Napló, 1981. március (Veszprém, 37. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-18 / 65. szám

A SZÉCHENYI PRÓBÁJÁN Németh László remekművét, a Széchenyit próbáljá­k a Pe­tőfi Színházban. A bemutató március 20-án lesz. Fotóripor­terünk az előkészületek befe­jező szakaszában - a jelmezes próbák idején — kereste fel az együttest. Ezúttal nemcsak a színpadon történtek érdekel­tek, hanem a rivaldafényeken túli világ is. Hiszen, amíg fel­gördül a függöny, sok ember munkája, ötlete, erőfeszítése szükséges, hogy a nézőkre za­vartalanul hassanak a Németh László—Széchenyi gondolatok, érzelmek. Az öltözőben készül a Széchenyi-maszk. Képünkön: Szoboszlay Sándor. Pethes György rendező gondolataiba mélyedve ad utasítást Far­kas Imrének, akinek közreműködésével a díszletterveket megvaló­sítják. A legnagyobb magyar felesége crescentia-frizuráját és nőies ka­lapkölteményét igazítja a fodrásznő. Széchenyiné: Horváth Ibo­lya: Megkezdődött a próba. Széchenyi és döblingi kezelőorvosa, Goldmark doktor, Szoboszlay Sándor és Joós László jelenete. A. Horváth Péter képriportja A CSENDES DON ÉS SOLOHOV Milyen gyorsan szaladnak az évek. Már 15 esztendeje, hogy ta­lálkoztam Mihail Alekszandro­­viccsal. Akkor ünnepelte hatva­nadik születése napját. Ma túl van a hetvenötön, de ahogy a róla készült felvételeket nézem, nem sokat változott. Ugyanaz a magas homlok, rakoncátlanul jobbra-balra hulló ezüstös haj, sörtebajusz, amely alatt szinte reggeltől estig füstöl a Kazbek. Nem fogadott, csak megtűrt a környezetében. Ahogyan kevés újságírót fogadott Magyaror­szágon, pedig maga is újságíró volt. Haditudósító, ezredesi rangban és 1941-től 1946-ig szolgált a hadseregben. Tudósí­totta a frontvonalból a Kraszna­­ja Zvezdát, a szovjet hadsereg központi lapját és a Pravdát is. Ezeket a tudósításokat, tárcá­kat, novellákat gyűjtötte össze egy kötetbe és 1959-ben adta ki „A hazáért harcoltak" cím alatt. Számomra az lett volna az igazi téma: Hogyan dolgozik, ír, alkot a mai szovjet irodalom ki­emelkedő alakja? Az az ember, akinek az írásait, köteteit több mint 30 millió példányban ad­ták ki szerte a világon és Lenin művei után a legtöbb nyelven. Aki akadémikus és a Legfelsőbb Tanács tagja, aki ott tevékeny­kedik a párt Központi Bizottsá­gában és az írószövetség veze­tőségében .. . Sajnos az egyik kolléga - maga Mihail Alekszandrovics - kereken elutasított. Nincs in­terjú, nincs beszélgetés. Ő ma­gánemberként érkezett Magyar­­országra és elsősorban arra kí­váncsi, hogyan élnek nálunk a szövetkezeti parasztok. Hiába hivatkoztam arra, hogy tolmács­ra sincs szükség, hiszen jól meg­értjük egymást, a válasza nem éppen hízelgő volt.­­ Ez csak magának jó, mert akkor tesz fel nekem kérdése­ket, amikor akar, de nekem nem jó, mert . . . megmondtam már, hogy nyilatkozat nincs! Más utakon próbálkoztam. Solohovval érkezett Magyar­­országra Szvetlána Solohova Turkova, az író idősebbik lánya. Moszkvában egy, a nők számá­ra készülő újságnál dolgozott. Tehát kolléga volt és így meg­értette kívánságomat. Szívesen beszélt az édesapjáról. Még ak­kor is, ha időnként rosszalló pil­lantást vetett ránk Mihail Alekszandrovics. — Vesenszkaja tízezer lakosú település a Doh felső folyásá­nál. A városka a folyó meredek partjára épült, ott, ahol még csak hatszáz méter széles a ko­zákok nagy folyója. Apánk háza is a folyóra néz. Szinte az ab­lakból horgászik, mert ez az egyik szenvedélye. — A másik, mert biztosan van másik szenvedélye is? — A vadászat. Erdőben, vad­ban igen gazdag vidék a miénk. Ott lehet csak igazán vadászni szarvasra, őzre, vaddisznóra ...