Napló, 1981. február (Veszprém, 37. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-04 / 29. szám

Fiataloknak és idősebbeknek egyaránt sok érdekes programot kínál a pápai Jókai Művelődési Központ. Mintegy ötvenféle klub, szakkör, tanfolyam várja az érdeklődőket. A legnépesebb a szabó-varró tanfolyam, ahol 104 asszony sajátítja el a divatos ruhák készítésének fortélyait, Lő­csei Imréné irányításával. Lukács László felvétele Száz éve született: K. J. Vorosilov a hadvezér, a politikus Most is egyenesre stuccolt, kefebajsza volt, de ezüstbe hajló szálakkal. A régi'' ké­pekről fekete haj, sötét bajusz árnyékolta, mosolygós kerek arc nézett szembe velem. Most­­pediig , 1955-ben, hazánk fel­­szabadulásának tizedik évfor­dulóján — erősen megcsípte a dér a marsall haját is. Mintha csak a csukaszürke tábornoki köpenyhez igazodna. A 75 esz­tendő mégiscsak szép kor és K. J. Vorosilov 1881. február negyedikén született Dél-Uk­­rajnában, de felhívták a fi­gyelmünket — tolmácsokét és segédtiszteket egyaránt —, hogy moszkvai akcentusban, válasz­­­tékosan beszél az egykori uk­rán vasutascsalád leszármazott­ja. Vidám, kellemes modorú, közvetlen ember volt, pedig sok-sok katonai rendfokozat választott el tőle. A főhad­nagytól a marsallig — ha jól számoltam — kilenc előléptetés a távolság. Egyszer, egészen váratlanul fordult hozzám, és azt mondta: „Őrzi már a tá­bornoki váll-lapokat drug moj?" - Ugyan, nyet, vagyishogy . . . - Ej, ej, ezek a fiatalok. Mi, amikor Bugyonnijjal a Vrangel seregét­ hajtottuk, elfogtunk egy tábornokot. Semmit nem vettünk el tőle, csak a váll-lap­­jait. Látja, később szükségem is lett rá ... Egészségesen, felszabadultan nevetett. Talán felidézte ma­gában Krasznov atamánt, Ca­­riain védelmét. Könnyű lehetett annyi emlék közt válogatnia, hiszen 1917-től viselte az egyenruhát. Még akkor is, ami­kor 1953-ban megválasztották a Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsa Elnökségének elnöké­vé, így azután a felszabadu­lásunk 10. évfordulójára már ebben a minőségben érkezett hozzánk. Azt mondta, hogy a 36 év frontokon, törzskarokban, ko­zák lovak nyergében könnyebb volt számára, mint a politika.­­ Egy beszéd, egy kézfo­gás, drug máj, nem nekem való! Mégis 17 éven át töltötte be a Szovjetunióban a legma­gasabb á­llamjogi tisztséget. Emlékeztettük rá, hogy 1945 és 1947 között Budapesten, Magyarországon tartózkodott, mint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke. Akkor már Debrecenben működött az Ideiglenes Nemzeti Kormány Miklós Béla vezetésével. Ide érkezett K. J. Vorosilov mar­sall is 1945. január 30-án. Amit Moszkvában a fegyver­szüneti egyezmény kimondott, azt ő valósította meg az or­szágban már azokban a hóna­pokban, amikor a Dunántúlon súlyos harcok voltak a francia Ardennekből ide átdobott 6. német páncélos hadsereggel.­­ Megtelefonálták nekem Moszkvából, hogy Gyöngyösi János, az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminisztere nyi­latkozatot tett: „Égünk a meg­torlás vágyától.. ." És a fegyverszüneti egyezmény nyolc gyalogos hadosztály felállítását engedélyezte. Ezért lehetnek ma önök a népi hadsereg tiszt­jei. Azon az 1955-ös, jubileumi találkozáson nagyon egyoldalú volt a beszélgetés K. J. Vo­­rosilovval. A tábornoki kar tagjai körbefogták és beszél­gettek vele, természetesen rajtunk keresztül, a tolmácso­lásunk segítségével. De akkor nem éreztünk fáradtságot, még ha késő éjszakába nyúltak is ezek a