Napló, 1983. március (Veszprém, 39. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-18 / 65. szám

A múlt emlékei a Bakonyban Vészeli Lajos grafikája K­orán árvaságra jutott, hasonlított a gya­logúti porcsinfűhöz, mindenki rátapos és satnya marad. Mihelyt rábízhatta 15 li­báját a lisztes molnárné, azt őrizgette a réten és aratás után a tarlókon. Az elemi iskola 3 osztályát „sikeresen" elvégezte, nem azért, mert fejéből többre nem tellett volna, de hát ki tar­totta azt számon, hogy Lina a falu árvája tud-e írni, olvasni. Neki a faluban minden parasztasszony egy­forma volt, aki réklit és külön szoknyát viselt fejkendővel. Móri néni, Lidi néni, Julcsa néni stb. Nem úgy a jegyzőné, a kántortanító fele­sége, a postamesternő, kocsmárosné, bótosné, molnáré, azok tekintetes asszonyok, téniasszo­­nyok, ifiasszonyok voltak. Lidinek a huncutság megtanulásához elég volt a három osztály, amikor azt osztották, két­szer állt az ablak alá. Ruhája egy volt, cipő­jét már nem fogadta el a Szentpéteri suszter,­­ Te Lina, ezt már nem fogja össze a fonál. Úgy ahogy megnőtt, férjhez ment egy hozzá hasonló legényhez, egy nyomorúságból kettő lett, amúgy sem volt benne sok köszönet, mert két év múlva özvegységre jutott. * Éppen a nyugdíjas tanítóéknál szolgált, akik egyben kisszerű földbirtokosok is lévén, mindig tartottak „leányt”. Egy napon azt mondta az úr Linónak: — Estére vendégek érkeznek Pest­ről, tedd rendbe a vendégszobát! A vendégek meg is érkeztek - két férfi, összeölelkezés után hamarosan a libapecsenyés asztalhoz teleped­tek, utána kiruccantak a hegyre, megtisztult-e már a murci, mert hát, milyen a falusi ven­dégség szőlőhegy nélkül. Lina, ahogy a parancsot kapta, úgy teljesí­tette. Az éjjeliedényt az ágy alá dugta, jól be, hogy netán .. . Megjöttek nagy hanggal ... A bili kézről kézre járhatott, de hát hova tehet­ték? Reggel kereste Lina, amíg az urak reg­geliztek a nappaliban. Nincs bili sehol, nézte a szekrényben, sarokban, bútorok mögött, vé­letlenül feltekintett a szekrény (emórium) tete­jére, onnét vigyorgott le. „A nehézség üsse meg üket." Sámlit hozott, hogy leemelje a csurig telt éjjeliedényt, de az megbillent, és a fejére zú­dult ... — Hogy a kórság ütné meg mind­ahány ficsúr van a világon! Teltek, múltak a hónapok, vastag hó borítot­ta a nádtetős házakat, amikor az úr odavetet­te: vendégek érkeznek, Lina, fűtsd be a ven­dégszobát! Már előbújtak a molnárszemű csil­lagok, mikor a csilingelő szánkó becsúszott a húsz kilométerre eső vasútállomásról. Mint szokták, hamarosan a disznótoros asztalnál ta­lálták magukat. Linót asztal körül nem hasz­nálták, az a tekintetes asszony dolga volt. Va­csora alatt kiment az istállóba, megkereste a viharlámpát, meglötyögtette, elég lesz-e regge­lig, aztán bevitte, beállította a cserépkályhá­ba, a rácsos ajtót behajtotta. A bili fülére madzagot kötött, és jól az ágy lábához erősí­tette, jól betolta. Az urak kártyáztak, ittak, jó hangulattal vonultak be szobájukba. Hú, de hideg van, pedig ég a tűz. Azonnal levetkőz­tek és bebújtak a hideg ágyba. Reggel a házi­gazda pálinkás üveggel köszöntötte őket. - Na, hallod Lajos, cudar hideg ez a szoba - mondták azok,­­ pedig még most is ég a tűz a kályhában. Az úr odament, benézett a kály­hába, megtapogatta, csak annyit morgott, csak­ugyan, és hajolva maradva félrefordított szem­mel az ajtóban álló megszeppent Linára te­kintett. Amikor a vendégekkel elsiklott a szán, az volt az első dolga: — Te Lirta, az a kályha, meg az éjjeliedény... ugye? Lina ravaszul apró sze­meivel csak pislogott — lesz ami lesz — hall­gatott. — Tudod, nem is olyan buta ez a lány, — mondta feleségének az úr. — Már úgy untam ezt a két éhenkórászt, ezek mostanában nem jönnek. Bán Ferenc LINA Magyaróra-közvetítés zárt láncú televízión Az anyanyelvi nevelés gondjai a szakmunkásképzőben Harminc általános iskolai