Napló, 1983. augusztus (Veszprém, 39. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-02 / 181. szám
Pályakezdő értelmiségi és randevúja Úgy tűnik, a Magyar Televízió műsorainak hierarchiájában nem állhatnak valami jól az ifjúsági programok. Ezt jelzi a legutóbbi „Pénteki randevú” sugárzásán történt eset. A műsorvezető Déri János elnézést kérve a nézőktől bejelentette, hogy az egyik helyszínre csak fekete-fehér kamera jutott, így a színes televízióval rendelkezők ne csodálkozzanak, ha a színes adás időnként szürkére vált át. De hát ne időzzünk sokat a formai szegénységen, nézzük a tartalmat. Szívesen néztük volna még a Babits Mihály-versmondóverseny legjobbjainak táborozásáról készített riportot. Csak sejthettük, hogy mivel is foglalkoznak Dunaföldváron ezek a kitűnő előadók, a riport vajmi keveset mutatott meg belőle. Mi különösen az egyik riportalanynak örülhettünk, hiszen vidékünkön, Tihanyban dolgozik. Szabó Pálmáról van szó, aki tavaly elvitte a pálmát, vagyis első lett a megyei munkásversmondók versenyén. A riporter kérdésére elmondotta, hogy magányba vonultan szeret verset elemezni az előadásra felkészülni. Kézenfekvő lett volna a kérdés, akkor számára miért hasznos a Babitsversmondók tábora? Bizonyára kifejtette volna, hogy mit jelent számára az ország legjobb szakembereinek inspiráló hatása. A neves beszédtanárt, Montágh Imrét ugyanis megkérdezte a riporter: azalatt a néhány nap alatt át lehet-e adni valamit a szakmai rejtelmekből? A Színművészeti Főiskola tanára óvatosabb, feltételes módban fogalmazott. Hiszen erre a kérdésre sokkal inkább az érintett negyvenöt versmondó közül valamelyik jogosult válaszolni. A „Pénteki randevú" legizgalmasabb beszélgetése kétségkívül a frissdiplomás értelmiségiekkel folyt. A műsorvezető azt feszegette, hogy miért nem szívesen mennek vidékre a fiatal szakemberek. Ugyanakkor szóba kerültek a pályakezdők anyagi és munkahelyi nehézségei is. Vannak olyan műszaki szakmák, melyeket mint mondták, 90 százalékban csak a fővárosban lehet művelni. Az egyik szegedi fiatal pedagógus különbséget tett az egyetemet és a főiskolát végzettek között. Szerinte az általános iskolai tanárok szívesen visszamennek szülőföldjükre tanítani, míg a bölcsészkart végzettek nem. Ha ez így van, megkockáztatjuk a megjegyzést: ennek oka abban keresendő, hogy a főiskolán tanárképzés folyik, míg az egyetemen inkább tudósképzés. Persze sok bölcsészből sohasem lesz tudós, de tudós-allűröket és igényeket azért magába szív az egyetemen. Ahol - úgymond - nincsenek meg a kutatómunka feltételei, oda nem megy szívesen. A riporter rákérdezett: vajon a felvételin számított, hogy hol fog tanítani a tanárjelölt? A válasz őszinte volt: a felvételin egyetlen cél volt: bekerülni! Az egyetem, a főiskola, a nagyváros aztán olyan igényeket ébresztett az ifjú emberekben, melyeket csak a jelentősebb városok tudnak nyújtani. A beszélgetés ismert problémákat szólaltatott meg, persze megoldási javaslat nélkül. Szerintünk a telítettség fogja arra ösztönözni a pályakezdő értelmiségieket, hogy beérjék kisebb helységekkel is. Elhangzott egy fontos mondat: régebben negyed-ötödév tájékán kezdtek az állásra gondolni, a lehetőségekkel foglalkozni az egyetemisták. Ma már másodévben latolgatják az esélyeket. Az országnak nemcsak Pesten, Szegeden, a nagyvárosokban, hanem a falvakban is szüksége van egyetemet, főiskolát