Napló, 1980. december (Veszprém, 36. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-20 / 298. szám

( Tévéjegyzet ) Sándor Mátyás és Simon Templár vasöklökkel is megte­­kintélyesített kenetteljessége, sok­­kalandja, művi humora összesen nem adott a hét eleji tévéműsorban annyi szórakoz­tatót, mint az a félóra, amit a Székelyföldön tölthettünk el a szerda esti program hívására. Gyergyószárhegyen, egy régi klastromféléből új életre terem­tett alkotóházban figyelhettük a fiatal népművészek munká­ját, s hallhattuk az ősanyaghoz - vashoz, agyaghoz, gyapjúhoz,­­ közel élők bölcsességét. Valahogy az emberi teljesség sugárzott a képernyőről abba a világba invitálva a nézőt, amelyben még nem vált el egy­mástól a munka és művészet, pusztán csak mindenki igye­kezett a tőle telhető legjobbat nyújtani­­ saját maga becsü­letéért. „A melegvas-megmun­­kálás mindig is egy­­kicsit mű­vészet volt - mesélte az öreg kovácsmester - nem volt időnk a sok fontolgatásra, alakítani kellett az anyagot igen gyor­san, amíg nem hűlt ki". Hogy mit formált? Hát például eke­vasat, mert a határba induló parasztemberek már fél négy­kor verték a kapuját, azt kel­lett csinálni, amire szükség van, de a legjobb minőségben. S a kovácsművészet ifjú mestere nem szégyenlette bevallani, hogy mi mindent tanult attól, akinek kezéből a mezőgazda­­sági munka hasznos eszközei kerekedtek ki. S a többi művészeti ágra ha­sonlóan érvényes az igazság, hogy a hasznosság volt min­denkor az érték fundamentuma, az igényesség pedig a híd a művészi alkotás felé. A nép­életben más jelentette a meg­becsülni való emberi értéket is, mint manapság. „Ezt a gyere­ket ne engedd iskolába, ebből olyan fazekas tesz ..." — mond­ta a fazekas a köröndi apá­nak. S láttuk-hallottuk - némileg már elgondolkozva - azt is, hogy a lány keze alól a szö­vetre röppenő ősi madarunk, a páva szájából természetesen csobog az évezredes dallam, de az ajkán formálódó magyar szavak tétován kerekednek, megdöccen a mondat, az ízes kifejezés helyére keresett, nyelv­szennyezésnek számító fogal­mazás tolakszik. Lehet, hogy a fonalban élő mintát könnyebb megőrizni, mint az állandóan változó nyelvet? Figyelmeztető ez, hogy a múlt, a magunk megtartásának tennivalója még a legjobbak között is élő fel­­adat. Élő s befejezhetetlen! Hogy is mondta a köröndi fazekas. ..A legszebb darabot sose tud­juk megcsinálni. Az anyag megmarad kovásznak." „Itt nem szabad leülni!" ^--------------------------------------------—________________________________________^ Itt a rengeteg jegyzet, tény, az egész szép, embermeleg vallomás a noteszomban, még­is úgy érzem, lekéstem ezt a riportot. Ács Ferencnél, a veszprémi kórház sebészetéről nyugdíjba vonuló főnővért az osztályon kellett volna megke­resnem. Sajnos, telefonomra azt a választ kaptam, hogy már a szabadságát tölti, így le kellett mondanom arról a környezetről, melyben Brigitta nővér több tízezer betegnek adott könnyülést, jó szót, or­vosnak segítséget, ápolónőnek tanácsot, ha kellett, utasítást. Maradt a beszélgetés a Fel­­szabadulás úti lakótelepen, a nyolcadik emeleti otthonban. — Látja, így indulok a nyug­díjnak! — mutat körbe. A par­ketta frissen rakva, új a ta­péta, a felújított lakás sajá­tos illata marasztalja a ven­déget. Rend van. S ez az érzés valahogy végig megma­rad bennem. Ács Ferencné rendezett, szép életet élt, nagy cikk-cakkok, kiugró mérföldkö­vek nélkül, egyszerűen csak tette, amit keltett. Jellemző, hogy a zalatilaji lány, aki 1953-ban