­­ Milyen Mihail Alekszandro­vics napi programja? - Nagyon változatos. Korán kel, mert már hat órakor bezör­getnek hozzá a kozákjai. Ven­dégek, ismerősök, barátok, vagy éppen a regényének megírt alakjai. A segítségét kérik, pa­naszkodnak a szövetkezetre, vagy éppen az asszonyra. Vesenszkájában, a nagyvilág­tól elzártan, de az­ emberekhez nagyon is közel él és dolgozik Solohov. A Lenin-díjas író ott­hona 140 kilométerre van a já­rási székhelytől. Igaz, a járás két Veszprém megyét is beta­karna. A legközelebbi vasútál­lomást is ott találja a járási központban. A megyeszékhelyig már négyszáz kilométert kell utaznia repülőgépen, vagy autóbusszal. A vonat is csak ezer kilométer megtétele után fut be a moszkvai pályaudvar­ra. Szvetlánát idézem: Solohov csak akkor tud ízig-vérig falusi hangulatot teremteni, csak ak­kor tudja őszintén és hitelesen megrajzolni a kozákjait, ha ott él közöttük. Ha a Don partján hallgatja a büszke kozákok val­lomását, mielőtt leülne az író­asztalához. Ilyenkor beszédük visszacseng a fülében, a beszél­getés hangulata írásra készteti. — Diktál, vagy maga írja le a gondolatait? — Apám sohasem diktál, de írógépet se használ. A mama szokta legépelni naponta a megszületett részleteket. Aztán előkerült egy frontról fennmaradt történet. Amikor Solohov ezredes, a Krasznaja Zvezda tudósítója­ként az első vonalban járt, ahol a gránátok nem válogattak sar­­zsi szerint, egy katona odaállt elé: — Mihail Alekszandrovics. Ajándékozzon meg bennünket a Csendes Don egy kötetével. A fiúk szeretnék, ha velünk lenne a harcban! Solohov megveregette a ka­tona hátát és csendes komoly­sággal válaszolta: — Nem tehetem, bármennyire is szeretném. Nincs a kezem ügyében a Csendes Don, de azért adok valamit. Azzal belenyúlt a tábori tás­kájába, könyvet vett elő. Hosz­­szan írt bele és átnyújtotta a lőportól füstös arcú katonának a lövészárokban. A „Háború és béke" egyik kötete volt és ben­ne az írás: „Barátaim! Egy lé­pést se hátra! A borogyinói di­csőség lelkesítsen benneteket! A viszontlátásra, Berlinben!" Akkor már közel jártak Ber­linhez. Solohov eljutott oda, a kiskatonáról semmi hír nem ma­radt fenn. De a történet bizo­nyította, Mihail Alekszandrovics a háborúban is ott volt az em­berek közelében. Erről az idő­szakról, hat esztendőről szóló kötete 1959-ben jelent meg. S ennek a több kötetesre ter­vezett „A hazáért harcoltak!" című irodalmi alkotásnak is van története. Solohov a Dontól küldte első fronttudósításait a Krasznaja Zvezdának. Ám a há­ború nem ott és nem akkor kez­dődött, így megszületett a tri­lógia második és harmadik kö­tete. Ki is adták, mint említem, 1959-ben. S éppen a magyar­­országi látogatása idején dol­gozott az első köteten, amely a háború kezdetét mutatja be emberi közelségben . .. Már a látogatás vége felé jártunk. A hangulat termelőszö­vetkezetről termelőszövetkezet­re emelkedett. Feloldódott Mi­hail Alekszandrovics is. Néha már odaszólt: „Ezt megírta-e már, ezt a szép eredményt?" Máskor meg, éppen Belvárd­­gyulán, azt mondta egy ősz ha­jú, sváb asszonyra: „Itt a téma! Én novellát faragnék belőle!" Hja, az ember megérzi, azt, ha közeledhet, ha szívesen válta­nak szót vele. S amikor Belvárd­­gyulán egy Csendes Don köte­tet írt éppen alá szépen formált betűivel, megkíséreltem a kér­dést: - Mihail Alekszandrovics. Nehéz volt megválni a Davidov családtól, Makartól, a hőseitől? - Nehéz kérdést tett fel! - mondta és felállt az asztaltól. Arcán az emlékek felhője su­hant át. Végigsimított tüskére nyírt bajuszán és egyszer, egyetlenegy alkalommal vála­szolt az újságíró kérdésére: - Emlékszem, amikor befe­jeztem a Cendes Don-t, a ne­gyedik kötetet, hajnali­ négy óra volt. Csend. Álltam az ablak­nál, úgy éreztem, hogy egyedül maradtam az egész világon. Szorongás volt a szívemben. Hi­szen