Napló, 1981. január (Veszprém, 37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-21 / 17. szám

Eredményes barátsági munka Negyvennyolc MSZBT-tagcsoport működik megyénkben A Magyar-Szovjet Baráti Társaság tíz évvel ezelőtt vált iga­zán tömegmozgalommá. 1971-ben Veszprém megyében tizen­nyolc vállalatnál, intézményben, iskolában alakult MSZBT-tagcso­port. Jelenleg negyvennyolc tagcsoport megközelítőleg ötvenöt­ezer tag részvételével működik. MÓDSZERTANI SEGÍTSÉG Három éve hozta létre a me­gyei pártbizottság a barátsági munkával foglalkozó munkabi­zottságot. A társadalmi bizott­ság tagjai olyan gyakorlott ak­tivisták, akik egyébként egy-egy tagcsoport vezetőségében tevé­kenykednek, pártalapszerveknek vezetőségi tagjai. Nyilvánvaló, hogy az MSZBT országos vezetőségének tagjai, de még a megyei pártbizottság munkatársai sem juthatnak el minden tagcsoporthoz. Ezért a munkabizottság tagjai olyan emberek, akiknek lehetőségük van eljutni oda, ahol megoldás­ra váró gond adódik, vagy ép­penséggel a tagcsoport kiváló munkájának módszereit kell feltárniuk és másoknak tovább­adniuk. Egyik fő feladatuk ép­pen ezzel kapcsolatos: az ala­kulóban lévő és a közelmúlt­az MSZBT-tagcsoportok és tevékenységüket irányító párt­szervek között hagyományosan jó a kapcsolat, viszont szüksé­ges, hogy a KISZ -és szak­­szervezet helyi vezetőségét és tagságát is robbania.bevonják a barátsági munkába, kiállítások­­ban alakult tagcsoportok mód­szertani segítése. Az MSZBT-tagcsoportok mun­kájában is törekedni kell a tervszerűségre és arra, hogy egyenletesebb legyen a tevé­kenységük. Egyes nagyvállala­toknál gondot okoz a területi szétszórtság. A szénbányák ta­pasztalt MSZBT-tagcsoportja dolgozott ki erre kiváló megol­dást. Ők a munkahelyek szerint választottak egy-egy vezetőségi tagot, aki aztán kinevelte az ak­tivistákat. A munkabizottság arra is ösz­tönzi a tagcsoportokat, hogy az egy városban tevékenykedők minél több közös rendezvényt szervezzenek. Ezen a téren Aj­kán, Várpalotán és Pápán pél­damutatóan együttműködnek a helybeli tagcsoportok, előadások, összejövetelek szer­vezésébe. A tagcsoportok beszámolóik és munkatervük elkészítésekor figyelembe veszik azt is, hogy az év negyedik negyedében ren­dezik meg az MSZBT VII. or­szágos értekezletét. Ezen a fó­rumon határozzák meg a követ­kező két-három év alapvetően fontos feladatait. Jobban bevonják a munkába a Szovjetunióban végzett szak­embereket. Veszprém megyében csaknem száz olyan személy dolgozik, aki korábban szovjet ösztöndíjas volt, ott szerezte dip­lomáját. A tagcsoportok a Szovjet Kul­túra és Tudomány Házának munkatársai, a pártvezetőségek és a Varsói Szerződés alapján hazánkban állomásozó szovjet katonai alakulatok vezetőinek segítségével készülnek az SZKP XXVI. kongresszusára. Már most tervezik, hogy jövőre hogyan ünnepelik meg a Nagy Októbe­ri Szocialista Forradalom 65. év­­fordulóját. A tervek szerint ba­rátsághét" címmel szerveznek egy rendezvénysorozatot, ennek során — az említetteken kívül — szovjet testvérmegyénkből érke­ző vendégek részvételére is szá­mítanak. A MAPRJÁL - az Orosz Nyelvtanárok Nemzetközi Egye­sülete­­ magyar szekciója ez év augusztusában Veszprémben rendezi meg „A technikai esz­közök felhasználása az orosz nyelv oktatásában" című nem­zetközi szimpozionját. A rendez­vényre harmincöt külföldi és mintegy száz magyar szakem­bert hívnak meg. A szimpozion előkészületei már folyamatban vannak az Országos Oktatás­­technikai Központ irányításával. A KÖZELEBBI TERVEK Történetíró, költő, zeneszerző, riporter (?). P,S u ' 1¡1 : • |1};i4wJ5|a(ij . ·'?.