Napló, 1981. február (Veszprém, 37. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-04 / 29. szám
Fiataloknak és idősebbeknek egyaránt sok érdekes programot kínál a pápai Jókai Művelődési Központ. Mintegy ötvenféle klub, szakkör, tanfolyam várja az érdeklődőket. A legnépesebb a szabó-varró tanfolyam, ahol 104 asszony sajátítja el a divatos ruhák készítésének fortélyait, Lőcsei Imréné irányításával. Lukács László felvétele Száz éve született: K. J. Vorosilov a hadvezér, a politikus Most is egyenesre stuccolt, kefebajsza volt, de ezüstbe hajló szálakkal. A régi'' képekről fekete haj, sötét bajusz árnyékolta, mosolygós kerek arc nézett szembe velem. Mostpediig , 1955-ben, hazánk felszabadulásának tizedik évfordulóján — erősen megcsípte a dér a marsall haját is. Mintha csak a csukaszürke tábornoki köpenyhez igazodna. A 75 esztendő mégiscsak szép kor és K. J. Vorosilov 1881. február negyedikén született Dél-Ukrajnában, de felhívták a figyelmünket — tolmácsokét és segédtiszteket egyaránt —, hogy moszkvai akcentusban, választékosan beszél az egykori ukrán vasutascsalád leszármazottja. Vidám, kellemes modorú, közvetlen ember volt, pedig sok-sok katonai rendfokozat választott el tőle. A főhadnagytól a marsallig — ha jól számoltam — kilenc előléptetés a távolság. Egyszer, egészen váratlanul fordult hozzám, és azt mondta: „Őrzi már a tábornoki váll-lapokat drug moj?" - Ugyan, nyet, vagyishogy . . . - Ej, ej, ezek a fiatalok. Mi, amikor Bugyonnijjal a Vrangel seregét hajtottuk, elfogtunk egy tábornokot. Semmit nem vettünk el tőle, csak a váll-lapjait. Látja, később szükségem is lett rá ... Egészségesen, felszabadultan nevetett. Talán felidézte magában Krasznov atamánt, Cariain védelmét. Könnyű lehetett annyi emlék közt válogatnia, hiszen 1917-től viselte az egyenruhát. Még akkor is, amikor 1953-ban megválasztották a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnökévé, így azután a felszabadulásunk 10. évfordulójára már ebben a minőségben érkezett hozzánk. Azt mondta, hogy a 36 év frontokon, törzskarokban, kozák lovak nyergében könnyebb volt számára, mint a politika. Egy beszéd, egy kézfogás, drug máj, nem nekem való! Mégis 17 éven át töltötte be a Szovjetunióban a legmagasabb államjogi tisztséget. Emlékeztettük rá, hogy 1945 és 1947 között Budapesten, Magyarországon tartózkodott, mint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke. Akkor már Debrecenben működött az Ideiglenes Nemzeti Kormány Miklós Béla vezetésével. Ide érkezett K. J. Vorosilov marsall is 1945. január 30-án. Amit Moszkvában a fegyverszüneti egyezmény kimondott, azt ő valósította meg az országban már azokban a hónapokban, amikor a Dunántúlon súlyos harcok voltak a francia Ardennekből ide átdobott 6. német páncélos hadsereggel. Megtelefonálták nekem Moszkvából, hogy Gyöngyösi János, az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminisztere nyilatkozatot tett: „Égünk a megtorlás vágyától.. ." És a fegyverszüneti egyezmény nyolc gyalogos hadosztály felállítását engedélyezte. Ezért lehetnek ma önök a népi hadsereg tisztjei. Azon az 1955-ös, jubileumi találkozáson nagyon egyoldalú volt a beszélgetés K. J. Vorosilovval. A tábornoki kar tagjai körbefogták és beszélgettek vele, természetesen rajtunk keresztül, a tolmácsolásunk segítségével. De akkor nem éreztünk fáradtságot, még ha késő éjszakába nyúltak is ezek a fogadások, beszélgetések. Nem