magyartanár látogatott el március elején Pápán a 304- es számú Szakmunkásképző Intézetbe. Őszintén megcso­dálták a szép, modern, dina­mikusan működő intézményt, melynek elődjét száz évvel ez­előtt hozta létre a város kép­viselőtestülete. A tanárok az anyanyelvi neveléssel ismer­kedve zárt láncú televízió se­gítségével megtekintettek egy magyarórát, utána sor került a tapasztalatok cseréjére. A megbeszélés során kide­rült,­­ hogy rendkívül nehéz munkát kell végezniük az in­tézet magyartanárainak. Az oda kerülő tanulók nagy része az általános iskolában igen gyenge eredménnyel végzett, nem kevés azoknak a száma sem, akik kegyelemből kaptak elégségest, abban a hitben, hogy ipari tanulóként meg fogják állni a helyüket. A szü­let­ és a gyermekek többsége is meg van győződve arról, hogy aki­ ipari pályára kerül, annak nincs szüksége elméle­ti tudásra, csak bizonyos mér­tékű kézügyességre. Pedig ez nagy tévedés. A szakmunkásképző intéze­tek tantervei az általános is­kolai anyagra épülnek, felté­telezik azok megfelelő szintű ismeretét. Ebből adódik, hogy minden esetben konfliktus tá­mad, amikor olyan tanulók ke­rülnek az első osztályba, akik­nek készségei gyengék, nem rendelkeznek az alapvető is­meretekkel, akik nem szoktak hozzá a szellemi erőfeszítés­hez. Az intézet igazgatóhelyette­se és a magyar munkaközösség vezetője felmérési eredmények­kel bizonyította, hogy az utób­bi években gyengébb tudással és készségekkel érkeznek a ta­nulók, mint évekkel ezelőtt. A vendégeknek alkalmuk volt látni a képernyő segítségével, milyen lassan, nehezen ír a gyermekek egy része, s milyen nehezen ad számot arról, amit az általános iskolában megta­nult. Mi az alapvető probléma? Elsősorban talán az, hogy ha­zánkban az utóbbi időkben csökkent a tudás, a tanulás becsülete, az igyekezet ma ke­vés fiatal előtt követendő erény. Az automatikus tovább­­haladás gyakorlata, az osztá­lyozás tekintélyének hanyatlása nem kis mértékben hozzájárult ehhez. Ezen túl szerepe van an­nak is, hogy az általános is­kolákban évek óta nagy ener­giával folyik a középiskolára való felkészítés, ugyanakkor alapos tájékoztatás nélkül ke­rülnek a szakmunkásképzőbe a gyermekek tömegei. Főként az okoz meglepetést, h­ogy milyen komoly követelményeket tá­masztanak velük szemben a közismereti tárgyak, elsősor­ban a magyar és történelem területén. Gondot okoz még az új munkaritmus, hiszen csak kéthetenként kerülnek a tanu­lók az iskolapadokba, mivel minden második héten gya­korlati oktatás van. Kilencna­­pi pihenés és fizikai­­munka után kell újra és újra öt napon keresztül komoly szellemi te­vékenységet folytatni. (Az öt­napos munkahét általánossá válásával nem ritka a hatodik és hetedik óra sem.) Az általános iskolai tanárok a felszólalások során öt pont­ban határozták meg a meg­oldásra váró feladatokat: 1. Őszinte és részletes tájékozta­tást adni a nyolcadik osztályos tanulóknak a szakmunkásképző intézetekben reájuk váró ne­hézségekről: 2. Differenciált foglalkozás keretében olyan szintre juttatni a leggyengéb­beket is, hogy képesek legye­nek megállni helyüket. 3. Az osztályozásnál a tantervi mini­mumot valóságos mércének kell tekinteni az elégséges ta­nulók esetében: 4. A készség­­fejlesztésre a szakmunkáskép­zőbe készülőknél különösen nagy gondot kell fordítani. 