Budapesten szerzett ápolónői képesítést, hogyan lett tősgyökeres veszprémi. - Hévizén voltunk gyakorla­ton, s ehhez, no meg a hazai tájhoz közel esett Veszprém. Az első időszak igen nehéz volt, még munkaruhát sem kaptunk. El is döntöttem, hogy visszamegyek Pestre, de mire két hónap után hívtak, már nem tudtam menni. Voltak kedves kollégák, meg egy há­roméves kisgyerek. Ferikének hívták, és beleült a forró pa­radicsomba, amit az anyja fő­zött be és ... És sorolja a betegeket név szerint, akiket nem lehett itt­hagyni, és akik kitöltötték ezt a sok-sok évet úgy, hogy tán saját maga sem vette észre. A pici lány, aki a forró tejet rántotta magára, s csak ak­kor hagyta abba a jajgatást, ha húst kapott, így aztán Bri­gitta nővér tíz deka párizsi­val a zsebében érkezett az éj­szakai műszakokra. Amikor a 18 éves lányról beszél, aki meghalt egy perforált vakbél­lel, úgy folynak a könnyei, mintha saját gyermekét sirat­ná.­­ Abba még beletörődik az ember, ha az idősebbek meg­halnak, de a fiataloknál i­­sak mert későn hozták be. Az évek múlását neki csak az mutatta, hogy a gyermek­páciensek kamaszként tértek vissza, vagy saját gyermekei­ket hozták, mert jó emlékeket őriztek a sebészeten dolgozók­ról. Nekem kell a munkára te­relnem a szót, hiszen Ács Fe­­rencné több mint két évtizedig főnővér volt.­­ Mi a dolga a főnővérnek? — Hol is kezdjem? Meg kell szervezni az osztály munkáját. Megrendelni a 60—70 beteg napi ételét, persze figyelve a diétákra, hogy ki van műtét előtt vagy után, s a reggelit, ebédet kiadni is magam szok­tam. Hetente háromszor gyógy­szerigénylés az orvos felírása alapján. Naponta levezetni a nagyviziteket, megszervezni a nővérek munkáját, gondoskod­ni az osztály tisztaságáról, el­járni a sok értekezletre, hó­nap végén elszámolni a nővé­rek teljesítményét, a takarí­tók munkáját. Aztán persze igen régóta dolgoztam a szak­­szervezetben is. - Elég erre az idő héttől háromig? - Gyakran csak az öt óra vezett haza, saját lányommal inkább a férjem tudott foglal­kozni. Persze a munkáról, annak minőségéről, a beleadott szív­ről mit sem mondhat a felso­rolás. Számokkal hogy is le­hetne kifejezni egy kórházi osztály hangulatát, az ott lé­vők közérzetét? - Mindig szakítottam arra időt, hogy megkeressem azo­kat, akiket másnap operálnak. Elmondtam, hogy mi lesz, igye­keztem megnyugtatni őket, úgy érzem, néha sikerült is. Brigitta nővér hat évig a Kállai Gimnáziumban tanuló egészségügyi szakközépiskolá­sokkal is foglalkozott. — Nem magyarázni akartam én nekik, hanem együtt csi­nálni velük. Hogy megszeres­sék a szakmát! Mit tagadjam, felkaptam a fejemet erre az ösztönösen ki­mondott szóra, hogy „szak­mát". Ma már színész, ripor­ter, tanár, szakmunkás hiva­tásról beszél, ha saját munká­ját emlegeti. Ács Ferencné azonban nem keresi a nagy szavakat. - Az a lényeg, hogy tanul­janak a gyerekek, meg szíve­sen csinálják! Minek tagad­jam, a lelkiismeretes tanulók mellett bizony akadnak nem kórházba valók. Néhányan meg is mondják, hogy nem akarnak a pályán maradni. De hát ak­kor miért veszik el mástól a helyet? Lassan sorra kerülnek az ápolónői hivatás nehézségei. — Igen sok rutinmunkát kell elvégezni a beteg körül, de mindig az egész emberre kell figyelni. Életmentő lehet, ha a nővér időben észreveszi, hogy sápad a beteg, felment a vér­nyomása, vagy vérzik, s azon­nal jelzi az orvosnak. Én nem tudtam elnézni, ha egy nővér üldögélt. Itt nem szabad leül­ni. — Azt mondják, nagy a nő­vérek között a fluktuáció, nem­igen