kértünk váltást, nem éreztük a szüntelen szellemi megerőltetés máskor oly letaglózó kimerültségét A fáradtság jele volt, ha elővettük zubbonyunk zsebéből a tenyérnyi noteszünket, és jegyzeteltünk, hogy a neveket és dátumokat el ne tévesszük. Most viszont inkább azért jegyzeteltünk, hogy megőrizzük K. J. Vorosilov szavait. — Tudják, így április eleje volt, amikor táviratot kapok a Vörös Hadsereg vezérkari főnökétől. Olvasom, hogy........A Legfelsőbb Főparancsnok engedélyezte két magyar gyaloghadosztály átirányítását a 3. Ukrán Front kötelékébe." Azonnal hívtam Tolbuhint, a front parancsnokát: „Megy a segítség drug moj!" — Még lesz számukra elég munkas — válaszolta Tolbuhin. Aztán még egy epizód, amit K. J. Vorosilovtól hallottam. A háború utolsó hónapjaiban visszafelé indult a lőszer- és fegyverszállítás. A frontokon zsákmányolt fegyvereket indították útba Debrecenbe, hogy felszereljék a magyar gyalogos hadosztályokat. Úgy szólt a parancs, hogy elsősorban fogatolt ízének szolgálják a szállítást az új magyar hadseregben. — A lovak, tudom, hozzánőttek a magyarokhoz már a honfoglalásnál - mondta a marsall. — Caricinnál is voltak magyar lovasaim, meg Gyenyikin ellen is suhogtatták a kardjukat a nyeregben. Én nemcsak hallottam róla, hogy a magyar lovas nemzet. Sokszor meggyőződtem erről személyesen is. Bugyonnij egyszer megállított egy lovast. Csupa vér volt az arca. Hátra akarta küldeni a kötözőhelyre, de a legény azt mondta, hogy ... „Nem az én vérem ez, komangyir, hanem a baszmacsoké, akiket a másvilágra küldtem!" Később tudta meg Bugyonnij, hogy magyar vöröskatonával beszélt a Futali- Makszum bandája elleni harcban. Mielőtt még az a vád érhetne, hogy akkor - 1955-ben — a csupán néhány napos együttlét alatt ennyi mindent megértettünk és megjegyeztünk K. J. Vorosilov marsall történeteiből, meg kell mondanom, hogy szó sincs erről. Az egykori nevek és vidám, kedves epizódok az évek, évtizedek során álltak össze egységes eseményekké. Egy szó, egy mondat sokszor csak később, a második világháború történeteinek olvasása közben kerekedett felejthetetlen emlékké a marsallról. Magas kort ért meg K. J. Vorosilov: 1969-ben, 88 éves korában hunyt el, hatvanhat esztendeig dolgozott a pártban, magas funkciókban. És egyike volt azon keveseknek, akik elsők között feltehették a marsallcsillagot. Nagy, aranyló csillag volt ez először a hajtókán, később a váll-lapon. Méltó ahhoz az életúthoz, amit K. J. Vorosilov az ukrajnai faluból a Szovjetunió elnökének magas tisztségéig befutott. Gárdonyi Béla Magyar napok külföldön Néhány nap múlva magyar gazdasági kiállítás nyílik az Arab Emirátusok Állami Szövetsége vezető államának, Abu Dhabinak a fővárosában. Ezzel, az idei első magyar gazdasági rendezvénysorozat kezdődik meg külföldön. Abu Dhabiban a Meridien hotel előtt február 8-án vonják fel a magyar nemzeti lobogót. A kiállításon 20 külkereskedelmi, illetve ilyen joggal felruházott iparvállalat mutatkozik be. Egyebek között, a helyi iparosítási és infrastruktúra-fejlesztési törekvések figyelembevételével, a Magyar Hajó- és Darugyár kikötői darumodelleket, a Traselektro erősáramú villamos berendezéseket, a Metrimpex oktatási felszereléseket állít ki. Az ottani étkezési szokásokhoz igazodva a Terimpex marhahúsból készített szalámit, kolbászt és sonkát, valamint juhtejből érlelt sajtot, a Monimpex pedig fűszerpaprikát