Napló, 1980. december (Veszprém, 36. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-20 / 298. szám
( Tévéjegyzet ) Sándor Mátyás és Simon Templár vasöklökkel is megtekintélyesített kenetteljessége, sokkalandja, művi humora összesen nem adott a hét eleji tévéműsorban annyi szórakoztatót, mint az a félóra, amit a Székelyföldön tölthettünk el a szerda esti program hívására. Gyergyószárhegyen, egy régi klastromféléből új életre teremtett alkotóházban figyelhettük a fiatal népművészek munkáját, s hallhattuk az ősanyaghoz - vashoz, agyaghoz, gyapjúhoz, közel élők bölcsességét. Valahogy az emberi teljesség sugárzott a képernyőről abba a világba invitálva a nézőt, amelyben még nem vált el egymástól a munka és művészet, pusztán csak mindenki igyekezett a tőle telhető legjobbat nyújtani saját maga becsületéért. „A melegvas-megmunkálás mindig is egykicsit művészet volt - mesélte az öreg kovácsmester - nem volt időnk a sok fontolgatásra, alakítani kellett az anyagot igen gyorsan, amíg nem hűlt ki". Hogy mit formált? Hát például ekevasat, mert a határba induló parasztemberek már fél négykor verték a kapuját, azt kellett csinálni, amire szükség van, de a legjobb minőségben. S a kovácsművészet ifjú mestere nem szégyenlette bevallani, hogy mi mindent tanult attól, akinek kezéből a mezőgazdasági munka hasznos eszközei kerekedtek ki. S a többi művészeti ágra hasonlóan érvényes az igazság, hogy a hasznosság volt mindenkor az érték fundamentuma, az igényesség pedig a híd a művészi alkotás felé. A népéletben más jelentette a megbecsülni való emberi értéket is, mint manapság. „Ezt a gyereket ne engedd iskolába, ebből olyan fazekas tesz ..." — mondta a fazekas a köröndi apának. S láttuk-hallottuk - némileg már elgondolkozva - azt is, hogy a lány keze alól a szövetre röppenő ősi madarunk, a páva szájából természetesen csobog az évezredes dallam, de az ajkán formálódó magyar szavak tétován kerekednek, megdöccen a mondat, az ízes kifejezés helyére keresett, nyelvszennyezésnek számító fogalmazás tolakszik. Lehet, hogy a fonalban élő mintát könnyebb megőrizni, mint az állandóan változó nyelvet? Figyelmeztető ez, hogy a múlt, a magunk megtartásának tennivalója még a legjobbak között is élő feladat. Élő s befejezhetetlen! Hogy is mondta a köröndi fazekas. ..A legszebb darabot sose tudjuk megcsinálni. Az anyag megmarad kovásznak." „Itt nem szabad leülni!" ^--------------------------------------------—________________________________________^ Itt a rengeteg jegyzet, tény, az egész szép, embermeleg vallomás a noteszomban, mégis úgy érzem, lekéstem ezt a riportot. Ács Ferencnél, a veszprémi kórház sebészetéről nyugdíjba vonuló főnővért az osztályon kellett volna megkeresnem. Sajnos, telefonomra azt a választ kaptam, hogy már a szabadságát tölti, így le kellett mondanom arról a környezetről, melyben Brigitta nővér több tízezer betegnek adott könnyülést, jó szót, orvosnak segítséget, ápolónőnek tanácsot, ha kellett, utasítást. Maradt a beszélgetés a Felszabadulás úti lakótelepen, a nyolcadik emeleti otthonban. — Látja, így indulok a nyugdíjnak! — mutat körbe. A parketta frissen rakva, új a tapéta, a felújított lakás sajátos illata marasztalja a vendéget. Rend van. S ez az érzés valahogy végig megmarad bennem. Ács Ferencné rendezett, szép életet élt, nagy cikk-cakkok, kiugró mérföldkövek nélkül, egyszerűen csak tette, amit keltett. Jellemző, hogy a zalatilaji lány, aki 