végzett értelmiségiekre. H. Gy. Az elmebajnokság döntőjében A futball-világbajnokságokról beszélt először, elképesztő biztonsággal válaszolt a néha jelentéktelen részkérdésekre is. Nyert, s a középdöntőben egészen más témát választott: az aradi vértanúkról feltett valamennyi kérdésre helyesen felelt, s imponáló biztonsággal győzött. Akik látták a műsort, már bizonyára rájöttek, hogy mindez a tévé Elmebajnokságán történt, s akiről szó van, az Mádai Péter, az ajkai bányaüzem dolgozója. A 43 éves, szakállas gépészmérnök, jelenleg az ajkai bányák üzemszervezője. Középdöntőbeli ellenfelei közül Schlett István láthatóan idegesen versenyzett, s a választott témában maximális pontszámot elért újságíró kollégánk, dr. Szathmáry Jenő István is idegességében rontott az általános kérdések kétharmadában. Mádai Péter viszont végig nagyon nyugodtan versenyzett. — Óriási vizsgarutinom van — válaszolta kérdésünkre, hogy minek volt köszönhető ez. — Elég sok tanfolyamot és iskolát végeztem — utoljára a marxista esti egyetemet és egy felsőfokú anyaggazdálkodásit a Közgazdaságtudományi Egyetemen, így vizsgázni is megtanultam, s tanulni is. Azonkívül a vetélkedőket is mindig szerettem, a tévében sem ez az első szereplésem. Én nyertem meg például 1967- ben a Tizenkét szék című vetélkedőt, amit sikerültsége miatt máig is nosztalgiával emlegetnek a tévések. —, Ez volt az eddigi legemlékezetesebb versenye? — A televízióban igen. Ám a legbüszkébb nem erre a győzelemre vagyok, hanem egy csapatsikerre. A magyar bányászati vállalatok szocialista brigádjai számárahirdettek meg egy ötfordulós vetélkedőt. Voltak benne kérdések gépész, vájár, lakatos, elektromos szakmákból, sportról, politikáról, kultúráról. A mi Kossuth-aknai brigádunk lett az első, büszke volt ránk az egész vállalat. — Kétségtelenül értékes siker ez, de miért kedvesebb, mint a tévé nagyobb nyilvánossága előtt elértek? — Elsősorban a bányászat miatt, s a jó közösség miatt, amely a siker kovácsa volt, öt évig dolgoztam föld alatti gépészként az azóta már legendássá vált Kossuth-aknán, s ez életem egyik legszebb időszaka volt. A bányászat - s erről szeretnék majd a döntőben a kérdések előtt is néhány szót szólni - a munka jellegéből, veszélyességéből adódóan igazi, élő, emberi közösségeket hoz össze. Aki már dolgozott bányában, az tudja, hogy elsősorban ez tartja meg itt a bányászokat, nem a magas fizetés, vagy a különféle juttatások . .. S a Kossuth-aknái ezek között a bányászközösségek között is kiemelkedően jó csapat volt. — A tévében mikor szerepelt utoljára? — 1975-ben az Aki mer, az nyer! vetélkedőben indultam, meg is nyertem. — Ennyi idő után hogy jött az ötlet, hogy az Elmebajnoksággal is megpróbálkozzon? — Azelőtt a vetélkedők kilencven százalékát, ha elindultam, meg is nyertem. Most a Rádióújságban olvasva a felhívást, elgondolkodtam: 8 év után vajon menne-e még? Azt a tükörben naponta látom, hogy a fizimiskám öregszik, de hogy a memóriám, a felfogóképességem a régi-e még, azt csak így mérhettem meg. — A témáit hogyan választotta? — Akkoriban eléggé el voltam keseredve a magyar foci miatt, ezért választottam a világbajnokságok történetét. Az aradi vértanúk történetét azért választottam, mert — mint erre az adásban is utaltam, méltatlanul keveset foglalkozunk ezekkel a nagyszerű emberekkel, még szobruk sincs Magyarországon. Gyermekkoromban mi nemcsak az