*•■, › so 4 Tinódi ébresztése Emlékülés a sárvári Nádasdy-várban A tizenhatodik század viha­ros évtizedeiben egy dunántúli jobbágyfiúból lett dalnok, hír­vivő járja a honi tájakat. Mint fájó test tűnik fel Aradon, Sár­váron... Tolnában, Baranyában, Nyírbátorban, Egerben, Sziget­várott, Erdélyben, Kassán, hoz­­zá-viszi a híreket a végvárak kö­zött, hogy lelkesítse a katoná­kat, akik felkeltek az édes, szép haza védelmére. Térdsérülése miatt a kardforgatásról le kel­lett mondania, s miután gazdá­ja, Török Bálint fogságba esett, szüntelen bolyongás lett az élete. Főúri udvar­házakban, végvárakban, min­denütt szomjas lélekkel hallgat­ták a lant kíséretében előadott történeteket a magyarok, vitézek harcairól, az ezer sebből vérző, élethalálharcát vívó Magyaror­szág állapotáról. Nevezték őt magyar Homérosznak is, aki megénekelte Eger, Szigetvár hős védőinek­ csatáját, akinek pennáján és lantján a múló pil­lanatok öröklétet nyertek. Budapesten, a Nemzeti Szín­ház lebontásakor az ő szobra is kikerült a főváros eleven lük­tetéséből a Népligetbe. S mint­ha az utóbbi időben egy kicsit az emléke is megfakult volna. Tinódi ébresztésére hozta lét­re a TIT országos választmánya, s Vas megyei szakosztályai a múlt hét végén a sárvári Ná­­dasdy-várban emlékülését. Szakály Ferenc tudományos kutató elemezte Tinódi történe­ti forrásértékeit, Tornác Márton kandidátus méltatta irodalmi je­lentőségét, halálának 425. év­fordulója alkalmából. A két, gondolatébresztő előadás, vala­mint Tolnai Gábor akadémikus megnyitó és záró­szavai plaszti­kus képet rajzoltak a hallgató­ság elé Tinódi Lantos Sebes­tyénről, akit a történészek mél­tán tekintenek a magyar nyelvű történetírás első mesterének, az irodalmárok a középkori líra egyik jelentős egyéniségének, a zenetörténészek a magyar mű­­zene úttörőjének. S itt hadd tegyem hozzá, hogy a mai magyar újságíró-társada­lom is méltán tekinti elődjének Ti­nód­i Lantos Sebestyént. Szakály Ferenc történész elő­adásában Tinódi Lantos Sebes­tyénnek éppen azokat az eré­nyeit méltatta - propagatív szándék, hitelesség, az ország sorsáért érzett felelősség -, amelyek mai tömegtájékozta­tási szerveinknek is fontos szem­pontjai, az újságírás nélkülöz­hetetlen kritériumai. Annál különösebb volt, hogy Szakály Ferenc éppen azért rót­ta meg Nemeskürty Istvánt, mert egy korábbi munkájában Tinódit, egész tevékenységét az újságíróéhoz hasonlította, s így ledegradálta a történész Tinódi rangját. Ezt a csorbát Tolnai Gábor összefoglalójában ugyan helyre­ütötte, elmondotta, hogy ő ma­ga is hallotta már Solymosi Sán­dor professzorától az ilyen mi­nősítést, s az újságírás „védel­mére" felsorolt néhány nevet, köztük Bálint Györgyöt, aki ko­rának egyik legragyogóbb tol­lú újságírója volt. Őszintén szólva­­ mégis maradt bennem Szakály Ferenc előadása után egy kis rossz íz. Éppen a neves történészünk ne tudná, hogy az újságírás rangjáért­­­álunk nem kisebb egyéniségek, mint Kos­suth Lajos, Révai József tették a legtöbbet? Hogy Lenin is a különböző kérdőívek foglalko­zási rovatába ezt írta legszíve­sebben: újságíró. A történésznek talán nem kö­telező ismerni az irodalomtörté­netet. Ámbár az sem árt. Mert talán Szakály Ferenc sem ma­rasztalta volna el oly sommá­san Nemeskürty Istvánt, ha is­meri , hogy Szerb Antal Ma­gyar irodalomtörténetében a század riportereként említi Ti­nódit. Természetes, hogy a történész azt mutatja fel Tinódi életmű­vében, ami a XVI. századi ván­dorénekes, hű krónikás életmű­vében a történetíró karakterje­gyeit jelenti. Az irodalomtörté­­n­ész elsődlegesen a kor líriku­sát látja Tinódiban. A zenetör­ténész a magyar műzene úttö­rőjét, az újságíró nagy nevű elődjét. Végül is persze az a lényeg, hogy amit a