1953-ban Budapesten szerzett ápolónői képesítést, hogyan lett tősgyökeres veszprémi. - Hévizén voltunk gyakorlaton, s ehhez, no meg a hazai tájhoz közel esett Veszprém. Az első időszak igen nehéz volt, még munkaruhát sem kaptunk. El is döntöttem, hogy visszamegyek Pestre, de mire két hónap után hívtak, már nem tudtam menni. Voltak kedves kollégák, meg egy hároméves kisgyerek. Ferikének hívták, és beleült a forró paradicsomba, amit az anyja főzött be és ... És sorolja a betegeket név szerint, akiket nem lehett itthagyni, és akik kitöltötték ezt a sok-sok évet úgy, hogy tán saját maga sem vette észre. A pici lány, aki a forró tejet rántotta magára, s csak akkor hagyta abba a jajgatást, ha húst kapott, így aztán Brigitta nővér tíz deka párizsival a zsebében érkezett az éjszakai műszakokra. Amikor a 18 éves lányról beszél, aki meghalt egy perforált vakbéllel, úgy folynak a könnyei, mintha saját gyermekét siratná. Abba még beletörődik az ember, ha az idősebbek meghalnak, de a fiataloknál isak mert későn hozták be. Az évek múlását neki csak az mutatta, hogy a gyermekpáciensek kamaszként tértek vissza, vagy saját gyermekeiket hozták, mert jó emlékeket őriztek a sebészeten dolgozókról. Nekem kell a munkára terelnem a szót, hiszen Ács Ferencné több mint két évtizedig főnővér volt. Mi a dolga a főnővérnek? — Hol is kezdjem? Meg kell szervezni az osztály munkáját. Megrendelni a 60—70 beteg napi ételét, persze figyelve a diétákra, hogy ki van műtét előtt vagy után, s a reggelit, ebédet kiadni is magam szoktam. Hetente háromszor gyógyszerigénylés az orvos felírása alapján. Naponta levezetni a nagyviziteket, megszervezni a nővérek munkáját, gondoskodni az osztály tisztaságáról, eljárni a sok értekezletre, hónap végén elszámolni a nővérek teljesítményét, a takarítók munkáját. Aztán persze igen régóta dolgoztam a szakszervezetben is. - Elég erre az idő héttől háromig? - Gyakran csak az öt óra vezett haza, saját lányommal inkább a férjem tudott foglalkozni. Persze a munkáról, annak minőségéről, a beleadott szívről mit sem mondhat a felsorolás. Számokkal hogy is lehetne kifejezni egy kórházi osztály hangulatát, az ott lévők közérzetét? - Mindig szakítottam arra időt, hogy megkeressem azokat, akiket másnap operálnak. Elmondtam, hogy mi lesz, igyekeztem megnyugtatni őket, úgy érzem, néha sikerült is. Brigitta nővér hat évig a Kállai Gimnáziumban tanuló egészségügyi szakközépiskolásokkal is foglalkozott. — Nem magyarázni akartam én nekik, hanem együtt csinálni velük. Hogy megszeressék a szakmát! Mit tagadjam, felkaptam a fejemet erre az ösztönösen kimondott szóra, hogy „szakmát". Ma már színész, riporter, tanár, szakmunkás hivatásról beszél, ha saját munkáját emlegeti. Ács Ferencné azonban nem keresi a nagy szavakat. - Az a lényeg, hogy tanuljanak a gyerekek, meg szívesen csinálják! Minek tagadjam, a lelkiismeretes tanulók mellett bizony akadnak nem kórházba valók. Néhányan meg is mondják, hogy nem akarnak a pályán maradni. De hát akkor miért veszik el mástól a helyet? Lassan sorra kerülnek az ápolónői hivatás nehézségei. — Igen sok rutinmunkát kell elvégezni a beteg körül, de mindig az egész emberre kell figyelni. Életmentő lehet, ha a nővér időben észreveszi, hogy sápad a beteg, felment a vérnyomása, vagy vérzik, s azonnal jelzi az orvosnak. Én nem tudtam elnézni, ha egy nővér üldögélt. Itt nem szabad leülni. — Azt mondják, nagy a nővérek között a fluktuáció, nemigen