fogadások, beszél­getések. Nem kértünk váltást, nem éreztük a szüntelen szel­lemi megerőltetés máskor oly letaglózó kimerültségét A fá­radtság jele volt, ha elővettük zubbonyunk zsebéből a te­nyérnyi noteszünket, és jegy­zeteltünk, hogy a neveket és dátumokat el ne tévesszük. Most viszont inkább azért jegyzeteltünk, hogy megőrizzük K. J. Vorosilov szavait. — Tudják, így április eleje volt, amikor táviratot kapok a Vörös Hadsereg vezérkari fő­nökétől. Olvasom, hogy........A Legfelsőbb Főparancsnok en­gedélyezte két magyar gyalog­hadosztály átirányítását a 3. Ukrán Front kötelékébe." Azonnal hívtam Tolbuhint, a front parancsnokát: „Megy a segítség drug moj!" — Még lesz számukra elég munkas — válaszolta Tolbuhin. Aztán még egy epizód, amit K. J. Vorosilovtól hallottam. A háború utolsó hónapjaiban visszafelé indult a lőszer- és fegyverszállítás. A frontokon zsákmányolt fegyvereket indí­tották útba Debrecenbe, hogy felszereljék a magyar gyalogos hadosztályokat. Úgy szólt a parancs, hogy elsősorban fo­gatolt ízének szolgálják a szállítást az új magyar hadse­regben. — A lovak, tudom, hozzá­nőttek a magyarokhoz már a honfoglalásnál - mondta a marsall. — Caricinnál is vol­tak magyar lovasaim, meg Gyenyikin ellen is suhogtatták a kardjukat a nyeregben. Én nemcsak hallottam róla, hogy a magyar lovas nemzet. Sokszor meggyőződtem erről személye­sen is. Bugyonnij egyszer meg­állított egy lovast. Csupa vér volt az arca. Hátra akarta kül­deni a kötözőhelyre, de a le­gény azt mondta, hogy ... „Nem az én vérem ez, ko­­mangyir, hanem a baszmacso­­ké, akiket a másvilágra küld­tem!" Később tudta meg Bugyonnij, hogy magyar vörös­katonával beszélt a Futali- Makszum bandája elleni harc­ban. Mielőtt még az a vád érhet­ne, hogy akkor - 1955-ben — a csupán néhány napos együttlét alatt ennyi mindent megértettünk és megjegyez­tünk K. J. Vorosilov marsall történeteiből, meg kell mon­danom, hogy szó sincs erről. Az egykori nevek és vidám, kedves epizódok az évek, évti­zedek során álltak össze egy­séges eseményekké. Egy szó, egy mondat sokszor csak ké­sőbb, a második világháború történeteinek olvasása közben kerekedett felejthetetlen em­lékké a marsallról. Magas kort ért meg K. J. Vorosilov: 1969-ben, 88 éves korában hunyt el, hatvanhat esztendeig dolgozott a párt­ban, magas funkciókban. És egyike volt azon keveseknek, akik elsők között feltehették a marsallcsillagot. Nagy, aranyló csillag volt ez először a hajtókán, később a váll-lapon. Méltó ahhoz az életúthoz, amit K. J. Vorosi­lov az ukrajnai faluból a Szov­jetunió elnökének magas tiszt­ségéig befutott. Gárdonyi Béla Magyar napok külföldön Néhány nap múlva magyar gazdasági kiállítás nyílik az Arab Emirátusok Állami Szö­vetsége vezető államának, Abu Dhabinak a fővárosában. Ez­zel, az idei első magyar gaz­dasági rendezvénysorozat kez­dődik meg külföldön. Abu Dhabiban a Meridien hotel előtt február 8-án vonják fel a magyar nemzeti lobogót. A kiállításon 20 külkereskedel­mi, illetve ilyen joggal felruhá­zott iparvállalat mutatkozik be. Egyebek között, a helyi iparo­sítási és infrastruktúra-fejlesz­tési törekvések figyelembevéte­lével, a Magyar Hajó- és Da­rugyár kikötői darumodelleket, a Traselektro erősáramú vil­lamos berendezéseket, a Met­­rimpex oktatási felszereléseket állít ki. Az ottani étkezési szo­kásokhoz igazodva a Terimpex marhahúsból készített szalámit, kolbászt és sonkát, valamint juhtejből érlelt sajtot, a Mo­­nimpex