értheti: tizennégy évig él­tem velük. Nagy fájdalom a szívnek. Emlékszem, megfordul­tam az ablaktól és rátettem a kezemet az éppen csak befeje­zett kéziratra és azt mondtam magamban: „Mit tettél, Misa?" Mihail Alekszandrovics körül­nézett. Csak most vettem észre, hogy a válasza nem nekem szólt, hanem a belvárdgyulai parasztoknak, akik áhítattal hallgatták minden szavát... Gárdonyi Béla Ötéves­­ a közművelődési törvény ! Ötesztendős a közművelődési törvény, öt év egy törvény életében — mondhatnánk — még kamasz­kor, felfedezhetők rajta a pubertáskori zavarok,­­ esetlenségek. De azért már az is jól körvonalazható, mi módon járult hozzá az egész magyar társadalom gondol­kodásmódjának átformálásához, milyen kedvező folyamato­kat indított el a szemléletváltozásban, az anyagi és a szel­lemi erők koncentrálásában. A Művelődési Minisztérium Vezetőképző és Továbbképző Intézetében a közelmúltban dr. Kormos Sándor, a közmű­velődési főosztály vezetője tartott gondolatébresztő elő­adást a városi művelődési osztályok vezetőinek a törvény végrehajtásának eddigi eredményeiről, a meglévő gondok­ról. Az előadást minden bizonnyal követi majd városi ta­nácsaink művelődési osztályain a tüzetesebb elemző mun­ka, a helyi sajátosságok figyelembevételével valamiféle mérleg készítése. Annál is­­ inkább, mert az országyűlés őszi ülésszakán tekinti majd át, hol is jartunk valójában a közművelődési törvény végrehajtásával. A törvény eddigi életének megítélésében kétféle szélső­,­séges megítéléssel is találkozhatunk. A szkeptikusok sze­rint a közművelődési törvény megjelenése óta semmi, vagy legalábbis nem sok változott. Ők a törvény egészéből in­dulnak ki, s figyelmen kívül hagyják, hogy a törvény nem jelöl meg szakaszhatárokat, nem mondja ki, mit kell elér­nünk 1981-ig. A közművelődési törvény olyan átfogó prog­ram, amely hosszú időre szabta meg a közművelődés tár­sadalmi méretű feladatait, s öt esztendő múltán nem kér­hetjük számon a teljességet. A szélsőséges megítélések má­sik pólusán vannak a túlzott optimisták, akik egy kicsit a számok bűvöletében élnek, s a törvényt abból az aspek­tusból mérlegelik, hogy az 1970-es évek elejéhez képest milyen elmozdulás történt, hogyan emelkedett a múzeumlá­togatók, koncerthallgatók száma, milyen kulturális beruhá­zások valósultak meg, s hány új posztot létesítettek a köz­­művelődés segítésére. Nem lehet kétséges, hogy a mérleg csak akkor mutat helyes képet, ha a realitásokból indulunk ki, s azt vizs­gáljuk, mi mozdult előre a törvény megjelenése óta, s ha nem is akarjuk az elmúlt öt esztendőtől számon kérni va­lamennyi célkitűzésünk megvalósítását, azért szükséges vi­szonyítani az egész törvényhez. Kulcskérdés, hogy mennyire van szinkronban a politika, a gazdaság, a lakosság mű­veltsége. Nem lehet azt sem szem elől téveszteni, hogy egy törvény, bármennyire fontos, jó törvény is , önmagában nem változtathatja meg a helyzetet. A törvényt mindig em­berek hajtják végre. Vitathatatlan, hogy ha időnként kampányszerűen is — de jelentős tömegekben, vezető rétegben — kedvezően vál­tozott a szemlélet, s a közművelődés a pártmunkának is szerves része lett. Érdekes — s erre nagyon pregnánsan mutatott rá az előadó — azonban, hogy az egységes köz­­művelődési szemlélet úgy halványodott, ahogy a vezető rétegtől haladunk lefele a termelő egységekig. A gondokat nagymértékben motiválja az is, hogy , egyes­­gazdasági vezetők addig egyetértenek a közművelődési törvénnyel, amíg a szakmai művelt­ség fejlesztéséről van szó. Nem lehet kétséges, hogy az általános műveltségnek a szakmai műveltség nagyon szer­ves része, de csak egy része. Való igaz, hogy a tudomá­nyos-technikai forradalom az egész világon arra