Napló, 1980. október (Veszprém, 36. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-05 / 234. szám
Honvédmártírok emléke Százharmincegy évvel ezelőtt az aradi vár árkában a bosszúálló önkényuralom elpusztította a levert magyar forradalmi honvédsereg tizenhárom vezető tisztjét, csapatparancsnokokat, főtisztviselőket , tizenkét tábornokot és egy ezredest. Azóta jelképpé váltak; az aradi tizenhárom, vagy így: az aradi vértanúk, egyfajta sziklaszilárd helytállást szimbolizálnak a magyar köztudatban. A nemzeti önismeretünk ápolását szorgalmazó törekvések jegyében azóta is — bár a változó történelmi korszakoknak megfelelően, más és más indítékokkal — október hatodikán megemlékezünk a kivégzettekről. Méghozzá, mindig együtt, és sohasem külön-külön, (vajon, hányan tudnák fölsorolni mind a tizenhárom nevét?), ami azt is jelzi, hogy a szabadságharc rendkívüli történelmi szituációjában, minden belső széthúzás és visszatartó erő ellenére a közös sorsvállalás mellett, az egyéni sorsnak szükségképpen el kellett halványodnia. Szabadságharcunk sokszor diadalmas honvédseregének immár állandó jelzőjévé, epitheton ornansává vált a „forradalmi” megjelölés. A forradalmi hadseregnek forradalmi a tisztikara is. A forradalmisággal, a forradalmi megnevezéssel sokszor és következetesen visszaélő korunkban nagyon fontos ennek a ténynek a hangsúlyozása. Mert nem az egyes ember szubjektív szándékai, személyes beállítottsága, titkolt vagy kinyilvánított aspirációs, kompromisszumos vagy kérlelhetetlen alapállása adja a jelző elsődleges értelmét. Hanem a társadalmi fejlődés fő irányát támogató cselekvés, s e cselekvésnek a történelem távlataiban igazolt hitele. A kivégzett honvédfőtisztek forradalmiságát is ebből a szemszögből kell megítélnünk. Császári és királyi katonatisztek voltak március idusán, akik a 48-as alkotmányra esküdtek fel. Arra az alkotmányra, amelyet mint a Habsburg-Lotharingiai Ház utasítása értelmében Magyarországon állomásozó csapattisztek, vagy mint magyar hazafiak fogadtak el. És szolgáltak a nevezetes trónfosztás után is, hitük és egzisztenciájuk védelmében. „Vagy magyar hazafiak” — mondták. A bizonytalanság a csoport nemzeti hovatartozását illetően aligha elkerülhető. Vécsey gróf magyar arisztokrata volt, de saját bevallása szerint csak igen fogyatékosan beszélte hazája nyelvét. Damjanich, a szerb határőrtiszt, az előbbi esküdt ellensége és társa a halálban, szintén törte a nyelvet. Leiningen-Westerburg német fejedelmi családok sarja, az angol uralkodóház rokona. Schweidel, Pöltenberg, Lahner, Knézich — micsoda nevek a magyar nacionalizmus klasszikus századában, a magyar nemzet szabadságharcában! (s akkor még nem említettük Bemet, Dembinskit, Woronieckit, Alessandro Monti honvédezredest, von Wolfenau honvédőrnagyot sorolhatnánk tovább.) Ezek a tisztek azzal, hogy a katonai becsület, az eskü, a bajtársi összetartás fegyelmében, a vérbitói ítélet árnyékában is kitartottak a kor vezető társadalmi és politikai áramlatát reprezentáló és megvalósítani igyekvő magyarországi forradalom és szabadságharc mellett, forradalmár elődeink sorába emelkedtek. Mintegy a forradalmat vezető rétegek és a forradalomban küzdő népek megbékélését jelképezte a híres jelenet. A gróf Vécsey Károly, magyar főrend október 6-án hajnalban az előtte bitóra húzott Damjanich János, szerb közember függő teteme elé térdelt és kezet csókolt a halottnak. D. M. Filmklubok a Dimitrov Művelődési Központban Október közepétől két filmsorozat szervezésével folytatja a Dimitrov Művelődési Központ azt a filmklub-programot, melynek keretében a régebbi idők legjelentősebb alkotásait kívánja megismertetni a mozi mai kedvelőivel. Az egyik sorozat keretében a negyvenes évek filmművészetének néhány kiemelkedő alkotását láthatják az érdeklődők. A válogatásban magyar film is szerepel, az 1942-ben készült Emberek a havason című alkotás. Rendezője Szőcs István, szereplői között ott van Görbe János, Bihari József, Maklári Zoltán. A sorozat további filmjei: Szerelmek városa (Carne, 1944), A gyerekek figyelnek bennünket (de Sica, 1942), Kisvárosi ünnep (Táti, 1947), A sanghaji asszony (Welles, 1947), Életünk legszebb évei (Wyler, 1946). A másik sorozatban L. Bunuel és F. Truffaut