pedig fűszerpaprikát és desszertcsokoládékat visz a nagyszabású rendezvényre. Lát­hatók majd a bemutatón pa­mutruházati cikkek, kozmetiku­mok, porcelánok és népművé­szeti kézimunkák is. A Hungexpo által szervezett magyar gazdasági kiállítás véd­nökségét az emirátus kereske­delmi és iparkamarája vállalta. Az év során a Hungexpo szervezésében hasonló jellegű kiállítást, illetve magyar napo­kat és heteket rendeznek még Brüsszelben, Koppenhágában, Stuttgartban, valamint Auszt­riában, Mexikóban és Thaiföl­­dön is. KONTAKTUS VAGY KONFLIKTUS? A mai orvos — beteg viszonyról N­ehéz volna tagadni, hogy a gyógyítást, az orvostudományt elsősorban a technika fejlődése vitte előre. Valamikor egy kór­házi ágy értéke valóban az a bizonyos ágy volt a hozzá tartozó fehérneművel. Ma már milliós nagyságrendű számok fejezik ki az új kórházak egy-egy ágyának értékét, mert - a legtermésze­tesebb módon - ezerféle műszaki „csoda” költ­ségét kell hozzászámolni, amelyek nélkül nap­jainkban elképzelhetetlen a gyógyítás. A kor­szerű orvosságok tucatjait is a technika bocsát­ja az egészségügy rendelkezésére. Az orvosok mellett vegyészek, műszakiak egész serege dol­gozik a gyógyulásunkért, a társadalom közös kasszájából pedig dől a pénz az egészségügy feneketlennek tűnő kútjába. Miért hát, hogy a betegek vagy leendő bete­gek társadalma mégsem elégedett igazán, hol­ott száz éve a királyt nem gyógyították úgy, mint ma bármelyik segédmunkást vagy takarítónőt? A magyarázatot meglelhetjük, ha utánanézünk, hogyan is ábrázolták a gyógyítást régen és ma. A reneszánsz festményein egy bizalomgerjesztő ember fogja a szenvedő kezét, tapogatja pulzu­sát a beteg saját otthonában. A mai fényképe­ken csillogó gépek, üvegfalak, drótok, képernyők között fekszik a kórházba szállított szenvedő, s könnyen lehet, hogy nővéri orvost egyáltalán nem lát a kamera. S a technikát — akárcsak a Kárpátokat Petőfi u tán csodáljuk, ámde nem szeretjük. Ha a gép odafurakszik orvos és ember közé, esetleg éppen az orvos, vagy nővér helyé­re, akkor a beteg ijedtté, bizalmatlanná válik. A modern orvoslás nagy paradoxonáról van szó, ami az egészségügy dolgozóit is élénken foglalkoztatja. A Veszprémi Akadémiai Bizott­ság várbéli székházénak nagytermében a közel­­múltban erről tartott előadást dr. Hankiss János szombathelyi orvosprofesszor. S a szakmabeli hallgatóság maga is hol elszörnyedt, hol egyet­értően bólogatott, amikor a téma kitűnő isme­rője a gyógyítás mai ellentmondásairól beszélt. Arról például, hogy a XX. században mennyire tért hódítottak az agresszív, erőszakos terápiák. A korábbi idők orvosa talán nem mindig tudott segíteni, de biztos, hogy soha nem ártott. Mos­tanra megfordult a helyzet: nem biztos, hogy használnak a modern gyógyszerek, de biztos, hogy kárt okoznak. A sokféle mellékhatáson túl elegendő az annyira elterjedt öngyógyszerezésre utalni. Kialakultak a gyógyítás szigorú szabályai, a szakmai előírások alkalmazását az orvos elemi kötelességének tartja, esetenként nem a beteg­re, hanem csak a betegségre figyelve. Másod­rendű kérdéssé válik a beteg kora, általános ál­­lapota, tűrőképessége, akarata. A betegségköz­pontú gyógyítás a diagnosztika, a mindenáron való bajmegállapítás előrenyomulásához vezet­het, amelyben az egymástól nem ritkán elszi­getelten dolgozó, csak papírok, leletek útján érintkező orvosok halmozzák a fontos adatokat, s közben a beteg a különböző tudományágak határterületein