő időben kezdhe­tik el. A színház ügyvezető igazga­tója, a jelenlévő művészek vá­laszoltak a kérdésekre és ja­­vaslejtekre, majd azt követően beszámoltak a színház elmúlt évi munkájának tapasztalatai­ról, tájékoztatták a résztvevő­ket az elkövetkezendő évad művészi elképzeléseiről és köz­­művelődési terveiről. A kölcsönös érdeklődésen alapuló, őszinte légkörű talál­kozó reményekre jogosító ál­lomása volt a szeptember 20-án kezdődött színházi szezonnak. Sz. T. Olasz és magyar néptáncest Padragkúton Vasárnap este tartotta ven­dégszereplésének záró előadá­sát az olaszországi Minturno város néptáncegyüttese. A ta­polcai, alsóörsi szereplés után itt teljesedett ki a táncos tur­né, lévén a padragkútiak ven­dége az „I giulari” együttes. Tavaly teremtett kapcsolatot az Ajka—Padragkút Néptánc­együttes a minturnoi csoporttal. 1979 júliusában már bemutat­kozott a magyar csoport olasz földön. Minturnoban a hagyo­mányos „új kenyér" ünnepen táncolt, a finn, a lengyel és a helyi együttes társaságában. Nos, a mostani vendégfoga­dás a tavalyi útnak a viszon­zása volt. Az olasz együttes a népi hagyományőrzést vállalta magára. Már a névválasztás hasonló törekvést sejtet: az „I giullari” amolyan népi regő­söket jelölő kifejezés. Táncaik többnyire a paraszti munkát, (aratást, cséplést, szüretet, ha­­lászást) dicsérik. Minturno ma is őrzi a népélet emlékeit, la­kóinak foglalkozása zömmel a földművelés és a halászat. A néptánccsoport teljesen önkén­tes vállalkozás, nem tartozik semmilyen intézményhez, a minturnoi fiatalok kezdemé­nyezték és éltetik az együttest. A padragkúti néptánccso­portnak mintegy 20 éves múlt­ja van, de­ igazán eredménye­sen 1977 óta működik. Ekkor fogott össze Ajka város műve­lődési központja a padragi Bányász Művelődési Házzal, egyesítették a két tánccsopor­tot, s ennek vezetését Németh Lajosra és Györkös Józsefnére bízták. Szerencsésen alakult a zenekar dolga; az Üveges Sán­dor vezetésével létesült Do­romb népzenei együttes teljes­sé tette a néptáncos mozgal­mat. A zenekar léte, mondhat­ni, sorsdöntő volt a tánccso­port számára. Sikerrel mutat­koztak be a szakszervezeti néptánccsoportok találkozóján, ennek következményeként küld­ték ki az együttest a lengyel­­országi Gorlice város bányász­ünnepségére 1978-ban. Tavaly a Bányaipari Dolgozók Szak­­szervezete méltónak találta ar­ra, hogy a mintum­os kapcso­latra az Ajka-Padragkút Nép­táncegyüttest jelölje ki. Idén újabb szakmai sikert ért el a csoport: a szakszervezeti együt­tesek országos minősítésén „ezüst I” fokozatot kapott. A két művelődési ház össze­fogásából, a két táncszakem­ber irányításával, így nőtt fel a bányászok néptáncegyüttese a jó együttesek sorába. A va­sárnapi folklórest egyik em­lékezetes állomása ennek az útnak. B. D. A minturnoi együttes fellépése Alsóörsön Az ajka-padragiak tánca Várpalotától Várpalotáig Emlékezés Bán Aladárra halála 20. évfordulóján Dr. Bán Aladár az összeha­sonlító finnugor nyelvészet és néprajz nagy egyénisége, a híres finn fordító száz évvel ezelőtt született Várpalotán. Tulajdonképpeni neve: Ban­warth Károly Mór. Bár játékos nyelvészkedéssel neve magyar eredetét is megmagyarázza (Bán-várta) mikor költői álne­vén nemzetközi sikereket ér el, családi nevét Bánra magyaro­sítja. Könnyebb megtanulni így odakint. Vikár így tanítja meg a nevére a finneket: Kan-te­­le-tar,Bán A­la-dár. Édesapja a várpalotai ura­dalomban volt számtartó. Széchenyi barátja és eszmetár­sa, Waldstein János bizalmasa. Tízéves, amikor édesapját - az ugyancsak tudós szenvedé­lyű mezőgazdát — elveszíti. Négy árva marad utána. Saját szorgalmából kell kitanulnia. A