és desszertcsokoládékat visz a nagyszabású rendezvényre. Láthatók majd a bemutatón pamutruházati cikkek, kozmetikumok, porcelánok és népművészeti kézimunkák is. A Hungexpo által szervezett magyar gazdasági kiállítás védnökségét az emirátus kereskedelmi és iparkamarája vállalta. Az év során a Hungexpo szervezésében hasonló jellegű kiállítást, illetve magyar napokat és heteket rendeznek még Brüsszelben, Koppenhágában, Stuttgartban, valamint Ausztriában, Mexikóban és Thaiföldön is. KONTAKTUS VAGY KONFLIKTUS? A mai orvos — beteg viszonyról Nehéz volna tagadni, hogy a gyógyítást, az orvostudományt elsősorban a technika fejlődése vitte előre. Valamikor egy kórházi ágy értéke valóban az a bizonyos ágy volt a hozzá tartozó fehérneművel. Ma már milliós nagyságrendű számok fejezik ki az új kórházak egy-egy ágyának értékét, mert - a legtermészetesebb módon - ezerféle műszaki „csoda” költségét kell hozzászámolni, amelyek nélkül napjainkban elképzelhetetlen a gyógyítás. A korszerű orvosságok tucatjait is a technika bocsátja az egészségügy rendelkezésére. Az orvosok mellett vegyészek, műszakiak egész serege dolgozik a gyógyulásunkért, a társadalom közös kasszájából pedig dől a pénz az egészségügy feneketlennek tűnő kútjába. Miért hát, hogy a betegek vagy leendő betegek társadalma mégsem elégedett igazán, holott száz éve a királyt nem gyógyították úgy, mint ma bármelyik segédmunkást vagy takarítónőt? A magyarázatot meglelhetjük, ha utánanézünk, hogyan is ábrázolták a gyógyítást régen és ma. A reneszánsz festményein egy bizalomgerjesztő ember fogja a szenvedő kezét, tapogatja pulzusát a beteg saját otthonában. A mai fényképeken csillogó gépek, üvegfalak, drótok, képernyők között fekszik a kórházba szállított szenvedő, s könnyen lehet, hogy nővéri orvost egyáltalán nem lát a kamera. S a technikát — akárcsak a Kárpátokat Petőfi u tán csodáljuk, ámde nem szeretjük. Ha a gép odafurakszik orvos és ember közé, esetleg éppen az orvos, vagy nővér helyére, akkor a beteg ijedtté, bizalmatlanná válik. A modern orvoslás nagy paradoxonáról van szó, ami az egészségügy dolgozóit is élénken foglalkoztatja. A Veszprémi Akadémiai Bizottság várbéli székházénak nagytermében a közelmúltban erről tartott előadást dr. Hankiss János szombathelyi orvosprofesszor. S a szakmabeli hallgatóság maga is hol elszörnyedt, hol egyetértően bólogatott, amikor a téma kitűnő ismerője a gyógyítás mai ellentmondásairól beszélt. Arról például, hogy a XX. században mennyire tért hódítottak az agresszív, erőszakos terápiák. A korábbi idők orvosa talán nem mindig tudott segíteni, de biztos, hogy soha nem ártott. Mostanra megfordult a helyzet: nem biztos, hogy használnak a modern gyógyszerek, de biztos, hogy kárt okoznak. A sokféle mellékhatáson túl elegendő az annyira elterjedt öngyógyszerezésre utalni. Kialakultak a gyógyítás szigorú szabályai, a szakmai előírások alkalmazását az orvos elemi kötelességének tartja, esetenként nem a betegre, hanem csak a betegségre figyelve. Másodrendű kérdéssé válik a beteg kora, általános állapota, tűrőképessége, akarata. A betegségközpontú gyógyítás a diagnosztika, a mindenáron való bajmegállapítás előrenyomulásához vezethet, amelyben az egymástól nem ritkán elszigetelten dolgozó, csak papírok, leletek útján érintkező orvosok halmozzák a fontos adatokat, s közben a beteg a különböző tudományágak határterületein vergődik. Ő, akiért