jönnek a fiatalok. — Gondolja csak meg. Fél kilenckor a film közepén fel kell állni, s munkába indulni, hogy fél tízkor leváltsa a kolléganőjét. Karácsonykor, szilveszterkor dolgozni, jó, ha havonta egy vagy két szabad vasárnap jut. Volt, aki éjjel hazaszaladt megnézni a gyerekét, mert annyira rossz érzése volt. Előfordul, hogy a délutános megbetegszik, s a reggelesnek estig bent kell maradni. — S marad? — Én csak a legnagyobb dicséreteket mondhatom a mi kollektívánkról. Ők igazán megkönnyítették a dolgomat. Mindig vállalták, amit kellett, megértették, ha nem tudtam kiadni a szabad napjukat. Igazi nagyszerű közösség, 20—25 éves törzsgárdatagok is vannak köztünk. De hát én megértem a fiatalokat is, akik közül sokan inkább kimennek körzeti ápolónőnek. A kisgyermekes család nehezen viseli el a háromműszakos anyát. Nehéz a gyereket reggel hatra odaállítani a bölcsőde, óvoda, iskola elé. Sóhajt: — Szép, de nehéz munka ez! Felidézi azt az időt, amikor még kezdetlegesebb körülmények között, öt nővér látta el a közös sebészeti és baleseti sebészeti osztályt. Ahhoz képest azért ma mégis könynyebb: nem gond a sterilezés, terjednek az egyszer használatos eszközök. Több idő jut a betegre — mondja. Rutinszerű kérdés: nem sajnálja-e Brigitta nővér mindezt otthagyni? — Az utóbbi időben elkezdtek fájni a lábaim, pedig ilyesmit soha nem éreztem. Tudja, kidolgoztam magamat. Október vége óta vagyok itthon, de nagyon jólesik a pihenés. Igaz, egy műtéttől eltekintve nemigen voltam táppénzen. Eltűnődik. — A nővérek nagyon nehezen íratják ki magukat. Szedik a gyógyszert, s ha nem bírják, legfeljebb kivesznek egy két nap szabadságot. Czingráber János TÖRETLEN Ú/TON Helyi képzőművészek kiállítása Pápán A nagy múltú városnak, Pápának jelenleg is egyik legnagyobb erénye a képzőművészetek pártatása, a művészeti hagyományok ápolása, ébren tartása. A Várkastélyban működő Jókai Művelődési Központ már nemegyszer, bizonyított és mutatott jó példát a megye imás városainak abban, hogyan lehet az ország képzőművészeti vérkeringésével lépést tartani, és hogyan lehet folyamatosan lehetőséget adni a városban,a szőkébb pátriájukban élő alkotók művészi kibontakozásának. Az pedig, hogy egy-egy kiállítást, tárlatot hogyan fogad a zonyitja jobban, mint a vendégkönyvek, beírások tömegei, hozzáértők kritikai, vagy méltató megjegyzései. A napokban kiállító három képzőművész, Kiss László, Szabó László és Ormos Péter kiállításán is nagy érdeklődést tanúsítottak a pápaiak. Szabó László tűzzománcait nem kell külön bemutatnunk olvasóinknak sem. Ismert szorgalma, kitartása a tűzzománctechnika mellett. Gyakoriak kiállításai amatőr tárlatokon a megye különböző városaiban. A jelenlegi tárlaton régebbi munkái mellett új alkotásokat is bemutatott. Ezek közül az Ősz című tűzzománca kulturált színhatásával, centrikus komponálásával kiemelkedik a többi közül. Munkáinak varázsát az egyénien leegyszerűsített népies, stilizált, zárt formák adják. A Tükrös című iparművészet munkája ismét új megoldásinak számít és remélhetőleg Szabó jövőbeni tevékenységének egyik állomása. Az ilyen jellegű képzőművészeti alkotásaik azzal a szándékkal készülnek, hogy észrevétlenül betörjenek környezetünkbe, nem kívánnak maguk mögé új falakat, különleges megoldásokat. Funkciójuk van a mindennapi életben és olyan szeretetre vágynak, ahogyan készültek. Sajnálatos, hogy ékszerein ezt az alkotói fantáziát és szeretetet