5. A tudás, az irodalmi és anya­nyelvi műveltség tekintélyének a helyreállítása a szülők, a sajtó, a társadalmi szervek be­vonásával. A rendkívül őszinte, alkotó légkörű tapasztalatcserét meg­állapodás zárta. A 304-es szá­mú Szakmunkásképző Intézet magyartanárai a jövőben is szívesen látják általános isko­lai kollégáikat, ugyanakkor készséggel vesznek részt azok munkaközösségi foglalkozásain. Az általános iskolai tanárok máris meghívták vendéglátói­kat arra az áprilisban sorra kerülő tanácskozásra, melynek előadója dr. Rácz Endre egye­temi tanár lesz. Huszár János Régi századok anyagától a máig A VEAB zenetörténeti munkabizottságának feladatai Z­enetörténeti munkabizottságot alakított a Veszprémi Akadémiai Bizottság. A tény az átlagembert nem különösebben ráz­za meg, de az érintettek érdeklődését mutat­ja, hogy neves szakemberek sora Pécstől Sop­ronig fontosnak tartotta, hogy részt vegyen az alakuló ülésen. Az összejövetel igazolta is, hogy rengeteg a tennivaló: az egyik legna­gyobb gondnak szinte az látszik, hogy rend­szerezzék, mederbe tereljék a vázlatosan meg­fogalmazott feladatokat. A zenetudomány sokak számára még min­dig kissé egzotikus dolognak tűnik, amit né­hány tudós végez fővárosi tudományos intéz­mények zárt világában, kozták meg régi köny­vek közé bújva. Ezen a megbeszélésen vi­szont éppen az derült ki, hogy a zenei kutató­munka mindennapjainkhoz is ezer szállal kö­tődik, rengeteg adóssága van, nem nélkülöz­heti új emberek bekapcsolódását, s mindenek­előtt a vidékiek korábbinál jóval aktívabb rész­vételét. Akadnak olyan sürgős teendők, ame­lyek elől lehetetlen kitérni, másoknál viszont alapos előkészítéssel éppen most kell megte­remteni az előbbrelépés feltételeit. Az azonnali teendők között rögzítette pél­dául a munkabizottság Békefi Antal hagya­tékának gondozásba vételét. A közelmúltban, sajnálatosan korán elhunyt zenetudós, nép­dalgyűjtő élete utolsó szakaszában Szombat­helyen dolgozott, de ezer szál kötötte Veszp­rém megyéhez, gyűjtőmunkája pedig az egész Dunántúlhoz, mindenekelőtt azonban éppen a VEAB megyéihez kapcsolja. Páratlan értékű — mintegy kétezer darabból álló — munkadal­gyűjteménye feldolgozva várja a publikálást, s ennek elősegítését a bizottság máris ma­gára vállalta. Nagyobb feladat a hagyaték­ban lévő, de még rendszerezést igénylő egyéb magyar és nemzetiségi dalanyag rend­szerezése, s későbbi közzététele. Hasonlóan nagy feladat, hogy befejezzék Szigeti Kilián munkáját, amelyben a veszprémi egyház­zene történetét tárta fel. Mindezeknél a mun­kabizottságnak és a vállalkozóknak viszony­lag — a viszonylagosságot persze hangsúlyoz­ni kell — egyszerűbb a helyzetük, hiszen egy megkezdett munkát kell folytatni, haladni a kijelölt mérföldkövek mellett. Sok tekintetben azonban teljesen új csapá­sokat kell vágni, új területeket kell feltárni. A népzenéhez kapcsolódva például az új bi­zottság felvette programjába a dunántúli nép­táncok kutatását, a magyar és nemzetiségi táncok rendszerezését, monográfiák készítését. A témakör további bővítésének tekinthető a verbunkos zene kutatása. A valamikori Veszp­rém Vármegyei Nóták című kiadványsorozat ennek a muzsikának fontos fóruma volt, fel­dolgozása lényeges eredményeket hozhat. A bizottság tagjai ezen túlmenően a verbun­kos zene olyan jeles Veszprém megyei — vagy itt működött — képviselőit említették, mint Ru­­zicska Ignác vagy Flesch Károly. Az ő nevük már elvezet az előadóművészet kérdésköréhez. A bizottság nevében a „zene­­történet" szó kapott helyet, de ez korántsem jelenti, hogy a jelen művészeti életének vizs­gálatáról lemondanának. Amikor nagy súlyt helyeznek olyan régi kitűnőségek életművének, stílusának vizsgálatára, mint Joachim József, vagy Auer Lipót, s egyúttal más régi művé­szeket is megpróbálnak felkutatni az ország­nak erről a részéről, nagy súlyt helyeznek napjaink művészetének vizsgálatára. Különösen fontos kérdéssé vált a közönség és az előadó­művészet viszonya, s az, hogy a publikum igényét mennyire szolgálja ki a koncertélet, mennyire érvényesül a zenei nevelés szándé­ka, azt adják-e ma a zenekedvelőknek, ami számukra a legjobb? Az ízléskutatásban út­törő szerep várhat a szakbizottságra. Hasonlóan napjainkra vonatkozó kérdéskör a zenepedagógiai. Másfél évtizeddel Kodály Zoltán halála után még mindig csak az ő módszerét emlegetjük, holott azóta említésre méltó új eredmények születtek. Másrészt a Kodály-módszer bevezetése — vagy