Napló, 1983. március (Veszprém, 39. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-18 / 65. szám
A múlt emlékei a Bakonyban Vészeli Lajos grafikája Korán árvaságra jutott, hasonlított a gyalogúti porcsinfűhöz, mindenki rátapos és satnya marad. Mihelyt rábízhatta 15 libáját a lisztes molnárné, azt őrizgette a réten és aratás után a tarlókon. Az elemi iskola 3 osztályát „sikeresen" elvégezte, nem azért, mert fejéből többre nem tellett volna, de hát ki tartotta azt számon, hogy Lina a falu árvája tud-e írni, olvasni. Neki a faluban minden parasztasszony egyforma volt, aki réklit és külön szoknyát viselt fejkendővel. Móri néni, Lidi néni, Julcsa néni stb. Nem úgy a jegyzőné, a kántortanító felesége, a postamesternő, kocsmárosné, bótosné, molnáré, azok tekintetes asszonyok, téniasszonyok, ifiasszonyok voltak. Lidinek a huncutság megtanulásához elég volt a három osztály, amikor azt osztották, kétszer állt az ablak alá. Ruhája egy volt, cipőjét már nem fogadta el a Szentpéteri suszter, Te Lina, ezt már nem fogja össze a fonál. Úgy ahogy megnőtt, férjhez ment egy hozzá hasonló legényhez, egy nyomorúságból kettő lett, amúgy sem volt benne sok köszönet, mert két év múlva özvegységre jutott. * Éppen a nyugdíjas tanítóéknál szolgált, akik egyben kisszerű földbirtokosok is lévén, mindig tartottak „leányt”. Egy napon azt mondta az úr Linónak: — Estére vendégek érkeznek Pestről, tedd rendbe a vendégszobát! A vendégek meg is érkeztek - két férfi, összeölelkezés után hamarosan a libapecsenyés asztalhoz telepedtek, utána kiruccantak a hegyre, megtisztult-e már a murci, mert hát, milyen a falusi vendégség szőlőhegy nélkül. Lina, ahogy a parancsot kapta, úgy teljesítette. Az éjjeliedényt az ágy alá dugta, jól be, hogy netán .. . Megjöttek nagy hanggal ... A bili kézről kézre járhatott, de hát hova tehették? Reggel kereste Lina, amíg az urak reggeliztek a nappaliban. Nincs bili sehol, nézte a szekrényben, sarokban, bútorok mögött, véletlenül feltekintett a szekrény (emórium) tetejére, onnét vigyorgott le. „A nehézség üsse meg üket." Sámlit hozott, hogy leemelje a csurig telt éjjeliedényt, de az megbillent, és a fejére zúdult ... — Hogy a kórság ütné meg mindahány ficsúr van a világon! Teltek, múltak a hónapok, vastag hó borította a nádtetős házakat, amikor az úr odavetette: vendégek érkeznek, Lina, fűtsd be a vendégszobát! Már előbújtak a molnárszemű csillagok, mikor a csilingelő szánkó becsúszott a húsz kilométerre eső vasútállomásról. Mint szokták, hamarosan a disznótoros asztalnál találták magukat. Linót asztal körül nem használták, az a tekintetes asszony dolga volt. Vacsora alatt kiment az istállóba, megkereste a viharlámpát, meglötyögtette, elég lesz-e reggelig, aztán bevitte, beállította a cserépkályhába, a rácsos ajtót behajtotta. A bili fülére madzagot kötött, és jól az ágy lábához erősítette, jól betolta. Az urak kártyáztak, ittak, jó hangulattal vonultak be szobájukba. Hú, de hideg van, pedig ég a tűz. Azonnal levetkőztek és bebújtak a hideg ágyba. Reggel a házigazda pálinkás üveggel köszöntötte őket. - Na, hallod Lajos, cudar hideg ez a szoba - mondták azok, pedig még most is ég a tűz a kályhában. Az úr odament, benézett a kályhába, megtapogatta, csak annyit morgott, csakugyan, és hajolva maradva félrefordított szemmel az ajtóban álló megszeppent Linára tekintett. Amikor a vendégekkel elsiklott a szán, az volt az első dolga: — Te Lirta, az a kályha, meg az éjjeliedény... ugye? Lina ravaszul apró szemeivel csak pislogott — lesz ami lesz — hallgatott. — Tudod, nem is olyan buta ez a lány, — mondta feleségének az úr. — Már úgy untam ezt a két éhenkórászt, ezek mostanában nem jönnek. Bán Ferenc LINA Magyaróra-közvetítés zárt láncú televízión Az anyanyelvi nevelés gondjai a szakmunkásképzőben Harminc általános