készteti az illetékeseket, hogy az emberek olyan fontos ismeretek­hez jussanak, amelyek a lehető leghamarabb konvertálha­tók a termelés szférájában. Ez nagyon fontos feladat a szocialista és a kapitalista világban egyaránt. A szocia­lista társadalomnak azonban messzebb kell látnia. Az elmúlt öt esztendőben többszöri átrendeződés tör­tént a közművelődés legfelsőbb irányításában is. Kétség­telen, hogy abban a periódusban, amikor az oktatási és a közművelődési ágazat különvált — lényegében abban a periódusban történt meg a közművelődés egyenjogúsítása, sőt — azt a megjegyzést is megkockáztathatjuk, hogy bizo­nyos mértékig a közművelődés jobban előtérbe került, mint a közoktatás. Amíg az ötödik ötéves tervben jelentős köz­­művelődési beruházások valósultak meg, a tanteremépítés­sel például elmaradtunk, s ez nem kevés gondot okoz napjainkban. Az elmúlt öt esztendőben tanúi, részesei lehettünk, mint változtak az irányítás feltételei, körülményei. Úgy tűnik, napjainkra kedvezően alakult a helyzet, korszerűbbé vált az irányítás, azonos szintre került az oktatási és a köz­­művelődési ágazat. Az Országos Közművelődési Tanács mellett létrejöttek a megyei közművelődési bizottságok, s a vállalati, munkahelyi közművelődési bizottságok is. Leg­több gond éppen az alsó lépcsőfoknál adódott. A külön­böző vállalatoknál, munkahelyeken országosan mintegy hét­száz közművelődési felelőst állítottak be. A problémát ép­pen az okozta, hogy a munkahelyek vezetői azt hitték, ez­zel a gesztussal megtették a magukét a közművelődési tör­vény végrehajtásáért. Nagyon sok helyen azt sem tisztáz­ták, mi a pontos feladatuk ezeknek az embereknek. Mi­ként egy fecske nem csinál nyarat — úgy a közművelődési felelősök sem láthatták el maradéktalanul feladatukat. Sok jó példa mutatja már, hogy megtörtént a nyitás a közoktatás és a közművelődés között. Ilyen vonatkozás­ban van még sok aranytartalék. Fontos feladat a jövőben, hogy a rendelkezésre álló szellemi és anyagi erőket — a helyi sajátosságoktól függően — a legfontosabb feladatokra koncentrálják. A korábbinál jobban építsen az oktatási és a közművelődési intézményhálózat egymásra. A­z ötödik ötéves terv a legsikeresebb öt esztendőnek tekinthető a közművelődés történetében, az állami beruházás meghaladta a hárommilliárd forintot. Különösen a városokban teremtődtek meg a normális mű­ködés feltételei. Az ötödik ötéves terv némileg ki is élez­te az ellentmondásokat a kistelepülések esetében, mert a fejlesztések tekintetében itt szinte semmi nem történt. Nyil­vánvalóvá vált, hogy a régi módon már nem lehet­ a kis­települések közművelődési alapellátását biztosítani. A te­lepülésfejlesztési koncepciók kialakításánál szükséges mér­legelni, meghatározni, miként kívánják adott körzetek po­litikai, gazdasági, közigazgatási vezetői biztosítani a kis­települések ellátását. Annyi máris bizonyosnak látszik, hogy a kistelepüléseken a jövőben még nagyobb szerepe lesz a televíziónak, a tömegkommunikációs eszközöknek. Senki előtt nem lehet kétséges, hogy legfontosabb ten­nivalóink jelenleg az általános iskolai oktatás vonatko­zásában vannak. Alapvető feladatunk a tankötelezettségi törvény végrehajtása, az általános iskolai oktatás helyzeté­nek javítása. Ez az alfája továbbjutásunknak. A közműve­lődés nem érheti el célját, ha ingatag alapra, hézagos ismeretekre épít. Az emberi életet kiteljesítő közművelő­dési folyamatok nem­ nélkülözhetik a biztos fundamentumot. Ezért szükséges, hogy a két ágazat testvéri jobbot nyújtson egymásnak. Az egymásba kapaszkodó, egymást erősítő fo­lyamatok segítik legeredményesebben a közművelődési tör­vény végrehajtását. Hamar Imre NAPLÓ - 1981. március 18., szerda — 5

Next