alkotásaiból szerepel három-három alkotás. A vetítéseket csak bérlettel lehet látogatni. ,,Tlinko" Victor Vasarely grafikai kiállítás a Vegyipari Egyetem aulájában Pécsett, az egykori püspökvár egyik kis utcájában áll a világhírű festő, konstruktőr, formatervező, Vasarely szülőháza. Ebben a klasszicista épületben kapott helyet az a művészeti kiállítás, melynek egyre gyarapodó anyaga az európai képzőművészet egyik jellemző irányát teszi áttekinthetővé. A lágy rajzosság, szentimentális vagy hazafias ízek, a költőiben vagy véletlenben való művészeti halászgatás mellett Vasarely az alkotói tevékenység más alternatívájához szegődött. A művészettörténeti skatulya - melyben működése viszonylag könnyen elhelyezhető - neve „geometrikus absztrakció”. Még pontosabban ha hozzátesszük, hogy ennek az irányzatnak igen kötött, már-már a matematikai gondolkodással is azonosítható ars poétikáját is Vasarely dolgozta ki a „színes város” vagy a „planetáris folklór" elméletével. A Veszprémi Vegyipari Egyetem aulájában látható kiállítás kísérletet tesz arra, hogy a teljes Vasarely-életmű, annak valamennyi problémája, a kérdések és az azokra adott válaszok is láthatók legyenek. A kiállítás felidézi indulásának idejét, a francia képzőművészettel való találkozás nyomán szükségképpen végigjárt „tévutakat". A negyvenes évek végén készített lapokon még feltűnnek a horizontvonal nyomai, még felhők és tengeri kavicsok, vagy éppen a mediterrán város kötik le figyelmét. A természet dolgaiban megtalálható rend felfedezése azután elvezette a szerkezetről, struktúráról, variációkról szóló elméletekhez, valamint egy festői-plasztikai alapformához, melyre további terveit építhette. A kiállítás felvonultatja azoknak a műveknek a sorát, melyekben a „természet átírását, az op artos sémákat, variációs és kombinációs sorokat vagy perspektivikus „beugratásokat" összegezte Vasarely. A történeti „bemutatás" mellett egy aktuális meglepetéssel is szolgál a kiállítás. 1973 áprilisában készített Vasarely egy grafikai albumot Johann Sebastian Bach 1720-as „Hat szólószonáta” hegedűre című műve alapján. A kotta — Bach gyönyörű írása a maga optikai megjelenésében, a hangszórókból sugárzó zene (Henryk Szering hegedűjátéka), és a muzsika szellemét követő Vasarely-művek kivételes összhangja bizonyára a kölcsönös megértést segíti. Ma már bizonyos, hogy egyetlen személyes — bármilyen magasrendű — művészi állásfoglalás sem képes pótolni az űrt, amit egy más történelmi fejlődés hagyott a korai magyar avantgarde indulása és a jelen között. De a hiányok felszámolásában, az érdemi vita feltételeinek megteremtésében a Vasarely-típusú alkotások igazi megismerése segíthet csak. Aknai Tamás Zebrák mint a lövésről, a puskáról. A fővadász váratlanul megkérdezi: voltam-e katona és mivel lőttem ...? — Voltam, két évig, géppisztollyal gyakran lőttünk, de golyószóróval és géppuskával is lőttem. Elmondjam, hogyan célzunk csapott célgömbbel...? Nevet, bólint. Értjük egymást. Ennyit mond: — Igen, ezt „beleverik" a katonába. Még én is emlékszem rá ... Na, akkor a legközelebbi vadat meglövi! Erősen tiltakozom. Ő biztat: — Semmiség, a távcsövessel gyermekjáték lőni. — Nem is azért, hanem mert élőlényre még sosem lőttem. Viszolygom ! Alig hogy kimondom, a fővadász rám szól: — Csitt...! Leugrik, int nekem. Nemet intek. — Jöjjön azonnal! Fogja a puskát! Odaosonok, ő előre mutat. Szarvascsapat áll előttünk, úgy 78—80 méterre. A fővadász egy kézi távcsővel nézi a bikát és „háremét”, majd közli: — Azt lője meg, ott, a két szálfa közt tekingető tehenet. Mintha csak a többiek megéreznék, hogy itt rájuk már nincs szükség, elindulnak bóklászva a cserjés felé. A kiszemelt tehén is lép kettőt, aztán megáll. Tökéletes célpont, a távcső az orrom elé „hozza”. Tudom, hogy művészet lenne ilyen fegyverrel elhibázni, mégis izgulok, a szívem hevesen ver, nagyokat lélegzem. A fővadász nyugtat. A célkereszt tüskéje a lapockán, s akkor... Durr...! A szarvas nagyot ugrik, s eltűnik. Hüli József mosolyog: — Ahogy a nagykönyvben megvan írva! Szív-, vagy tüdőlövés. A vérnyomon megyünk 30-40 métert, s ott a kimúlt tehén. A fővadász vág egy fáintos somfabotot, majd a szarvasra fekteti a Mausert, s int, hogy feküdjek rá. Hűha, ennek fele se tréfa! Ő nevet, s nem tűr ellenvetést, hát ráhasalok a szarvasra. Avatás következik, s a fővadász mondókája: „Az első nagyvad elejtése alkalmából köszöntöm, s a szarvasvadászok táborába fogadom. Három botütéssel avatom. Első: a Magyar Népköztársaság nevében! Második: Szent Hubertus tiszteletére! Harmadik: az ugodi erdészet és vadászat nevében!" "Megkapom a porciót, sajog a helye, hiába, a somfabot... Megkapom emlékbe a töltényhüvelyt, a szarvas két gyöngyfogát és a somfabotot, rajta felirattal: „Első szarvas, Bakony, Kismókus-árok, 1980. X. 1. 