történész, az iro­dalmár, a zenetörténész külön­­külön felmutat Tinódi életmű­vében — mindaz együtt volt meg a török kori idők dalnoká­ban, s akkor maradunk igazán hűek Tinódi emlékéhez, ha élet­művének nem a felszabdalt sze­letelt tekintjük, hanem Tinódi teljes arcát látjuk, láttatjuk, azt a férfit, aki minden erejével ha­zája javát akarja szolgálni, az újságíróra kötelező pontosság­gal, hitelességgel tárja fel és adja tovább híreit, s mint „élő újság" kíván lelkesíteni, mozgó­sítani, elandalítani és tettekre serkenteni, szórakoztatni és ta­nítani, felelősséget ébreszteni az ország állapotáért. Ez a mai újságíró feladata is. S nem is kevés. Hamar Imre FOLYÓIRATOK A SZOVJETUNIÓRÓL A Fáklya és a Szovjetunió cí­mű folyóiratokat minden tag­csoport felhasználja a propa­gandamunkájában. E lapok gyorsan és jól tájékoztatnak a Szovjetunió életéről,­a szovjet művészet és tudomány eredmé­nyeiről. Az MSZBT országos ve­zetősége a továbbiakban is se­gíti a Szovjetunió életét bemu­tató kiállítások rendezését, de kéri, hogy a tagcsoportok ön­állóan is rendezzenek ilyene­ket, mert az ország 1600 tag­csoportját nem képesek mindig új anyaggal ellátni. Varga Ibolya A fantázia bűvöletében Nem egyszer állunk meg egy-egy gyermekrajz előtt, el­gondolkodva, megdöbbenve, vagy mosolyogva. A gyerme­keinket körülvevő világ változá­sai, az élmények gazdagsága, a valósággal való ismerkedés megmozgatja fantáziájukat, és ezt rajzban is kifejezésre jut­tatják. A rajzi kibontakozás fejlődésében az iskolának, az iskolai képzésnek erősen meg­határozó szerepe van. A ma­gyar rajzoktatás módszerei és eredményei országhatárainkon túl is ismertek. Gyermekeink rajzai, festményei, játékos von­zó alkotásai már sokszor be­bizonyították, hogy világvi­szonylatban is az élvonalhoz tartozunk. Természetes, hogy ez nemcsak a szárnyukat bon­togató tehetséges gyermekek érdeme, hanem tanítóik, taná­raik lelkiismeretes, kitartó munkájának eredménye is. Az általános iskolai rajzok­tatás régebbi módszerei ennek ellenére elavulttá, színtelenné váltak. Két-három éve, hogy új módszerekkel, kísérletekkel tették hatékonyabbá, sokszí­nűbbé az e területen végzen­dő oktató-nevelő munkát. Em­lékezetem szerint régebben egy-egy rajzóra azoknak, akik nehezebben­­forgatták a ceru­zát, vagy az ecsetet, kínlódás­nak számított. Azok, a szülők, akik felületesen ismerik gyer­mekeik iskolai tevékenységét, nem is gondolják, hogy mennyi mindenhez kapcsolódik az a kombinatív, egyéni fantáziára épülő rajzoktatás, ami ma ta­pasztalható. Lassan megszű­nik a szakadék a jól és rosz­­szul rajzoló gyerekek között is. A gyermeki fantázia a rajzban különösen csapongó. Valóság­ismeretük még labilis. Az isko­lai oktatás lassan véglegessé vált módszerei ezt a csapon­gó fantáziaműködést fegyel­mezettebbé, de egyben szaba­dabbá is teszik. Pápán, a Killián György ál­talános iskola igazgatónőjével, Balázs Lászlónéval is erről a témáról beszéltünk. Elmon­dása alapján megtudtuk, hogy iskolájukban az esztétikai ne­velés, a rajzoktatás különös figyelmet érdemel. Kiss László fiatal rajztanár már 1975 óta egyéni módszereket alkalma­zott. Az új tantervben szereplő megoldások, és az egyéni pró­bálkozások ötvözése sikeres­nek bizonyultak. Érezhetően fel­szabadultak a gyermekekben a gátlások, érdeklődési körük ki­bővült. Rendszeresen részt vesz az iskola, a me­gyei és országos pá­lyázatokon, nem kis eredmé­nyekkel. Legutóbb a Mezőgaz­dasági Múzeumban és a zán­­kai Galériában állíthattuk ki a rajzokat, festményeket. Az új rajztanítási módszereket az igazgatónő egyértelműen jobb­nak tartja, mint ami ré­gen volt. Új dolog, hogy az általános iskola első osztályában