iskolai magyartanár látogatott el március elején Pápán a 304- es számú Szakmunkásképző Intézetbe. Őszintén megcsodálták a szép, modern, dinamikusan működő intézményt, melynek elődjét száz évvel ezelőtt hozta létre a város képviselőtestülete. A tanárok az anyanyelvi neveléssel ismerkedve zárt láncú televízió segítségével megtekintettek egy magyarórát, utána sor került a tapasztalatok cseréjére. A megbeszélés során kiderült, hogy rendkívül nehéz munkát kell végezniük az intézet magyartanárainak. Az oda kerülő tanulók nagy része az általános iskolában igen gyenge eredménnyel végzett, nem kevés azoknak a száma sem, akik kegyelemből kaptak elégségest, abban a hitben, hogy ipari tanulóként meg fogják állni a helyüket. A szület és a gyermekek többsége is meg van győződve arról, hogy aki ipari pályára kerül, annak nincs szüksége elméleti tudásra, csak bizonyos mértékű kézügyességre. Pedig ez nagy tévedés. A szakmunkásképző intézetek tantervei az általános iskolai anyagra épülnek, feltételezik azok megfelelő szintű ismeretét. Ebből adódik, hogy minden esetben konfliktus támad, amikor olyan tanulók kerülnek az első osztályba, akiknek készségei gyengék, nem rendelkeznek az alapvető ismeretekkel, akik nem szoktak hozzá a szellemi erőfeszítéshez. Az intézet igazgatóhelyettese és a magyar munkaközösség vezetője felmérési eredményekkel bizonyította, hogy az utóbbi években gyengébb tudással és készségekkel érkeznek a tanulók, mint évekkel ezelőtt. A vendégeknek alkalmuk volt látni a képernyő segítségével, milyen lassan, nehezen ír a gyermekek egy része, s milyen nehezen ad számot arról, amit az általános iskolában megtanult. Mi az alapvető probléma? Elsősorban talán az, hogy hazánkban az utóbbi időkben csökkent a tudás, a tanulás becsülete, az igyekezet ma kevés fiatal előtt követendő erény. Az automatikus továbbhaladás gyakorlata, az osztályozás tekintélyének hanyatlása nem kis mértékben hozzájárult ehhez. Ezen túl szerepe van annak is, hogy az általános iskolákban évek óta nagy energiával folyik a középiskolára való felkészítés, ugyanakkor alapos tájékoztatás nélkül kerülnek a szakmunkásképzőbe a gyermekek tömegei. Főként az okoz meglepetést, hogy milyen komoly követelményeket támasztanak velük szemben a közismereti tárgyak, elsősorban a magyar és történelem területén. Gondot okoz még az új munkaritmus, hiszen csak kéthetenként kerülnek a tanulók az iskolapadokba, mivel minden második héten gyakorlati oktatás van. Kilencnapi pihenés és fizikaimunka után kell újra és újra öt napon keresztül komoly szellemi tevékenységet folytatni. (Az ötnapos munkahét általánossá válásával nem ritka a hatodik és hetedik óra sem.) Az általános iskolai tanárok a felszólalások során öt pontban határozták meg a megoldásra váró feladatokat: 1. Őszinte és részletes tájékoztatást adni a nyolcadik osztályos tanulóknak a szakmunkásképző intézetekben reájuk váró nehézségekről: 2. Differenciált foglalkozás keretében olyan szintre juttatni a leggyengébbeket is, hogy képesek legyenek megállni helyüket. 3. Az osztályozásnál a tantervi minimumot valóságos mércének kell tekinteni az elégséges tanulók esetében: 4. A készségfejlesztésre a szakmunkásképzőbe készülőknél különösen nagy gondot kell fordítani. 