itt valójában minden történik - aggódik, szorong, bizalmat, oltalmat, segítséget vár, de legalábbis érdeklődést, együttérzést. S észreveszi-e azt egyáltalán valaki? Érdekes Hannkiss professzornak az a megállapítása, hogy még a testi fájdalom is kezd kikerülni az orvosi érdeklődés előteréből. A fájdalomcsillapítást nem ritkán már-már megalázó rutinfeladatnak tartják, holott a beteg az esetek nagy részében éppen azért indul orvoshoz, mert fáj valamije. A fájdalom gyökerét, a diagnózist keresi a mai orvostudomány, hogy jutna hát figyelem a lelki fájdalomra? Pedig manapság egy kórházba kerülés iszonyú konfliktushelyzet. A beteg kikerül megszokott környezetéből, egy mechanizmus részévé válik, lényegében jogfosztottá, akit mindenekelőtt egy betegség hordozójának tekintenek, s életritmusát, valamennyi tevékenységét ennek rendelik alá. Látogatókat nem fogadhat, szabadsága az intézmény rendje miatt minimálisra korlátozódik, pedig mindössze egyetlen szerve beteg. Természetes, hogy a mostani egészségügyi mechanizmusban nehéz volna a tárgyi adottságokon változtatni, de azt azért tudni kell, hogy mit jelent betegnek lenni, s a még oly okos, de néma és ijesztő gépekkel élni együtt emberek helyett, egy gépezet futószalagján. Mindez az emberért, az élet megmentéséért történik, s az egészségügy csak abból indulhat ki, hogy a legfőbb érték az élet. A VEAB-székházban tartott előadáson azonban azt a kérdést is föltették: milyen élet? Nyilvánvalóan a viszonylag jó egészségben, közérzetben, a mozgási, érzékelési, észlelési képességek birtokában zajló élet. Mekkora pszichés áldozatra lehet hát kényszeríteni egy-egy beteget saját gyógyulásáért? A zárt szobát és kalodát sikerült mindörökre száműzni az ideggyógyászatból — mondta Hankiss professzor —, de ha nem vigyázunk, a technika újra zárt szobába kényszeríti a beteget. A kérdések aktualitása természetesen minden országban függ az egészségügy színvonalától, a kórházak felszereltségétől. Nálunk ma még inkább csak az intenzív osztályokon villognak a monitorok. Az azonban maradéktalanul érvényes, hogy a beteggel a jelenleginél jobban kell tudatosítani: együttérző emberek (esetleg egy ember) kezében van, benne bízhat, ő irányítja a sorsát, gyógyulását. S erre aligha csak a páciensnek van szüksége. Az orvostól is elveszi a gyógyítás örömét, amikor elsősorban gépekkel, papírokkal, leletekkel dolgozik, hogy konfliktus helyett kontaktus jellemezze az orvos-beteg viszonyt, akkor a betegnek a gyógyítás tárgyából annak alanyává kell válnia. Czingráber János Madame Odette visszaemlékezik (14.) A „buta tehén” Josef von Sternberg próbálkozása természetesen zátonyra futott Berlinben, és 1933 szeptemberében Marlenével együtt visszatért Hollywoodba, ahol elkészítették az ötödik amerikai filmjüket. „The Scarlet Empress" („A nagy cárnő”) — II. Katalinról. Közben az amerikai cenzúrahatóságok betiltottak olyan filmeket, melyekben prostituáltak voltak a hősnők — egy olyan körülmény, mely minden Dietrich—Sternbergfilmre ráillik. A törvényt az elegáns cárnő címmel kerülte meg, melyet most kölcsönzött a hősnőjének — egyébként minden olyan volt, mint „szokásos". A „The Scarlet Empress" is délceg bukás lett, ugyanúgy, mint kettőjük következő filmje, mely egyben utolsó közös munkájuk is volt: „The Devil is a Woman" („A spanyol táncosnő"). Ernst Lubitsch, a Paramount új produkciófőnöke mert vállalkozni