nem érezhetjük, ezáltal faliképei is veszítenek fényükből. A három kiállító közül a legtudatosabb megoldásokat Kiss László grafikai lapjain láthatunk. A kiállított képek is betekintést adnak, s egyértelműen mutatják, hogy milyen fejlődési periódusom ment keresztül az alkotó. Régebbi alkotásainmár érezhető volt, hogy kifinomult művészi érzéke vezeti. Újabb megoldásai: Udvar című képe, de különösen a Zrínyi portrésorozata, egyértelműen nagy előrelépést mutat. A múlt tisztelete, megbecsülése Kiss Lászlónál nem frázis, hanem lapjairól kitűnk, hogy nóta a realizmus nem befejezett kövület, hanem új lendületet adó művészi élmény. Aprólékos, átgondolt linómetszetei, Tükrös önarckép című ceruzarajza komoly jövőre utal. Érezhetően az előző műfajok álllnak közel hozzá, szobrai zavarólag hatnak. Ormós Péter kisgrafikáit már megcsodálhatta a pápai közönség. Rendszeres kiállító az Országos Kisgrafikai Tárlatokon. Amiről grafikái beszélnek, azt mindnyájan ismerjük, a mesékből, a mondákból és a történelemből. Nyomatait, rajzait frissnek, magunkhoz közelállónak érezzük, még azokon a grafikáin is, ahol talán a zsúfoltság miatt nem kapunk igazi élményt. Ormós azon lapjait érezzük igazán művészinek, ahol a fekete alaphangulatból kevés vonatlal, folttal, sokat mond és a kompozíciók csomópontját emeli ki, steszi szembetűnővé. Élményszámba megy a Zrinyiész című sorozata, akitanulmányai a metszés magasiskoláját viselik magukon. A három alkotó kiállítása nagy közönségsiker. Mindez öröm a látogatóknak és az alkotóknak egyaránt. Töretlen úton haladnak mindhárman és ami nem mellékes, élvezik városuk szeretetét és támogatását. Veszett Lajos Ormós Péter: Környezetvédelem Szabó László. Jegyesek Fotó: Lukács László Nevetés a családban A napokban egy nekikeseredett apával beszélgettem. Régebb óta ismerjük egymást, s gátlások nélkül öntötte elém búját-bánatot. Felnevelt három fiúgyermeket. A legkisebb most érte el a kamaszkort. Az apa úgy érzi, csődbe jutott minden nevelési törekvése, a gyerekeken nem fog az apai szó, mennek a maguk feje után, sistereg körülöttük a levegő, bandáznak, s egyik kalamajkából a másikba sodorják a szülőket is. „Nem tudom megfejteni, hol követtem el a hibát. Én minden héten két alkalommal leültem egy-egy órára a fiaimmal, neveltem őket. Én igazán mindig a javukat akartam" — mondta keserűen az ismerősöm. Való igaz, nincs szülő, aki ne áhítaná gyermekei boldogulását, aki nem azért fáradozik, hogy utódai révbe jussanak, megtalálják helyüket a világban. Csakhogy igen gyakran kap gellert a legszebb szülői szándék is, s térülnek el a gyermekek útjai az apák által megálmodott céloktól. Minden generáció a maga útját akarja járni. Nem kívánok ezúttal azokkal a hatásokkal foglalkozni, amelyek a családon kívül érik a gyermekeket. Megmaradnék azon a forrásvidéken, ahol az első, s legmaradandóbb élményekkel találkozik a gyermek a szülői háznál. Az utóbbi évtizedekben is sok okos könyvet írtak szülők számára. Pedagógusok, pszichológusok, családszociológusok elemezték a szülői házban kapott nevelés bemérhető hatásait, következményeit. Annyi teljes biztonsággal megállapítható, hogy nincsenek olyan nevelési receptek, amelyek minden családban egyaránt eredményesen, azonos hatásfokkal hasznosíthatóklennének. A társadalom éppen attól sokszínű, hogy egyedei megannyi kis külön világból jönnek, karakterjegyeik a családban kezdenek kialakulni. Divatos manapság a házasság