5. A tudás, az irodalmi és anyanyelvi műveltség tekintélyének a helyreállítása a szülők, a sajtó, a társadalmi szervek bevonásával. A rendkívül őszinte, alkotó légkörű tapasztalatcserét megállapodás zárta. A 304-es számú Szakmunkásképző Intézet magyartanárai a jövőben is szívesen látják általános iskolai kollégáikat, ugyanakkor készséggel vesznek részt azok munkaközösségi foglalkozásain. Az általános iskolai tanárok máris meghívták vendéglátóikat arra az áprilisban sorra kerülő tanácskozásra, melynek előadója dr. Rácz Endre egyetemi tanár lesz. Huszár János Régi századok anyagától a máig A VEAB zenetörténeti munkabizottságának feladatai Zenetörténeti munkabizottságot alakított a Veszprémi Akadémiai Bizottság. A tény az átlagembert nem különösebben rázza meg, de az érintettek érdeklődését mutatja, hogy neves szakemberek sora Pécstől Sopronig fontosnak tartotta, hogy részt vegyen az alakuló ülésen. Az összejövetel igazolta is, hogy rengeteg a tennivaló: az egyik legnagyobb gondnak szinte az látszik, hogy rendszerezzék, mederbe tereljék a vázlatosan megfogalmazott feladatokat. A zenetudomány sokak számára még mindig kissé egzotikus dolognak tűnik, amit néhány tudós végez fővárosi tudományos intézmények zárt világában, kozták meg régi könyvek közé bújva. Ezen a megbeszélésen viszont éppen az derült ki, hogy a zenei kutatómunka mindennapjainkhoz is ezer szállal kötődik, rengeteg adóssága van, nem nélkülözheti új emberek bekapcsolódását, s mindenekelőtt a vidékiek korábbinál jóval aktívabb részvételét. Akadnak olyan sürgős teendők, amelyek elől lehetetlen kitérni, másoknál viszont alapos előkészítéssel éppen most kell megteremteni az előbbrelépés feltételeit. Az azonnali teendők között rögzítette például a munkabizottság Békefi Antal hagyatékának gondozásba vételét. A közelmúltban, sajnálatosan korán elhunyt zenetudós, népdalgyűjtő élete utolsó szakaszában Szombathelyen dolgozott, de ezer szál kötötte Veszprém megyéhez, gyűjtőmunkája pedig az egész Dunántúlhoz, mindenekelőtt azonban éppen a VEAB megyéihez kapcsolja. Páratlan értékű — mintegy kétezer darabból álló — munkadalgyűjteménye feldolgozva várja a publikálást, s ennek elősegítését a bizottság máris magára vállalta. Nagyobb feladat a hagyatékban lévő, de még rendszerezést igénylő egyéb magyar és nemzetiségi dalanyag rendszerezése, s későbbi közzététele. Hasonlóan nagy feladat, hogy befejezzék Szigeti Kilián munkáját, amelyben a veszprémi egyházzene történetét tárta fel. Mindezeknél a munkabizottságnak és a vállalkozóknak viszonylag — a viszonylagosságot persze hangsúlyozni kell — egyszerűbb a helyzetük, hiszen egy megkezdett munkát kell folytatni, haladni a kijelölt mérföldkövek mellett. Sok tekintetben azonban teljesen új csapásokat kell vágni, új területeket kell feltárni. A népzenéhez kapcsolódva például az új bizottság felvette programjába a dunántúli néptáncok kutatását, a magyar és nemzetiségi táncok rendszerezését, monográfiák készítését. A témakör további bővítésének tekinthető a verbunkos zene kutatása. A valamikori Veszprém Vármegyei Nóták című kiadványsorozat ennek a muzsikának fontos fóruma volt, feldolgozása lényeges eredményeket hozhat. A bizottság tagjai ezen túlmenően a verbunkos zene olyan jeles Veszprém megyei — vagy itt működött — képviselőit említették, mint Ruzicska Ignác vagy Flesch Károly. Az ő nevük már elvezet az előadóművészet kérdésköréhez. A bizottság nevében a „zenetörténet" szó kapott helyet, de ez korántsem jelenti, hogy a jelen művészeti életének vizsgálatáról lemondanának. Amikor nagy súlyt helyeznek olyan régi kitűnőségek életművének, stílusának vizsgálatára, mint Joachim József, vagy Auer Lipót, s egyúttal más régi művészeket is megpróbálnak felkutatni az országnak erről a részéről, nagy súlyt helyeznek napjaink művészetének vizsgálatára. Különösen fontos kérdéssé vált a közönség és az előadóművészet viszonya, s az, hogy a publikum igényét mennyire szolgálja ki a koncertélet, mennyire érvényesül a zenei nevelés szándéka, azt adják-e ma a zenekedvelőknek, ami számukra a legjobb? Az ízléskutatásban úttörő szerep várhat a szakbizottságra. Hasonlóan napjainkra vonatkozó kérdéskör a zenepedagógiai. Másfél évtizeddel Kodály Zoltán halála után még mindig csak az ő módszerét emlegetjük, holott azóta említésre méltó új eredmények születtek. Másrészt a Kodály-módszer bevezetése — vagy