erre az utolsó próbálkozásra Marlene Dietrich-hel és Josef von Sternberggel, mert nem tudta megérteni, miért nem tudják megismételni első három sikerüket. „A forgatás egyetlen tortúra volt Marlene számára" — meséli régi barátja. „Sternberg csak kiabált vele németül, és az amerikaiak hamar megtanulták, mit jelent a »dumme Kuh« (»buta tehén«). Marlene már csak bőgött...” Ezentúl a zseniális Sternberg rendező nélkül kellett boldogulnia, de ha a következő 16 filmjét nézzük, melyeket Marlene folyamatosan forgatott Hollywoodban 1951-ig, feltűnik, hogy több közöttük a sikertelen, mint a sikeres. „A filmhez való viszonya mind meghasonlottabbá vált" — magyarázza idős barátja. „Felcserélte a stúdiót, most többet forgatott az Universal részére, és borzalmas bukásokat élt át az olyan úgynevezett független producerekkel, mint Selznick vagy a londoni Korda. A legkönnyebben még a kevésbé komplikált amerikai rendezőkkel és partnerekkel ment a dolog, mint Gary Cooper, John Wayne és James Stewart — ilyenkor tele volt a pénztár, még akkor is, ha Marlene Dietrich húzta az orrát ezeknek a hollywoodi szerelmeseknek a »filmművészete« miatt". Rosszabb volt az anyagi helyzete, mely arra kényszerítette, hogy olyan filmeket is elfogadjon, melyek egy Josef von Sternberg számára hidegvérű gyilkosság lett volna. Mialatt mások milliós vagyonokat szereztek, Marlene Dietrich milliós vagyonokat adott ki, egy józan berlini, aki az óriási összegektől, melyeket időnként felkínáltak neki, elvesztette az eszét. Némelyik évben a Paramount 350 000 dollárt fizetett ki neki, melyet ma ötszörösével lehet számolni. „Kiadásai királyi mértékeket öltöttek” — írja Charles Higham Marlene életrajzában a hollywoodi harmincas évekről. „A nagy párizsi divatkreátor legpompásabb ruháit vásárolta meg; szalonkocsiban utazott; a hajón luxus lakosztályban lakott; Limousinokat tartott sofőrrel; Párizsban és Lancasterben vagy a Trianonban lakott, New Yorkban a Waldorf Towersban. Kaliforniai nyaralója a multimilliomos Marin Davies vendégháza volt, kiterjedt Santa Monica-i birtokán. Maszkmesterének, Dotty Pomedelnek egy házat ajándékozott, másokra arany cigarettatárcával, karkötővel vagy kávéskészlettel gondolt..." Igen, a megajándékozottak barátok. Mindenkit azonnal és nagyvonalúan támogatott, aki a szeme láttára szükséghelyzetbe került, másokat is, akiket tisztelt, elhalmozott virággal és értékes ajándékokkal, de nem korlátozódott csak anyagilag mérhető ajándékokra: törődött barátai lelki állapotával is, gondoskodott róluk gazdag gyógyszertárából, és mindenkinek főzött. Mindenekelőtt főzött. . . Madame Odette hozzáfűzi: „Abban az időben ismertem meg Madame Dietrichet, amikor az anyagi helyzete már nem volt igazán jó. Nem tudom, hogy azokkal, akiknek ő segíteni szokott, tudatta-e, hogy rosszul megy a sora — félek, hogy nem tette ..." Mindig, mikor nagy meglepetésre kifosztott bankbetétje előtt állt, elragadta a realizmus egy fajtája, melyet elkényeztetett barátai ismét elfelejtettek vele. „Ha Párizsban a barátaival enni mentek" — mondja Odette Miron —, „mindig ugyanazokban az éttermekben kötöttek ki: a» Maximban, Fouquet-nál, ex-barátja, Jean-Claude Brialy Orangerie-jében . . . Csak ott tudták az étterem tulajdonosai, hogy mindent Madame Dietrich akar kifizetni, és neki küldték a számlát.. ." Joséi von Sternberg és Marlene Dietrich. NAPLÓ — 1981. február 4., szerda — 5