vergődik. Ő, akiért itt valójában minden történik - aggódik, szorong, bizalmat, oltalmat, segítséget vár, de legalábbis érdeklő­dést, együttérzést. S észreveszi-e azt egyáltalán valaki? Érdekes Hannkiss professzornak az a megálla­pítása, hogy még a testi fájdalom is kezd kike­rülni az orvosi érdeklődés előteréből. A fájda­lomcsillapítást nem ritkán már-már megalázó rutinfeladatnak tartják, holott a beteg az ese­tek nagy részében éppen azért indul orvoshoz, mert fáj valamije. A fájdalom gyökerét, a diag­nózist keresi a mai orvostudomány, hogy jutna hát figyelem a lelki fájdalomra? Pedig manap­ság egy kórházba kerülés iszonyú konfliktus­helyzet. A beteg kikerül megszokott környezeté­ből, egy mechanizmus részévé válik, lényegében jogfosztottá, akit mindenekelőtt egy betegség hordozójának tekintenek, s életritmusát, vala­mennyi tevékenységét ennek rendelik alá. Láto­gatókat nem fogadhat, szabadsága az intézmény rendje miatt minimálisra korlátozódik, pedig mindössze egyetlen szerve beteg. Természetes, hogy a mostani egészségügyi mechanizmusban nehéz volna a tárgyi adottságokon változtatni, de azt azért tudni kell, hogy mit jelent beteg­nek lenni, s a még oly okos, de néma és ijesztő gépekkel élni együtt emberek helyett, egy gépe­­zet futószalagján. Mindez az emberért, az élet megmentéséért történik, s az egészségügy csak abból indulhat ki, hogy a legfőbb érték az élet. A VEAB-szék­­házban tartott előadáson azonban azt a kérdést is föltették: milyen élet? Nyilvánvalóan a vi­szonylag jó egészségben, közérzetben, a mozgá­si, érzékelési, észlelési képességek birtokában zajló élet. Mekkora pszichés áldozatra lehet hát kényszeríteni egy-egy beteget saját gyógyulá­sáért? A zárt szobát és kalodát sikerült mind­örökre száműzni az ideggyógyászatból — mond­ta Hankiss professzor —, de ha nem vigyázunk, a technika újra zárt szobába kényszeríti a be­teget. A kérdések aktualitása természetesen min­den országban függ az egészségügy szín­­vonalától, a kórházak felszereltségétől. Nálunk ma még inkább csak az intenzív osztá­lyokon villognak a monitorok. Az azonban ma­radéktalanul érvényes, hogy a beteggel a jelen­leginél jobban kell tudatosítani: együttérző em­berek (esetleg egy ember) kezében van, benne bízhat, ő irányítja a sorsát, gyógyulását. S erre aligha csak a páciensnek van szüksége. Az or­vostól is elveszi a gyógyítás örömét, amikor el­sősorban gépekkel, papírokkal, leletekkel dolgo­zik, hogy konfliktus helyett kontaktus jellemezze az orvos-beteg viszonyt, akkor a betegnek a gyógyítás tárgyából annak alanyává kell válnia. Czingráber János Madame Odette visszaemlékezik (14.) A „buta tehén” Josef von Sternberg próbálkozása termé­szetesen zátonyra futott Berlinben, és 1933 szeptemberében Marlenével együtt vissza­tért Hollywoodba, ahol elkészítették az ötödik amerikai filmjüket. „The Scarlet Empress" („A nagy cárnő”) — II. Kata­linról. Közben az amerikai cenzúrahatóságok betiltottak olyan filmeket, melyekben pros­tituáltak voltak a hősnők — egy olyan kö­rülmény, mely minden Dietrich—Sternberg­­filmre ráillik. A törvényt az elegáns cárnő címmel kerülte meg, melyet most köl­csönzött a hősnőjének — egyébként min­den olyan volt, mint „szokásos". A „The Scarlet Empress" is délceg bu­kás lett, ugyanúgy, mint kettőjük követ­kező filmje, mely egyben utolsó közös munkájuk is volt: „The Devil is a Wo­man" („A spanyol táncosnő"). Ernst Lu­­bitsch, a Paramount új produkciófőnöke mert vállalkozni