intézményének a válságáról beszélni. Magam azt gondolom, inkább arról lehet szó, hogy a párválasztás formái lettek-avíttak, s majdnem tarthatatlanok. A felnövekvőgenerációk számára a nagy teoretikusok sem találtak mind a mai napig alkalmasabb formát a családnál. Sok kitűnő emberrel találkoztam eddigi életem során, akik intézetben nevelődtek, akik a társadalom segítségével, s a maguk kitartó szívósságával küzdötték fel magukat. De amit nem kaphattak meg gyermekkorukban, az egész életükben hiányzik, s azt a hiányt semmi mással kitölteni nem lehet. Alegkitűnőbben szervezett intézetek sem adhatják meg azt a színt, érzelmi töltést, árnyalataikat, amit a család ad a gyermek számára. Napjainkban azt az elvetvalljuk, hogy a szülői ház, az iskola és az élet csakis együtt nevelhet a teljes életre. Egyik funkcióját sem veheti át a másik, amit az egyik elmulaszt, azt a másik soha be nem hozhatja. Ha messzebb vivő társadalmi céljainkat tekintjük is , egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől a család szerepét, a gyorsuló időben sem mondhatunk le nevelő erejéről, hatásairól. Minden korban kardinális kérdés - hogyan neveljen a család? Jó, ha a szülők ismerik a korszerű pedagógiai elveket, ha megszívlelnek jó tanácsokat. De megannyi példát tudnék felsorolni annak bizonyítására, hogy nagyon sok családban éppen úgy neveltek derékfiakat, lányokat, hogy nem „neveltek", azaz soha nem éreztették az anyák, apák gyermekeikkel, hogy most mi,nevelünk benneteket. A nevelés a család belső kohéziójából, a szülők magatartásából, cselekvéseiből automatikusan adódott. Az utóbbi napokban többször is végiggondoltam a fentebb említett, szomorú szívű apa tragédiáját. Ő programszerűen eljátszotta szerepét, hetente két alkalommal leült a fiaival, „nevelte" őket, s abban az illúzióban élt, hogy megtette kötelességét. Minden bizonnyal többre jutott volna, ha elhagyja ezeket a teátrális formaságokat, nevelési órákat, s inkább a maga eléggé szertelen életét próbálja jobban összefogni, minőségében mássá tenni. Az jobban hatott volna gyermekeire. Mert a gyermeknél nincs nagyobb - s kegyetlenebb kritikus! Ahol nem passzol a szó és a cselekedet, hitelüket vesztik a legékesebb szavak is. A gyermek nevelése a jövő vállalása, felelősség. Szavaink súlya naponta megméretik gyermekeink képzeletbeli, denagyon is finom mérlegén. Soha nem tudtam igazán felmenteni azokat a szülőket, akik társadalmi elfoglaltságukra, beosztásukra hivatkozva próbálták menteni magukat gyermekeik kisiklása, jellemük torzulása miatt. Nem tudom, lehet-e teljes értékű ember, végezhet-e munkahelyén teljes értékű munkát, akinek a hátországa, a családi élete zilált, példát adhat-e munkahelyén százaknak, esetleg ezreknek az, aki otthon a példaadásban megbukott?! Nagyon sok szülő szeretne minden olyat megadni gyermekének, amiben neki nem volt része. Ez természetes emberitörekvés. Gond és tragédia is akkor támad, ha a szülőknek ezzel a törekvésével nem párosul a gyermekek felkészítése kudarcok elviselésére, anehézségek vállalására, az önálló erőfeszítésre. Nem kívánom elemezni a családi nevelés sokféle lehetőségét, hatásait. Csupán a szülők példaadó szerepére, a családi élet minőségére szeretném a gyakorlóanyák, apák figyelmét ráirányítani. Ez a két tényező hat legerősebben gyermekeink gondolat- és érzelemvilágára, egyéniségük karakterjegyeinek a kialakulására. Hamar Imre NAPLÓ- 1980. december 20. szombat- 5