jönnek a fiatalok. — Gondolja csak meg. Fél kilenckor a film közepén fel kell állni, s munkába indulni, hogy fél tízkor leváltsa a kol­léganőjét. Karácsonykor, szil­veszterkor dolgozni, jó, ha ha­vonta egy vagy két szabad vasárnap jut. Volt, aki éjjel hazaszaladt megnézni a gye­rekét, mert annyira rossz ér­zése volt. Előfordul, hogy a délutános megbetegszik, s a reggelesnek estig bent kell maradni. — S marad? — Én csak a legnagyobb di­cséreteket mondhatom a mi kollektívánkról. Ők igazán megkönnyítették a dolgomat. Mindig vállalták, amit kellett, megértették, ha nem tudtam kiadni a szabad napjukat. Iga­zi nagyszerű közösség, 20—25 éves törzsgárdatagok is van­nak köztünk. De hát én meg­értem a fiatalokat is, akik kö­zül sokan inkább kimennek körzeti ápolónőnek. A kisgyer­mekes család nehezen viseli el a háromműszakos anyát. Ne­héz a gyereket reggel hatra odaállítani a bölcsőde, óvoda, iskola elé. Sóhajt: — Szép, de nehéz munka ez! Felidézi azt az időt, ami­kor még kezdetlegesebb kö­rülmények között, öt nővér lát­ta el a közös sebészeti és bal­eseti sebészeti osztályt. Ahhoz képest azért ma mégis köny­­nyebb: nem gond a sterilezés, terjednek az egyszer használa­tos eszközök.­­ Több idő jut a betegre — mondja. Rutinszerű kérdés: nem saj­nálja-e Brigitta nővér mindezt otthagyni? — Az utóbbi időben elkezd­tek fájni a lábaim, pedig ilyesmit soha nem éreztem. Tudja, kidolgoztam magamat. Október vége óta vagyok itt­hon, de nagyon jólesik a pi­henés. Igaz, egy műtéttől el­tekintve nemigen voltam táp­pénzen. Eltűnődik. — A nővérek nagyon nehe­zen íratják ki magukat. Sze­dik a gyógyszert, s ha nem bírják, legfeljebb kivesznek egy két nap szabadságot. Czingráber János TÖRETLEN Ú/TON Helyi képzőművészek kiállítása Pápán A nagy múltú városnak, Pápá­nak jelenleg is egyik legna­gyobb erénye a képzőművésze­tek pártatása, a művészeti ha­gyományok ápolása, ébren tar­tása. A Várkastélyban működő Jókai Művelődési Központ már nemegyszer, bizonyított és mu­tatott jó példát a megye imás városainak abban, hogyan le­het az ország képzőművészeti vérkeringésével lépést tartani, és hogyan lehet folyamatosan lehetőséget adni a városban,a szőkébb pátriájukban élő alko­tók művészi kibontakozásának. Az pedig, hogy egy-egy kiállí­tást, tárlatot hogyan fogad a zonyitja jobban, mint a ven­dégkönyvek, beírások tömegei, hozzáértők kritikai, vagy mél­tató megjegyzései. A napokban kiállító három képzőművész, Kiss László, Szabó László és Ormos Péter kiállításán is nagy érdeklődést tanúsítottak a pá­paiak. Szabó László tűzzománcait nem kell külön bemutatnunk olvasóinknak sem. Ismert szor­galma, kitartása a tűzzománc­­technika mellett. Gyakoriak ki­állításai amatőr tárlatokon a megye különböző városaiban. A jelenlegi tárlaton régebbi munkái mellett új alkotásokat is bemutatott. Eze­k közül az Ősz című tűzzománca kulturált színhatásával, centrikus kompo­nálásával kiemelkedik a többi közül. Munkáinak varázsát az egyénien leegyszerűsített népi­es, stilizált, zárt formák adják. A Tükrös című iparművészet­ munkája ismét új megoldásinak számít és remélhetőleg Szabó jövőbeni tevékenységének egyik ál­lomása. Az ilyen jellegű kép­zőművészeti alkotásaik azzal a szándékkal készülnek, hogy ész­revétlenül betörjenek környeze­tünkbe, nem kívánnak maguk mögé új falakat, különleges megoldásokat. Funkciójuk van a mindennapi életben és olyan szeretetre vágynak, ahogyan készültek. Sajnálatos, hogy ék­szerein ezt az alkotói fantá­ziát és szeretetet