erre az utolsó próbálko­zásra Marlene Dietrich-hel és Josef von Sternberggel, mert nem tudta megérteni, miért nem tudják megismételni első há­rom sikerüket. „A forgatás egyetlen tortúra volt Mar­lene számára" — meséli régi barátja. „Sternberg csak kiabált vele­­ németül, és az amerikaiak hamar megtanulták, mit jelent a »dumme Kuh« (»buta tehén«). Marlene már csak bőgött...” Ezentúl a zseniális Sternberg rendező nélkül kellett boldogulnia, de ha a kö­vetkező 16 filmjét nézzük, melyeket Marle­ne folyamatosan forgatott Hollywoodban 1951-ig, feltűnik, hogy több közöttük a sikertelen, mint a sikeres. „A filmhez való viszonya mind megha­­sonlottabbá vált" — magyarázza idős ba­rátja. „Felcserélte a stúdiót, most többet forgatott az Universal részére, és borzal­mas bukásokat élt át az olyan úgyneve­zett független producerekkel, mint Selznick vagy a londoni Korda. A legkönnyebben még a kevésbé komplikált amerikai ren­dezőkkel és partnerekkel ment a dolog, mint Gary Cooper, John Wayne és James Stewart — ilyenkor tele volt a pénztár, még akkor is, ha Marlene Dietrich húzta az orrát ezeknek a hollywoodi szerelme­seknek a »filmművészete« miatt". Rosszabb volt az anyagi helyzete, mely arra kényszerítette, hogy olyan filmeket is elfogadjon, melyek egy Josef von Stern­berg számára hidegvérű gyilkosság lett volna. Mialatt mások milliós vagyonokat sze­reztek, Marlene Dietrich milliós vagyono­kat adott ki, egy józan berlini, aki az óriási összegektől, melyeket időnként fel­kínáltak neki, elvesztette az eszét. Néme­lyik évben a Paramount 350 000 dollárt fizetett ki neki, melyet ma ötszörösével lehet számolni. „Kiadásai királyi mértékeket öltöttek” — írja Charles Higham Marlene életrajzá­ban a hollywoodi harmincas évekről. „A nagy párizsi divatkreátor legpompásabb ruháit vásárolta meg; szalonkocsiban uta­zott; a hajón luxus lakosztályban lakott; Limousinokat tartott sofőrrel; Párizsban és Lancasterben vagy a Trianonban lakott, New Yorkban a Waldorf Towersban. Kali­forniai nyaralója a multimilliomos Marin Davies vendégháza volt, kiterjedt Santa Monica-i birtokán. Maszkmesterének, Dotty Pomedelnek egy házat ajándékozott, má­sokra arany cigarettatárcával, karkötővel vagy kávéskészlettel gondolt..." Igen, a megajándékozottak barátok. Mindenkit azonnal és nagyvonalúan tá­mogatott, aki a szeme láttára szükség­­helyzetbe került, másokat is, akiket tisz­telt, elhalmozott virággal és értékes aján­dékokkal, de nem korlátozódott csak anya­gilag mérhető ajándékokra: törődött ba­rátai lelki állapotával is, gondoskodott róluk gazdag gyógyszertárából, és minden­kinek főzött. Mindenekelőtt főzött. . . Madame Odette hozzáfűzi: „Abban az időben ismertem meg Madame Dietrichet, amikor az anyagi helyzete már nem volt igazán jó. Nem tudom, hogy azokkal, akiknek ő segíteni szokott, tudatta-e, hogy rosszul megy a sora — félek, hogy nem tette ..." Mindig, mikor nagy meglepetésre ki­fosztott bankbetétje előtt állt, elragadta a realizmus egy fajtája, melyet elkényezte­tett barátai ismét elfelejtettek vele. „Ha Párizsban a barátaival enni men­tek" — mondja Odette Miron —, „mindig ugyanazokban az éttermekben kötöttek ki: a» Maximban, Fouquet-nál, ex-barátja, Jean-Claude Brialy Orangerie-jében . . . Csak ott tudták az étterem tulajdonosai, hogy mindent Madame Dietrich akar kifi­zetni, és neki küldték a számlát.. ." Joséi von Sternberg és Marlene Dietrich. NAPLÓ — 1981. február 4., szerda — 5

Next