7 óra 10 perc, Hüli József.” Magasan áll már a nap, Bakonybél felől bongó harangszót hoz az osonó szél. Beszekerezünk Huszáriba, az erdei munkások integetnek, látják a zsákmányt. Sikeres volt a vadles. Vár bennünket az erdészetvezető is, s örvendez a sikerünknek. Hüli Józseftől meleg barátsággal és öleléssel búcsúzunk, s ígérem, hogy hozom az üveg Hubertust, mely az avató vadásznak kijár... Veszett Lajos grafikái Zenei világnap Díjnyertes kórusok koncertje Veszprémben A különböző világnapok általában a legfontosabb gazdasági, szociális tennivalókhoz kötődnek. Amikor a tagállamok elfogadták az UNESCO zenei tanácsának ajánlását, hogy legyen minden év október elseje a zene világnapja, akkor egy kicsit azt is elismerték, hogy a zene ügye a legfontosabbak közé tartozik. A civilizált világ eljutott addig, hogy a test táplálása már nem szenved csorbát anyagiak miatt. A következő lépés nyilván a szellemi „menü” helyes összeállítása, s ebben legalábbis a legfontosabb fűszerek egyike az értékes muzsika. Magyarország, mint a hangok művészetének egyik nagyhatalma, évek óta példásan használja ki azt a lehetőséget amit a világnap nyújt a muzsika népszerűsítésére. Zenei életünk irányítói sajátos s igen bölcs megoldást találtak ehhez: a legszebb, s legnépszerűbb hangszert, az emberi hangot hívják segítségül az ünnepléshez, s az éneklésnek is legdemokratikusabb formáját, a kórusművészetet. Immár rendszeressé vált, hogy a dalosmozgalom legfontosabb hazai központjaiban azok az énekkarok adnak hangversenyt október elején, amelyek kiemelkedően szerepeltek az esztendő nemzetközi versenyein. Kell-e kommentár ahhoz, hogy az idén például 25 énekkar jutott így pódiumhoz ezekben a napokban? A pódiumok egyike éppen Veszprémben volt, talán az egyetlen olyan vidéki városban, amely két világszínvonalú együttessel képviselteti magát évek óta Európa zenei életében. Pénteken este a Dimitrov Művelődési Központ nagytermében ez a két együttes fogadhatta hát házigazdaként, a fővárosból érkezett partnerkórusokat. A közönséget Görgey György Liszt-díjas karnagy, a Magyar Zeneművészek Szövetsége elnökségének tagja üdvözölte, méltatva a világnap jelentőségét, a muzsika egyre növekvő szerepét életünkben, s a hazai zenei nevelés eredményeit. Maga a koncert kettős hatást viselt magán. Mindenekelőtt a debreceni nyári zenei versenyét. A kórusok azokat a műveket hozták el Veszprémbe is, amelyekkel Debrecenre készültek, tehát túlsúlyban voltak a modern, nehéz darabok, s ettől az egész hangverseny kissé „nyomott” hangulatúvá vált. A másik dolog, ami feltűnő volt: az idény eleji forma, legalábbis, ami a vendégegyütteseket illeti. A két veszprémi kórus - úgy tűnik - már a formábahozásnál tart. Az SZMT vegyeskara Kollár Kálmán vezényletével a tőle megszokott csiszolt, végig tudatosan megformált szépséggel adta elő repertoárját, amelybe már egy eddig, nem hallott mit (Kodály: A magyar nemzet) is került. Veszprém Város Vegyeskara igen szép perceket szerzett Szokolay Sándor művével, s újra meghallgathattuk Petrovics Emil IV. kantátáját, amelyet tavasszal is Zámbó István mutatott be együtteseivel. A pesterzsébeti Csili kamarakórustól híre alapján valamivel többet vártunk. A modern mű bravúros előadása mellett Zakariás Anikó együttese nem tudta igazán élővé tenni a hagyományosabb darabok egyik-másik részletét. Az idény eleji formával leginkább Csik Miklós küszködött a budapesti Szilágyi Gimnázium kamarakórusa élén. Nem csoda, egy iskolai kórusnál a tanévkezdés különösen nagy gondotokoz. Az igényes műsor, néhány részletszépség így is képet adott a kórusban folyó következetes munkáról. Cz. I. NAPLÓ — 1980. október 5., vasárnap —5