nem érezhet­jük, ezáltal faliképei is veszí­tenek fény­ükből­. A három kiállító közül a leg­­tudatosabb megoldásokat Kiss László grafikai lapjain látha­tunk. A kiállított képek is be­tekintést adnak, s egyértelmű­en mutatják, hogy milyen fej­lődési periódusom ment keresz­tül az alkotó. Régebbi alkotá­sain­­már érezhető vo­lt, hogy ki­finomult művészi érzéke veze­ti. Újabb megoldásai: Udvar című képe, de különösen a Zrínyi portrésorozata, egyértel­műen nagy előrelépést mutat. A múlt tisztelete, megbecsülése Kiss Lászlónál nem frázis, ha­nem lapjairól kitűnk, hogy nó­ta a realizmus nem befejezett kövület, hanem új len­dü­letet adó művészi élmény. Aprólékos, átgondolt linómetszetei, Tükrös önarckép című ceruzarajza ko­moly jövőre utal. Érezhetően az előző műfajok álllnak közel hoz­zá, szobrai zavarólag hatnak. Ormós Péter kisgrafikáit már megcsodálhatta a pápai kö­zönség. Rendszeres kiállító az Országos Kisgrafikai Tárlato­kon. Amiről grafikái beszélnek, azt mindnyájan ismerjük, a mesékből, a mondákból és a történelemből. Nyomatait, raj­zait frissnek, magunkhoz közel­állónak érezzük, még azokon a grafikáin is, ahol talán a zsú­foltság miatt nem kapunk igazi élményt. Ormós azon lapjait érezzük igazán művészinek, ahol a fekete alaphangulatból kevés vo­natlal, folttal, sokat mond és a kompozíciók csomó­pontját emeli ki, s­­teszi szem­betűnővé. Élményszámba megy a Zrinyiész című sorozata, aki­tanulmányai a metszés magas­iskoláját viselik magukon. A három alkotó kiállítása nagy közönségsiker. Mindez öröm a látogatóknak és az al­kotóknak egyaránt. Töretlen úton haladnak mindhárman és ami nem mellékes, élvezik váro­suk szeretetét és támogatását. Veszett Lajos Ormós Péter: Környezetvédelem Szabó László. Jegyesek Fotó: Lukács László Nevetés a családban A napokban egy nekikeseredett apával beszélgettem. Régebb óta ismerjük egymást, s gátlások nélkül öntötte elém búját-bánatot. Felnevelt három fiúgyermeket. A legkisebb most érte el a kamasz­kort. Az apa úgy érzi, csődbe jutott minden nevelési törekvése, a gyerekeken nem fog az apai szó, mennek a maguk feje után, sis­tereg körülöttük a levegő, bandáznak, s egyik kalamajkából a má­sikba sodorják a szülőket is. „Nem tudom megfejteni, hol követ­tem el a hibát. Én minden héten két alkalommal leültem egy-egy órára a fiaimmal, neveltem őket. Én igazán mindig a javukat akar­tam" — mondta keserűen az ismerősöm. Való igaz, nincs szülő, aki ne áhítaná gyermekei boldogulását, aki nem azért fáradozik, hogy utódai révbe jussanak, megtalálják helyüket a világban. Csakhogy igen gyakran kap gellert a legszebb szülői szándék is, s térülnek el a gyermekek útjai az apák által megálmodott célok­tól. Minden generáció a maga útját akarja járni. Nem kívánok ez­úttal azokkal a hatásokkal foglalkozni, amelyek a családon kívül érik a gyermekeket. Megmaradnék azon a forrásvidéken, ahol az első, s legmaradandóbb élményekkel találkozik a gyermek­­ a szü­lői háznál. Az utóbbi évtizedekben is sok okos könyvet írtak szülők számára. Pedagógusok, pszichológusok, családszociológusok elemezték a szülői házban kapott nevelés bemérhető hatásait, következményeit. Annyi teljes biztonsággal megállapítható, hogy nincsenek olyan nevelési receptek, amelyek minden családban egyaránt eredmé­nyesen, azonos hatásfokkal hasznosíthatók­­lennének. A társada­­lom éppen attól sokszínű, hogy egyedei megannyi kis külön világ­ból jönnek, karakterjegyeik a családban kezdenek kialakulni. Divatos manapság a házasság