éppen megbuktatása — körül is volna még mit vizsgálni. A munkabizottság ilyen irányú tevékenysége a zenei nevelés egésze szempontjából lényeges lehet. Fontos feladatok fogalmazódtak meg a zenei gyakorlattal kapcsolatban is. Aktív muzsikusok kezdeményeztek összefogást régi művek felfedezésével, mai pódiumra való alkalmazásukkal kapcsolatban, s ilyen művek konkrét bemutatásának terve is megfogalmazódott. Manapság reneszánsza van a több száz éves darabok előadásának, de az igazi, korhű megszólaltatás körül még mindig viták vannak, s ezekben a zenetudományé lehet a döntő szó. A zenélés egészen gyakorlati kérdései közé tartozik a hangszerek dolga. Az egész ország hangszerállománya bánja, hogy Magyarországon a hangszerkészítés és -restaurálás meszsze elmarad a kívánalmaktól. A munkabizottság elhatározta, hogy számba veszi a Dunántúlon működő szakembereket, összegezi a szakmai tudnivalókat. Ezzel nagy segítséget nyújthat a napi zenei életnek, de a zenetörténet és az ipartörténet szempontjából is lényeges munkát végez. Az egyszerű jegyzékkészítésen túl szó van arról is, hogy ennek a kutatómunkának az eredményeit beépítik a restaurátorképzésbe. A munkabizottság lényeges feladatként fogalmazta meg, hogy felderítse mindazokat a szakembereket, akik tudása, aktivitása gazdagíthatja a közös munkát. Az olyan fontos bázisintézmények, mint a főiskolai, óvónőképző tanszékek, szakiskolák, zenekarok mellett természetesen számítanak a zeneiskolák tanárainak, zeneileg képzett népművelőknek a segítségére is. A felsorolt témakörök mellett a VEAB integrálni kíván minden értékes zenei kutatómunkát. Igen fontos például az egyes városok zenei múltjának, jelenének összefoglalása, vagy a különféle intézmények, zeneiskolák monográfiáinak elkészítése. Ilyen témaköröket az akadémiai bizottság a pályázati kiírásai közé is felvett. A VEAB zenetörténeti munkabizottsága tulajdonképpen egy a több tucat akadémiai munkabizottság közül. Ami némileg mégis kiemeli közülük, az az, hogy merőben új területet vállalt fel, melyhez környékünkön eddig alig-alig kapcsolódott kutatómunka, legfeljebb néhány szakember elszórt próbálkozása hozott itt-ott eredményt. Magukat a résztvevőket is meglepte, hogy milyen óriási feladatok várnak itt elvégzésre. A VEAB most megadta ehhez a keretet, a tudományszervező erőt. Czingráber János Illetékes bontott csirke Sokat tanul az átlagmagyar, a tv Kék fény című bűnügyi műsorából. Megtanulhatta például a szerdai adásból, hogy miként gazdagodhat egy nagyközség egy tányér pörköltből, vagy névkártya mellé csomagolt bontott csirkéből. Jóleső érzéssel vehette azt is tudomásul, hogy az egész ország nyilvánossága előtt a jog miként marasztalta el a korrumpáló falu vezetőit — de jure (jogilag) — és miként részesültek a szigorúan anonim korrumpáltak — állítólag de facto — (gyakorlatilag) szigorú fejcsóválásban. Friss tanulságként még megtudtuk, hogy a kiterjedt korrumpálásról az illetékesek csupán a rendőrségi vizsgálat során szereztek információt és hogy utána aztán igyekeztek szigorú intézkedéseket hozni stb... Bennem, az átlagnézőben azonban továbbra is kérdőjelek maradtak, ám ez nem a rendőrségi vizsgálat következménye. Az ártatlan illetékesekről töprengem, akik most épp büntetik a megrontott, kevésbé illetékeseket, azokról, aki pörköltért árusították a hivatali jóindulatukat. Felmerül a kérdés, vajon mennyit ér az ön illetékesség, amelynek ilyen „zónaadagnyi” csupán a tarifája? Lehet-e ennyi hatalommal elsőbbséget vásárolni egy falu számára? Tartok tőle, nem. Ám, a most vétlennek minősített illetékesek hallgatólagos tudomásával már lehet mit kezdeni. Azokéval, akik csak most, utólag ébredtek rá büntetve másokat — saját illetékességükre. De itt ,már nem esett szó bontott csirkéről. Gy. V. Gy. NAPLÓ - 1983. március 18., péntek -5