éppen meg­buktatása — körül is volna még mit vizsgálni. A munkabizottság ilyen irányú tevékenysége a zenei nevelés egésze szempontjából lényeges lehet. Fontos feladatok fogalmazódtak meg a ze­nei gyakorlattal kapcsolatban is. Aktív muzsikusok kezdeményeztek összefogást régi művek felfedezésével, mai pódiumra való al­kalmazásukkal kapcsolatban, s ilyen művek konkrét bemutatásának terve is megfogalma­zódott. Manapság reneszánsza van a több száz éves darabok előadásának, de az igazi, korhű megszólaltatás körül még mindig viták vannak, s ezekben a zenetudományé lehet a döntő szó. A zenélés egészen gyakorlati kérdései közé tartozik a hangszerek dolga. Az egész ország hangszerállománya bánja, hogy Magyarorszá­gon a hangszerkészítés és -restaurálás mesz­­sze elmarad a kívánalmaktól. A munkabizott­ság elhatározta, hogy számba veszi a Dunán­túlon működő szakembereket, összegezi a szakmai tudnivalókat. Ezzel nagy segítséget nyújthat a napi zenei életnek, de a zenetör­ténet és az ipartörténet szempontjából is lé­nyeges munkát végez. Az egyszerű jegyzék­készítésen túl szó van arról is, hogy ennek a kutatómunkának az eredményeit beépítik a restaurátorképzésbe. A munkabizottság lényeges feladatként fo­galmazta meg, hogy felderítse mindazokat a szakembereket, akik tudása, aktivitása gazda­gíthatja a közös munkát. Az olyan fontos bá­zisintézmények, mint a főiskolai, óvónőképző tanszékek, szakiskolák, zenekarok mellett ter­mészetesen számítanak a zeneiskolák tanárai­nak, zeneileg képzett népművelőknek a segít­ségére is. A felsorolt témakörök mellett a VEAB integrálni kíván minden értékes zenei kutatómunkát. Igen fontos például az egyes városok zenei múltjának, jelenének összefog­lalása, vagy a különféle intézmények, zeneis­kolák monográfiáinak elkészítése. Ilyen téma­köröket az akadémiai bizottság a pályázati kiírásai közé is felvett. A VEAB zenetörténeti munkabizottsága tu­lajdonképpen egy a több tucat akadé­miai munkabizottság közül. Ami némileg mégis kiemeli közülük, az az, hogy merőben új területet vállalt fel, melyhez környékünkön ed­dig alig-alig kapcsolódott kutatómunka, leg­feljebb néhány szakember elszórt próbálkozása hozott itt-ott eredményt. Magukat a résztvevő­ket is meglepte, hogy milyen óriási feladatok várnak itt elvégzésre. A VEAB most megadta ehhez a keretet, a tudományszervező erőt. Czingráber János Illetékes bontott csirke Sokat tanul az átlagmagyar, a tv Kék fény című bűnügyi műsorából. Megtanulhatta például a szerdai adásból, hogy miként gazdagodhat egy nagyközség egy tányér pör­költből, vagy névkártya mellé csomagolt bontott csirkéből. Jóleső érzéssel vehette azt is tudomásul, hogy az egész ország nyilvánossága előtt a jog miként marasztalta el a korrumpáló falu vezetőit — de jure (jogilag) — és miként ré­szesültek a szigorúan anonim korrumpáltak — állítólag de facto — (gyakorlatilag) szigo­rú fejcsóválásban. Friss tanulságként még meg­tudtuk, hogy a kiterjedt kor­rumpálásról az illetékesek csu­pán a rendőrségi vizsgálat so­rán szereztek információt és hogy utána aztán igyekeztek szigorú intézkedéseket hozni stb... Bennem, az átlagnézőben azonban továbbra is kérdője­lek maradtak, ám ez nem a rendőrségi vizsgálat következ­ménye. Az ártatlan illetékesekről töprengem, akik most épp büntetik a megrontott, kevésbé illetékeseket, azokról, aki pör­költért árusították a hivatali jóindulatukat. Felmerül a kér­dés, vajon mennyit ér az ön illetékesség, amelynek ilyen „zónaadagnyi” csupán a ta­rifája? Lehet-e ennyi hatalom­mal elsőbbséget vásárolni egy falu számára? Tartok tőle, nem. Ám, a most vétlennek minősített ille­tékesek hallgatólagos tudomá­sával már lehet mit kezdeni. Azokéval, akik csak most, utólag ébredtek rá­­ büntetve másokat — saját illetékessé­gükre. De itt ,már nem esett szó bontott csirkéről. Gy. V. Gy. NAPLÓ - 1983. március 18., péntek -5

Next