intézményének a válságáról be­szélni. Magam azt gondolom, inkább arról lehet szó, hogy a pár­­választás formái lettek-avíttak, s majdnem tarthatatlanok. A fel­növekvő­­generációk számára a nagy teoretikusok sem találtak mind a ma­i napig a­lkalmasa­bb formát a családnál. Sok kitűnő emberrel találkoztam eddigi életem során, akik intézetben nevelődtek, akik a társadalom segítségével, s a maguk kitartó szívósságával küz­dötték fel magukat. De amit nem kaphattak meg gyermekkoruk­ban, az egész életükben hiányzik, s azt a hiányt semmi mással ki­tölteni nem lehet. A­­legkitűnőbben szervezett intézetek sem ad­hatják meg azt a színt, érzelmi töltést, árnyalataikat, amit a csa­lád ad a gyermek számára. Napjainkban azt az elvet­­valljuk, hogy a szülői ház, az iskola és az élet csakis együtt nevelhet a teljes életre. Egyik funkcióját sem veheti át a másik, amit az egyik elmulaszt, azt a másik soha be nem hozhatja. Ha messzebb vivő társadalmi céljainkat tekint­jük is , egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől a család sze­repét, a gyorsuló időben sem mondhatunk le nevelő erejéről, ha­tásairól. Minden korban kardinális kérdés - hogyan neveljen a család? Jó, ha a szülők ismerik a korszerű pedagógiai elveket, ha megszív­lelnek jó tanácsokat. De megannyi példát tudnék felsorolni annak bizonyítására, hogy nagyon sok családban éppen úgy neveltek de­rék­­fiakat, lányokat, hogy nem „neveltek", azaz soha nem éreztet­ték az anyák, apák gyermekeikkel, hogy most mi,­nevelünk benne­teket. A nevelés a család belső kohéziójából, a szülők magatartásá­ból, cselekvéseiből automatikusan adódott. Az utóbbi napokban többször is végiggondoltam a fentebb em­lített, szomorú szívű apa tragédiáját. Ő programszerűen eljátszot­ta szerepét, hetente két alkalommal leült a fiaival, „nevelte" őket, s abban az illúzióban élt, hogy megtette kötelességét. Minden bi­zonnyal többre jutott volna, ha elhagyja ezeket a teátrális forma­ságokat, nevelési órákat, s inkább a maga eléggé szertelen életét próbálja jobban összefogni, minőségében mássá tenni. Az jobban hatott volna gyermekeire. Mert a gyermeknél nincs nagyobb - s kegyetlenebb kritikus! Ahol nem passzol a szó és a cselekedet, hi­telüket vesztik a legékesebb szavak is. A gyermek nevelése­­ a jövő vállalása, felelősség. Szavaink sú­lya naponta megméretik gyermekeink képzeletbeli, de­­nagyon is finom mérlegén. Soha nem tudtam igazán felmenteni azokat a szülőket, akik társadalmi elfoglaltságukra, beosztásukra hivatkozva próbálták menteni magukat gyermekeik kisiklása, jellemük torzu­lása miatt. Nem tudom, lehet-e teljes értékű ember, végezhet-e munkahelyén teljes értékű munkát, akinek a hátországa, a családi élete zilált, példát adhat-e munkahelyén százaknak, esetleg ezrek­nek az, aki otthon a példaadásban megbukott?! Nagyon sok szülő szeretne minden olyat megadni gyermekének, amiben neki nem volt része. Ez természetes emberi­­törekvés. Gond é­s tragédia is akkor támad, ha a szülőknek ezzel a törekvésével nem párosul a gyermekek felkészítése kudarcok elviselésére, a­­nehéz­ségek vállalására, az önálló erőfeszítésre. Nem kívánom elemezni a családi nevelés sokféle lehetőségét, hatásait. Csupán a szülők példaadó szerepére, a családi élet mi­nőségére szeretném a gyakorló­­anyák, apák figyelmét ráirányítani. Ez a két tényező hat legerősebben gyermekeink gondolat- és ér­­zelemvilágára, egyéniségük karakterjegyeinek a kialakulására. Hamar Imre NAPLÓ- 1980. december 20. szombat- 5

Next