veszprémi gimnáziumban tíz­évesen megismerkedik a böl­csőkutató Reguly tanaival. A negyvennyolcas bűvkörben élő pápai öreg kollégiumban Bo­­csor István a tanára. Pályáza­ton elnyeri a „legjobb poéta” címet. Az ugyancsak lelkes negyvennyolcas Horváth Cyril­ Budent finnugor nyelvtanával ajándékozza meg. Hatása alól nem tud szabadulni. A nyuga­ti nyelvek után egymás után tanulja meg a finn, észt, sza­mojéd nyelveket. (A finnel kell kezdeni, — mondogatta — a többi gyerekjáték). Reguly szülőfalujában Zir­­cen másfél évig kispaposkodik, de nem bírja a kötöttséget, mozgalmasabb életre vágyik. Elvégzi Pesten a bölcsészetet. Előbb Temesváron tanár, itt írja első könyvét Pázmándi Horváthról, akihez a régi ma­gyar nyelvhez fűződő nagy sze­retet fűzi. 1900-ban már pesti tanár. 1902-ben lefordítja a finn nép­költési gyűjteményt, a Kante­­letár-t, majd az észtek Kaleva­láját, a Kalevipoeget, aminek 17 000 verssorát szinte egész életén át csiszolgatja. Kiad 17 kötet tanulmányt, 4 kötet ver­set, 8 kötet műfodítást. 1911- ben megszervezi a nemzetközi Folklore Fellows magyar kuta­tócsoportját (ő a titkár), majd a Finnugor Kongresszusokat. Tizenkétszer járt Finnország­ban, Észtországban és Lapp­földön. Tárgyi gyűjtéseit Hel­sinkiben és a budapesti Nép­rajzi Múzeumban őrzik. Meg­kapta a legmagasabb finn kitüntetést is. Bízik benne, hogy majd csak észreveszik itthon is munkáját és felemelik szerény nyugdíját. De csak egy címet kap, boríték nélkül. Tanügyi főtanácsos lesz. Oly elvonulva él, hogy az Új Magyar Lexikon az ostrom­kor elpusztultnak hiszi. Előbb nyugdíját veszti el, könyvritkaságait eladogatva tengeti életét, s pesti Sza­­bolcska úti otthonában, fűtet­­len szobában körmölgeti soha ki nem fogyó tanulmányait. Véletlenül a pesti kitelepítési listára is rákerül. Aznap utazik Újfehértó-Sze­­gedegyháza tanyára, mikor a rádió egy kantátáját sugároz­za. Lelkes tanítványai és tudós­társai kilincselésére Győrbe ke­rül. Egy volt egyetemi társa fogadja be — Székely Bertalan tanítványa, Révész Györgyi fő­iskolai rajztanárnő, akit nyolc­vanévesen feleségül vesz. . A szigetközi árvízkor megint hajléktalanná válik. A két öregnek amatőr finnista tudós­társa, Turóczy ad hajlékot, aki­hez az a közös hit köti, hogy finnül megtanulni csak szere­­tetből lehet. Külföldön még mindig ha­lottnak hiszik. Mikor egy finn riporter Győrött felfedezi, ké­pes, négyoldalas riportban szá­mol be, hogy „Bán Aladár él!", s vallatja emlékeiről és soha ki nem fogyó terveiről. Igazi elismerést itthon csak közvetlen a halála előtt kap. Az 1960-ban összeülő Finnugor Kongresszus díszelnökének vá­lasztja. Kalevipoeg-fordítását díszkiadásban adják ki, bőrbe kötve, fametszet-illusztrációk­kal. A kefelenyomatot még maga javítgatja. A nyomda az első példányt külön kötteti, kü­lön futár hozza Győrbe. Bán Aladár már ágyban fekszik, a párnájára tett díszes kötetet félretolja. Csak annyit tud mondani: „Késő!” Halála után az Akadémia hónapokig leltározza a kézira­tait, mit még életében a győri könyvtárnak akart aján­dékozni. (A felajánló nyilatko­zatot nem tudta aláírni.) Halála után szülővárosa az özvegytől kéziratait megvásá­rolja. A kézirat a várpalotai városi könyvtárba kerül. Ott bibliográfiát készítenek róla, emlékezetére emlékkönyvet, tu­dományos értékelést adnak ki. Az Akadémia kétnapos vándor­­gyűlést tart Várpalotán, a szü­lőváros meghívására. Ott és Győrben utcát neveztek el ró­la, emlékbizottság, nyelvműve­lő mozgalom veszi fel a nevét, emléktáblát avatnak. Az utolsó percig tartó szol­gálni akarás, a népek közötti kapcsolat mélyítését szolgáló lelkesedése szép példa az utó­kor