is tanmenetszerűen foglalkoznak a rajzzal. Békési Emilia első osztályos tanítónő lelkesen be­szélt ezekről az új módszerek­ről. A legnagyobb és legne­hezebb feladat első osztályban összhangba hozni az óvodába járt és az óvodába nem járt gyermekek ábrázolóképességét — mondta. Céljuk reprodukáló gyerekek helyett felfedező, meglátó, gondolkodó, produ­káló gyerekeket nevelni. Meg­figyelték, hogy érezhetően eltűnik a szabadabb foglalko­zásokon a merevség, nagy hangsúlyt kap a zenei, irodal­mi élmény hatására létreho­zott alkotás. A gyermeki képze­letnek minden munkában kor­látlan szabadságot adnak. El­ső osztályban már megismer­kedhetnek a gyerekek a szí­nekkel, a kompozíciós gyakor­latoknál a képi rendszerezés­­sel, és a környezet, a lakásdí­szítés is szerepel sokirányú te­vékenységükben. Kiss László rajztanításának alapja az analízis, szintézis el­méleti és gyakorlati alkalmazá­sa. Az elemzéstől elindulva, egy teljes produktum létreho­zása. Például egyik alkotási fo­lyamat vetített képekkel indul, ahol gótikus templomokat lát­hatunk, majd megtárgyalják művészettörténetileg is, építé­­szettörténetileg is az arányo­kat, a részleteket, magát a tervet. A három képsíkú ábrá­zolással közérthetőbbé teszik mindezeket. Majd papírmakett­­készítés következik csoport­­munkával. Lényeges, hogy ne váljon unalmassá a tanulók­nak az alkotói munka. Rész­munkák közben rajzi ábrázo­lás, festés is történik, mindig az elkészült elemek felhaszná­lásával. A rajzolás, makettké­szítés szorosan kapcsolódik a műalkotás elemzéséhez. A téri formákat agyagból is elkészít­hetik a tanulók. A végső pro­duktumban az önálló képzelet szerepet kap az adott antik formákkal ötvözve. Az általános iskolák nagy részében használ­tak ezek a rajzoktatási mód­szerek. Beszélgetésünk közben Kiss László megemlítette, hogy csak az a félő, nehogy a já­tékosság, a technikai megol­dások túlsúlyt kapjanak, s ezáltal elkanyarodjanak a va­lóságtól, a lényegtől. Figyelve a munkákat, a produktumokat megállapítható, hogy jó úton halad az általá­nos iskolai rajzoktatás. Pápán a Killián általános iskolában ennek nagyszerű példáját lát­hattuk. Az olvasók, a szülők számára talán még egy gon­dolat. Érdemes figyelemmel kí­sérni az oktatási módszerek változásait, kísérleteit, mert ezek a változások a szülők ne­velési módszereire is hatással lehetnek. Vészeli Lajos­Fotó: Borbás János A rész és az egész rajzi, festői kapcsolata, fantáziakiegészítéssel, a folyamat végállomása, a kész alkotás. Madame Odette visszaemlékezik (2.) Hogyan él egy világsztár? Az új alkalmazott az első napon azt hitte, hogy történt valami, de azután ész­revette, hogy ez csak Marlene porosz rendmániája, amit ki kell elégíteni, semmi több. „Régi kacátokat halmozott fel a la­kásban, melyeket állandóan át kellett néz­ni, össze kellett rakni, be kellett csoma­golni és ki kellett csomagolni — ezt ne­vezte rendcsinálásnak. Órákat töltöttem a hihetetlen összevisszaságban ide-oda mász­­kálással a holmikat cipelve: régi cipőket, papucsokat, kalapokat, ruhákat, fehérne­műket, kabátokat, divatjamúlt kézitáská­kat. Mindezt dobozokba kellett csomagol­ni, és le kellett vinni a pincében lévő lomtárba, ahol mindaz felhalmozódott, amit Marlene Dietrich 1935 óta Párizsban őriz!” Igen, Marlene Dietrich az első világhá­ború gyermeke, egy olyan háztartás ter­méke, ahol a szükségből erényt kellett kovácsolni, még világsztár korában sem tudott megszabadulni ettől a gyermekko­ri benyomástól. „A bútorok között, a faliszekrényekben, a függönyök mögött, az ágyak alatt, min­denhol dobozok voltak. Az egyikben csak parafadugók és üvegkupakok, a másikban műanyag üvegek, egy másikban