aranycsapat névsorát fújtuk kívülről, mindenki el tudta mondani az aradi tizenhármak nevét is. Most kérdezzen meg erről egy gyereket az utcán! - Hogy készül fel a versenyekre? — Mint azt az adásban is elmondtam, az ember általában olyan témát választ, amiből egyébként is tájékozott. A döntőre például Széchenyi István élettörténetéből készülök. Ezzel a témával valamikor középiskolás tanulmányi versenyt is nyertem. Nagyon tisztelem és szeretem Széchenyit; sajnos, történelmünk ezer éve alatt is kevés olyan magyar volt, mint ő, aki tudta, hogy a hazáért nemcsak szövegelni, hanem tenni is kell és lehet. Sok anyagom van otthon is a felkészüléshez. Kis híján ezer könyvünk van, ebből mintegy ötven, amely Széchenyiről, vagy a koráról szól. A városi könyvtárban is nagyon kedvesek, sokat segítenek. Különben is, néha úgy érzem, szinte városi ügy lett az én versenyzésem. Kis város ez, nagyon sokan ismernek, rengetegen megállítottak, gratuláltak már, s mit tagadjam, ez jólesik. — Nagyon szép ötvösmunkát kapott jutalmul a középdöntőért. Van hova tenni? — Két szoba, hallos lakásunk van, ennek még lesz benne helye, valószínűleg a tévé fölé kerül. A döntőben viszont pénzjutalom lesz, a harmadik helyért 20 ezer forint - ennyi tehát már biztosan az enyém - de lehet több is. Ezt az öszszeget viszont nem dísztárgyakra fordítjuk: kell egy új könyvespolc, mert már több sorban vannak egymás mögött a könyveim. Szükséges ehhez persze a feleségem megértése is, de azért bízom benne, hogy meglesz a polc . . . - Mi pedig, hazai szurkolói, kívánjuk, hogy a jutalomból másra is teljek. Úgy tudom, az első helyezett 50 ezer forintot kap . .. - Ezt még ne kiabáljuk el! De azért köszönöm. Láng György Géza Nagybányától Pápáig Könyv Boldizsár István művészetéről 1965 nyarán földbe szúrt napernyőt pillantottam meg Pápa határában a hajdan volt Tapolca-patak partján, rajzoló férfival az árnyékában. Odabátorkodtam hozzá, mert izgatott a jelenség: ilyen ernyő védelmében a nagybányai festészet virágkora óta senki sem örökítette meg a modellül kiválasztott tájat. Nem jártam messze az igazságtól vélekedésemmel: Boldizsár István, a magyar festészet legcsodálatosabb kivirágzását hozó nagybányai művésztársaság egyik neves tagja, ma már legutolsó élő képviselője kezében mozgott szaporán a karcolótű aviasszal bevont rézlemezen. Az ő munkáját óvta a nyugváshoz készülő nap sugaraitól a már kissé megfakult vászondarab. A rézlemezre a Zavari-malom megrokkant épületeinek formái kerültek, előtérben az akkor még bővizű Tapolcával, a szomszédos réttel, a fűz- és nyárfákkal. Valamelyest távolabb másik művész is szorgoskodott hasonló ügyben, Varga Nándor Lajos, a magyar grafika egyik nagy egyénisége. Több alkalommal voltam tanúja akkoron a két művész hosszas pápai munkálkodásának, melynek során a Tapolca malmainak jó néhányát rézkarcban örökítették meg szerettei és nem kisebb hozzáértéssel. S most, midőn Bodnár Éva művészettörténész által írt könyvet forgatom, mely Boldizsár István életútját és művészetét ismerteti és mutatja be közvetlen és világos stílusban, szokatlan elevenséggel éled újjá bennem annak a nyárnak az emléke. Az itt készült karcok háromjának reprodukcióját megtalálom a kiváló technikával készült könyvben, de benne van egy másik e tájékú ábrázolat is, a nemesgörzsönyi tanya. És sorra rábukkanunk tágabb környékünk motívumaira: Dörgicse