számára. Petőcz Miklós ■ ■■■■■■■■ T­iszteletjegyet adtam volna a nagyobb gyá­rak piackutatóinak a pápai szabadtéri színpadra, ahol a miskolci EDDA-Művek tartott termékbemutatót a na­pokban. Hadd lássák a derék szakemberek, miként lehet kö­rültekintő piackutatás után köz­­megelégedésre kiszolgálni a tisztelt fogyasztók nagyrabecsült igényeit. Ám még mielőtt valamelyik zeneszociológus kioktatna rá, gyorsan papírra vetem: tudom, ez az igény az igénytelenség igénye. A közönség (melynek láttán azt kérdezte a szotyola­­árus: mi van gyerekek, túl­órázik az óvoda?) semmi mást nem akart, mint a pubertáskor tüntető pózainak, világfájdal­mas lázadásainak tininyelven történő megfogalmazását direkt módon visszahallani. Ezért vol­tak fölöttébb hálásak az öt­­lettelen, egyhangú zenéért, naivan primitív szövegekért. Hálájuk nyomán néhányszor közvetlenül tűzveszélybe került (fodrászom szerint nem külö­nösebb értékű) hajállományom, de a fejemre szórt csikkeket mindig sikerült kellő gyorsa­sággal eltávolítanom. Különben mászkálhatnék kopaszon télvíz idején mint az EDDA-fiúk, akik természetesen tarságukra is ta­láltak illő ideológiát. Rendületlenül kacarászó éne­kesük két nóta között elpana­szolta, hogy míg nagy volt a loboncuk, állandóan abba kö­töttek, akaszkodtak bele, most azonban: „Levágattam a ha­­jam. Mit vágassak még le? Semmim sincsen!" - kiabálta a sztár, s félreérthetetlen moz­dulattal a nadrágjához nyúlt. Az ének is arról, szólt, hogy: „Nincs senkim, semmim a vi­lágon". Ezt őszinte szívvel saj­nálom, már csak azért is, mert némi ízléstöbblet nem ártott volna, ha van. Tessék monda­ni: az EDDA-Műveknél nem meóznak? Gúnyolódok és bölcselkedek, de egyre jobban elbizonytala­nodok, ahogy telik a papír. Vajon a közönség igénytelen­ségéért valóban az együttesen kell elverni a port? S miből ered ez az igénytelenség? Jegyzetem elején én is a pu­bertáskor tüntető pózairól be­széltem, de tényleg csak bio­lógiai szükséglet volna az ér­tékektől való tüntető elfordu­lás? Gyakran idomítássá silányult családi, iskolai és közéleti nevelésünk ad-e elég értelmes lehetőséget az önirányítás gya­korlására? Vagy csupán annyit enged, hogy a konzervált né­zeteket fölnyissák és elfogyasz­­szák a fiatalok? Sőt, meg is dicsérjék? Kérem, én csak kérdezem, annyit viszont bizonyosan tu­dok: a tizenéves korosztályban rengeteg elfojtott indulat hal­mozódott fel. Az EDDA ösztö­nösen felismerte, hogy kell egy misztikus, megfoghatatlan szim-­­bólum, egy rettegett főgonosz, akinek üldözésében, fenyegeté­sében levezethető minden jó vagy rossz szándékú agresszivi­tás. Akad-e erre alkalmasabb lény a keselyűnél? A dögevőt mindenki utálja, büntetlenül le lehet köpni, fenékbe lehet lőni, sőt félelemkeltésre is kiválóan megfelel. A keselyű hol általá­nos gonoszként, hol fantom­gépként bukkan elő e dalok­ban. Mindenki olyan alapállás­ból magyarázza, amilyenből akarja. Teljes a szabadság. S a fiatalok rázzák is öklüket vi­csorogva az ég felé. De az EDDA nem elégszik meg a tombolással. Váratlan fordulata—gr.önsajnálat. Vidé­­kiségén kesereg. Határozott sa­nyarú hangon dübörgik a mik­rofonba. A tiszta kezek, igen, ezt irigyüik tőlünk, öt vidéki arctól. És megtörten éneklik: „hosszú az út, míg idáig el­érsz." A nézősereg részvéttel ordít. Recsegnek a padok, hullámzik a tömeg. A mögöttem lévő sor­ban mindenki félájult az ex­­tázistól vagy az alkoholtól. Az EDDA-Művek pedig gyártja a tömegárut s slágercikkeket szigorúan igény szerint. Ahogy a kedves vendég parancsolja. Hajba Ferenc Fotó: Babos János Rock-koncert Az EDD­A-Műveknél nem meóznak? NAPLÓ — 1980. szeptember 24., szerda —

Next