szelencék, a következőben skatulyák és zsinegek, egy másikban csak szegek, egy harmadikban régi ceruzák — egy csomó ócskaság, mely­nek a szemetesládában lenne a helye..." „De a 17 év során" — mondja madame Odette — nem tudok visszaemlékezni rá, hogy ezek közül a tárgyak közül vala­melyiknek is a hasznát láttuk volna. Ha egy régi üvegre volt szükség, biztos nem volt meg a hozzávaló kupak, minden hiá­bavaló volt.” Az emberek, ha megöregszenek, rigo­­lyásakká válnak. És ha a hatvanas éveik elején, mint Marlene Dietrich — nincse­nek leterhelve a hivatásukban, a múltjuk­ban kotorásznak és tulajdonukat rendez­getik. „A régi pongyolák! Legalább egy tu­cat volt neki, minden színben. Csak ket­tőt hordott azonban, vagy a halványrózsa­színt, vagy a világoskéket. Vonakodott ki­dobni őket, állandóan arra késztetett, hogy javítsam meg őket!” Szegény nő. Marlene Dietrichet boszor­kánynak kellett volna tartania, sajátos kö­veteléseit embertelennek, melyek minden alkalmazott számára tortúrát jelentenek —, ha nem lettek volna azok a bizonyos em­beri gyengeségei, melyek mindig megha­tották és kibékítették madame Odette-et. „Például, ha rendet raktam a faliszek­rényben, hallottam a titokzatos csilinge­­lést. . . Mindenhol poharak rejtőztek, me­lyekből a Madame titkos szenvedélyének, a fehér „Grand Clément” pezsgőnek hó­dolt ... Kapcsolatunk kezdetén csak disz­kréten élvezte, de amikor jobban megis­mertük egymást, már nem vonakodott előt­tem is kiszolgálni magát, sőt, engem is megkínált a poharakból - jobban mond­va a poharaiból, mert ezt az édes kis bű­nét mindenfelé gyakorolta; mindenhol fé­lig telt poharak voltak, melyekből gyak­ran kortyolt egyet . . .” Marlene ebben a vonatkozásban nem­igen hasonlít arra a képre, melyet egy filmsztárról alkotunk magunknak. „Saját patikát nyithatott volna! Soha az életben nem láttam annyi gyógyszert!" - csodálkozik Odette még ma is. Természetesen történtek balesetek, kü­lönösen, ha az alkohol is közrejátszott. Mi az a Marlene Dietrichről szóló, könyv­tárakat megtöltő irodalom ahhoz képest, ami az el­kárhoztatott cselédperspektívá­ból tudósít! Csak most, madame Odette Miron-Boire-tól tudjuk meg, hogyan él valójában egy világsztár, mi történik, ha a külvilág megpróbál közel férkőzni Mar­lene Dietrichhez. „Állandóan a telefont szolgáltam" — mondja Odette. „A Madame nem gyűlöl­te a készüléket, mely összekötötte a vi­lággal, ellenkezőleg: a legkedvesebb já­tékszere !" Marlene Dietrich azonnal felvette a má­sik kagylót, ha Odette jelentkezett: „Itt Marlene Dietrich rezidenciája!" Odette-nek elvből azt kellett válaszolnia, hogy a Madame nincs itthon, elment egy órára otthonról vagy éppen úton van. „Bárányszelídséggel szégyentelen hazug­ságokba kényszerített, az odakészített jegy­zetfüzetbe villámgyorsan felírta a válaszo­kat. Például: Reggel hívjon fel! — vagy: Honnan tudja a számomat? Vagy egészen egyszerűen csak a fülembe suttogta a vá­laszokat, olyan hangosan, hogy a másik fél is hallotta!" Mi volt a telefonhoz való különös vi­szony oka? Miért szeretett Marlene hívást kapni, de válaszolni nem? A válasz kézenfekvő: Marlene Dietrich féltette a dicsfényét, mely körülvette és ma is körülveszi. Később még visszatérünk rá, mi min­den játszódott le akkor, mit­ler 1978-ban Marlene Dietrich anyagi gondoktól vezé­relve elhatározta, hogy még egyszer film­kamera elé áll és elénekel egy dalt. A rosszul sikerült filmből, a „Szegény Gi­­golo”-ból, amihez az egész produkciónak Berlinből Párizsba kellett utaznia, 500 000 márkát szedett be, ebből él ma is. Madame Odette Miron-Boire, a házvezető­nő­­ és társalkodónő NAPLÓ — 1981. január 20, szerda — 3

Next