templomaira, faluvégére, cselédházaira, istállójára, római eredetű hídjára, a zánkai nyárfákra és más részekre. A hatvanhárom reprodukált rézkarc többi darabja a művész szülőföldjét, az Alföldet ábrázolja, főként tanyáit, facsoportjait, bensőséges részleteit nagy beleéléssel és érzékletes technikával. A könyv második felében hatvanöt színes reprodukció a festő Boldizsár Istvánt állítja elénk nagyon erőteljes és hiteles színhatásokkal. A Balaton vize, kikötőiben nyugvó vitorlásai, csónakjai, a partján állongó rezgőnyárfái és napfényének villódzása ugyanolyan hangsúlyos része Boldizsár István piktúrájának, mint a tó körüli szőlőhegyek sok látnivalója, különösképpen mandulafáinak tavaszi virágpompája. Veszprém, Zánka, Dörgicse, Arács, Szigliget, Tihany neve elő-előtűnik a képek címeiben, de a táj pontos megjelölését nélkülözők látványában és hangulatában is megragadóan mutatják szép vidékünket. Ezek a képek a hosszú művészpálya második feléből valók, egy érett mester alkotásai. A kezdetekről Nagybánya, az észak-erdélyi bányaváros jellegzetes részeit, környékének hegyeit ábrázoló képek szólnak ebben a szellemben és festői formában, melyet elég egyszóval megjelölnünk: nagybányai. És ne feledjük a portrékat és a viruló csendéleteket sem. Az előbbiek sorában különösen oz /vány/ Grünwald Béla festőművészt páratlan hitelességgel elénk állító képet. Olvashatjuk a könyvben a művész hitvallását is, melyet így összegez: „A forma tiszteletben tartásával, a színhatás ezernyi változata emeli a képet a művészet magaslatára." A tanulmányt író Bodnár Éva avatott vezetőnk ebben a napfényes, derűs és harmonikus festészetben és grafikában. És a Kossuth Nyomda bátran teheti a Boldizsár Istvánról szóló könyvét kirakata első sorába. Heitler László A Helka „felszedte a 99 Mint a partra vetett hal, úgy haldoklott komor magányában a Helka. A fürediek megszokták az egykoron fényképezőgépes turistákat, tájban gyönyörködő kirándulókat szállító hajót. A külföldi üdülővendégek fotózták, a gyerekek megpróbáltak fölkapaszkodni rá. Szép volt, érdekes , de funkciótlan. A Helka szárazföldi léte tegnap délután nyert Százhúszon lérnek el a presszóban értelmet. A hajózás iránt érdeklődők megtekinthetik a gépházat, s egy múzeumi gyűjtőhelyiségben ismerkedhetnek a hajózással kapcsolatos tárgyakkal, berendezésekkel. A pihenni, felfrissülni vágyók pedig a presszóban foglalhatnak helyet, egy hideg üdítő kellemes társaságában. Fotó: A. H. P. A gépházban Ez a hajócsavar már nem sok vizet zavar. Munkaterápiás képzőművészek Hétfőn a pomázi Munkaterápiás Intézet kiskovácsi kórházában megnyílt az intézet képzőművészeti tábora. Harmadik éve már, hogy a rehabilitációs intézetek és kórházak festészettel, kerámiával és kézimunkával foglalkozó betegei számára a pomáziak kéthetes alkotótábort hirdetnek. Ott úgynevezett szocioterápiás terv alapján délelőttönként festők, grafikusok, keramikusok adnak szakmai tanácsokat a képzőművészettel foglalkozó betegeknek, délutánonként pedig csoportos foglalkozásokon beszélgetéssel, zenehallgatással és kirándulással folytatódik a program. Az alkotótáborba az idén az ország több részéből és Lengyelországból összesen 47 beteg érkezett. A megnyitó alkalmából a Szentendrei Művelődési Központ előcsarnokában tárlatot rendeztek, amelynek anyagát a tavalyi táborban született alkotásokból válogatták össze. NAPLÓ - 1983. augusztus 2., kedd -5